Fuh, hát nem is tudom hol kezdjem. Valamikor régen, még a század elején nagy és befolyásos család volt a miénk. A beltenyészet, és a gőgös sznobizmus elérte, hogy mára már egyedül maradtam. A szülők mindenképpen nagy hatással voltak rám. Húsz éve, hogy egyikük sincs az élők között. Testvérem nincs. Van egy macskám. Elizabeth.

Háromszor házasodtam ez idáig. Az utolsó tartósnak bizonyul, bár egyik fél sem önkéntesen hajtott fejet.

Az első a sorban iskolai szerelem volt. Csúfos véget ért. Volt egy fiam is. Tizenhét évet élt. Egy tragikus kviddicsbaleset végzett vele. Ami azt illeti ő érte megérte végigszenvedni azt a tizennyolc évet a volt nejemmel. Hiányzik.

A lányom jelenleg massachusetts-ben tanul, az Ilvermorny-ban. Egész tűrhető a kapcsolatunk. Persze ő, az anyjával maradt, és egyáltalán nem örült, hogy a feleségem alig idősebb nála, de tőlem nem sokat vár az ember, így hamar megbékélt. Az ünnepeket kizárólagosan mindig velem tölti, hiszen édesanyja ilyenkor különösen zsarnok. Nem is csoda, hogy amikor választani kellett, a munka felé fordultam helyette.

A második nejem…szóval az egy katasztrófa volt (amúgy vele csaltam az előző nejemet. Tiszta szappanopera).Négy év alatt lecsengett az egész ügy. Ha lehet, még nagyobb volt a botrány, mint az elsővel, de töménytelen mennyiségű whiskyvel és cigivel könnyen ki lehetett bírni.

A harmadik…nos ő egy tünemény. Az ő tikkje, pont úgy passzol az enyémhez, hogy éppen megértsük egymást, és a környezetünk egyformán őrültnek tekintsen minket. Persze ő az a csendesebb fajta, aki képes meggondolatlan butaságokra, de ez nem panasz. És igen. Itt elértünk egy fontos információhoz, amit nem lehet megkerülni. A korkülönbség. Eléggé…tág. Nem vagyunk az a kifejezetten szép pár. Ő huszonöt, én negyvenhét. Ő gyönyörű, én…kevésbé. Ő pozitív, és egyébként szerethető, engem pedig általában csak akkor piszkálnak meg bottal az emberek, ha kell nekik valami. De ettől függetlenül is…tényleg jól kijövünk.

-Sully?

-Igen, a Fércelt arcú Sully. - lenyelem a cigimet, mi ez a hülye név? Mi van a sebhelyes arcúval?  Vagy bármi más, kellően hangzatos és drámai névvel, ami esetleg a New Yorki varázsvilág árnyékos oldalát rettegésben tartaná, már pusztán az említése is? Hm? Persze, nyilván nem várok választ. Miért is kapnék? Egy kínai étterem mögötti sötét, baljóslatú sikátorban várakozok pár kétes ürgére, és bár egy-két csapággyal könnyebb vagyok, mint mondjuk te, azért nem süthető rám, a teljesen skizofrén jelző. Már csak a jelenlegi szituáció sem feltétlenül kenegeti borsmentaszószos, üde pácba a jó híremet a minisztériumnál, de a szükség nagy úr.  Mondjuk nyilván nem feltétlen ragadtatna el a gondolat, hogyha holnap az újságok sikoltó szalagcímei gúnyosan hirdetnék: Sullivan Nelson illegális ügyletekbe keveredett! Habár…jelenlegi állapotomban teszek rá, mit vágnak az arcomba később. Amúgy pedig,  őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy ezek a bársonylepelbe csavart politikusok mit gondolnak, miért csökkent le drasztikusan a bűnözés az elmúlt tizenöt évben? Az aurorok, legalábbis a vezetőség sokkalta rugalmasabb lett a szervezett bűnözés terén. Tudod ez olyan, mint a fenyőfa. Mindenki örül, hogy a fenyőfa üde, és szép zöld, gazdagon tarkítva a síparadicsomok képeslapjait, karácsonykor díszjelmezbe öltöztetett tetemük éke a lakásnak, de azt már senki nem szereti hangoztatni (a fenyőfa pláne), hogy dús lombozatát, pár hosszú, tekergélő gombafonálnak köszönheti. A mi rendszerünk sem szívesen ismeri el, de bizony a folyamatos bűnözés, és feketepiac az, ami lendületben tartja. Persze ez csak egy elmélet. Igazából csak szerettem volna eldicsekedni a széleskörű biológia tudásomról, amit még anno, a harmadik osztályos kisfiam ecsetelt borzasztó nagy lelkesedéssel. Még mielőtt kérdeznéd, ő azóta meghalt. Igen, sajnálod. Oké-oké, értem, hogy nem akartad felhozni. Semmi gond. Évek teltek el azóta. Az élet megy tovább.

No, de, gondolom szöget üthetett a fejedben: szeretném nyilvánvalóvá tenni, hogy az arcom nem sebhelyes, és nem fércölt. Igaz, három darabból rakták össze, de hála a gyógyítóknak alig észrevehető az a pár heg…sokkal zavaróbb, hogy az arcizmaimnak nem mindig vagyok az ura. Nyilván elismerem, erre olykor rá is játszok, de ennyi szórakozás kijár nekem. Ellenben így jár az, aki húsz centi közelről kap szembe egy robbanó átkot.

Hozzátenném, hogy a legelső „bevetés”…lehet így nevezni? Bevetés? Szóval az első napomon történt, amikor terepre küldtek. Gondolták jól rám ijesztenek egy „nagyobb a füstje, mint a lángja” típusú feladattal. Aztán fordítva sült el (haha, értitek) a dolog. Kellemetlen két év következett utána. Aztán pedig már nem is volt olyan sok kedvem visszamenni az aurorokhoz. Valamiért nem is hívtak. Jó, igazából, rányomták az „Instabil” bélyeget az aktámra, így inkább ügyosztályt váltottam, és így kerültem a rejtélyügyi főosztályra. Jó, biztosan felmerült benned, mégis hogy a bánatba keveredtem én, az aktatologató, egy egyértelműen kétes társaságba? Nos. A rejtély és misztériumügyi főosztály legrejtélyesebb és misztikumosabb- és egyben a legveszélyesebb darabjait bizony a feketepiacról vagyunk kénytelen beszerezni. Mondom, virágzik a korrupció.

Na, de vissza a történet eredeti cselekményéhez.

-          Hívjátok be. –hallatszott bentről.

Meg sem várva a csahosokat, magamtól utat találtam a dohos szobácskába, ahol stílszerűen, egy pocakos, keménykalapos, amúgy kopaszodó férfi ült, szivarral a szájában, óriási pecsétgyűrűkkel az ujján. Bemutatom nektek, James Harpert.

-Sully, Sully, öreg harcos. – kedélyes mosolyára, szívélyesen rándul meg a szám széle- belül pedig már fortyogok, és az alkalmas pillanatra várok, de eszembe sem jut a pálcámért nyúlni. Elevenen szétkapnának. – Mi szél hozott? –aztán az ölebjeihez fordulva. – Elmehettek. Csak a szokásos lesz. – Sajnos ebben tévedsz, öreg, záptojásagyú barátom. A magam szokott gunyoros mosolyával, a padlóra elé meredve vártam amíg, kettesben nem maradunk.

-Miben segíthetek Sully? Mondtam már, hogy a beszerző csak hétfőn érkezik, addig pedig…

-Valakit keresek. – huppantam le az egyik székbe.

-Óh.- látom erre nem számítottál, és kattognak a fogaskerekek, de ne izgulj, mindent meg fogsz tudni. – És kicsodát?

-Egy lányt.

-Egy lányt?

-Igen, egy lányt. De konkrétan egy bizonyos leányzót.

-Óh.

-Óh, bizony.

-Én nem foglalkozom ilyesmivel.

-Gondold át. – nógattam meg, szinte szelíden, szórakozott mozdulatokkal forgatva meg ujjaim között a pálcámat. Nem vagyok sportszerű, vagy fair. Maradéktalanul ki szándékozom használni ügyefogyott barátom kvibliségét, és kiszedem belőle, amit tudni akarok. Ha fájdalommal, akkor azzal, de igazán nem szeretném összemocskolni az irodát. Tudom, hogy Martha-nak (ő a takarítónő) mennyi dolga lenne rendet rakni.

- Sully, figyelj…én nem.

-De tudom, hogy igen. A múlthéten három fogdmeg hozta be ide, pont hozzád.

-És ezt te honnan…

-Térfigyelőkamerák. Kvibli létedre, azért igazán tisztában kellene lenned a mugli ketyerékkel…

-  Én nem…

-Te nem…de figyelj csak. Jóvá teheted. Áruld el, hol van. És el lesz felejtve a dolog.

-Nem tudom kiről beszélsz.

-Hát Wendy Nelsonról. – csaptam össze a tenyereimet izgatottan.

-A lányod? Nem is tudtam, hogy…

-A feleségem.

-Ő? De hát vagy harminc évvel fiatalabb nálad!

-Igazából csak huszonkettő. Tudod, ez nem egyszerű. –támasztottam a könyökömet az asztalra. – A szülei mindenáron aranyvérű, megbízható férjet akartak neki találni. De a lány ketyós. Ezt én mondom! És így senkinek nem fűlött hozzá a foga. Ellenben sajnos a múltam nekem sem makulátlan, és ilyen-olyan információkkal éppenséggel megzsaroltak az apósomék, így nagyon sok választásom nekem sem volt. Na, most szólj hozzá. – fakadtam ki.

- De ő…nem Winston Anders lánya?

-De.

-Ő meghalt két éve.

-Hát tudod az a bökkenő. Hogy simán elválhattunk volna két évvel ezelőtt. Csak ha annyira szar lenne a házasságom, mit gondolsz miért ücsörögnék itt veled szemben, egy pálcával fenyegetve téged, hogy megtaláljam? Szóval barátom? Nincs valami mondandód? – szegeztem neki a magyal pálcikát, ami zöldesen felizzott kérdő mondatom végén.

-Nem…- az izzás erősebb lett, és egy csóva hangos sikítással áramlott el a füle mellett.- Anglia…Oda vitték, csütörtökön.

-Értem, de ez még mindig nem elég. Kicsoda, és miért?

- Ezt…nem tudom. Ha sejtettem volna, hogy ő a te…

-Elég…hol?

-London.

-Köszönöm. –tápászkodtam fel.

-Ennyi volt? – hebegte.

-Pontosan…hacsak nincs valami más mondandód számomra…

-Nem..nincs. –rámosolyodtam, és ujjaim a kilincs koré fonódtak. – Illetve. Illetve..hogy elhallgattassák...

-Igen? – kicsit erősebben markoltam a kilincset, a szívem a torkomban kalapált.

-Törölték az emlékezetét.

-A picsába James. – nyögtem fel csalódottan, elengedve a kilincset, felé fordulva. – Ezt nem kellett volna. Tudod, hogy a rossz hírek felcsesznek. Tudod nagyon jól. – emeltem fel ismét a pálcámat. Sajnálom Martha. Holnap nehéz műszakod lesz.