Hosszú ujjaim a hideg, karcsú nyakon szántanak végig; tekintetem áthatóan kémleli az apró buborékok halmazát; gondolataim üveggolyók módjára terülnek szét elmém légüres terében. Most minden annyira jó, minden annyira kellemes; mintha egy vízzel teli kádban lebegnék, halál és élet között; az utolsó pillanatok gyengédsége sem lehetne ennél filmbeillőbb. Egy múló szívdobbanás erejéig emelem fel fejemet; bizonyosságot nyerek arról, hogy a barátaim még mindig itt vannak, s bár láthatóan egész jól elszórakoztatják egymást, némi féltékenység kerít hatalmába. Szeretnék mindent olyan könnyedén venni, mint ők; szeretnék önfeledten kacagni, belemarkolni vékony csípőkbe, magamhoz húzni egy-egy testet; kiélvezni az Élet adta lehetőségeket, de szánalmas, megsemmisült, gyenge férfi módjára ülök és iszok; mintha ezzel bármit is megoldhatnék; mintha ezzel jobbá tehetném a tegnapomat, vagy a holnapomat. Elnyomok magamban egy halk, formázatlan sóhajt, ujjaimmal szőke tincseimben szántok végig; a túlzott alkoholmennyiség sem fedi el azokat a bizonyos részeit az életemnek, amiket legszívesebben végleg kitörölnék, s most, ebben a pillanatban még inkább érzem súlyos terhét, ami nehéz kövek formájában telepszik mellkasomra; elzárva előlem az éltető oxigént. Lassan mozdulok meg; körültekintően ügyelek arra, hogy egyik lábamat a másik után tegyem, s lehetőleg a művelet közepette semmit ne verjek le; Dolohov valószínűleg nem értékelné, ha édesanyja becses tárgyait a kukában találná meg. Vállammal tompítom az esetleges ütéseket, amit egy-egy ajtófélfa szolgáltat ajándék gyanánt; minden annyira ismerős, mintha csak otthon lennék, de ebben a szekundumban annyira távolinak is tetszik az egész épület; mintha még soha az életben nem jártam volna itt. Talán éppen ezért; vagy az alkoholmámornak köszönhetően, de majdnem minden egyes szobába megpróbálok benyitni; amelyik könnyedén adja magát, azzal a továbbiakban nem is óhajtok foglalkozni, ám az emeleten lévő, fehérre csiszolt, sima felületű, ezüst kilincses, gombos ajtó nagyon is felkelti az érdeklődésemet. Fülemet rátapasztom; hátha meghallom, hogy kicsoda, vagy micsoda rejtőzködik a másik oldalon, de egyetlen pisszenést sem hallok; meg különben is, a lenti zajok mindent elnyomnak. Ügyetlenkedve veszem elő pálcámat, elmormolva egy ‘Alohomora’ varázsigét - máig nem tudom, hogy a bűbáj, vagy az esetleges ajtórángatásos megoldás volt az, amelyiktől megadta magát a felület, de pillanatokon belül szélesre tárta magát előttem; én pedig ott álltam és sűrűn pislogtam bele a sötétségbe. Kell pár jelentőségteljes pillanat, míg szemem hozzászokik a félhomályhoz; az elhúzott függöny résein keresztül szüremkedik be csupán egy leheletnyi fény; a Hold ezüstös színe fest csíkot a kárpitra. Követem tekintetemmel ezt az apró kis fénysugarat, s csak akkor, abban a tizedmásodpercben csap arcul a felismerés, miszerint ez nem más, mint Cveta Dolohov szobája. Akaratlanul is egy féloldalas mosoly húzódik meg szám szegletében; vonásaim is egyből felvidulnak, ahogyan tekintetem az ágyban lévő lányra mar rá; bár túlságosan is rövid hálóruhát visel.
- Hát te… - próbálom minél érthetőbben formázni a szavakat, bár elképzelhetőnek tartom, hogy részegségemnek köszönhetően a szőke lány ebből semmit nem ért meg. - Miért bújkálsz itt? Gyere le bulizni.
Valljuk be; nem én vagyok a party arcok mintapéldánya, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy most is inkább elszöktem; nem bírtam tovább elviselni a közösség duhajkodását. Kipréselem tüdőmből a maradék oxigént, miközben lassan, óvatosan lépek beljebb a szobába; gondosan ügyelve arra, hogy ezúttal rendesen becsukjam magam mögött az ajtót. Ha Cveta megengedi - ha nem, akkor is -, helyet foglalok mellette az ágyon, diadalittas mosollyal mutatva fel az eddig kezemben tartott üveget, s annak tartalmát. Basszus, mikor lett ebben ilyen kevés? Mikor elindultam a felfedező-útra, akkor meg mernék esküdni, hogy még tele volt. Biztos ez a fránya elpárolgás…
- Vagy akár itt is maradhatunk. - vonom meg vállaimat, mintha valóban nem érdekelne semmi és senki, majd mielőtt folytatnám, húzok egy nagyot az alkoholból; már meg sem érzem, mintha csak vizet nyelnék oly’ hevesen. - Szerencséd van, a buli házhoz jön, a személyemben.