Bár már hónapok óta vagyok itt, Angliában, még mindig képtelen vagyok kiigazodni bizonyos helyeken. A legtöbbször a muglik által használt tömegközlekedéssel gyűlik meg a gondom - így ha lehet, azt messze elkerülöm - viszont ami még ennél is égetőbb probléma, az éppen maga az Abszol út.
Képtelen vagyok megjegyezni, hogy mi merre van, hogy a kis sikátorok merre vezetnek, hogy melyik utcákba nem ajánlatos belépni, és melyek azok ahol egészen biztosan kirabolnak, hol kell vigyázni a kiümlő szennyvízzel, és melyik az az utca ami óránként máshol bukkan föl.
Egészen szerencsétlen látványt nyújthatok az embertömeg közepén, kezemben egy térképpel - sajnos soha sem ment a térképolvasás - amit lehet, hogy fejjel lefelé tartok éppen (?), és hol a térképet bámulom, hol összeráncolt szemöldökkel nézem a boltokat, próbálva kitalálni, hogy merre is induljak.
És mégha szerencsém is lesz, és be tudom tájolni magamat, hogy pontosan hol is vagyok, akkor is egészen picike az esélye, hogy egy olyan züllött alak valamelyik nevesebb boltban fog velem találkozni. Egy egészen pici esélye sem lesz annak, hogy időben oda fogok találni. Akkor meg hogy fogom megszerezni azokat a tojásokat?
Nagy gonddal forgatom a térképet, percekig igyekszem tájékozódni, de a végén csalódottan gyűröm össze, és dobom a legközelebbi szemetesbe.
Hülye térképek!
Hülye Abszol út!
Tanácstalanul, az elveszettség megtestesüléseként indulok meg valamerre, és lesek be minden utcán hátha meglátom a helyet.
Aztán veszek magamnak egy almát, tudod azt ami olyan cukormázba van forgatva, és roppanós a belselye. Kicsit ahhoz a mugli mesében emlegetett almákhoz hasonlít ami megmérgezi azt a lányt. Azt a fehéret.
És már szinte el is felejdkezem arról, hogy mit is keresek, hogy merre is akarok bolyongani, és hogy mi is a pontos célom. Leköt a majdnem mérgezett almám, és a probléma miszerint elfelejtettem annak a mugli mesének a címét.
És aztán valahogy, teljesen véletlenül meghallok egy német szót. A fejemet pedig olyan természetesen kapom abba az irányba, mintha éppen csak oda akarnám kiáltani, hogy 'helló honfitárs!', és habár másfele néztem, a lábaim előrefele haladtak, így természetes sebességgel mentem neki valakinek.
Ahogy összeütköztünk persze rákaptam a tekintetemet, kezemet a lány könyöke felé rántottam, hogyha esetleg meginogott volna, megtarthassam.
-'Schuldigung! -
És észbe sem kaptam egészen eddig a percig, míg a szó nem németül jött ki a számon.
- Bocsánat, én csak.. -
De nem tudok semmi frappáns indokot, nem tudom befejezni a mondatot.
- Tudnál esetleg, segíteni nekem? -
És inkább amellett döntök, hogy felesleges köröket fussak, mert hát valószínűleg ő sem fogja tudni, hogy hol van az a Kövér Lúd elnevezésű hely, de azért egy próbát megér.

Magam sem tudom még, hogy miért is jöttem ki ide az Abszol Útra, de ha már egyszer kijöttem akkor körbenéztem. Valójában sosem szerettem a tömeget és nem is szeretem, ha idegenek teste ér a enyémhez, na nem vagyok antiszociális. Csak nem jó egy csomó idegennel körbevéve lenni, na de most nem is ez számít, egy dolog pedig még megnyugtat, hogy most magam vagyok itt. Nem kell senkihez alkalmazkodnom, nem kell tanácsot adnom vagy véleményt mondanom valamiről, csak sétálgatok és nézelődöm. Venni semmit sem szándékozom, maximum egy papírnehezéket, ami egy koponyát formáz vagy egy új pennát, magam sem tudom.. Sétálok és sétálok, mindent megnézek, mégsem vásárlok semmit sem. Próbálok amúgy semmire sem gondolni, próbálok üres fejjel sétálni, de mindenről az jut eszembe, hogy elköltöztem, mert asok boldog család csak sürög-forog itt, én pedig.. már nem élek velük lassan két hete.
Nem bánom annyira, hogy elcuccoltam Joy nénémhez, sokkal nyugodtabb és csendesebb az életem, senki sem próbál parancsolgatni és.. végre nem kell másokhoz alkalmazkodnom. Akkor és addig fürdök, ameddig csak akarok, nem kell arra figyelnem, hogy még maradjon elegendő víz öt embernek.
Aztán épp csak sétálok békésen, mikor nem messze tőlem valaki felszólal németül és az előttem vagy mellettem álló fiú is megszólal, majd elnézést kezd, én pedig mosolyogva felvonom kérdőn a szemöldökömet. Nem értem miért kér bocsánatot, nem történt semmi sem és hát már mennék tovább, amikor megkérdezi, hogy nem tudnék e segíteni. Rápillantok és habozás nélkül hagyja el a számat a válasz. - Persze. - mondom neki egy mosoly kíséretében, mert én is tudom milyen rossz elveszni és eltévedni. Így tehát veszek egy mély lélegzetet. - Miben tudok segíteni? - kérdezem tőle mosolyogva, aztán, hogy miért gondolom azt, hogy eltévedt..még magam sem tudom, olyan elveszettnek tűnik.

Megkönnyebülve, már-már egy hálás mosollyal nézek le a szőke lányra, aki vagy úgy egy fejjel alacsonyabb nálam. Végre van valaki aki nem úgy néz rám, mint egy kelletlen turistára, vagy mint egy cipőtalpba ragadt rágógumira. Én pedig ezért rettenetesen hálás vagyok neki. Olyannyira, hogy itt helyben képes lennék elkiáltani magamat, miközben az ég felé tárt karokkal járnám az osztrák néptáncot.
De mielőtt azt hinnéd, hogy megteszem, közölnöm kell veled, hogy ehhez én túl visszafogott vagyok, olyan megfontolt, aki kissé fél attól, hogy mindehhez mit szólna a társadalom .
Különben is, az emberek elég kattantnak néznek így is az akcentusom miatt, nem kell, hogy rátegyek még egy lapáttal.
- Egy boltot keresek. -
Bámulok bele a szemeibe, mintha ebből megérthetné, kiolvashatná a szememből, hogy pontosan milyet.
-Vagy lehet, hogy nem is bolt. Inkább ivó, vagy egy kocsma, lehet, hogy egy utca név.. -
Egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy melyiklehet, aztán vállat vonva hajtogatom össze - inkább gyűröm - a térképet, immáron teljesen bízva abban, hogy majd a lány segít nekem.
- Kövér Lúd.. így kell ejteni ugye? -
Néha kissé elbizonytalanodom az angol használatával.
- És igazából ötletem sincs, hogy merre kellene keresnem.. -
Most először emelem el róla a tekintetemet, mióta beszélgetünk, és a feje fölött próbálom megkeresni azt a helyet. Na nem mintha abban bíznék, hogy itt van a főutcán.
- Még be sem mutatkoztam, Wolfgang Burda vagyok, de szólíts nyugodtan Wolfie-nak.. -
És a kezemet felé nyújtom, és úgy mosolygok rá,mintha elhinném, hogy ebből lehet barátság, vagy valami.

Szóval tök unalmasan telt volna a mai napom és örülök, hogy megszólított vagy leszólított az utcán, bár ezt neki így nem mondanám el. Valamilyen akcentusa van, de mondjuk a német szóból nem nehéz rájönni, hogy német, legalább olyan németnek tűnik.. de nem is láttam németet, szóval azt sem tudom, hogy milyen egy német.. és a németet sem egy országban beszélik, na mindegy. Inkább foglalkozom vele, mintsem megint elkezdek ilyen hülyeségeken gondolkodni, amelyek teljesen feleslegesek.
Várom a kérdést vagy azt, hogy miben is kell neki segítenem, szóval röviden várok rá, hogy történjen valami. Azonban ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen jó lenne legilimentornak lenni, akkor most tudnám, hogy mit akar anélkül, hogy ki mondaná. - Értem. - jó, talán nem erre a válaszra várt, de hát akkor is, ez eddig nem sokat mondott nekem, mindenhol boltok vannak itt, szóval ennél kicsit konkrétabbnak kell lennie, hogy tudjak is segíteni neki. - Aha.. - hát még mindig semmivel sem vagyok előrébb, szóval csak elkezdek gondolkodni, hogy milyen kocsmák lehetnek erre, de hirtelen egyetlen egy sem ugrik be.
Sosem hallottam erről a helyről, nem is fogyasztok alkoholt, szóval lehet hogy rossz embert keresett fel.. de hát nem küldhetem csak el úgy, szóval sóhajtok egyet, majd mosolyogva nézek rá. - Sajnálom, de még nem hallottam a helyről, de segíthetek megkeresni. - ajánlom fel neki, majd mikor bemutatkozik, akkor még szélesebb lesz a mosolyom. Elfogadom a felém nyújtott kezet, majd megrázom. - Doris Promise Edwards, örvendek és hívj csak Dorisnak. - mutatkozom be egy kedves mosollyal az arcomon, majd elengedem a kezét és körbepillantok. azt sem tudom, hogy merre induljunk el, de hát kell keresni valamilyen irányt, de mondjuk ebben döntsön ő, lehet neki legalább szerencséje lesz. - Merre tovább? - kérdezem tőle, majd újra rápillantok.

Halványan, de kicsit sem reményvesztetten mosolygok rá vissza. Nem igazán lepődöm meg azon, hogy nem ismeri a helyet. Általában a kétes alakok akikkel találkozgatom - nem a poén kedvéért persze - olyan helyeket jelölnek meg célul amit vagy rettentő nehéz megtalálni, vagy senki de tényleg senki nem hallott róluk. Mondjuk lehetséges, hogy nem pont itt a jómódú, valamire való embereket kellene arra kérnem, hogy segítsenek eljutni egy olyan helyre, ahol illegális dolgok folynak. Lehet velem van a baj, és nem a többbi taggal.
Megnyugtat, hogy nem küüld el, és nem hagy magamra, hanem magához mérten próbál, vagy legalább is próbálni fog segíteni.
Legszívesebben megvonnám a vállamat, hogy nekem aztán mindegy, csak menjünk valamerre, de ezt nyílvávaló okokból nem tehetem, így inkább újra rábámulok a kezembe tartott térképre, amit igyekszem úgy fogni, hogy Ő is láthassa, hátha jobb ebben a dologban, mint én, és ujjammal megkocogtatom azt a helyet ahol éppen állunk.
- Szóval itt vagyunk, azt hiszem... és ez a hely elméletben egy sarkon van, de beljebb, szóval nem itt a Főtéren. Ha jól emlékszem az ürge azt mondta hogy ott kell lefordulni ahol van egy talárszabászat, de sajnos nem jut eszembe a neve.. -
És tök tanácstalanul keresem a pillantását valahogy abban reménykedve, hogy legalább azt tudja, hogy merre találjuk a szabászatot.
- De ha gondolod elkísérhetlek előbb oda ahova neked kell menned, nem szeretném ha miattam késnél el egy találkozót, vagy ilyesmi.. -
Vakargatom meg a fejemet, és tovább igyekszem a beszélgetés kezdeményezésének ingatag talaján.
- Te tanulsz még, vagy.. ?-
Nem fejezem be a mondatot.