Szóval, mi tagadás, egy ideig még jónak, sőt, a létező legzseniálisabb ötletnek tűnt ez az épp itt és épp most. A zsebemben matattam a jelmezem végső összetevője után, végül kitapogattam a százfűlé főzettel megtöltött üvegcsét.
A Halloween az év egyik legjobb napja, nem is az irreális mennyiségű magadba tömhető édesség miatt, nem is azért, mert ezen a napon akkor sem néznek komplett idiótának, ha pizsamában hagyod el a házat – végül is nézz csak Peter-re, még nem lincselték meg, pedig már jó ideje itt van a szabadban, szép, nem? – és nem is feltétlenül azért, mert különösebb bűntudat nélkül vécépapírba bugyolálhatod a fél világot. Egyszerűen csak oda vagyok magáért az atmoszféráért, és néha el sem tudok képzelni szebb dolgot egy emberi csontokra hajazó dolgokból összerakott csillárnál, vagy a Csokit vagy Csalunk zenekar szimfonikus melódiáinál.
Aztán belépve a terembe döbbenten tapasztaltam, hogy nem is itt lép fel a Csokit vagy Csalunk.
De nem is ez a lényeg, hanem az ősi kelta hagyományok, hogy milyen jó Crom Cruach tisztelete, a samhain, meg hogy azért mázli, hogy időközben kiment a divatból az emberáldozat, és… hát szóval érted. Amúgy nem hiszem, hogy sok közöm van hozzájuk, de valami még csak-csak kapargatott a druida hagyatékokból, még ha másokat nem is mozgat meg annyira, hogy ez az egész a kelta újévért lett kitalálva, nem pedig az ultrarövid, nyuszifüles, olykor már nekem is ízléstelen jelmezekért, de szóval bennem megvolt az a szolid ünnepi hangulat. Úgy értem… ha szól ünnep a mágus és mugli kapcsolatokról, akkor ez az – nézz utána és gondolj bele. Oké, én sem feltétlenül értem, Crom Cruach-tól hogy jutottam el idáig, de amúgy is mindenki tökéletesen elveszti a lényeget azzal, hogy épp kurvára részeg. Vagy ilyesmi.
Ezen a ponton pedig nem tudom már, pontosan hogyan akartam ide, ehhez a ponthoz kilyukadni – meglehet, hogy azért van ez, mert én is épp kurvára részeg vagyok, vagy ha nem is, azért egy általános szalon spiccet meg mernék kockáztatni – de a lényeg, hogy végül Peterrel kettesben léptem be a bálterembe. Rajtam a láthatatlanná tévő köpeny, rajta valami kék színű, halott állat.
Szótlanul követtem őt a terem sarkába, aztán zavarodottan álltam a kérdése felett, míg lehúzta a fejemről a csuklyát. – Egyedül én vagyok a társaságod, ne hülyéskedj már. – sóhajtottam. – Peter, hagyd a macskákat békén, oké? Nagyon… érzékeny lények, még az ilyen Mrs. Norris féle ádáz teremtmények is. És Peter – a kezemmel kinyúltam a köpeny alól, a feje magasságába. – bocs, de ez egy picit fájni fog. – és mielőtt bármit reagálhatott volna, kitéptem három vastag hajszálat a halántékából.