Az utcákról irányítják az embereket erre. Aprópénzért beléphetsz, akár egyedül akár csapatban, majd egy romos, kíséretház falain belül egy szobába zárnak titeket. A feladvány a következő: ki kell jutnotok a házból, de ne gondoljátok, hogy ez olyan egyszerű lesz! Vegyétek most elő minden tudásotokat, mert szükségetek lesz majd rá...
//Írjatok ide nyugodtan akármennyien, az első hszek után majd leírom a szobát, amibe bementek. Bármikor csatlakozhattok, több szobába lesznek szétosztva az emberek, több időpontban indulnak a mesék, nem lesz gond, csak próbáljátok jelezni, hogy kivel vagytok és melyik helyszínen majd! Nem kellenek hosszú reagok!
I solemnly swear
I am up to no good
Caliban Malachy
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
~ Min Yoongi (Suga)
»
»Szer. 26 Okt. - 14:43
Én el sem hiszem, hogy már megint ez van! De tényleg…komolyan, az egész rohadt életem erről szól! Valamit eltervezek aztán… egyszercsak derült égből a nyakamba szakad Cleon és kezdhetem elölről a dolgokat vagy épp hagyhatok mindent félbe! Ezt a Halloweent például kifejezetten nővel szerettem volna tölteni és ezt a vágyam jópárszor kifejeztem az én drágalátos öcsikém felé is, de nem úgy tűnik, mintha kicsit meghatottam volna vele, ugyanis itt csahol mögöttem az utcán. Az is lehet, hogy szimplán nem értette, amit mondtam neki, mert már megint abban a légüres térben lebegett, ami a koponyája egyik kis sarkában található. Mostanában egyre gyakrabban van ott, szóval könnyen lehet, hogy erről van szó, esetleg félreértette természetanyánkat és nőnek érzi magát ezen a szép őszi estén. Mindenesetre, ha esetleg több X kromoszómája lenne, akkor sem vele szeretnék randevúzni…érthető okokból. -Nna…-mosolyodom el elégedetten, ahogy megérkezünk az omladozó ház elé- itt is vagyunk! Fene egye a perverz lelkem, mindig vonzódtam az ilyen helyekhez, meg hát duplázva lesz az öröm, hiszen itt egészen biztos, hogy tíznél többször tudom majd a szívbajt hozni öcsipókra, hadd érezze ő is a törődést. Pálcámmal világítok, ahogy belépünk az előtérbe, valamiért eszembe jut, hogy jóanyánk ennek mennyire nem örülne. Hiszen én csinálhatok baromságot, jaj csak a kisöcsém ne vonjam bele,jaj csak neki ne essen baja,jaj csak ő ússza meg a dolgot. Esküszöm én mindenre a világon, hogy szeretem ezt az életképtelen kis mókusfácánt, de unom, hogy tizennégy éve hallgatnom kell, hogy mennyire nem kellene elrontanom őt. Nekem…pfej! Nem mintha nem lenne hozzám hasonlóan önfejű, sőt…nyomokban még agyat is tartalmaz kicsiny feje, csak tudja már mit csinál! Ha meg nem, hát így, járt kellett neki velem jönnie! Elég sok ideje éldegél már az aurámban ahhoz, hogy tudja a legrosszabbra kell számítania. -Cleonka, ne vágj már ilyen fejet, semmi nem próbál megenni…még-kacsintok rá nevetve, hiszen pont úgy néz körbe, mint anyjától elszakadt őzike az erdő szélén a vadászidény kellős közepén.
Halloween. Az egyetlen olyan ünnep az évben, aminek az iskola által gondozott elhízott és szeplős idiótái örülnek, mert nem kell amiatt aggódniuk, hogy mindenki rajtuk köszörülné a nyelvét. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek az elmezavarodottaknak, akiknek már rég a Szent Mungó egyik zárt osztályán kellene megrohadniuk, már a hajukról is a zsírt kenyérre lehetne kenni. Talán kicsit ideges vagyok. Kikérem magamnak, mert sok rajtam a teher, pedig csak most kezdődött az év. Ha nem lennél tisztában ezekkel felsorolom neked te idióta. Először is ott van az, hogy én vagyok az iskolaújság főszerkesztője, és ezzel nem is lenne semmi baj, de már végzős vagyok. Hiába mondom mindig azt, hogy ez csak egy szennylap, hát nem az. Csak az volt, addig amíg én nem lettem a főszerkesztő, mivel én felemeltem és szárnyakat adtam az újságnak. Viszont most el kell válnom az újságtól, aminek olyan rég vagyok a szerkesztője vagyok. Nehéz lesz, de meg kell tennem. Az is említésre méltó, hogy keresnem kell egy elmebajost a szerkesztőség közül, aki méltó utódja lenne Rita Skeeternek. Ez azért nehezebb lesz. Másodrészt ott van még Tristan, akivel mostanában a távkapcsolatot próbáljuk ki. Nagyon nehéz ez is nekem. Megviseli a nemlétező érzéseim. És Merlin szerelmére, végzős vagyok! Hiába voltam hét éven keresztül körül véve egy rakatnyi elmebajossal emberrel, egy omladozó kastély falai között, mégis szerettem itt lenni. Biztonságban éreztem magam. Gyors léptekkel szelem át Roxmorts szűk utcáit, arrébb tolva minden egyes álarc mögé bújt embert. Igen, az idei Halloween témája az álarcos bál. Szerény személyem most örül ennek, ugyanis van néhány ruhám pont ehhez a dizájnhoz. Egy gyönyörű fekete szatén ruhát, és egy fekete álarcot választottam az estére. Utam egyenesen ahhoz a hírhedt omladozó házhoz vezet, ami a falui legenda szerint kísértet járta. Körülnézek, de nem látok magam körül senkit se, csak egy ferdeszeműt, és Theia Belbyt. Úgy döntök, hogy a lány estéjét fogom tönkretenni. - Oh, Belby! Mi van, csak nem félsz? - mondom gúnyosan mellé állva.
To: Everybody/Theia | 321 SZÓBAN | ZENE | HALLOWEEN
I solemnly swear
I am up to no good
Theia Belby
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Alexandra Daddario
»
»Szer. 26 Okt. - 21:31
TeamRita, de amúgy még akárki || everyone hail to the pumpkin king
Úgy rezzenek össze Rita hangjára, hogy komolyan mondom, még nem is igazán csodálkozok el azon, hogy elhiszi, retteghetek valami olyan buta dologtól, amit aprópénzért kínálnak a hozzám hasonló unatkozóknak. Bár persze... Rita Skeeter esetében jobb, ha megszokja az ember amúgy is, hogy egészen képtelen dolgok tudnak kipattanni a fejéből, tehát meglepettnek lenni tőle hat évnyi ismeretség után... kínos lenne. Felettébb kínos. Én legalábbis határozottan így érzem.
- Mitől, Rita, úgy mégis? A lehetőségtől, hogy pont veled zárnak össze egy szobába? Kérlek. Hetedik éve össze vagyok zárva veled - az ember azt hihetné, ez egyszerű túlzás, de könyörgöm, hát tényleg egy hálókörleten osztoztunk az elmúlt hat tanévben, és ilyen körülmények között esélyem sem volt nem alaposan megismerni a lányt. Ahogy, gondolom, ez fordítottan is igaz, de Ritához mérten az én életem majdnem csendesnek minősíthető. Majdnem, persze - Attól inkább félek, hogy ha a bejutásban nem is, de a kijutásban majd inkább hátráltatni, mint segíteni fogsz - nincs nekem amúgy az égvilágon semmi bajom vele, már addig, amíg nem akar éles pennájának hegyére szúrni, de szeretem viszonozni mások "kedvességét". Ez a legkevesebb, amit a gunyoros belépője megérdemelt.
Hozzá hasonlóan kiöltöztem, noha némileg kételkedek abban, miért. Leginkább csak azért, mert így készültem a tanév elején már kihirdetett eseményre, holmi buta megszokásból, pedig a körülmények nem is igen indokolnak bármiféle szórakozást, meg mert reméltem, hogy Jack el tud jönni. Nos. Ez pont nem sikerült. Az ikremnek randija van. Nekem meg a jelek szerint egy kísértetházzal van randim, és Rita Skeeterrel. Főnyeremény? Aligha. Jobb mint egyedül ténferegni egy olyan faluban, amit a tenyeremnél is jobban ismerek, míg mindenki mulat? Határozottan. - Na? Én bemegyek. Te nem választod inkább a bált? - szinte meg sem várom a válaszát, én bizony befele indulok a házba, elé vágva a két másik érkezőnek.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Csüt. 27 Okt. - 0:36
Utálja a Halloweent. Talán ez az egyetlen ünnep, amit olyan szinten utál, hogy ha tehetné egész nap csak a szobájában, a takarója alatt gubbasztana, és nem csinálna semmit, várva, hogy leteljen ez a néhány nap. És hogy miért? Egyszerűen csak irtózik ettől az ünneptől már a kezdetek óta. Mert ő mindig is ás volt, mint a családja, mint a bátyja; ő simán elment volna már évekkel ezelőtt, mikor még csak kis pisisek voltak, egy kísértetházba, egy cseppet sem félt volna. Ellenben Cleon? Ő már azoktól a töklámpásoktól is irtózik és a mű csontvázaktól meg pókoktól és egyebektől. Nem neki való ez az ünnep. Akkor hát felmerül a kérdés, hogy mégis mit keres Cleon Malachy ennél a romos, kísértet járta háznál, ami első pillantásra úgy tűnik, hogy bármelyik pillanatban összedőlhet, akárha csak egy ember is beteszi oda a lábát. A válasz egyszerű; azért, mert a bátyja is ott van. Persze, mondta ő neki, hogy van ezer meg egy jobb dolga, mint őt pesztrálni, és sokkal szívesebben töltené a napját egy lány társaságában, mint az öccséében, és ezt valamilyen szinten meg is tudja érteni. Cleon mégis, mint a pulikutya követi az idősebbet, igaz, először nem is tudta, merre tartanak. És mikor leesik neki is, hogy mire készül az idősebb Malachy, már késő; már ott vannak, szinte bent a házban, innen már nincs menekvés. Vagyis van, de akkor nem nevezhetné magát Malachy-nak, és Calibantól is hetekig... hónapokig hallgathatná, hogy milyen kis betoji. - Ez... itt... itt vagyunk? De ez... - s csak dadog, tekintete felváltva hol az épületen, hol a bátyján időzik el. És semmiféle ép mondatot nem tud kinyögni. Talán most... Talán most még meg lett volna a lehetősége rá, hogy visszavonulót fújjon, mégsem teszi. követi Calibant, de ahogy egyre közelebb érnek, úgy érzi magát egyre elveszettebbnek is, ami a tekintetére is kiül. Mint egy űzött vad, pedig még csak el sem kezdődött a móka. Szegény bátyját már előre sajnálja, amiért nem tartotta vissza attól, hogy el jöjjön vele ide, mert tudja, ha valami nagyon ijesztő van ott itt, úgyis az idősebb fogja meginni a levét; rövidtávon legalábbis. - Mi, mi, mi...?? Mi van bent? Akromantulák? Emberevő kísértetek? Zombik? Mondd... Mondd, hogy nincs itt olyan ijesztő töklámpás...! - és hangja megremeg, talán még egy oktávval magasabban is szól a kelleténél, de hiába próbálkozik ő lenyugodni nem megy. épp ezért kapaszkodik a bátyja karjába, mindkét kezével erősen szorítva, hogy még véletlenül se tudjon elszakadni mellőle. Mert itt nem akar egyedül lenni, az biztos.
Nem kedvelem a Halloweent a tavalyi év óta. Idén nem voltam olyan bugyuta, hogy megismételjen a lépcsős viccet. Főleg, mert az a kígyó, biztosan még a mai napig is ott van lenn. Remélem, senki nem fog megsérülni. Mindenesetre azért örültem annak, hogy volt szerencsénk egy szabad estét kapni Roxmortsban. Bálozni semmiképp sem mentem, sőt, beöltözni sem öltöztem, egyszerű meleg cuccban indultam el, és sétáltam körbe a falu minden egyes szegletét. Itt sokkal több ember van és nem féltem úgy attól, hogy valami baj történhet. Mégis megálltam a romos ház előtt, jól megnézve magamnak a hirdetőtáblára kiirt információt a játékról. Nem haboztam. Ennyi belefér a Halloween estémbe, és érdekesnek is hangzik a dolog. Az ajtóban ugyan kisebb tömeg állt, furcsa pillantásokkal mérettem közöttük Rita Skeetert, hiszen mindenki tudja, hogy nagyon, de nagyon nem vagyunk jóban egymással. Mégis, miután ők elmentek előlem, befizettem az aprót, ami szükséges volt a bejutáshoz és az egyik irányba a folyosón elindultam. Több ajtó közül az egyik szimpatikusat választottam magamnak, mondván a kint lévő csávó, hogy még úgy tűnik, egyik szoba sincs tele ahhoz, hogy elinduljon a játék. Úgyhogy lenyomtam a kilincset, és beléptem. - Öhm, de szerencsétlen vagyok, Merlinre. - Suttogtam magam elé, amikor megláttam a bent álldogáló Capricus-t. A Mardekárosok engem kifejezetten nem kedvelnek -és sokszor úgy tűnik a hollósok sem, de kiérti?- és persze ez alól a fiú sem kivétel. Mégis, becsukom magam mögött az ajtót és halovány félmosollyal megállok onnan nem messze, távolságot tartva. - Hali. Hát ez, biztos jó buli lesz... - Jegyzem meg ironikusan, várva, a kezdetet, miközben körültekintek.
Ha valaki egy kicsit jobban belegondol, könnyen arra juthat, hogy hatalmas rohadék vagyok. Miért? Mert az öcsémnek a szőr feláll a hátán már a Halloween említésétől is, én meg elhozom magammal egy kísértetházba, hadd kapjon szívszélhűdést szerencsétlen ezen a szép ünnepen. Bármily meglepő, komolyan mondom nem ez volt a célom, én csak megakartam nézni ezt a helyet, ő pedig jött velem, mint kutyával a bolhája, bár mostmár megfordult a fejemben a gondolat, hogy minden ilyen eset előtt alá kellene vele íratni egy pergament, melyen megerősíti, hogy magától és még véletlenül sem én vertem el ide terelőütővel. A helyzet kellemes, ő mindentől tart, én meg csak attól, hogyha traumát okoz neki valami jóanyánk az én fülemet fogja lerágni miatta és az egy idegesítő és fájdalmas folyamat lesz. Már amikor megszólal látszik rajta, hogy nem túl boldog a ténytől, hogy itt van, annak ellenére, hogy tényleg ő akart velem jönni, annak ellenére, hogy jópárszor elmondtam neki maradjon a kastélyban és csináljon valami mást, míg én ezt lerendezem. De nem. Hülye az ember, aztán jól elcsúszik, de aki jégre megy annak erre is számítani kell. -Itt-bólintok nyugodtan, hisz engem nem rémisztenek meg az ilyen kísértetjárta viskók, sokkal félelmetesebb az, amit az agyamban, a lelkemben találok, ha elég mélyre tekintek, épp ezért mászkálok ilyen helyekre, elterelésnek elég faszák, meg kell mondjam. Látom, hogy Cleon valósággal viszolyog, így egy percre megtorpanok és kérdőn nézek rá. Bármilyen faszfejnek is tartanak azért, ahogy a kisöcsémmel bánok, senki nem róhatja fel nekem, hogy nem adom meg neki a lehetőséget, hogy majdhogynem minden számára kellemetlen helyzetből fejvesztve rohanhasson hazáig. Most épp ezt teszem, ismer, tehát tudja, hogy nem zavar, ha visszatáncol, de azzal is tisztában van, hogy én nem fogok vele tartani. Nagyon úgy tűnik marad, így belépünk, engedelmes kiskutya módjára követ változatlanul, mégha térdei remegnek is. Nagyon fél, bár egyenlőre el nem tudom képzelni mitől, úgy kapaszkodik a karomba, mintha az élete múlna rajta. -Emberevő kísértet?-nézek rá és akaratlanul is elnevetem magam- Olyan a világon nincs, te gyökér! A töklámpás említésére már végképp nem bírok magammal és öblös, mély hangon hahotázni kezdek, marhára nem érdekel, hogy a közben érkező csajok és a srác valószínűleg teljesen hülyének néz. -Változzak bolyhos kiscicává, ha épp egy töklámpás fog bántani-lapogatom meg a hátát nyugtatólag. Te jó ég, mi lesz még itt, ha már így bepánikol az előtértől is?!
Ha már Halloween és még kimenőt is kaptunk, vétek lenne a kastélyban maradnom. Nem is követek el ilyesmit. A haverjaim is egyre mondják, hogy menjünk és vessük bele magunkat a roxmortsi forgatagba és nem is én lennék, ha nem hajlanék a szavukra. Jó lenne valami menő maskarával előrukkolni, főleg hogy tavaly, az ex-barátnőmnek hála elég ijesztő és kirívó öltözetben pompáztunk a bálon mindketten, én azonban nem jeleskedem az ilyesmiben. Tényleg szereznem kellene már egy új barátnőt. Főleg, hogy America, a nővérem is egyre inkább gyanakodik amiatt, hogy még mindig szingli vagyok. Leszokhatna már az állandó bagolyküldözgetésről. A "tanulásra akarok koncentrálni végzősként" dolgot meg sehogy sem akarja megérteni. De talán tényleg lépnem kellene valamit. Csak ne Rosie jutna eszembe állandóan... Persze lehet erre is ez a megoldás. Mindenesetre ma még biztosan szingliként megyek le a faluba, így a maskarám sem közelíti meg a tavalyit. Múlt századbeli maffiózót formáz elegáns öltözetem, kalapom, sőt még a kellékként magammal cipelt szivarom is (amit persze lehet elszívok, ha nem látja senki). Lehet vacakul elkészített madárijesztő vagy zombi is végül is, ki minek szeretné látni. Legalább nem érhet az a vád, hogy úgy nézek ki, mint bármikor máskor. A falu utcáin igen nagy tömeg hömpölyög, elég csak egy kicsit másfelé figyelnem és máris azon kapom magam, hogy elsodródtak mellőlem a barátaim. Egy ideig mászkálok a tömegben, próbálom megtalálni őket, aztán feladom. Mindegy, majd előkerülnek később. A maszkok, álöltözetek egyébként sincsenek a segítségemre. Inkább a forgatagból kifelé, csöndesebb útszakasz felé veszem az irányt. Ha már itt ez a szivar, legalább nyugodtan elszívhatom. Meggyújtom és ráérősen nézelődni kezdek. Elég kihalt utcára sikerült tévednem, éppen senkit sem látok magamon kívül itt először. Tekintetem aztán egyszer csak megakad egy fura öltözetű emberen, aki egy elhagyatottnak, lepukkantnak tetsző ház előtt áll. Megindulok arra, mire vadul invitálni kezd. Felvonom a szemöldököm, majd gondolok egyet, elnyomom a szivart, a maradékot elteszem és odalépek hozzá. A fickó valami olyasmiről hadovál, hogy ez egy kísértet járta ház és némi apróért próbára tehetem az ügyességem és a bátorságom azzal, hogy megpróbálok kijutni az egyik szobájából. Valószínűleg csak szenzációhajhászás, egyszerű reklámfogás az egész, de hát mi baj lehet? A haverjaimat úgysem találom meg egyhamar és kezdek kicsit fázni is, akkor meg miért ne? Ha nagyon béna, legfeljebb nevetek egy jót, miközben meg is melegszem. Előveszem a kért összeget, beleejtem a fickó tenyerébe, mire az foghíjas vigyorát rám villantva mutatja is az utat nekem. Odabent mintha egy pillanatra még látnám egy háztársamat, az egy évvel alattam járó Malachyt és a testvérét, valamint két hollóhátas végzős lányt, Skeetert és Belbyt, mielőtt bevezetnének egy üres szobába, majd rám csukják az ajtót. Mondják, hogy ha érkezik még valaki, kapok társat is, addig nézzek nyugodtan körül. Csak megvonom a vállam és elkezdek körbesétálni, tekintetem körbehordozni a helyiségen, szemrevételezni a dolgokat. Néhány perc telik csak el így azonban, mikor nyílik az ajtó és feltűnik... McKinnon. Szuper. Nálunk két kevésbé összeillő ember aligha akad az egész Roxfortban. Nem is titkolja, hogy nem örül nekem,amit meg is értek. A helyzet az, hogy nincs túl jó hírem a Griffendélesek között. A nővérem, a barátaim mind lényegében elvárták, hogy úgy kezeljem őket, ahogy. McKinnont a mugliimádatával különösen lenézik és megvetik, ehhez alkalmazkodnom kellett nekem is. Belegondolva, azon kívül, hogy aranyvérű létére milyen megmagyarázhatatlanul vonzódik a muglik világához, mást nem is igen tudok róla. Ennek ellenére az elmúlt hat évben a kis bandám élén állandóan zrikáltam szerencsétlent. Nem csodálom, hogy nem boldog a jelenlétemtől. Mindig is került, ha tehette, ami érhető. Ki szereti, ha beszólogatnak neki? Egy kötekedő, korlátolt, felszínes tuskónak láthat, ebben szinte biztos vagyok. Hogy mások nyomására tettem, amit tettem, arról aligha lehet fogalma, meg miért is érdekelne végső soron? - Nézd, McKinnon, én sem örülök, de ha már így alakult, igyekezzünk minél hamarabb túlesni ezen az egészen és kijutni innen, oké? - felsóhajtok és megforgatom a szememet. Még a szemkontaktust is kerülöm vele, amit ő valószínűleg lenézésként fog értékelni. Megvan rá minden oka, hisz az elmúlt években is mindig lekezeltem szegényt. Idén nem akarok nagyon bántani senkit, ezért igyekeztem kerülni, ez így most viszont elég kellemetlen. Bár nem látja senki, félő, hogy esetleg szétkürtölné a dolgot. Meg talán el sem hinné, hogy nem gúnyolódom, ha kedvesebb volnék. Akárhogy is, a legjobb az lesz, ha minél gyorsabban megpróbálunk kijutni innen. Minél rövidebb időt töltünk együtt, annál jobb. Bár még csak most érkeztem, máris így érzem. Mégiscsak jobb lett volna megkeresni a többieket az utcabálon. Nem volt épp a legszerencsésebb bejönnöm ide, úgy érzem.
Az első négy érkezőt egy helyre tereli az informátor. Nagyon messzire sem kell nekik a folyosón lépdelni, szinte rögtön az első ajtót szúrják ki maguknak. Ahogy kinyitják azt, először egy teljesen üres terem tárul a szemük elé. Hamarosan az ajtó becsukódik mögöttük, és váratlanul rémisztő nevetés hangzik fel a szobában. Minden elsötétül, még ha eszükbe is jut fényt varázsolni akkor sem fognak úgy látni semmit sem. A hang, amely felnevetett, hamarosan hangosan szólal fel: - A játék elkezdődött! - Ezzel egyidejűleg, a szoba hirtelen megváltozik. Kiszélesedik, és hosszabb lesz. A plafonon lévő lámpák egymás után csapódnak fel, az egész hely kicsit kórházi folyosó hangulatát adja át. Négy ajtó tűnik elő a falakból, mindegyikre egy-egy pergamen ragasztva, a következő szavakkal: "Kíváncsi";"Utálatos";"Lekezelő";"Csendes". Nyilván mindenkinek választania kell egyet, és ha rossz helyre állnak, bizony az ajtók nem nyílnak ki. Mindezközben nem csak ez a fontos, a falban rejtett kis polcok vannak elhelyezve, pontosan 4, amiket elég nehéz észrevenni. Mégis, ha sikerül valakinek, és kinyitja azok egyikét, szimbólumokat tartalmaznak. A kérdés csak az, mit kell ezekkel csinálni? Miben függnek össze az ajtókkal? Milyen sorrendben kell elvégezni a dolgokat? Az idő ahogy telik, néha-néha feltűnik egy-egy dobozka is a folyosón, különböző jó és rossz feliratokkal ellátva. Mégis, mindegy, az első dobozt felnyitva a kíváncsiskodó egy mumussal nehezítette meg a gondolkodók dolgát.
MARLENE ÉS CAPRICUS
Kettejük mögött záródik az ajtó. Először egy teljesen üres terem tárul a szemük elé, és váratlanul rémisztő nevetés hangzik fel a szobában. Minden elsötétül, még ha eszükbe is jut fényt varázsolni akkor sem fognak úgy látni semmit sem. A hang, amely felnevetett, hamarosan hangosan szólal fel: - A játék elkezdődött! - Ezzel egyidejűleg, a szoba hirtelen megváltozik. Egyetlen egy ajtó tűnik fel, a szoba pedig páncélteremmé változik át. Rengeteg sok széfajtó látható, néhány üres, néhányban van valami, ha elkezdik őket kinyitogatni. A fal két oldalán egy-egy irányító nyíl mutat befelé, jelezve, hogy minimum két helyről kötelező indulni a célig. A széfajtókat van amelyiket egyszerű zárnyitó varázslattal lehet nyitni, van amelyikhez a kulcsot meg kell találni, de akad olyan is, amihez rúnát kell fejteni. Egyértelműen észlelhető egy idő után, hogy talán a varázslattal nem nyithatóak, az értékes széfek. A kulcsokat pedig különböző feladványok után kaphatják meg. Az első széf kinyitása után, egy pergamen jelenik meg a dobozban, és ezt felolvasva: "Ha nem töltetek tele időben, nem érhetsz több széfhez. Csak az üresekbe kérek. " - A szembe lévő falból futószalag szerűség jelenik meg, telis tele üvegcsékkel, némelyikben van már valami lé, de a legtöbbjük üres. Középen valamiféle stopperóra, amely egy perctől indul, a szalag pedig futni kezd, a két jelen lévőnek pedig igyekeznie kell.
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Csüt. 3 Nov. - 10:49
Capricus & Marlene
Legtöbb esetben, hidegen hagytak a Mardekárosok kijelentései. Megszoktam, hogy a nővérem minden esetben mindenkit ellenem fordított, szerintem ő volt az egyetlen, akit az évek során legjobban kedveltek a Mardekárosok. Úgyhogy a végére megtanultam ezt igazából kezelni, aztán a tavalyi évzáró után szerencsére sokan kiestek, mert úgy éreztem voltak páran akik még megölni is megpróbáltak volna. Na most remélem, ez a srác nem fog ilyesmit megkísérelni. Mégis mire meggondoltam, hogy inkább visszafordulok, a mögöttem lévő ajtón becsukódik és ekkor már tudom, nincs menekvés. A játék mindjárt kezdődik, én akartam ezt. - Hát, nincs más választásunk, szóval... - Fintorodom el kicsit a fiú kijelentésérére. Ekkor minden elsötétül a szobában. Úgy döntök, hogy nem mozdulok el addig még valami nem történik, mert nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet jelenleg bármihez is hozzáérni. Fogalmam sincs, milyen feladványokat kell majd megcsinálni, sosem voltam még ilyen szabadulószobás dologba. Remélem, nem szívatnak nagyon minket. És mi lesz, ha nem jutunk ki? Kicsit összerezzenek, hiszen nagyon hirtelen jött a szövegelés, ami a játék indítását kezdeményezte. A fény valószínűleg visszatér és mire ez megtörténik, a szoba teljesen megváltozik. Tátva marad a szám, ahogy körbetekintek. - Mi a... - Persze, tudom, hogy ez egy páncélterem és hogy mi a funkciója, de először csak megállok ott előtte és elgondolkodva elemzem ki a helyzetet. Végül is az egyik nyílhoz lépek, és nem is gondolom át túlzottan a jelenlegi helyzet súlyosságát, -ki tudja, mi lesz ha kinyitom azt az ajtót, pl- és pálcámat ugyan előveszem, hátha kell, de szerencsére az első, legalsó ajtó minden erőlködés nélkül kinyílik. A pergament kiveszem és felolvasom. - "Ha nem töltetek tele időben, nem érhetsz több széfhez. Csak az üresekbe kérek. " De mit? - Most kicsit úgy érzem, Phillips mellett még a gondolkodás is nehezen megy. Mire kimondom a kérdést, a futószalag megjelenik és a stopper is elindul. Pillanatokig kérdőn nézek a fiúra, de észbe kapok, hogy ez fontos, úgyhogy vízvarázslattal próbálok beletalálni az üvegekbe. - Segíts!! - Hirtelen szólok oda még a fiúnak, ha nem kezdene bele rögtön. Az idő túl gyorsan fut.
Egy Griffendélessel összezárni engem, mindazok után, ahogy az elmúlt hat évben viselkedtem velük minden, csak nem épp a jó csapatmunka záloga. Csak az időmet akartam elütni azzal, hogy bejöttem ide, miért ne alapon. De ahogy nyílik az ajtó és belép rajta McKinnon, abban a pillanatban kérdőjelezem meg a döntésemet. De ahogy látom, ő is így van ezzel. Mintha ki akarna menni, de az ajtó már döngve be is csukódik mögötte. Ennyit erről. Együtt kell kijutnunk valahogy. Játéknak indult, most már azonban hirtelen ez valahogy sokkal fontosabbá vált számomra is. Nem mintha utálnám őt, de a feszültség érezhető kettőnk között és én nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. Ha nekiállok bunkózni, az életben nem jutunk ki. Ha viszont kedvesebb vagyok, árthatok az imidzsemnek, ha kitudódik. Már ha kitudódik. Fene se tudja, mi legyen... Nincs időm azonban sokat lamentálni ezen, hirtelen kialszanak a fények és vérfagyasztó nevetés harsan. Nem ijeszt meg, de tény, hogy feláll tőle a hátamon a szőr. Idegesen nézegetek ide-oda, még mikor bejelenti a játék kezdetét is a hang, de a sötétség áthatolhatatlannak tetszik. Aztán egyszerre fény gyúl és mintha nem is abban a szobában lennék, amelyikbe az imént beléptem. Tekintetem hamar megakad a falon lévő nyilakon és a széfeken. Mit jelenthet? Szét kell majd válnunk? Nem is lenne olyan rossz. Egyszerűbbnek tetszik, mint az együttműködés, az tuti. Azonban míg én csak nézelődök, McKinnon már oda is megy az egyik széfajtóhoz és kinyitja azt, majd egy pergamendarabot vesz ki belőle és hangosan felolvassa a rajta található utasítást. Azonban itt úgy fest, igencsak pörögnek az események, gondolkozni sincs idő a feladványon, már meg is jelenik a futószalag a fura üvegcsékkel és a stopperóra. Hát ez remek. Az világos, hogy tele kellene tölteni az összeset, de mivel? Egy olyanért nyúlok, amiben van valami és ha tudom, leveszem a szalagról, hogy közelebbről megnézzem, ha nem, csak a szalagon igyekszem kisilabizálni, miféle folyadék lehet benne. Ezután, bármit állapítsak is meg a folyadékról, odamegyek a széfajtókhoz és megpróbálom kinyitni, amelyiket még tudom. Biztos, hogy idővel az összeset ki kellene valahogyan, de ha akad még olyan, amelyikben van valami, amire szükségünk lehet már most, azt talán most meg tudom szerezni. Közben nem igazán figyelek oda McKinnonra, aki ugyan odaszól nekem is, ahogy kapkodva igyekszik vízzel teleigézni az üvegcséket. Csak ha már mindent, ami elsőre eszembe jutott, végignéztem és semmi használhatóbbra nem jutottam, lépek oda mellé, hogy tegyem, amit mond. Ha nincs más lehetőség, csak ez, ketten talán meg tudjuk oldani így is. Bár elég sok az üres fiola, az időnk pedig kevés. Elég ciki lenne azért már így az elején elbukni, igyekszem hát megtenni minden tőlem telhetőt, hogy a lehető leggyorsabban haladhassunk.
Cleon sem érti saját magát. Hisz itt ez a srác, aki halloweenkor még a saját árnyékától is fél, olyannyira utálja ezt az egész ünnepet, és szíve szerint mást se csinálna egész áldott nap, csak a takarója alatt kuporogna, és várná, hogy véget érjen ez az egész halloween mizéria. És most mégis, bátyja karját szorongatva lép be a házba. Nem kellett volna jönnie. Hisz Caliban nem kényszerítette semmire, sőt, kifejezetten meg is mondta, hogy nem vele szeretné tölteni ezt a napot; és az ide vezető út alatt számtalanszor meg is lett volna a lehetősége rá, hogy hátat fordítson neki, és visszamenjen a kastélyba. Talán a bállal sokkal jobban járt volna; de hát mégis kivel ment volna el? Egyedül nem móka, és még azt is megkockáztatta volna, hogy Vele is összefut, mert teljesen biztos benne, hogy Ő a bálra ment valami lánnyal; azt pedig nagyon nem akarta volna nézni. Meg amúgy sem akar vele találkozni. Így pedig, még ha a szíve ki is ugrik a helyéről, és úgy érzi, hogy menten elhalálozik ijedtében, legalább együtt tölthet egy kis időt a bátyával, annak hatalmas örömére. - Ne nevess... Honnan tudod, hogy nincs? Bizonyított tény? - ráncolja össze a homl, hogy egy töklámpás fog rájuk támadni, pont itt, de... ki tudja?okát, ahogy felpillant a nevető bátyjára. Zavarja, hogy megint kineveti, De ettől legalább mintha kicsit lenyugodna, és már nem is szorítja úgy testvére kaját, mint néhány perccel ezelőtt. Igen... hisz mi bajuk eshet itt? Hát Cleon agyán ezer meg egy gondolat átfutott már azalatt a néhány perc alatt, mióta itt vannak, de hát csak nem lesz semmi bajuk. Bent vannak, körülnéznek, kiszabadulnak és már hagyhatják is el ezt a rémisztő helyet. Pontosan ez fog történni, szóval nincs mitől tartaniuk, ugye? - Szavadon foglak, Caliban! - és még a kisujját is felemeli, hogy ha a másik hajlandó rá, összekulcsolja a kisujjaikat. Igaz, talán ez egy teljesen abszurd elgondolás, hogy egy töklámpás fog éppen itt rájuk támadni, de hát ki tudja? Bármi megtörténhet. Főleg ma. S mire belépnek abba a terembe már teljesen feloldódik annyira, hogy eleressze Calibant. Vagyis, nem teljesen... Kabátját még mindig az ujjai között szorongatja, hogy még véletlenül se keveredjen el mellőle. A másik két lány felé pedig csak egy halovány, kissé zavart mosolyt villant, de nem mer mondani semmit. Mindig is ilyen volt mások közelében, ez alól talán csak a bátyja, meg néhány közelebbi hugrabugos barátja a kivétel. Felnyüszít, mikor meghallja a nevetést, és automatikusan húzódik is közelebb a bátyjához. Ijedtében még azt is elfelejti, hogy van nála olyan, hogy pálca, amit esetleg még használni is tudna. Legalábbis elviekben tudna; a gyakorlatban túlságosan is be lenne tojva ahhoz, hogy normálisan tudja használni, így az is ott lapul továbbra is a farzsebében. - Woaaah... - csak ennyit tud kinyögni, amint felgyúlnak a fények, és körbepillant a folyosószerű teremben. Szóval akkor játék... És Cleon szeret játszani; igaz, nem pont ilyeneket, de hát itt van vele két másik lány is, és Caliban. Akitől persze egyre inkább eltávolodik, hogy kíváncsiságának tered adva felfedezze a terepet. - Utálatos...? Haha, Caliban... azt hiszem ez a tied... - bök, immáron vigyorogva az említett ajtóra, miközben visszapillant bátyjára. És látszólag teljesen el is tűnt minden félelme, hisz... Nincs is itt semmi, nincs mitől tartania, nem? Nem fog csak úgy a semmiből felbukkanni egy akromantula vagy valami hasonlóan veszélyes dolog. A falba rejtett kis polcokat észre sem veszi. Figyelmét sokkal inkább leköti a hirtelen lába előtt termett dobozka, amihez kíváncsian le is hajol, hogy kinyissa. És belőle valami sokkal rosszabb dolog jön ki, mint egy akromantula, vagy azok a rémes agyzabáló töklámpások. Cleon számára legalábbis nincs is félelmetesebb dolog, minthogy az, amit a bátyja mondogat neki mostanában, valóban igaz. Már nem egyszer mondta, hogy az anyjuk megőrült, és most láss csodát, itt van ő, teles életnagyságban, mintha csak valami elmegyógyintézetből szalasztották volna. A fiatal pedig még a lányokat is megszégyenítő sikítást hallatva ugrik azonnal hátra, hogy immáron ismét teljes pánikban csimpaszkodjon bátyja karjába, üget sem vetve a másik két, velük egy teremben tartózkodóra. - Küldd el, küldd el, küldd eeeel...!
Megvető pillantással mérem végig az érkező Marlene McKinnont. Nem csalódtam benne, nem öltözött ki. Azon csodálkozok, hogy nem hozta magával a Siriusnak elnevezett plüssmackóját, amin egy Sirius Blacket ábrázoló póló van, és természetesen szegény kis magányos McKinnon azzal alszik, azt gondolva, hogy talán így Black felfigyel rá. Nyomoronc tinédzser álmok. Kitalálhattad, hogy nem vagyunk jóban. És igen, a kapcsolatunk nem nevezhető felhőtlennek, sőt, jobban megfogalmazva eléggé felhős és borús a kapcsolatunk. Egyszerűen én nem szeretem őt, ő se engem. Mintha vágynék a szeretetére. - Legalább lesz mivel dicsekedned. - kacsintok rá, arra utalva, hogy természetesen Belby nem lesz híres, mint én, és akkor azzal a hittel tudja magát majd a halálba ringatni, hogy ő bizony Rita Skeeterrel volt hét évig egy hálókörletben. - Ezt meg se hallottam. - jelentem ki. A bál sose nekem való volt, oda azok a lányok mennek, akiknek nincsen annyi bátorságuk, hogy eljöjjenek a partnerükkel, aki amúgy meg volt fenyegetve, egy ilyen játékra. Vagy ott vannak még azok a lányok, akik mindig egyedül vannak, és most éppen a puncsot fogyasztják a többi szingli barátnőjükkel az életükön morfondírozva. Lelki szemeim előtt látom Evanst, ahogy szépen lassan megrohad a Potter iránti viszonzatlan szerelmében. Öröm teli látvány. Befizetem a belépés árát, majd megelőzöm a két elmebeteg ferdeszeműt, és Belbyvel az oldalamon lépek be az egyik szobába, ahova remélem, hogy McKinnon is jönni fog, mert életem egyik álma, hogy halálra rémisszem. Bánatomra a ferdeszemű ikrek jönnek be, az egyik még rám is mosolyog, én meg mit sem törődve szegény ártatlan ifjú lelkével megfordulok. Márt éppen megszólalnék mikor megszólalnék becsukódik az ajtó mögöttünk, minden elsötétül és egy vérfagyasztó nevetés csendül fel. Legalábbis nekem nem vérfagyasztó. Ki állom a próbát. Hirtelen olyan érzésem van, mintha nem is abban a szobába lennék, amibe az imént beléptem. Kórházas hangulata lett, és négy ajtó jelent meg a falakon, mindegyikre egy-egy pergamen ragasztva: "Kíváncsi";"Utálatos";"Lekezelő";"Csendes". Már épp intézkednék, mikor az egyik súlyos agyhiányban szenvedő ferdeszemű, meg nem szólal, hogy valamilyen Cannibalnak kéne az utálatoshoz állnia. Engem nem érdekel, az csinál amit akar. Hirtelen a fiú előtt feltűnik egy doboz, amiből egy idősebb nő ugrik ki, és nem is tudom mit csinál. A fiú a bátyjába -feltételezem én- kapaszkodik, és én meg unottan intézkedem. - Commikulus! - kiáltom, és célzok a nő felé.
To: Everybody/Theia | 375 SZÓBAN | ZENE | HALLOWEEN
I solemnly swear
I am up to no good
Theia Belby
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Alexandra Daddario
»
»Hétf. 7 Nov. - 20:44
C & C & R|| everyone hail to the pumpkin king
Tégy, ahogy tetszik. Nagyjából ezt fejezi ki a Rita felé lövellt pillantásom feletti szemöldökbillentés. Vele vitatkozni megint csak egy olyan dolog, ami felesleges, időpazarlás, és egyéb haszontalanságot kifejező szinonimák. Vannak emberek, akiknek akkor sem tudod megváltoztatni a véleményét bizonyos dolgokról, ha beledöglesz a próbálkozásba. Ritával kapcsolatban már vagy három éve ezt érzem. Néha persze szinte sikerül kiugrasztania a bokorból - mert milyen jó lenne, ha végül rájönne, kettőnk közül én leszek, nem is tudom, talán mondjuk nemzetközi szinten híres hajtó, de aztán eszembe jut az is, hogy fordított esetben ő aztán tényleg dicsekedne azzal, hogy szobatársak voltunk. És ettől egy kicsit émelyegni kezdek. Néha olyan hatással van rám mostanában más emberek társasága, hogy tényleg vonzónak tűnik a lehetőség, miszerint láthatatlanul járjam ki az utolsó évemet. Épp csak ez nem opció. Épp csak ehhez túl csökönyös vagyok...
Ritával együtt befizetem a belépőt, hagyom, hogy az informátor arra tereljen minket, amerre jónak látja, a jelek szerint a két előttünk érkezett fiúval egyetemben. Elmormogok egy "hellót", de ennél többre esélyünk sincs, hiszen az ajtó csukódását sötétség követi - Lumos... - inkább ösztönösen akarok világosságot bűvölni a szobába, mint komoly tervként, de a pálcám végén gyulladó kis fénycsóva nem világítja meg a sötétségbe öltözött teret. Voltaképpen ez igazán nem meglepő, elvégre kétségtelenül mágikus kalandra fizettünk be, de azért egy kicsikét bosszantó. A felharsanó nevetéstől azért szolidan feláll a haj a tarkómon, de sikeresen emlékeztetem magam arra, amire a hang is - ez csak egy játék. Inkább kihívást, mint rettegést várok tőle.
A fény visszatérésével feleslegessé válik a pálcám is, hát egy "Nox"-szal szüntetem meg a pisla világosságot, és körbenézek a megváltozott helyiségben, a többiekkel voltaképpen vajmi kevéssé foglalkozva. Feltérképezem a négy ajtót a négy felirattal, és az a kellemetlen érzésem támad, hogy 1) lehetnék akármelyik 2) itt kénytelen az ember komoly önkritikát gyakorolni, hiszen a két fiút nem is igazán ismerem - Várj...! - mondom reflexesen, ahogy a fiatal (talán túlságosan is fiatal) fiú a folyosó közepén felbukkanó doboz után nyúl. Én bizonyára nem nyitottam volna ki, és milyen igazam lett volna... Ritával egyszerre rántok pálcát, de az ő átka előbb robban ki a mumus felé - vagy afelé, amit Rita mumusnak fél, mert jó ég tudja, itt talán még valami más is lehet -, így az enyémet csak készenlétben tartom, ha következőnek felém venné az irányát a halálfaló maszkba öltözött apám, vagy bátyám képében... amire eléggé remélem, hogy nem fog sor kerülni.
I solemnly swear
I am up to no good
Caliban Malachy
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
~ Min Yoongi (Suga)
»
»Szer. 9 Nov. - 17:28
Nem tudok nem nevetni az öcsémen időnként olyan hülyeségeket talál ki, hogy hihetetlen. Gyilkos töklámpás! Mi lesz a következő…egy agresszív üst, ami hatalmas, éles fogait fogja fenyegetően a csattogtatni a szerencsétlen felé? Merlinre…ilyenek a világon nincsenek. -Majd bizonyítok én neked tényeket!-paskolom meg a fejét, tudom, hogy a mozdulat kicsit lealacsonyító, hisz gyakran bánok vele úgy, mintha a kutyám volna, ennek ellenére szerintem sejti, hogy ezzel próbálom kifejezni a szeretetem. Meg persze azt is, hogy totálisan hülye az ember, de hát én meg partner vagyok a hülyeségben. Kisujjam összekulcsolom az övével, ahogy kicsiként is tettük. Nagyrészt már akkor is én védtem meg mindentől, anyánk meg mutogatta a lelkesen , mint a bazárimajmot szajkózva, hogy milyen szép. Cleon büszkeség volt az édes mosolyával, én meg a színváltós fejem csak egy-egy gondterhelt fintort értünk. A játék megkezdődik. A rettenetesnek szánt nevetés nem különösebben hat meg, öcsi viszont menetrendszerűen frászt kap és úgy tapad rám, mint kisbogár a légypapírra. Szokásos reakciók. Irritáltan hunyorgok, ahogy kigyúlnak a fények, a díszlet leginkább egy kórházra emlékeztet és azonnal negatív érzetet kelt bennem. Egyelőre egy helyben veszem szemügyre a környezetet, az ajtókat és a fölöttük lévő feliratokat, néhány perc múlva pedig megindulok a kis polcok felé és azokkal kezdek foglalkozni, öcsém megjegyzésére csak legyintek. Éles szemem remekül kiszúrja őket, az elsőben mindjárt a tűz elem szimbólumát találom. Remekül elvagyok magamban, teljesen kizárom a környezetem, a két lány, akik közül az egyik úgy méregetett, mintha minimum le akarna hányni amúgy sem kifejezetten érdekel, ott viszont súlyos hibát követek el, hogy hagyom az öcsémet szabadon garázdálkodni, mert hamarosan velőtrázó sikolyt hallok, ami bizony az ő torkát hagyta el. Villámgyorsan fordulok meg, először teljesen lesokkol, hogy Cleon mumusa… az anyánk. Mama szeme fénye talán kezd hinni a csúnya,gonosz Calibannak? A kezdeti meglepetés után pálcát rántok ugyan, de ennek javában nincs értelme, hiszen a szőkeség gyorsabban mormolja el a szükséges varázsigét. Biccentek felé, hangosan nem mondok köszönetet, inkább megszorongatom a belém vadul kapaszkodó Cleon vállát. -Figyelj véglény, ne érj semmihez, amiről nem tudod mi az-magyarázom neki kicsit atyáskodóan. Kezdem úgy érezni, hogy hiba volt idehoznom, hiszen csak bajt csinál. Visszatérek a polcokhoz és magammal viszem Cleont is, hogy szem előtt legyen, a további három polcon a víz,levegő és föld jelei találhatóak. -Négy ajtó, négy jel és négy ember-morgom csak úgy magam elé újonnan tett felfedezésem.
Mint mondani szokták, a hülyeség és a képzelet határtalan. És ez Cleon esetében teljesen igaz is, főleg a mai napon. Halloweenkor általában mindenkinek kicsit jobban megered a fantáziája, már csak azokból a jelmezekből is kiindulva, amik nem ragadtak le a sablonos vámpír, vagy épp kalóz esetleg szellem jelmeznél. Nem mellesleg olyan varázslatok is napvilágot látnak ilyenkor, amiket egy átlagos napon nem igazán él át az ember. Mint ez a kísértetház. Mer tudja még Cleon is, hogy ez nem valami szokásos, műkísértetekkel teli valami lesz, a szervezők biztos kitettek magukért. Legalábbis ami a fiút illeti... Talán nem kéne itt lennie. Talán a szobájában kéne gubbasztania, ahogy azt mindig is tette. De úgy volt vele, hogy soha nem is tudja majd legyőzni a félelmét, ha nem is áll velük szembe. Bátyja kabátjának szorongatása pedig elég erő ad neki ahhoz, hogy ne akarjon visszafordulni, és villámsebességgel visszafutni a kastélyba. De hogy miért ragaszkodik hozzá ilyen nagyon? Hisz a bátyja szerint sem kéne itt lennie. Talán pont ezért; talán most neki is meg szeretné mutatni, hogy nem olyan félős, mint amilyen ténylegesen az. Igaz, talán reszketése és az említett ruhadarab görcsös szorongatása nem igazán segít a helyzeté. Igen, fél, de innen már nincs visszaút. A paskolásra csak halkan morog valamit, miközben tincseit visszasimítja a megszokott rendezettségbe. Nem szereti, mikor az idősebb Malachy ennyire lenézi őt, még ha tudja is, hogy igaza van. tenni ellene nem nagyon tud, hisz a saját lényét nehezen tudja csak megváltoztatni. És ahogy az lenni szokott, a játék elkezdődött, és a percek múlásával a legfiatalabb félelme is kezd elszállni, helyét a kíváncsiság veszi át. Úgy dönt, hogy a másik két lánnyal nem is igazán foglalkozik az egyiktől - aki olyan csúnyán néz rá, mintha csak azon gondolkozna, sütve, vagy főzve lenne finomabb a kis hugrás, amúgy is megijeszti. Pedig ő tök kedves volt vele; vagyis igyekezett az lenni, és úgy gondolja, hogy ő megtett minden tőle telhetőt. Igyekszik hát ne foglalkozni vele, és csak felderíteni a helyiséget, ahova kerültek. És így sikeresen el is távolodott a bátyjától, annak ellenére, hogy az elején még megígérte magának, hogy tapadni fog rá végig, mint egy undok pióca. De hát a kíváncsisága sokkal nagyobb erővel rendelkezik, mint a félelme, ezért is történik meg a baj. Kis naivan egyáltalán nem számított rá, hogy a saját anyja promóciós diliházas kiadásban fog előbukkanni abból a pici dobozból. Egyből szalad is vissza a bátyjához, görcsösen kapaszkodva a karjába. Ijedtében hirtelen eszébe sem jut a varázsige, teljesen leblokkol; még szerencse, hogy a goromba lánynak gyorsabban jár az esze, és higgadtabban reagál - végül is, nem az ő mumus bukkant elő a dobozból... - Ne-ne-ne-nem fogok... Ígérem... - pillant fel a bátyjára a még mindig kissé rémült, hatalmas őziketekintetével. És hagyja, hogy a bátyja magával rángassa a polcokhoz. Nem is nagyon akar ellenkezni, jobb lesz neki, ha ott marad mellette. Ott legalább biztonságban van; már amennyire... már csak egy kérdés motoszkál a fejében, hogy vajon mi van az ajtók túloldalán, és ha átlépnek rajtuk, ugye nem kell majd sokáig külön lennie a testvérétől. - Ezeket megfogdoshatom? - pillant fel ismételten az idősebbre, miközben mutatóujjával az egyik szimbólumra bök. És hogy ezt miért is akarja? Még maga sem tudja, egyszerűen csak érzi rá a késztetést. Kíváncsiságból.
A mumus mindenkit megzavar. Rita reakciója dicséretes, hiszen gyors, de mégis nem ér el vele semmit... vagyis igen, mondhatjuk: a mumus megkettőződik, tehát talán nem jó ötlet rálőni az ellen bűbájt. Feltűnhet, hogy a dobozon mégis valami apró betűs szöveg is megjelenik: "Ott zárul, ahol nyílt felirattal". Ebből egyértelműen kikövetkeztethető, hogy csak úgy tüntethetik el a mumust, ha lezárják a dobozt. De ehhez nem is kell négy embert. A rejtett polcokban lévő jeleket viszont nyugodtan megfogdoshatják, ígysemmi sem fog történni. Valami mást kell tenniük velük, hogy történjen egy s más. Caliban megjegyzése viszont jogos, össze kell dolgozniuk, együtt kellene kitalálni, hogy tovább. Az ajtók egyelőre nem lényegesek, fontosabbnak tűnik mindegyikük számára megfejteni a szimbólumok adta kérdést. Annyi segítséget kapnak egy idő után, hogy a polc egyik és másik oldalán is beégetett betűkkel jelenik meg a szó : "Varázsoljatok!"
MARLENE ÉS CAPRICUS
Capricus nem tud széfajtót nyitni addig, még Marlene feladata be nem fejeződik. Úgy tűnik, egy-egy ajtónyitás szükséges körönként, de mégis együtt kell elvégezniük a feladatot. A vízvarázslat jó ötlet, ha egymásból öntözgetnék ki a löttyöt, biztosan hamar lejárna az idő, de hát nem így történt és mivel a fiú a végén csak becsatlakozik, sikerül elvégezniük időben, az utolsó pillanatban mindent, és ezzel egy óriási kattanás hallatszódik, ami jelzi, hogy egy széf kinyílt, amit eddig nem is lehetett volna feltárni. Mivel ez Capricus oldalán van, ezért kénytelen ő belekukucskálni. Egy tágítóbűbáj segítségével elrejtett két seprű és két védőszemüveg található benne. Semmi instrukció, egyszerűen csak amikor mindketten már a kezükben tartják a seprűket, a széfből kirepülnek a cikesznek tűnő, szárnyas kis karikák, a széfajtókon pedig különböző méretű, lyukak. A feladat elég egyértelmű: viszont egyik lyuk sem egyforma, mindegyikbe másik cikesz kerül. Ha sikerül elvégezniük a feladatot, egy rúna jelenik meg oldalt a falon. A Hidra. Alatta kisebb szöveg. "Varázsolj! Varázslatok, amivel hatást gyakorolsz bármely széfre." - Csak nem mindegy mennyit, ezért előbb a rúnát kell megfejteniük.
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Vas. 20 Nov. - 20:07
Capricus & Marlene
Mindent beleadva próbálom elvégezni a feladatot. Igazából először nem is kérnék segítséget a fiútól, -vagyis nem szólnék úgy rá-, ha látnám, hogy egyedül is megy... de egyértelmű volt, hogy túl lassú vagyok hozzá. Ketten viszont az utolsó pillanatban teletöltjük az üvegcséket és kinyílik egy újabb széf. Pulcsim ujjával törlöm meg homlokomat, amin egy-két apró izzadtságcsepp jelent meg a nagy rohanást követően. Pihenni ugyan nincs idő, kérdőn lépek közelebb a fiúhoz és kíváncsian tekintgetek oda, hogy mi van a széfben, mi fog most történni. Amikor meglátom Capricus kezében a seprűt, hátrálni kezdek és rázni a fejemet. - Na neem, én nem! Azt már nem! Nem fogom itt égetni magam... - Szerintem tőlem rosszabb repülő boszorkány nincs a világon. És még megpróbáltak idén befűzni a kviddics csapatba is, mondván, hogy majd belejövök! Na egy frászt! - Tudom, hogy te kviddicsezel... de csak akkor megyek fel ha nem röhögsz ki! - Fintorodom el és összefonom magam előtt a karomat. Addig biztosan nem fogom megfogni a seprűt, ameddig ezt meg nem ígéri. Még csak az kellene, hogy valakinek elmesélje! Minden bizonnyal, ha sikerül ezt megbeszélnünk, normális emberek módjára, akkor megfogom a seprűt, és miután kireppentek a cikeszek, összehúzott szemmel tekintek fel, nagy sóhajtozások kíséretében és felülök az említett tárgyra. Jaj nekem!
Próbálkozom megoldást találni a feladványunkra, még mielőtt kifutnánk az időből. Sehol azonban semmi, amit felhasználhatnánk. Megnézem ugyan az egyik üvegcsét, de nem tudok rájönni, mi lehet az. Körbejárom a többi széfet, de egyik másik sem nyílik. Egyedül, minden további segítség nélkül kell hát boldogulnunk. Nincs hát más lehetőség, odalépek McKinnon mellé és nekiállok én is vizet igézni az üvegcsékbe. Nem sokon múlik, de sikerül éppen idejében végeznünk az összessel, mire egy nagy kattanás hallatszik és mellettem kinyílik egy újabb széf. Odalépek és kiveszem, amit benne találok. A két seprűvel és védőszemüveggel a kezemben fordulok a kényszer szülte társam felé, mire látom a riadalmat a szemén és vadul tiltakozni kezd. - Nézd, nem hiszem, hogy sok választásunk van. Jelenleg pedig fontosabb dolgom is van, mint a földön fetrengeni a röhögéstől - megnyugtatnám jobban is, de ártana az imidzsemnek. Természetesen nem áll szándékomban gúnyolódni (olyan nagyon). Egyébként sem tudjuk, mi a feladat. Legalábbis addig, amíg kelletlenül el nem veszi tőlem a repülőalkalmatosságot. Erre ugyanis a széfből cikeszek röppenek ki. A széfajtókon pedig különböző alakú lyukakat vehetünk észre. Nem kell agysebésznek lenni, hogy kitaláljam, mi a helyzet. Nem fogó vagyok ugyan, de seprűt irányítani biztosan tudok, így bízom benne, hogy megbirkózunk a feladattal. Legalább végre itt van valami számomra testhezállóbb. A seprűn igazán elememben vagyok. Ezt talán kamatoztathatom is, ahogy felülök és ellököm magam a földtől, hogy a plafon közelében cikázó kis labdák után vessem magam és amint elkapok egyet-egyet, megkeressem a megfelelő rést és betuszkoljam rajta. Remélem, ki nem tudnak jönni, mert akkor a végtelenségig játszhatjuk ezt.
Tekintetem a fiúra és a kezében lévő két seprűre vándorol. Védekezem, és ellenkezem. Nincs szükségem arra, hogy a jelenleg köztünk lévő feszültséget, utálatot valahogy még jobban felperzseljem és adjak neki fogást, amivel tovább tudna gúnyolódni esetleg rajtam a későbbiekben. Szavai mégis elég meggyőzően hatnak rám és bólintok, kicsit bizonytalanul ugyan, de elveszem az imént említett tárgyat. - Na, hát jó... hát, legyen. Végül is kénytelenek vagyunk összedolgozni, ha nem akarunk veszíteni egy átkozott szoba ellen... - Motyogom, kicsit elgondolkodva, és talán Capricus már meg sem hallotta szavaimat, de én azért magamhoz vettem azt a seprűt és megpróbáltam hasonlóképp elrugaszkodni a földtől mint ő, csak nem sikerült. Szerintem már vagy két éve nem repültem - ha nem több -, úgyhogy belefér. Nem az én sportom ez. Mégis, kicsit billegve és egyensúlyvesztve emelkedem a levegőbe, fintorgó képet vágva, és eléggé elfehéredve. Na azt még nem gondoltam ki, hogyan fogok közben a cikeszizékre koncentrálni. Időbe telik, mire sikerül egyet is elkapnom a kis cikázó körök közül. A fiú meglehetősen gyorsabban halad, és ügyesebb is, de talán nem rá kellene figyelnem, hanem csinálni a feladatot, mielőtt még kifutnánk az időből, ami most a fene sem tudja mennyi. Lassan, de biztosan a helyére illesztek néhányat, jóval kevesebbet mint a fiú - és utána óvatosan szállok le, bár ígyis majdnem térdre landolok, de örömmel teszem le a seprűt. Ekkor tűnik fel a jel a falon. - Ez eddig is itt volt? - Vonom fel a szemöldökömet Capricusra nézve. - Valamit ír alatta is! - Hunyorognom kell, hogy el tudjam olvasni. De most nem leszek olyan balfék, hogy hangoskodjak, nehogy valami megint megjelenjen nekem. Kérdő pillantok a Mardekárosra. Gondolkodjunk. Fejemhez emelem kezemet. - Hát ugye... vannak a számok a rúnáknál és ez az egyik. De mi köze van ennek a varázslatokhoz?
Nem volt életem legjobb ötlete bejönni ebbe a szobába, de ha már idekerültem, ráadásul éppen McKinnonnal, akinek (érthető okokból) valószínűleg nincs a legjobb véleménye rólam, valahogy ki kellene jutnunk innen, méghozzá minél hamarabb. Az első feladatot együtt sikerült az utolsó pillanatban megoldanunk és egyelőre valami olyan újabb feladatot látok magunk előtt, ami nem kellene, hogy gonot okozzon. Legalábbis nekem. McKinnon láthatóan ágál a dolog ellen, de végül sikerül rávennem, hogy elvegye tőlem a seprűt és nekiálljunk begyűjteni a cikeszeket. Azért egy gunyoros mosolyt nem állok meg, ahogy a szemem sarkából látom, hogy már a felszállással is ügyetlenkedik, de aztán nem is figyelek rá tovább különösebben. Nyilvánvaló, hogy a feladat oroszlánrészét nekem kell teljesítenem, de így legalább hasznosnak érezhetem magam. Egyébként sem számít különösebben semmi, csak a röpködő kis labdákra összpontosítok, míg úgy tűnik, végül az összes a helyére kerül. - Nem hiszem - válaszolom kissé bizonytalanul McKinnon kérdésére, miközben én is leszállok a seprűről és odalépek mellé, hogy szemügyre vegyem az írást és a jelet. Csak nézek rá és a fejemet vakargatom. - Hát... öhm... gondolom valahogy a rúna ad eligazítást benne mit meg mennyit... Te jártál esetleg rúnaismeretre? Van ötleted rá, mit jelent ez a jel? - eléggé tanácstalanul nézek. Amennyire jól ment a repülés, ez már annyira távol áll tőlem. Sosem érdekeltek különösebben a rúnák és jelentéseik, úgy fest, ezt szívom most meg. Csak abban reménykedhetek, hogy McKinnon talán valamivel közelebbi ismertségben van ezzel a tárggyal, különben elég csúnyán megakadhatunk ezzel a feladattal.
Még jó, hogy nem teszem el a pálcámat, hiszen Rita varázslata sokat nem ér. Elvégre egy rikácsoló nőnél kettő aztán komolyan jobb... ráncokba szalad a homlokom, a szemöldökömmel együtt, a pálcámra markolok, és ösztönösen elkiáltom magam - Finite Incantatem! - ha meg nem is szabadulunk ettől a valamitől, legalább az egyértelműen varázslat alkotta duplikációt elűzhetjük, de nagy bosszúságomra semmi nem történik. Mégis mi ez egyáltalán, ha nem egyszerű mumus, és nem egyszerű varázslat? - Demonstrate! - bökök hát a lények - és egyben a doboz felé is - a következő lendülettel, hátha történik valami. Elsőre nem veszem észre, de eztán fedezem fel az írást a dobozon, akár a varázsigének köszönhetően jelent meg, akár eddig is ott volt, csak nem figyeltünk rá. Egy Invitóval magam felé húzom a dobozt, és a feliratot látva ösztönösen csapom le a tetejét. Ennél banálisabb megoldás nem jut eszembe, és habár kételkedek, de a mozdulat nyomán eltűnnek a minket kísértő alakok. Hangosan szusszanok, odébb rúgom a fal felé a dobozt - Örülök, hogy ez kevéssé zavart bárkit is rajtam kívül... - lehet, hogy Rita rosszmájúsága ragadós? Remélem nem. De míg ő is a száját tátja, a két fiú pedig tökéletesen mással foglalkozik, addig igazán örvendetes, hogy legalább én nem vártam meg, képes-e ez az izé másra, mint idegesítően a nyakunkon lihegni. Mondjuk, én ennek sem örültem volna túlzottan a továbbiakban...
Elsétálok az ajtók előtt, újra szemügyre veszem a rajtuk található feliratokat, de mivel a többiek most nem ezzel foglalkoznak, inkább azt nézem meg én is, mi a bámulás tárgya. Hamar előkerül a négy szimbólum, melyek elég egyértelműen jelzik, hogy a négy elemet szimbolizálják. Az már sokkal, de sokkal kevésbé árulkodó, hogy mégis mihez kellene kezdenünk velük - Mindenből négy van. Az ajtókból, a jelekből, belőlünk... - vonom le a némileg egyértelmű, de mindenképpen fontosnak tűnő következtetést. Elég nehezen ignorálható ilyen feltűnő egyezés bármiben is.
- Egyes elméletek szerint a Roxfort négy háza megfeleltethető egy-egy elemnek... de nem képviseljük a négy házat - miután megnéztem magamnak a négy szimbólumot fel-alá kezdek lépkedni, és hangosan gondolkodok. Úgy jobban megy, még akkor is, ha kevéssé tűnhet hasznosnak a többiek számára - Elemi varázslatok...? - teszem fel szinte csak magamnak a kérdést, összekulcsolt ujjaimmal az alsó ajkamat gyűrögetem.
I solemnly swear
I am up to no good
Krónikás
C’est la vie
Mesélõ
Ki mozgatja a szálakat
▽ Reagok :
10
»
»Szer. 18 Jan. - 10:39
CALIBAN, CLEON, RITA és THEIA
Theia jól gondolkodik, a többiek pedig valószínűleg teljesen egyetértenek vele. Nincs sok választásuk, biztosan sejtik ők is, hogy nem állhatnak itt csak úgy túl sok ideig tétlenül, mert valami történni fog. Amikor Theia kiejti a száján az elemi varázslatok szót, a dobozok körülöttük megremegnek, és kicsit kisebbre formálódnak, mintha megijedtek volna; a falon lévő elemek és szöveg pedig még kihangsúlyozottabbá válik egy plusz szöveggel mindegyik elem alatt. VÁLASSZ! Ha mindannyian jól gondolkodnak és választanak egy elemet, keresnek hozzá egy -egy varázslatot a tanultak között, akkor az ajtók felett lévő kis szövegek megváltoznak, mind zöldre vállt. Viszont nem mindegy, melyik ajtón megy ki az ember, csak egy jó a négy közül. Muszáj egyszerre indulniuk, így akkor egy valaki kintmarad, a többiek visszakerülnek a szobába; ám ha most ugyan azon az ajtón próbálnak átmenni, amin az előző kijutott, nem fog összejönni. Mindig másikhoz van a szabadulás rendelve.
// Itt a vége, köszi aki végigvitte, sajnálom, hogy a többiek már nem írtak, így gondoltam lemesélem a végéig, remélem nem baj. Pontjutalmat kaptok majd mindannyian ^^ A végét hogy hogyan zárjátok rátok bízom, ha szükség van rám mégis, írjatok.
MARLENE ÉS CAPRICUS
Ha sikerül megfejteniük a rúnát, és varázslatokkal próbálkoznak, hamar előkerül két széf, ami egészen kicsúszik a többi közül. Két oldalt van, tehát külön külön kapnak egy-egyet a bent lévők. Ha kinyitják őket és belenéznek, valami mumus szerű akármi képződik benne - persze ezt ők először nem tudják - hiszen a legnagyobb félelmüket jeleníti meg. Itt nem kell összedolgozniuk, de látják egymást, látják, hogy mit kapott a másik és talán ebből egy idő után rájöhetnek, hogy mivel is van dolguk. Ha valahogyan sikerül legyőzniük az előbújó félelmet, a széfek összeolvadnak és egy nagyobb ajtó jelenik meg a fal közepén. Egyedül nem tudják kinyitni azt, de együtt már sikerülhet.
// Köszönöm a játékot, remélem nem gond, hogy zártam és bocsi az elhúzódásért A pontokat megkapjátok ti is! A végét hogy hogyan zárjátok rátok bízom, ha szükség van rám mégis, írjatok.
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Pént. 24 Feb. - 19:18
Capricus & Marlene
Jó sokáig kell bámulnom azt a rúnát, mire valamire jutok belőle. Capricus nem mondhatnám, hogy túl nagy segítségemre van, főleg, hogy fogalma sincs róla, mit ábrázolhat ezt a képecske. Szerencse, hogy mindenféle fajta órát felvettem az elmúlt években és mondhatjuk, hogy jól ment a rúnatan is. - Szóval ez a rúna a hidra, a számok közül a kilencest jelképezi. A szövegből ítélve, varázsolnunk kell valamit az szerintem tök mindegy mit, csak kilencszer tegyük meg, mert nyilván ez lesz a mérvadó. Mit szólnál, ha négy-négy lenne s egy közös? Biztos ami biztos? - Kérdőn figyelek a fiú felé, azért meg kell mondani, az utóbbi "rejtvényeknél" is közösen többre mentünk mint egyedül. Valószínűleg bepróbálkozunk mindenféle hatásos varázslattal, és ezt kilenc alkalommal tesszük meg egymás után, és már amikor azt hiszem nem sikerült, akkor látom meg a kiálló két széfet. Beharapom az ajkam, mert most már kicsit reménykedem, hogy ez az utolsó próba mielőtt kijuthatunk. Kezd nehéz lenni a helyzet. Az egyik széfhez lépek, mint mindig, most is gondolom kénytelenek vagyunk kinyitni azt. Először semmit sem látok, de pillanatokkal később olyan erővel ugrok hátrébb, hogy jó, ha Capricus nem hiszi azt, megőrültem. Amit látok, az nem más, mint egy sötétből előlépő alak, a háta mögött a sötét jeggyel, pálcával a kezében, miközben vigyorral az arcán mormolja el a kínzó átkot rám. Sajnos a legszomorúbb, hogy ez meg is történ, ezért most hirtelen annyira leblokkolok, hogy fogalmam sincs, mit tegyek.
Ahhoz, hogy kijuthassunk végre ebből az Istenverte szobából, össze kell dolgoznunk McKinnonnal, ez már egyértelműen kiderült az eddigi próbatételekből is. Most azonban, mikor megjelenik a rúna, nem vagyok valami nagy segítség a számára. Elég tanulós lány, amennyire ismerem őt, így csak abban reménykedhetek, hogy ő valamivel jobban figyel rúnaismereten, mint én. Nem sokat konyítok a dologhoz, így nem tudok vitatkozni azzal, amit a rúnáról mond, csak bólintok a javaslatára. Ha kilencszer kell varázsolni, akkor kilencszer. Jobb alternatívát úgysem tudnék mondani, úgyhogy neki is állok véletlenszerű varázslatokat elsütni, négyet, ahogyan McKinnon javasolta, majd az utolsót együtt tesszük meg. Ahogy az utolsó varázslat is elhagyja a pálcánkat, észre is veszek két kiálló széfet. Nem várok társnőmre, egyből odalépek az egyikhez és lesz, ami lesz, kinyitom azt. Ahogy belenézek, valami furcsa füst gomoly fel, amiből egy fekete csuklyás halálfaló rajzolódik ki. Értetlenül pislogok rá. Főleg, hogy ahogy oldalra nézek, mintha McKinnon széfjéből is egy hasonló alak lépne elő. Mi van? Nem férhetett el két ember ekkora széfekben! Meg egyáltalán, minek is? Ekkor azonban az én széfemből kilépő halálfaló hangja vonja el a figyelmemet társam kálváriájáról, aki egyébként is olyan dermedten áll, hogy talán nem is látja, velem mi a helyzet. - Ideje, hogy végre te is elfoglald a helyed a seregben a családod mellett, Capricus - a halálfaló hangja nagyon furának hat. Elsőre mintha a nővéremé lenne, de aztán egy mondaton belül mintha átcsapna anyáméba majd apáméba. Mi ez? Teljes ostobaság, mégis kiráz tőle a hideg, a jeges rémület áthatja a csontjaimat. Ez biztos, hogy csak valami káprázat. De a legijesztőbb. Ahogy oldalra pillantok, McKinnon is ilyesmit élhet át. Dermesztő félelem. Ahogy az alak közeledik felém, felemelt pálcával, alighanem azért, hogy rám rakja a sötét jegyet. Ami a legnagyobb rémálmaim egyike... És talán ez a kulcs. Kósza ötlet, de eszembe jut valami. Mindenképpen meg kell próbálnom. Hiszen minden erre mutat. Sötét köd, egy semmi, amiből hirtelen a legnagyobb félelem rajzolódik ki és tart felém. - Commiculus! - szólalok meg határozottan, a közeledő alakra irányítva a pálcámat, néhány másodperc koncentrálás után. Elsőre megremeg a kezem és a varázslat elhal, ahogy eléri a halálfalót. Túlzottan remeg a kezem, túl sok bennem a félelem. Össze kell szednem magam. Jobb ötletem nincs, ismét meg kell próbálnom. Igyekszem boldog, kellemes emlékekre összpontosítani és arra, amit látni akarok magam előtt a halálfaló helyett, mikor megismétlem a varázslatot. Ezúttal sikerrel járok és ahogy eléri a halálfalót, annak öltözete rózsaszínné változik, a pálcája helyett egy rózsaszín vattacukrot tartva felém. Tehát tényleg úgy van, ahogy gondoltam. Innentől ő már nem árthat nekem. McKinnonra nézek hát, aki úgy fest, ledermedt a félelemtől. Pont, ahogy ez a lény szerette volna. - McKinnon, szedd össze magad, ez csak egy mumus! - kiáltok oda neki, remélve, hogy eljutnak a füléig a szavaim és cselekedni fog. Biztos vagyok benne, hogy elboldogul egyedül is, ha túllép a rémületén. Ha nekem sikerült, neki is menni fog.
Kezdőlap
A pontokat megkapjátok ti is! A végét hogy hogyan zárjátok rátok bízom, ha szükség van rám mégis, írjatok. 
