Bárki látna most, poharam markolva bárszéken gubbasztani, azt hihetné, én vagyok az osztály sarokba húzódó, magának való, közösségi programokat messzire kerülő, különös figurája, pedig ez nem igaz. Nem rajongok valóban a zsúfolt, füstös szórakozóhelyekért, hol tüdőd, hangszálaid köpöd kis híján ki, annak érdekében, társad meghallja szavaid, hozzám jobban illik az iszogatás békés körülmények között, csendes társalgás kíséretében, háttérben duruzsoló vidám, félhangos zenével. Kedvelem az embereket, a közösséget, magamnak való nem vagyok, féktelen, szórakozásnak becézett felelőtlenségre rávenni mégis nehéz dolog, lábam ide ezúttal is csak felügyelni tettem be, ahogy azt előre sejtettem, teljesen feleslegesen.
Lemondó sóhajjal rázom meg fejem testvérem riszálása láttán. Szeretem Őt, aggódok is érte persze, mégis úgy gondolom, elég idős már ahhoz, egyedül is boldoguljon, nyakára járnom nem fontos, sőt, épphogy kellemetlen, nem csak nekem, neki is. Képes megvédeni magát, jobban is, mint én tenném, nem egyszer láttam erre példát, nagyobb az esélye hát, neki kell segítségemre sietnie végül, ha akaratom ellenére magamra haragítok valakit. Kínos dolog ez, én is tudom, hangoztatni nem is szokásom.
Újabb adag levegőt engedek tüdőmből ki, hangszálaim megrezegtetve vele, közben a tánctértől elfordítva fejem. Unottan jártatom pillantásom végig a lebuj fennmaradó hányadain, felmérve ismét a maga után nem kevés kivetnivalót hagyó felhozatalt. Célom ezzel nincs, idő gyorsabb pergésében reménykedek csak, társaságot magamnak nem keresek, szemeim végül mégis egy ismerősnek tűnő alakon akadnak meg. Érdeklődve figyelem dülöngélő, bizonytalan járását, őszintén elcsodálkozva azon, biztonságban eléri a pultot. Közel van hozzám ugyan, mégis elég messze ahhoz, vonásait tökéletesen ne láthassam, biztos vagyok benne szinte teljesen azonban, az, kinek elsőre gondoltam. Kíváncsiságom feltarlózhatatlanul lobban fel egyből, nem csak a berúgás oka iránt, hanem azon kérdés megválaszolásának irányába is, hogy került épp erre a szakadt helyre, még ha azt kitalálni, magát a sárga földig miért nem egy ismertebb, varázslók által gyakrabban látogatott kocsmában issza le, akkora nehézséget nem is jelent.
Bármennyire sajnálom is azonban, bármekkora legyen a késztetése annak, segítő kezet, vagy fület nyújtsak neki, közelebb menni szándékomban nem áll. Megteszem végül mégis, mintha hozzá rejtélyes, láthatatlan erő vonna erőszakosan. Lábaim szaporán kapkodva redukálom a kettőnk közti távolságot nullára, majd barátságos mosollyal arcomon torpanok meg mellette. Kifejteném jövetelem okát egyből, elkergetve minden kétséget, megszólalni nincs lehetőségem azonban, mert jöttem teljes mértékben figyelmen kívül hagyva, újabb poharat emel ajkaihoz. Pislogva, számat enyhén elnyitva lesem az ebből a távolságból is meglehetősen erősnek tűnő italt eltűnni anélkül, tulajdonosa arcára akár csak egy apró fintor is kiülne. Meglepődnöm ezen persze nem kellene, állapota alapján azt feltételezem, jó ideje nem érez már se ízt, se mást. Értetlenül, némileg összezavarodva tűröm hosszúra nyúlt, intenzív méregetését ezt követően. Kellemetlen érzésem bármennyire szaporodjon is az idő elteltének függvényében, kizökkenteni nem akarom, csöndben vagyok hát, míg végül hozzám egész közel hajolva, szeszben dúskáló leheletével elkábítva szinte, ki nem jelenti, mi jár fejében.
– Valóban előfordult már hasonló, habár ez az első eset, hogy kis híján becsíptem pusztán attól, hogy valaki hozzám szólt – alig hallom szavait, hála a továbbra is megszakítatlanul harsogó zenének, szerencsére azonban közel se ittam annyit, hogy ne legyek képes legalább némiképp olvasni mozgó ajkairól. Abban biztos nem lehetek, meg tudja ezt tenni jelenlegi állapotában Ő is, igyekszek hát olyan hangosan beszélni hozzá, amennyire csak képes vagyok.  – Gondolom, az iskolából, ugyanarra az évfolyamra jártunk – hazudhatnám azt ugyan, először most találkoztunk, értelmét ennek nem látom, több okból se, de leginkább azért, mert kétséges, emlékezni fog holnap beszélgetésünkből bármire is. Meginni nem akarom ugyan, a felém nyújtott italt elveszem, felajánlására ezután felelek csak. –  Nincs szükségem se italra, se cigire, és ami azt illeti, – végigmérem lassan, hosszan, majd a biztonság kedvéért távolabb húzom tőle a poharakat, az összest - neked sincs – fejezem be végül gondolatom, továbbra is meglehetősen kritikusan méregetve.
– Fogalmam sincs, mennyit ittál már, de ha így folytatod, a detoxban ébredsz, vagy egy sikátorban, vagy sehol. Van itt valaki veled? – válaszát várva a környezetet pásztázom, nem bízva igazán abba, komolyan támaszkodhatok rá ebben, vagy bármilyen más kérdésben. Hosszúra nem nyújtom nézelődésem, felesleges, ha elsőre ki több ismerős arcot nem szúrtam, ezután se fogok feltehetően.
– Történt valami? – míg időt hagyok neki, hogy eldöntse, szándékában áll–e felelni, vagy sem, mogyorót és vizet kérek az épp felénk araszoló pultostól, miket aztán Malfoy elé tolok, bízva benne, egyértelmű, mit akarok.