Sosem ismertem a családomat. Azt sem tudom, kik voltak és nem is találtam róluk eddig semmilyen információt. Hiába kutattam, jó elrejtették nyomaikat előttem. Mondjuk az is lehetséges, hogy túl hamar feladtam, mert még mindig haragszom rájuk, azért amit tettek velem babakoromban.
Nem is tudnám elképzelni azt, hogy ha Voldemort pártjára kellene állnom . Elhatározott és szelíd nő vagyok, nem harcos típus, inkább a háttérbe szoruló gyógyító, aki semmiképp nem lépne ki a harctérre, csak ha muszáj lenne.
1952. májusában az árvaház ajtója előtt egy kislányt tettek le kosárkában. Becsengettek. A nevelő kilépett, körülnézett, majd észrevette a kis csomagot. Egy lelket nem látott már az utcán, így a kis kosarat felemelte, majd belépett és elolvasta a mellékelt levelet, amelyben csak annyi állt: "1952.05.18. született, Caitlyn Brooks a neve. Kérem viseljék gondját. " Igen, én voltam az. Így kezdődött a történetem. Nem volt könnyű életem. Eléggé visszahúzódott voltam, hiszen amint megértettem a helyzetet, hogy hol is vagyok nem értettem. Nem értettem miért nem kellettem a szüleimnek. Sokszor próbáltam arra gondolni, hogy nem nem kellettem nekik, csak meg akartak védeni vagy esetleg eldugni valami elől. Ki tudja. Ez a mai napig nem derült ki. Egy barátom volt az egész intézetben. Vele próbáltuk átvészelni ezeket a nehéz éveket. Amikor jót tettünk, általában az volt a baj, amikor sokat tanultunk, strébereknek mondtak minket, amikor benne voltunk valami csínyben, az volt a baj. Mindig találtak bennünk valamit, amiért ki lehetett közösíteni. Sajnos azon szerencsétlen emberek közé tartoztam, akit nem fogadtak örökbe. Soha egy látogatónak sem kellettem. Talán túl szende voltam? Hiszen akkor még azt gondoltam, hogy a felnőttek nem szeretik a zűrös kis gyerkőcöket, inkább a nyugalmat. Ez csak azon alap dolgok közé tartozott, amelyeket soha nem értettem meg. Viszont 11 éves koromban elkezdtek furcsa képességeim jelentkezni. Tudtam varázsolni. Amikor elmondtam a legjobb barátomnak, ő csak hülyének nézett, kinevetett. Mikor megmutattam neki, akkor pedig megijedt tőlem és soha többet nem állt velem szóba. Elszomorodtam. Ekkor a nevelőmnek - aki már a kezdetek óta velem volt - elmondtam a bánatomat. Elmesélte nekem, hogy milyen volt az a nap, amikor megtalált az ajtóban, és hogy mit irt a levélben. Mivel a fülébe jutott, hogy tudok varázsolni -amit persze eltussoltak végül - ezért felvilágosított. Hiszen tudta. Mindvégig tudta, hogy mi leszek ha felnövök és elmondta, hogy ezért nem fogadhatott örökbe senki sem. Mert nem tudták volna eléggé felkészíteni a mugli szülőket. A nevelő boszorkány volt. A történet után - akár tudtam a teljes igazságot akár nem - még jobban elszomorodtam. Csak azt kívántam, bárcsak mugli lehetnék és örökbe fogadtak volna. Bárcsak lennének barátaim akik nem félnek tőlem, és bárcsak ne kellene valami hülye iskolába mennem olyan messzire. A nevelőm vette át a levelet a Roxfortból, majd átadta nekem és közölte velem, hogy jobb lesz ott élnem, olyanok között mint én. Elküldtek. Féltem. Mert nem ismertem senkit, egyedül voltam. Ismeretlen környezetben, furcsa öltözékben és rengeteg gyerekkel összezárva. Először csak egy vonaton, ahol összeismerkedtem pár kedves kislánnyal; majd csónakokkal elszállítottak minket az iskolába, ami nagyon nagy volt! Még nem volt házunk, ezért kihívtak minket egyesével és egy süveget tettek a fejünkre, ami beszélt! Ő megmondta, hogy melyik házba kell mennünk. Én a Hollóhátba kerültem. A Roxfortos éveim nagyon jól teltek el. Felemelő érzés volt kedves emberek között megtanulni azt, ami 11 éves koromig rejtett volt számomra. Megtaláltam önmagam, komolyan vettem az iskolát és gyógyítónak taníttattam ki magam. Úgy éreztem, ez lenne a legjobb szakma számomra. Az iskola befejezése után, felvettem egy Ispotályba, hiszen nagyon jól teljesítettem a gyakorlati részeket. Kiérdemeltem. Rengeteget küzdöttem és tanultam érte, hiszen tudtam, ha befejezem az iskolát nem lesz hová mennem. Az első pár hónapban bérlakásban laktam az Ispotály környékén, majd a folyamatos fizetésből pár évvel később végre teljesen helyreálltam. Most már elmondhatom, hogy amilyen rosszul indult az életem...annyira jó most. Biztos pontokat alakítottam ki magam körül, amikbe még ha történik is valami, kapaszkodni tudjak. Remélem, továbbra is így fog ez működni.
Saját || Ügyes medimágus || Marlene és társai
▽The Age Of The Marauders▽
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Szer. 2 Nov. - 10:23
Elfogadva!
Kedves Caitlyn! Nagyon jó előtörténetet írtál. Élvezet volt olvasni, és bevallom őszintén, hogy olvastam volna még. A családleírásban kérdőjeles pontokat hagytál, ami nekem nagyon tetszett. Volt mire válaszokat keresnem. Én kerestem benne hibákat, azt elhiheted, de mivel ez az akcióm nem járt túlzottan nagy sikerrel, egy idő után abbahagytam. Tetszett az alapkoncepció, hogy árvaházban nevelkedtél, és a "végére" teljesen megfordult veled a világ. Remélem, hogy a mostani boldog életed sokáig megmarad még! Én szurkolok neked. El is engedlek, látom már foglalóztál, mehetsz is játszani. Biztos akad pár beteg a repertoárban. - Alex