silence

Súlyos brokátfüggönyöket húzatnak el, báránygyapjú szőnyeget tekertetnek fel, és a manó már itt is van, a hangja olyan, mint egy náthás kislányé, parancsoljon, itt a teája, művésznő - és láthatóan egészen megzavarodik, mikor lenézek rá, piktor, piktorína, figyelem a lény hatalmas tálcaszemeiben a tétovázást. Az úrfi hamarosan itt lesz, nyöszörög a manó, úrfi, hát persze. Már olyan vagyok itt, mint egy bejáratott bútor, szombat reggel, jön az úrfi, ül a vászon mögött, az arca tele van tanácstalansággal, én pedig várakozok, halk hangon instruálom, hátha megszállja az ihlet, mielőtt kicsöppen a nyál a számból.
Ez a hely ugyanis olyan, mint Darius palotája vagy a negyven rabló barlangja. Festmények, ezüstök, a tapétát mintha arannyal futtatták volna a hallban és az étkezőben, arról nem is beszélve, hogy az én lakásom elférne ennek a hodálynak az előterében. Ha jól tudom, négyen élnek itt, plusz a személyzet, de őszintén? Sosem merném erről faggatni Madam Carrowt, olyan, mintha folyvást valami büdöset szagolna, mikor velem beszél, és a manó biztosan tőle tanult hezitálni, kedves művész...úr, kedves művésznő. Leülök a kikészített székek egyikére, a vászon már úgy várakozik az állványon, mintha bármi értékelhető kerülne rá a mai napon. Vajon mikor jutunk túl a lamentáláson?
- Üdvözlöm, Carrow úrfi - felállok, mikor a fiú belép. Fél kézzel a másik hokedli és az előkészített vászon felé intek. - Hogy érzi magát? Foglaljon helyet, ha elkezdhetjük.

In a far and distant galaxy

Persze, hogy az egész Alecto ötlete volt. Mint minden eddigi rövid életünk során. Ő kitalált valamit, én mentem utána, gondolkodás nélkül, akkor is, ha abból semmi hasznom nem származott, csakhogy őt elégedettnek lássam. Aztán az is megesett néha, hogy egyszerűen ráunt, és otthagyott magamra, éppen akkor, amikor kezdtem megtalálni a saját hangomat, éppen amikor elkezdtem élvezni. A festéssel is így volt, ő két óra után bedobta a törölközőt, anyám viszont egész nyárra kifizette a piktorínát, én meg meglehetősen korlátozott tehetséggel megáldva akkor is felkeltem minden szerdán és szombaton hajnalban. Hiába voltam csapnivaló művésznek, hiába láttam minden egyes alkalommal, ahogy Bob elveszti a türelmét, ami néha csak egy drámai szájlebiggyesztésből volt érzékelhető, másszor szóvá is tette, nem mindig koncentrálva arra, hogy ifjonti művészi ambícióimat, háborgó fiatal lelkemet nehogy a sárba döngölje. És a múltkori után még én is azt hittem, feladom, és mégis, az utolsó pillanatban, azaz tegnap éjszaka meggondoltam magam, és addig nem hagytam békét anyámnak, míg ide nem rendelte hajnalok hajnalán a piktorínát. És ha lenne bennem egy kis jóérzés, most szégyenkeznék, de nem igazán törődöm mások időbeosztásával, és meg vagyok győződve arról, hogy nincs az a pénz a világon, ami rosszul jönne az én piktorínámnak. Mert néha gondolatban csak így referálok rá, mintha a tulajdonom volna, akárcsak az a mutatványos, akit apám a kilencedik születésnapunkra egy egész hétvégére felbérelt, vagy az a krup, amelyért nem kis pénzt perkáltak, hogy aztán Alecto szadista hajlamainak játékszerévé váljon.
Dacára minden érzéketlenségnek, amellyel az úgynevezett tulajdonaimat illetem, Alecto mellől meglepő gyengédséggel mászok ki az ágyból úgy, hogy ne zavarjam meg az álmát, de az ajtóból, ahol felhúzom a nadrágomat és felveszem a polólómat, még visszapillantok, ahogy elnyíló ajkakkal, ízlésesen széttárt végtagokkal fekszik, és a nap első sugarai szétterülnek az arcán.
Még akkor is ez a kép vibrál a szemem előtt, amikor a műteremnek berendezett szobánkban Bob elém áll.
Biccentéssel fogadom az üdvözlését, mintha mindig bajban lennék, hogy hogyan is szólíthatnám.
- Csodás reggelünk van, nemdebár? – kérdezem tőlem szokatlan derűvel és szavaimhoz tökéletesen passzoló energikus mozdulatokkal tűröm be a pólómat a nadrágomba és ülök le a nekem kikészített hokedlire, de még csak eszembe jut szabadkozni azért, hogy utolsó pillanatban rángattuk ide. – Azt hiszem, kivételesen tele vagyok ötletekkel, most sokkal jobb lesz, nekem elhiheti – hevesen bólogatok és gesztikulálok, de úgy intézem felé a szavaimat, mintha csak egyike lenne anyám Viktoriánus vázagyűjteményének. És helyette csak az üres vásznat figyelem nagy műgonddal. Hanem azért mégis csak piszkál valami ott belülről, valami egészen más. – A múltkori.. nos, azt hiszem nagy ostobaság volt részemről. Azon sem csodálkoztam volna, ha felmondja a szerződését anyámmal– szavaim kimértek, habozok, hogy hogyan is fogalmazhatnám meg a mondandómat és csak a vászon felett pillantok rá kíváncsi tekintettel, mintha tényleg érdekelne a reakciója. Talán így is van.

Inside my telescope I see

Carrow úrfi, egy porcikám se kívánja tudni, mikor váltam független festőből udvariaskodó alkalmazottá, de az utóbbi időben óhatatlanul ebbe az irányba terel a minta: Carrowék léhűtő ivadékai, a srác és a lány, akik olyan arccal ültek itt kettesben, mintha az én lelkemen száradna, hogy tönkreteszem a köztük puhán elnyúló idillt. Ki tudja? A lány két hétig ha bírta, de ez a fiú, a nadrágjába hanyagul betűrt pólóval, az anyjára emlékeztető fintorral az arcán - olyan mély viszolygást érzek, nem Amycustól, mint személytől, ahhoz semmi közöm, sokkal inkább a jelenségtől tudnám a bőrt lehántani az arcomról.
De fizetnek. Pénz beszél, Bobbi kutyám, pénz beszél, és maga, kedves kis ügyeskezű piktorom, nincs olyan helyzetben, hogy megalkudjon önmagával. Valóban, nem vagyok olyan helyzetben, hogy felkapjam a vizet, Carrowék arcába vágjam a vásznat, mert az utolsó utáni pillanatban van képük iderángatni, mintha a gyerek holmi kivételes tehetség lenne, aki egy reggeli festőórányira van csupán a világhírnévtől. Figyelem a "gyereket", aki nyilván kikérné már magának ezt a titulust, nem gyerek, sőt, néhány éven belül éppen olyan lesz, mint Abraxas Malfoy, amikor bormámortól reszkető kézzel, de mérhetetlen elánnal rátörte az ajtót Robertára, Bobbi kutyám, gyere, gyere, kapd el a botodat - megborzongok, mert igen, ez talán mindannyiukban kiütközik egyszer, mint a rostok a pohár szélére, mint a vízkő a csapra, miért éppen Amycus lenne az, aki kimarad a szórásból?
Térdemre támaszkodva, félig felé fordulva várok, nem győznek meg a szavai, én pedig nem bébicsősz vagyok, azért nem fizetnek, hogy támogassam a szavait, vagy ujjongjak, ha végre van kedve az órához, amiért, egyébként, hetek óta járok a családhoz. Azonban utolsó szavai annyira megdöbbentenek, hitetlenkedve kapom tekintetem egyenesen az arcára, még ha ültömben nem is egyenesedem ki.
- Elfogadom a bocsánatkérését - felelek, nem minden indulattól mentesen, hiszen ez nem bocsánatkérés volt, csupán ténymegállapítás, igen, valóban nagy ostobaság volt, amit tett, de én csak kutya vagyok itt, öleb, amelyik visszahozza a botot és nem vizel a szőnyegre. - Az édesanyjának kellene felmondanom? Ő vállalja a felelősséget a maga szavaiért? - vonom fel a szemöldököm.

In a far and distant galaxy

Anyánk a minap papolt valamit a határtalan önzésről, amivel a dolgaink iránt viseltetünk. Nem volt én, és a saját önzésem. Hanem ketten voltunk ebben, Alecto és én. A mi világunk, a burok, ami körülvesz, és ami ellen még sohasem szólalt fel ilyen direkten és kegyetlenül. Arról is szólt, hogy miképp várjuk ölbe tett kézzel, hogy kiszolgáljanak minket, és miképp fordítunk hátat a külvilágnak. Arról is szólt, hogy nem vagyunk már az anyaméhben, de bárcsak ott lennénk még vagy inkább még ott sem.
Nem mondanám, hogy elértek hozzám a szavai. Igazságtalannak és kegyetlennek tartottam. Valami kényszercselekvésnek, mintha hirtelen most elkezdte volna érdekelni, hogy mi zajlódik a csemetéi fejében, mikor soha sem próbálkozott azelőtt. Azért is nevetséges az egész, mert egy ilyen jelentéktelennek tűnő pillanatot választott hozzá, mint a piktorína kiengesztelése.
Mégis elmém egy nem is annyira eldugott szegletében tejfogával mar belém a bűntudat. Ha most nem lennénk egyedül, ketten a süket csendben, ami ránktelepszik, talán nem is venném észre, a jelenléte azonban csak méginkább felerősíti. És talán ő is érzi, mert végre valahára hozzám szól, igazi szavakkal, nem lanyha, félvállról vett utasításokkal – finomabban vigye fel a festéket, úrfi. Ne csapkodjon azzal az ecsettel, nem egy gurkó terelőt tart a kezében. Most először érzem a késztetést, hogy egész testemből felé kell fordulnom, és engedek is ennek a belülről érkezett nyomásnak. – Sok ostobaságot hordok össze. Meggondolatlan dolgokat cselekszem, megbántok másokat. De nehogy azt higgye, hogy a rosszindulat vezérel, csupán.. – nem igazán tudom, hogy hogyan is fejezhetném be a gondolatot. Mielőtt túl sokáig néznék a szemébe, újra lesütöm és a sűrű sötét szempillaerdő mellé menekülök. Beletelik pár hosszú, kínos másodpercbe, míg erőt gyűjtök, hogy felvértezzem magma ellene. Sosincs szükségem arra, hogy magyarázkodjak, hogy bocsánatot kérjek, Alecto mindig előbb közbelép. De tudom, most hiába várnék rá, hogy megjelenjen. Még pár óráig biztos aludni fog, hiszen éppen én tartottam ébren egész éjjel. Mostanában csapnivaló alvó vagyok, legalábbis mindig ezt mondom neki, de valójában csak minden pillanatot meg akarok ragadni, amíg vissza nem kell mennünk a kastélyba, ahol megint külön hálókörletekbe alszunk majd.
- Jogos – amikor újra felszegem a fejem, hogy a szemébe nézzek, már csak a csendes megadás marad, mintha ez lenne az egyetlen lehetséges út előttem. – Azt hiszem, még sohasem hagyta igazán, hogy én vállaljam a szavaimért a felelősséget. De talán nem is nagyon próbálkoztam – ismerem el. – De a múltkori esetről mit sem sejt, csak a következményeket ismeri, így nem maradt más, mint hogy én vállaljam. És ha kényelmetélennek találja, akkor elmehet, nem tarthatom itt – tárgyilagosan széttárom a karomat, de teszek egy vágyakozó pillantást a vászon felé, aztán újra Bob csenevész vonásain állapodik meg a tekintetem, a füle mögé göndörödő tincseken, a hosszú ívelt nyakán. Vajon festették meg már valaha?

Inside my telescope I see

Nincs kérdésem, de egy részemet mélységesen érdekli, amit Amycus Carrow mondhat, ami a nyelve alatt ragadt az eltelt hetekben, amit most rám aggat majd, érzem, látom a testtartásán, mert most egészen felém fordul, én pedig elszakítom a tekintetem az ecsetekről, a vászonról, ami valahogyan minden helyzetben megtartott, elrejtett, megadta az inkognitót, a művész melankóliáját és a csendes anyázás lehetőségét.
Nem szakítom félbe, kivárom, míg a szavak elapadnak, míg elhallgat, és hagyok magamnak néhány pillanatot, hogy mérlegeljem a lehetőségeimet. Igen, most felállhatok, foghatom a cuccaimat és mehetek haza, ha úgy döntök. Megtehetem, hogy ezúttal tényleg arra az útra térek, amit valószínűleg mindketten szeretnénk, csak egyikünk sem mondja ki. Amycus vajon szereti ezt egyáltalán? Szeret festeni, szereti bámulni az üres vásznat, szereti hallgatni a fakó hangon hozzáfűzött instrukcióimat, a körülöttem settenkedő manóval, aki egyrészt teával kínálgat, másrészt pedig nyilván ügyel arra, hogy egyetlen míves aranyszelencét se csúsztassak a zsebembe a polcról, és ne bántalmazzam, verbálisan, fizikailag, bárhogyan, az úrficskát.
- Oké, őszinte leszek magával, úrficska - szólalok meg végül, két térdemre támaszkodva ülök, és merően felnézek rá, megágyazok a szavaimnak, hátha útközben olyan arcátlanság csúszik ki a számon, amit nem lehet másként tálalni. Beszívom az alsó ajkam, így most csak egy csorba vonal, majd kiengedem. - Én azért jövök magához, azért kínzom magát, úrficska, többször egy héten, mert mint minden más földi halandónak, nekem is pénzre van szükségem ahhoz, hogy egyek, a pénzt pedig - többek közt - a maga kedves és tiszteletreméltó anyukájától kapom. - Levegőt veszek, hagyok időt a házimanónak, hogy annyit kagylózhasson, amennyit akar, mert már megint itt somfordál, hallom a csoszogását a szófa - vagy a padlóra lógó brokátfüggöny - mögül. - Szóval, a dolog az én olvasatomban egyszerű: maga fest, én instruálom, hogy ehessek, és ki tudjam fizetni a főbérlőmet. Ha magának, úrficska, ez oké, akkor nekem is oké. Ha nem, akkor már megyek is. - Kit hülyítek? Talán azt se tudja, mi a fenét jelent az a szó, hogy főbérlő. Nem hiszem, hogy ezt a hodályt bárkitől bérelnék, ilyen kapcsolatokra csak a hozzám hasonló csepűrágók tesznek szert.

In a far and distant galaxy

Merlinre, a piktorína aztán tényleg mindent megtesz, hogy éreztesse velem, közelről sem vagyunk egy súlycsoport. Ő egy emelkedett művész, akit senki sem ért meg, és az orcája, amit a mi világunk felé tart csak egy maszk, amellyel önmagát óvja. S minden egyes hajlongás, kényszeredett, javító ecsetvonás csak a saját megélhetését szolgálja. Mert hogy ő küzd azért, hogy ne haljon éhen, hogy legyen hol laknia, és velem ellentétben ő nem aranykanállal a fenekében született. Értem én. Persze. Mégis végigfut a hideg a hátamon, amikor gúnyosan megint úrficskának hív és amikor úgy dönt, nem tartja tovább magában, hanem nyíltan kimondja, amit gondol. És nem mondom, hogy nem fájnak a szavai, pedig ha egy kicsit gondolkozom, biztos előbb is rájövök, hogy csak egy vagyok a sok közül, hogy nem azért jön vissza nap nap után, mert valami jó mélyen megbúvó tehetséget lát bennem, amit senki más. Ez a munkája. Jó képet vágni, úgy tenni, mintha volna remény, nekem mégis fáj ez az árulás. És habár kivételesen nagy reményekkel jöttem ide ma reggel, tele ihlettel és gondolattal, szinte már látom vibrálni a színeket és a formákat az üres vásznon, mégis úgy érzem, hogy a büszkeségem nem bír el többet.
- Nem állítanám, hogy értékelem az őszinteségét. Nem mondom, hogy nem bántott meg. Tudja mit? Felejtsük el ezt az egészet. Menjen haza, adja ezt oda a főbérurasának vagy tudom is én kinek – mint, akibe áram ütött, olyan hirtelen állok fel és a zsebemből előkotorászom a galleonokat. Fogalmam sincs, mennyit, de biztos több, minta mit anyámtól kapott volna.
- Ha tudni akarja, maga egy csapnivaló tanár. Egy fejlődőben lévő léleknek ápolásra, gondoskodásra, bátorításra van szüksége, nem az átkozott igazságra. Ha ezt nem tudja megadni nekem, jobb, ha tényleg búcsút veszünk egymástól – olyan fájdalmas arcot vághatok, mint, aki citromba harapott, sűrű szemöldökömet ráncolom, ahogy most szemben állok vele.
- Csak azt nem értem, hogy képes ilyen gőggel viseltetni a magát körülvevők irán? Hogyan van még mindig itt, közöttünk, Ki az, aki ezt elviseli?

Inside my telescope I see