Hosszú, határozott lépésekkel haladok végig a szürke folyosókon, arra, amerre a portán kalauzoltak. Ideges vagyok: nem amiatt, hogy találkoznom kell az emberrel, aki kiirtotta a családom felét, hanem mert nem tudom, hogy mit csinált Aurorával. Nekem nincsenek illúzióim jóról és rosszról, tudom, hogy ezek az emberek semmivel sem irgalmasabbak az ellenségeikkel, mint a Nagyúr. És ha kiszedtek belőle valamit...
Miután Selwynt elvitték, azután megölték az unokatestvérem és a nagybátyám, valahogy egyértelműnek tűnik, hogy megtudtak valamit tőle. Nem lehet véletlen, hogy több halálfalót is most találtak meg, ráadásul több olyat, akiről nem volt tudomásom. Lehet, hogy Aurora látta a jövőben, hogy ők is azok, de persze lehet, hogy az első szál kitépése után gyorsan feltépték a szőnyeget, és valaki köpött az elfogottak közül. És ami aggasztó: ő biztosan tudja, hogy én is halálfaló vagyok. Napokig virrasztottam, készen rá, hogy életre- halálra küzdjek, ha eljönnek értem, de végül nem tették meg. Ettől még kellemetlen itt járni, mert ha itt akarnak elfogni, nem hiszem, hogy akár a pálcám, akár a zsebembe rejtett mérget használni tudom majd, és még ha elég erős vagyok is, hogy meghaljak az ügyünkért, nem tudom, hogy meddig tudnék élni és kitartani érte.
Sötétszürke talárban, a hónom alatt sétapálcával és a karomra terített fekete kabáttal érkezem meg Mordon irodája elé, aminek hármat kopogtatok az ajtaján, azután, akár szólt, akár nem, benyitok oda néhány másodperc múlva. Máskor mindig tisztelem a magánszférát, de már előre eldöntöttem, hogy csak rontana a magabiztosságom látszatán, ha túlzottan a kedvében próbálnék járni a férfinak.
- Kellemes napot, Mr. Mordon! Nem találkoztunk még, Thorfin Rowle vagyok. Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést.- felnőttesen, magabiztosan és udvariasan beszélek, mégis elrejtek a hangomban egy csipetnyi gúnyt és megvetést: éppen csak annyit, hogy ne vehesse igazán ellenségesnek. Végül is nem várhat teljes szimpátiát valakitől, akinek megölte az apját és több más rokonát is.
Miközben átgondolom a kérdéseim még egyszer utoljára, megnézem magamnak a férfit. Megvan ugyan benne valamennyi abból a megfélemlítő, felsőbbrendű kisugárzásból, amit meséltek róla, mégsem olyan durva, amilyennek elképzeltem: semmi olyasmi, amitől egy halálfalónak félnie kellene. Semmi olyasmi, aminél nem láttunk már ezerszer ijesztőbbet: a Nagyúr körül a levegő telve van rettegéssel. Ez az ember is hidegnek és keménynek tűnik, mégsem hiszem, hogy ne lehetne megtörni.
- Néhány napja elvitte Aurora Selwynt a Roxfortból. Tudni akarom, hogy miért, hol van most, és milyen jogon tartják fogva.- amennyire tudom, megőrzöm az udvarias hangnemet, de természetesen nem megy túl könnyen; nem bosszantott fel Mordon azzal, hogy megölte több családtagomat is, mert a harcosok mindig meghaltak a háborúban, de haragszom rá és a Minisztériumra, amiért célba vették a Selwyn család egyetlen tagját, akinek semmi köze semmihez. Legalábbis kétlem, hogy a többieknek ne lenne. - Amennyiben nem vádolják semmivel, szeretnék beszélni vele.

Természetesen a legkevésbé sem lep meg, hogy a férfi ellenségesen fogad, mert én sem próbáltam udvarias lenni, és amúgy sem hiszem, hogy egy hóhérnak lenne bármiféle empátiaérzéke. Nem is hiszem, hogy megadja, amit kérek, vagy hogy azzal fárasztja magát, hogy mondjon néhány kedvesen és üresen hangzó ígéretet azért, hogy lerázzon. Remélem viszont, hogy mégis ellát némi információval az akaratán kívül.
Szenvtelenül bólintok, amikor kijavítja a kiejtésemet, és megpróbálom megjegyezni. Nem túl lényeges információ, de felesleges lenne tovább bosszantani, hogy azt higgye, direkt botlik bele a nyelvem a nevébe. Ezeket a játékokat finomabb eszközökkel játsszák: gúnyolódni valakivel olyan, mintha megütnénk egy partin, pedig a helyes lépés csupán nagyon burkolt, szellemes megjegyzésekkel illetni valamilyen módon a ruháját.
Leülök, ahogy hellyel kínál, és a szemeibe nézek. Ha Aurora szemei mögé azért nem akarnék benézni, mert nem érteném, amit látok, esetleg félek tőle, amit találok, akkor erre az emberre az ellenkezője igaz: szinte biztos vagyok benne, hogy azt találnám a mélyben, mint a felszínen. Ha tippelnem kéne, ezt az embert sokat bántották, amíg hatalomhoz nem került, és most kiélvezi minden percét- sok minisztériumi tisztviselő ilyen, abuzálják még a legapróbb hatalmat is, amit a kezükbe adtak.
- Nem a hadműveleteikre vagyok kíváncsi.- nem vágok semmilyen arcot, de nehezen állom meg mosoly nélkül. Ó, ha tudnád ön, Mr. Moody, hogy mi előbb tudunk a legtöbb úgynevezett hadműveletetekről, mint ti magatok... a Nagyúr valószínű nem is lenne hajlandó rám áldozni az idejét, ha valamilyen információval próbálnám meg zavarni őt, amit az aurorokról szereztem meg.
Néhány másodpercig csak csendben ülök, mozdulatlanul, hagyom, hogy azt higgye: nincs válaszom, rövidesen megszabadul tőlem. Megértem persze, hogy ideges: biztosan nagyon kellemetlen lehet a társasága egy olyan fiúnak, akinek megölted az apját. Még ha nem is neheztelek rá ezért, még ha nincsenek is álmatlan éjszakái, mert megtalálta az egyébként jogos kifogásokat, mentségeket, mégis: most csak az egyszerű tény van, hogy kiirtotta a fél családomat. Engem biztosan zavarna a helyében legalább egy kicsit. Vajon neki vannak rokonai? Úgy tudom, hogy annak a családnak többé-kevésbé vége.
- Aurora a menyasszonyom, aláírtunk róla egy szerződést az édesapjával néhány hónapja. Ha kívánja, megmutatom.- leteszem a sétapálcát az asztalra, azután lassan a kabát alá nyúlok, és egy kimért mozdulattal leteszem a négy oldalas dokumentumot az asztalra. Nincs benne más, csak a jegyesség, a hozománya, illetve a két család kötelezettségvállalásai, semmi igazán titkos: ami emellett igazán fontos volt, azt úgyis csak szóban beszéltük meg. És azt hiszem, hogy most már nem számít, mint szerződtünk. A Selwyneknek végük.
- Megértem, ha a közelmúlt eseményeit figyelembe véve nem akar rám bízni belső információkat, engem tényleg nem érdekelnek. Csak azt szeretném tudni, hogy hol van Aurora Selwyn.- engedek egy keveset a kérdés őszinteségéből kiülni az arcomra. Nem azért, hogy szimpátiát ébresszek benne, mert kétlem, hogy ez az ember képes együtt érezni- azt akarom, hogy kicsit kevesebbnek tűnjek, mint ami vagyok. Ha elhiszi, hogy csak egy idióta vagyok, aki a kis szerelmét próbálja kiszabadítani, talán könnyebben elmond valamit- bármit, ami azután nyomra vezet.

Szenvtelen, halvány mosollyal reagálok a férfi megjegyzésére: ami engem illet, annyira nem zavarna a jelenléte az esküvőmön, mert muszáj lesz néhány nála kellemetlenebb embert is vendégül látni, de a rokonaimat nyilván feszélyezné a jelenléte. Főleg Anja és Hella nem lenne túl boldog, mert rövid ideje történt csak, hogy megölte az apjukat és a testvérüket, de szerintem az én testvéreim is nehezen viselnék. Persze meghívnám, ha ez lenne az ára annak, hogy legyen egyáltalán esküvő.
Ahogy folynak a másodpercek, kelletlenül kell tudomásul vennem: a férfit a legkevésbé sem feszélyezi a jelenlétem. Számítottam rá, hogy nem fog együtt érezni velem, de az, hogy nem is zavarja, esetleg nem is használja ki a lehetőséget, hogy sértegessen, ami azután kapaszkodó lehetne, rendkívül meglepő. Ismerek embereket, akik rosszul vannak mindig, ha ölniük kell, és ismerek olyanokat, akik kéjelegnek mások halálában, szó szerint véve a szervezetünk nevét, de talán nem ismerek egyet sem, aki ennyire hidegen kezelné ezt az egészet.
- Nem maga az illetékes? Maga vitte el.- elfordítom a szemem a szemetestől, ahová a kávéscsésze és a szerződés másolata került, és a kinyíló ajtó felé pillantok a szemem sarkából. Elveszem a sétapálcát az asztalról, de végül mégsem állok fel: elengedem a fémgolyót a végén, ami egy csattanással ér földet a padlón. Összeszorítom a szám, azután kissé elmosolyodok, ami nem könnyű feladat: őszintén irritál ez az egész helyet. Nem vártam persze, hogy könnyen fog menni, mégis szokatlan, hogy valaki ilyen hangnemet enged meg magának velem szemben. Ettől függetlenül úgy döntök, hogy még taktikát váltok, nem megyek még el, bármennyire vágyunk rá mindketten.
Összekulcsolom a kezem magam előtt, és felnézek a férfira: ha előítéletek, történetek nélkül nézem, nem más, csak egy egyszerű ember kemény vonásokkal. Sajnos nem tudok olvasni az arcáról, úgyhogy nem tudom megmondani most sem, hogy hogyan lenne hajlandó kicsit több szimpátiával viseltetni irántam. Azt sem tudtam megmondani, hogy hogyan dühíthetem fel; épp ezért döntök a viszonylag őszinte megoldás mellett.
- Nézze, Mr. Moody, tényleg nem kérek többet, csak annyit, hogy mondja el, hogy jól van-e a menyasszonyom, és hogy mikor láthatom újra. Ha válaszol ezekre a kérdésekre, akkor elmegyek, és könnyen lehet, hogy soha többé nem találkozunk.- az, hogy eszembe jutott a mondat közepén Aurora, kicsit többet enged elő az érzelmeimből, mint szeretném, de végeredményben úgy döntök, hogy nem baj. Még ha azt is gondolja, hogy a halálfalók nevében keresem, rólam akkor is eltereli személy szerint a gyanút, hogy láthatja rajtam: tényleg csak visszakapni akarom. Így sem hiszem, hogy válaszol a kérdéseimre, és veszélyes lenne elültetni benne a gyanakvást az iránt, hogy az értelmes határokon túlmenően is próbálok információkat kideríteni. Persze, lehet nincsenek értelmes határok, szóval ha most elhiszi, hogy tényleg szeretem Aurorát, tudja, hogy nehezen eltávolítható leszek. Ami azt illeti, magam sem tudom biztosan megmondani, hogy szeretem-e.

Szenvtelen arccal fogadom a válaszát: ezen a vonalon kár tovább menni, a férfi egyértelművé tette, hogy csak akkor fog bármit elárulni, ha neki éppen úgy tartja a kedve. Mindketten tudjuk, hogy a titkárnők, szóvivők és hasonló beosztásban lévő emberek nem segítenének, és a bürokrácia útvesztőjében nem találnék semmilyen választ: megöregednék, mire megtudnám, hogy mi történt Aurorával.
Ha másról lenne szó, a letartóztatások után ugyanazt a tanácsot adnám magamnak, amit Signur is adott nekem: felejtsem el Aurorát, és a többiekkel ellentétben ő azt is hozzátette, hogy a lány már valószínű nem él. Nekem sincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy a Minisztérium betartja-e a saját törvényeit, amikor háborút vív, és nem is hiszem, hogy okuk lenne rá: nem lehet háborút nyerni törvényes úton. Én viszont valahogy úgy érzem, hogy tudnám, ha a lány meghalt volna vagy közeledne a halálhoz, és ha végül tévedek is, akkor sem hiszem, hogy túl tudnék lépni, mielőtt biztossá nem válnék benne.
Felvonom kissé, alig észrevehetően a szemöldököm, amikor a férfi gyakorlatilag felszólít rá, hogy fenyegessem meg. Nem tudom, hogy mit tenne, ha tényleg megtenném: talán kinevetne, talán megtámadna, talán letartóztatna, de egészen biztos, hogy nem kapnám meg, amit akarok. A legtöbben pusztán dacból elutasítják a zsarolást, a fenyegetést, még akkor is, ha egyébként hajlamosak lennének engedni a követelésnek. Néhány másodpercet még gondolkozok a válaszon, azután kissé elmosolyodok, miközben még mindig ülve felnézek a férfira.
- Akkor gondolom tovább keresek máshol, de ebben az esetben nagy rá az esély, hogy rövidesen újra felkeresem.- amennyiben törvényes úton próbálkoznék csak megtalálni a menyasszonyom, valószínű pontosan azt tenném, amit most mondok: ajtókon kopogtatnék, kérdezősködnék, és valószínű heti rendszerességgel zaklatnám az egyetlen embert, akiről tudom, hogy tudna segíteni nekem. Talán nem állítana meg az sem, hogy megfenyeget, nem szoktam feladni ilyen könnyen.
Felállok a székről, amit azután visszacsúsztatok a helyére, és a férfi szemébe nézek, akivel így már majdnem egy magasságban vagyok. Már nem mosolygok, komolyan nézek az aurorra, aki annyi mindent vett el tőlem. Tényleg nem gyűlölöm? Még azután sem, hogy most már személyesen is konfliktusba kerültem vele? Nem érzek többet felé, mint enyhe feszültséget a jelenlétében, illetve azt, amit minden olyan ember felé szoktam, akivel nem sikerül megtalálni a közös nevezőt.
- Higgye el, Mr. Moody, hogy számomra sem kellemesebb ez a beszélgetés, mint a maga számára, és éppen úgy nem szeretném megismételni, ahogy ön sem. Engem nem a Minisztérium titkai érdekelnek, semmi közöm nincs az apám ügyeihez. Nem akarok mást, csak visszakapni a menyasszonyomat.- annak ellenére, hogy felálltam, egyenesen, az ajtó felé tett legkisebb mozdulattal állok a férfi előtt. Nem akarok itt lenni, érzem, hogy bármelyik pillanatban úgy dönthetek, hogy egyszerűen csak kisétálok, különösen azután, hogy a szemébe hazudtam. Tudom, hogy nem vehette észre; az okklumencia része, hogy megtanulj hazudni szemrebbenés nélkül, és én is el tudom hinni, hogy igazat mondtam apámról.

- Lenne dolgom, de a menyasszonyomra mindig lesz szabadidőm.- furán őszintének érzem a mondatot, amibe bele sem gondoltam igazán: az elmúlt időszak jelentős részét azzal töltöttem, hogy a menyasszonyom megkérésén és megismerésén fáradoztam, azután pedig a megtalálása kötötte le a figyelmem. Persze, ez a prioritás, de talán kicsit többet kéne figyelnem az üzletre meg a testvéreimre.
Csendben nézem a férfit. Vajon mit akarhat pontosan Aurorától? Már megkapott több halálfalót is, köztük az apját, akin keresztül egyébként éppen úgy elkaphatnának engem is- mit akarhat vajon még a lánytól? Talán rájött a képességére? Bizonyára rájöttek, ha legilimenciát használtak rajta, akkor pedig könnyen lehet, hogy fegyvernek kell nekik. Nem hallottam még olyan erejű látóról, mint ő- éppen ezért talán el is vesztettük már ezt a háborút.
Szótlanul fogadom a következő megjegyzést, és nem hagyom, hogy az arcom elárulja, hogy mennyire nem viselem jól ezt a hangnemet. Persze nem úgy hat rám, ahogy hathatna, nem egy ostoba gyermeknek érzem magam tőle, inkább csak felháborít, hogy már a tisztelet látszatát sem adja meg. A világban, ahol szocializálódtam, ennél jóval finomabb eszközökhöz nyúl mindenki, nálunk nincs helye annak, hogy valaki ilyen nyíltan kifejezze az ellenséges szándékait.
- Tudja, megkérdezhetném a titkárokat, de úgy érzem, hogy hiába nincs itt, mégis jobb esélyem van megtalálni itt.- mindketten tudjuk: hónapokat tölthetnék kereséssel a legkisebb nyom megtalálása nélkül. Talán vannak mások, akik tudják, hogy hol van, de kizárólag Moody az, aki biztosan tudja. Vagy legalább megadhatja az útirányt, amerre tovább keresek- nem érzem úgy, hogy nyerésre állnék itt, de mégis tudom, hogy nála van, amit akarok.
Nem beszélek többet az apámról: két harcos találkozott, az egyik megölte a másikat. Soha nem láttam többet ebbe, mint ami volt, mert az apám, az unokatestvérem és a nagybátyám mind harcban estek el az ellenséges sereg bajnoka ellen, aki egy napon talán velem is végez, ha szembekerülünk. Ez nem áll közénk, de mégis felhoztam. Talán azért, mert Aurora bevonása már több, mint a háború része? Mi is támadunk meg családokat, de mindkét esetben helytelennek érzem, ebben az esetben pedig kifejezetten fontos, hogy személyesen is érintett vagyok.
- Nem iszok kávét, köszönöm, nem tudok tőle aludni. De ha ön kávézik, egy csésze tejet elfogadok.- érzem, hogy hatalmas kockázatot vállaltam azzal, hogy megiszok bármit egy minisztériumi tisztviselő kezéből. Ha az aurornál van Veritaserum, és azt valahogy belecsempészi az italomba, gyorsan letartóztathat, de azért elég ritka, és nem hiszem, hogy az irodájában tartott itt arra az esetre, ha jövök. Ha gyanakodna rám, mert kiszedte az arcom Aurora, Mr. Selwyn vagy valamelyik rokonom fejéből, akkor már úgyis végem van. Én nem tudok túl sok embert feladni, és az elmém elég nehéz áttörni ahhoz, hogy megvédjem Rabastan és Rockwood személyazonosságát.
- Abból, hogy letartóztatták Aurora apját, illetve több halálfalót is elkaptak, feltételezem, hogy azért hozták be őt ide, hogy vallomást tegyen, és ő megtette. Akkor már nem sokáig van szükségük rá, nem?- nem vagyok udvarias, nem vagyok komoly, nem vagyok követelőző most: egyszerűen csak levezetem azt a gondolatmenetet, amin minden logikusan gondolkodó ember végighaladhatott. Kétlem, hogy örülne a kérdésnek, de megpróbálok a reakciójából olvasni legalább- ha különösen feldühítem vele, akkor legalább ebben nem tévedtem.