Hamutól vakon, krákogva borulok ki, pontosabban esem térdre, és két tenyérrel próbálom tompítani az esést. Szőnyeget érzek, valami puccos darab lehet, mert nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, sehol egy kilógó szál. Megtörlöm a szemem, kedvem lenne hátrakiabálni Jamesnek, hogy fogalmam sincs, Cornwall melyik kandallójából zuhantam ki, de ezt az ízléses perzsaszőnyeget nyilván ő sem kalkulálta bele, szóval jó lenne másik célpontot választani - de tök felesleges lenne, mert a Hopp-hálózat nem így működik. Ha már ő is odabent pörög, kandallók közt válogatva, kissé szédülve, akkor esélyem sincs üzenni neki. Mindenesetre, ha rákötötték a hálózatra, talán mázlink van, és nem egy varázstalan család délutánjába csöppenünk bele.
Mire James megérkezik, már sikerül feltápászkodnom, és leporolnom magam, úgy nagyjából. Kormos kezeimet a kandalló párkányán lógó csipkével próbálom kicsit jobb állapotba hozni, kevés sikerrel. - Csss! - pisszegem le azonnal, mielőtt bármit mondhatna hangosabban a kelleténél. - Fogalmam sincs, hol vagyunk. Biztosan erre gondoltál, mikor azt mondtad, hozzak fürdőruhát? - rávigyorgok, majd felé nyújtom a kezem, hogyha akar, megkapaszkodhasson benne, míg felegyenesedik. - Talán mázlink van. Senki nincs itth-- - folytatnám bizakodva, ám ekkor szapora lábdobogás üti meg a fülem, valahonnan az emeletről szólhat, és emelt hangok társulnak hozzá. Gyerekek? Felnőttek? Akármi is, jobb lesz, ha elhúzunk!
Térdel előre estem, és ugyan szívtam a fogam, azért próbáltam nem túl látványosan szenvedni, bár titkon már készültem arra, hogy majd milyen megjegyzések érnek a felhorzsolt térdekért, jó előre készen kell állni a válaszokkal (mondjuk elkezdtem kertészkedni, vagy mondjuk… leszoptam Siriust), aztán egy sóhaj (és rengeteg beszívott hamu) nyomán elengedtem az egészet és hagytam, hogy fölsegítsen. – Ühüm, jó helyen vagyunk. - Megborzoltam a hajam, hogy kiszórjam belőle a koszt, majd rövid úton feladtam ezt is, majd a tengervíz kimossa. Döbbentem néztem Evans-re. Miért akarna elbújni? Anyám Nancy nevű barátnőjének a nyaralójában voltunk, vele szokott összejárni bingózni vagy dámázni. Mindig tonna számra szívja a bagót, pedig így is beteg a tüdeje, alig pár éve van hátra. Sajnáltam őt, mert egyébként haláli arc. Mindegy, szóltam neki, hogy rajta keresztül jövünk, bár biztosított, hogy a világért sem hagyná el miattam a vitorlását, de azért reméltem, hogy legalább tudunk köszönni neki. A fürge, közeledő léptek egyáltalán nem rá vallottak. – Ez biztos csak Toby. – mondtam csalódottan, aztán a lépcsőn meg is jelent egy hét-nyolc évforma, szőke gyerek, Nancy unokája. Gyanakodva méregetett minket. - Szevasz. Bocs a felfordulásért. – vigyorogtam rá, de nem viszonozta egészen addig, míg elő nem vettem a pálcám, hogy egy suhintással visszarakjam a kandallóba a hamut, amit kiszórtunk onnan. Mondjuk megszólalni azután se szólalt meg, de széthúzta a száját, hogy a tejfoghíjas mosolyát ránk villantsa. – Ne aggódj, Evans. – néztem Lily-re. – Inkább igyunk valamit.
A hozzászólást James Potter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 21 Nov. - 20:53-kor.
Legalább abban biztos lehetek, hogy Potter kézben tart mindent, még ha ilyen megtévesztően is csinálja. Fogalmam sincs, miként viselkedhet ilyen lazán, egy totál ismeretlen szőnyegre zuhanva, bár neki nyilván nem idegen a hely. Én még sosem jártam ilyen puccos kégliben, egyszerre megdöbbent és megrészegít a látvány. Hamu ide vagy oda, azt hiszem, napok sem lennének elegendőek ahhoz, hogy felfogjam minden részletét!
Kicsit megnyugszom, mikor a lépcsőn egy hét-nyolcéves forma kisfiú tűnik fel, és James láthatóan ismeri. Szégyellem bevallani, de volt némi fenntartásom azzal kapcsolatban, hogy Nancy házába érkezünk-e, amit ő, még a nappalinkban, megcélzott. Most mély sóhaj kíséretében távozik belőlem a feszültség. - Szia! - integetek a kisfiú felé, bátorító mosollyal. - Egyedül vagy? - kérdem némi habozás után. Lehetséges lenne, hogy itt hagyták a kisfiút, egyes egyedül? Bárki is tette ezt vele, nem nyerné meg az év szülője díjat, az biztos. Gondolataimból James szavai riasztanak fel, inni valamit, hát persze, de mégis mit? Túrjak fel egy idegen házat limonádé után kutatva? - Te vezetsz! - mosolygok rá, miközben magabiztosan belé karolok. Ő tudja, mit merre kell keresni.
Általában hét-nyolc házimanó szokta felügyelni Toby-t – egyébként kurva sok teadélutánt kellett bájmosollyal végig ülnöm a kissráccal, hogy mindezt megtudjam Nancy nénitől, szóval ennyi szenvedés után nem érdekel, hogy tulajdonképpen még engem sem érdekelnek Toby hétköznapjai, akkor is elmondom, már csak hogy te is szenvedj egy kicsit – de mániákusan kicselezi őket, hogy egyedül bóklásszon a házbna. Pedig tudja nagyon jól, hogy a manók kaptak valami varázsszart, amivel bármikor utol tudják érni Nancy-t, tökéletes börtönfelügyelet neki ez a ház. Majd biztos élete szenvedéstörténeteként fogja ezt a nyarat mesélni úgy tíz év múlva. Lily kérdését válaszra sem méltatta. Sose beszél. Csak furán és tulajdonképpen ijesztően mosolyog. - Ha esetleg arra gondoltál, hogy magunkkal vihetnénk, szeretném, ha most kivernéd a fejedből. Tudod, a varázslótörvények szerint is emberrablás kirángatni a gyerekeket az otthonukból, hogy veled lógjanak. – fordultam Lily-hez, mit sem törődve azzal, hogy bizonyos szempontból pont azt tettem én is vele, mint amit most bűncselekményként emlegettem. Belém karolt, én meg magabiztos léptekkel elvezettem a jobb oldali falig, a - Nem tudom, mi a neve. Borállvány? Legyen borállvány. – tehát borállványig. Úgy olvastam le a címkéket, mintha legalábbis pontosan tudnám, melyik mit jelent. – Rosé? Chardonnay? – majd csak hogy ne úgy vegye ki magát ez az egész, mintha betöréses lopásra akarnám rávenni, hozzá tettem ezt is. – Nancy néni megengedte, hogy elvigyünk egy üveggel, ha anya nem tudja meg.
A hozzászólást James Potter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 21 Nov. - 20:54-kor.
Nagy szemeket meresztek Jamesre vádjait hallva, ártatlannak szeretnék tűnni, de valamiért már az első szavaival kitalálja, mi jár a fejemben. Védekező sóhajt hallatok. - Akkor nem bűncselekmény, ha a nagyanyja felelőtlenül magára hagyta egy ilyen bitang nagy házban, ami tele van veszélyes, éles, szúrós, szóval, érted, gyakorlatilag élet- és jóízlésveszélyes tárgyakkal! - próbálok a magam védelmére kelni, amit Toby vagy nem élvez, vagy nem ért, mert tágra nyílt, érdeklődő szemein kívül semmi nem árulkodik arról, hogy értené, mi történik körülötte.
Hagyom, hogy James a borállványhoz - határozottan létezik ilyen szó - vezessen, és rá is bíznám a választás jogát, ha nem akadna bele a nyelve szinte azonnal a Chardonnayba, amit a mi szintünkön lévő családok nem sűrűn engedhetnek meg maguknak. Utoljára egy esküvőn ittam, alig tizennégy évesen, Petuniával, miután kicseréltük a bácsikáink poharában az alkoholt bodzaszörpre. (Addigra olyan mértékben illumináltak lettek, hogy fel sem tűnt nekik a galád csel.) - Vigyük ezt! - nyúlok azonnal az üveg után, ujjaim magabiztosan kulcsolódnak kecses, hideg nyakára. És majdnem sikerül a padlóra ejtenem, mikor két, ágyúdörrenés szerű pukkanás szeli át a levegőt. Megpördülök, a lépcsőn pedig két, kifejezetten hegyesfűlű házimanót találok, néhány fokkal Toby felett. - Gazdánk nem várt vendégeket! - sipítja az egyik azonnal, majd ujját Jamesre szegezi. - Mit keres itt a Potter úrfi, mikor senki nem hívta?
- Öhm, de. – néztem rá kissé megütközve. – Ugyanúgy bűncselekmény akkor is. – és akkor hozzá jön az is, hogy előbb vágnám fel valami tompa kanállal a tulajdon csuklómat, minthogy Toby-ra csőszködjek egész nap. Bort akartam inni és fürdeni a tengerben, belerohanni a hullámokba, aztán meg csak feküdni a homokban, amíg a só ki nem csapódik a bőrömön. És ebbe abszolúte nem fér bele az, hogy öt percenként ellenőrizzem, nem fulladt-e meg ez a kis görcs, bármennyire is zöldek Evans szemei. – Verd ki a fejedből! Mit mondok apádnak, ha emberrablás miatt lecsuknak az Azkabanba? Aztán hamarosan választ egy üveget, én meg tulajdonképpen baromi hálás vagyok, hogy nem rózsaszín itallal kell rohangálnom muglik között – nem mintha amúgy ne lenne szép szín, de Dorcas annyit cukkolt azért, mert nincs felé semmi ellenérzetem, hogy azóta, bevallom, kissé tartok tőle – majd pikk-pakk, megjelentek a szaros manók. – Kuss. – sóhajtottam, aztán Lily-hez fordultam. – Ne törődj a manókkal, én se szoktam. Mindenesetre – elvettem tőle a bort, hogy véletlenül se maradjon ott. – talán jobb lenne indulnunk, hm?
- Hát, talán valami olyasmit, hogy "ez azért várható volt". Apa nem tudja, mi Azkaban, nem nagyon húzná fel magát rajta, míg el nem magyarázza neki valaki - vonok vállat. Ez is egy a sok előny közül, melyeket az ember lánya, tökéletesen varázslatmentes szülei mellett, élvezhet, Nem mondom, gyerekkoromban én is vágytam mágiahasználó rokonokra, akik teljes mértékben megértenek, de mára ezt a vágyamat - szinte - teljesen leadtam.
Oké, megpróbálok nem törődni a manókkal, levegőnek nézni őket, miközben még erősebben fogódzkodom James karjába. Semmi kedvem kimászni az ablakon, vagy leugrani a teraszról a rózsák közé - vagy tudom is én, milyen virágokkal veszi körül magát egy ilyen nőci -, tehát őszintén remélem: hoppanálni fogunk. Azt meg jobb együtt tenni, mint külön. - Gondolj erősen a partra! - indítványozom, és még mielőtt magammal rántanám a semmibe, azért reménykedem benne, hogy sikerült kigondolnia az úticélt.
Újfent csak döbbentem tudtam bámulni. Tulajdonképpen minden varázsszületésű gyerek átesik azon a korszakon, hogy arról fantáziál, hogy milyen élete lenne, ha muglik közé születik varázslónak – aki pedig azt mondja, ez nincs is így, az nyilvánvalóan hazudik – de eddig az összes ilyen jellegű ábrándomnak kvázi kulcsfontosságú része volt, hogy elmagyarázzam, mi az az Azkaban, és hogy esetlegesen hogy tudnak oda óvadékot fizetni, hogy aztán kiengedjenek. - Hazudni bűn, Evans. – csóváltam a fejem, az átélés legcsekélyebb jele nélkül. Majd a többi ment magától. Annyit azért tisztáznék, hogy félek annyira Nancy nénitől, hogy véletlenül se merjek hazudni vele kapcsolatban, tényleg megbeszéltem vele, hogy jövünk meg minden, az már tényleg nem az én hibám, hogy a hülye manóinak elfelejtett szólni. Ezek szerint nem csak a tüdője haldoklik, de szenilis is a vén tyúk. Erősen kapaszkodtam a borba, jóhogynem átöleltem. Mondjuk nem volt ilyen ténylegesen sürgető, túlon-túl drámai dolog a manók elől való menekülés, de ha már ide sodort az élet, gondoltam, bele adok mindent: lehunytam a szemem, szorosan karomtam Evans-t és a tengerre gondoltam. Csupasz, homokos tengerpart, némi túlmagas fű a partoldalon, fehér sziklák, sós levegő, a hullámokkal kicsapódó víz, kék, végtelen, körívben hajló horizont a távolban, bárányfelhők tarkította ég, gyerünk Evans, menni fog. Felnyitottam a szemem. Elvakított a nap. Hunyorogtam. - Ott vagyunk?
Már a nyelvem hegyén érzem a replikát, nocsak, mikor lettél erkölcscsősz, Potter?, de inkább lenyelem. Valójában igaza van, de hé, annyi izgalmas dolog van a varázsvilágban, amiről beszélni lehet gyanútlan szüleimmel, Azkaban pedig - érthető módon - nem tartozik ezek közé. Mint ahogy a mugli fegyházakról sem folytatunk mély eszmecseréket egy kellemes vacsora mellett, bor és sajt társaságában. Ilyen egyszerű.
Valamilyen rejtélyes oknál fogva, szinte azonnal tudtam: sikerült. A nap, a szigetországhoz képest, erősen tűzött a szemembe, és a hoppanálás utáni járulékos émelygésben homokszemcsék súrlódását éreztem az arcomon. Nem tudtam megállni, lelkes vigyorom egyik fülemtől a másikig szaladt, ahogy Potter felé pördültem, és kikaptam a kezéből az üveget, már ha elég erősnek és gyorsnak bizonyulnék egy ilyen cselekedethez. - Most már akár egy tizennégy személyes, családi repülőszőnyeget is képes lennék csont nélkül elvezetni! - vigyorgok rá fölényesen. Tagadhatatlanul büszke vagyok a teljesítményemre, ritkán van részem társas hoppanálásban, és az ilyen alkalmak után jól esik kiengedni a gyomoridegből.
Gyors, hanyag pillantással felmérem a partszakaszt, nem nagyon látok másokat errefelé, persze simán lehet, hogy a magas fűben, kicsit messzebb egy touristacsoport sütteti a hasát, de erről hajlamos vagyok megfeledkezni. Lerúgom a cipőimet, elegáns mozdulattal átrepülnek egy homokbucka felett, és landolnak egy kisebb szikla mellett, egymástól olyan fél méterre. Sebaj. - Megfelel itt neked? Vagy szeretnél még egy kicsit menni, hátha valahol nyugágyat és koktélt osztogatnak? - vonogatom a szemöldököm, piszkálom, persze, de remélem, veszi a froclizást.
Hoppanálás után általában néhány percig szabályosan másnapos vagyok. Émelygés, fejfájás, felkavarodott gyomor… tapasztalatom szerint sokkal jobb előtte inni valamit, hogy utána segít-e… nos, azt még nem próbáltam, de kíváncsian, majdhogynem vágyakozóan pillantottam Evans-re, miután elvette tőlem a bort - amolyan, hé, add vissza életem egyetlen igaz szerelmét pillantással, mint Alain Delon – vagy az a másik… Megmondó talán? Felmondó? Belmondo? vagy, valami ilyesmi… - bármelyik tetszőleges francia moziban. Aztán meg egy pillanatig csak vigyorogtam magamban, hogy képes voltam magamtól összehozni magamnak egy mugli popkulturális utalást, Peter büszke lenne rám, Sirius alighanem nőül kérne, és… na, mindegy. - Miért pont tizennégy? – néztem rá akkor már kissé inkább megütközve, majd, hogy ő nem cselekedett, előbb körbe néztem, van-e valaki a közelben, majd mikor láttam, hogy nincs, fogtam a pálcám és egy könnyed suhintással meg a megfelelő varázsigével kinyitottam a kezében a bort. – Hát szerintem… - újra körbe néztem, tanakodva a hajamba túrtam. – az sem kizárt, hogy már nem is Cornwall-ban vagyunk. De amúgy is, – a turista övezet megszokott bája, a zöldre festett kikötő, a jégkrémes standok meg tulajdonképpen minden ismerős dolog hiányzott. – mit érdekel téged a véleményem? Na mindegy, lehet tiéd az első korty.
- Megtisztelő. Meghúzom az üveget, és az első korty után elnyomom az arcizmaim árulkodó rándulásait. Már mindegy, már nyakig benne vagyok, és tulajdonképpen nem tehet arról Potter, hogy engem a szüleim teával és kakaóval szocializáltak. Azért a Roxfort, mint sok egyéb másban, ebben is segített egy felsőbb szintre jutni, de itt, a parton, talán nem is Cornwallban, Potterrel, minden szint apróságnak, hülyeségnek tűnik. Még egyszer kortyolok, mielőtt a kezébe nyomnám az üveget, a karcsú nyaknál fogva. - Megfognád? - kérdem, válaszra sem várva, és míg megállapítom, hogy azért egészen kellemes íze lett a számnak, lepasszolom a bort neki. A csuklómon tárolt hajgumival gyorsan ügyefogyott kontyot kötök a fejem búbjára, és egy határozott mozdulattal áthúzom rajta a pólómat, ami még így is beleakad a fülbevalómba egy pillanatra, tehát a mutatvány nem sikerül olyan lezserre, mint szeretném, de azért nem is égek be vele, mint vártam. A pólót összegyűrve eldobom, valahová a cipőim irányába, és Potterre mosolygok. - Na, mi van? Nem arról volt szó, hogy fürödni jövünk? Tudom, hogy vörös a fejem. Tudom, de nem veszek róla tudomást. Ez a bikini jó volt a város melletti tóba, legyen ide is jó! Félrenézek. Talán ruhában kéne úsznom. - Asszem, erre nem lesz szükséged a vízben - nyúlok ismét az üveg felé, és ha elérem, birtoklóan magamhoz szorítom. Fogalmam sincs, ivott-e belőle az elmúlt percekben. Olyan, mintha megállt volna az idő, és csak bennem ketyegne tovább, egy óra, aminek számlapjára hatalmas betűkkel kiírták: "majdnem félmeztelen vagy James Potter előtt, hitted volna valaha?!" Nem. Nem tudom.
A magasba lendítettem a bal szemöldököm. Vagy nem tudta egészen Lily, hogy milyen bort tartunk a kezünkben, vagy annyira nem érdekelte ez az egész, hogy képes volt így inni, nem tudom, na meg őszintén én se vagyok egy túl nagy borszakértő, igazából jobb napjaimon éppen csak meg tudom különböztetni a szárazt a fehértől, szóval nem én leszek az, aki ítélkezni fog felette. Ó, nem, én az leszek, aki hozzá hasonlóan meghúzza az üveget, amíg ő azzal van elfoglalva, hogy megszabadítsa magát a ruhájától. Nem azt mondom, hogy perverz, kukkoló faszfej lennék, aki kizárólag azért hívta meg Evans-t strandolni, hogy a fürdőruhás testét bámulhassa, de – oké, tudom, milyen rosszul hangzik itt a de – szóval de azért nem mondom, hogy nem mértem végig. Tízmilliárd sötétlő szeplő a fehér bőrön (tudtad, hogy a szeplősök nem lebarnulnak, hanem még inkább kiszeplősödnek?), mintha negatívban rajzolódna ki az, amit mi asztronómia órán veszünk. Ittam még egy kortyot. Vajon van arra valamiféle nem tolakodó passzus, hogy kifejezzem neki, hogy így fürdőruhában egészen máshogy festenek a mellei, mint ruhán keresztül? Már hogy tényleg esztétikai szempontból. Vagyis inkább… oké, hé, nyugi, én is hallom magam, pontosan tudom, milyen cseszettül szarul hangzik minden gondolatom. - De izé, fürdés. – vigyorogtam, aztán egy újabb korty után engedelmesen a kezébe nyomtam az üveget. Úgy dobtam le a pólóm és gomboltam ki a sliccem, mint bárki, aki huzamosabb időt pazarolt az életében kviddics edzések előtti és utáni öltözködésre, hozzá vagyok szokva a közönség előtti vetkőzésre. Kikaptam a bort a kezéből. Tulajdonképpen zavar egy üveg úszás közben (Lily biztos nem lenne benne a szándékos szemetelésben), de hát annál rosszabb forgató könyv nincs, minthogy itt hagyjuk a parton túlmelegedni. - Verseny a vízig?
Karba tett kezekkel állok, várok, míg Potter ledobálja magáról a ruháit, és eszem ágában sincs közben őt stírölni - mármint túl feltűnően. Próbálok más irányba nézni, a fövenyre, a hullámokra, a saját ruháim után, de azért, lássuk be, nincs könnyű dolgom. Mikor az üveggel a kezében felteszi a versenyre vonatkozó kérdést, másodpercekbe telik, mire észreveszem, hogy hozzám szólt, és elkapom a tekintetem a mellkasáról. Idi-idi-idióta! Ha gyerekdalt kéne költenem ebből az egy szóból, most biztosan megtenném. - Az üveggel a kezedben? - felvonom a szemöldököm, mikor végre felfogok mást is a pólójának hiányán kívül, de akkor válaszra sem várva kezdek el rohanni, egyenesen a víz felé. - Már vesztettél is! - kiáltok oda Potternek, bár még én sem értem el arra a részre, ahol a dagály iszapossá lágyítja a talajt. Kicsit megcsúszik a lába, tulajdonképpen elég béna vagyok ebben a homokban rohangálásban, ráadásul akármikor eltanyálhatok egy dűnén, de hé! Bármi, csak ne kelljen huzamosabb ideig Potterre néznem. Nem akarok magamból nyilvánosan idi-idi-idiótát csinálni.
- Hát, szerintem pont, hogy nyerésre állok. – néztem a földön elterült Evans-re, miután sétatempóban beértem azt a pontot, ahol méltóztatott eltaknyolni. Rávigyorogtam, kortyoltam egyet a borból, aztán végül leraktam az üveget valami homokdűnére, mielőtt tovább sétáltam volna egyenesen a tengerbe. Ehhez hasonló, rohadt szentimentális pillanatokkal teletűzdelve telt a nap hátralévő része. Például versenyt bukfenceztünk a víz alatt, aztán próbáltuk egymást vízbe fojtani, aztán tartottunk pár perc szünetet, hogy rájöjjön arra a hülye bűbájra, amitől sokáig bírja az ember víz alatt, úgyhogy később búvárkodtunk is, bár nem sokat, mert semmi értelmes nem volt lent (kérdés: benne lenne-e jövő héten egy ugyanilyen túrában, csak Ausztráliában, a korall zátonyoknál?), bár Lily - állítása szerint - kiszúrt egy teknőst, de miért is hinnék neki? Aztán ittuk tovább az addigra bőven langyos bort (nem, ez nem olyan, mint a mugli borok, hogy csak úgy hirtelen kiürüljön az üveg, apám egyszer tíz éven át tudott inni egy hasonló dolgot úgy, hogy minden este csak egy pohárkával töltött magának), válogatott történeteket mesélve a gyerekkorunkról és McGalagonyról. Majd eljött a naplemente, ami csak akkor lett volna nyálasabb, ha a nyugati parton vagyunk a keleti helyett, és a horizont görbe vonalán vész el a napfény, de nem, a hátunk mögött tornyosodó sziklafal már amúgy is órák óta árnyékot vetett a partra, alig tűnt fel, hogy egyre inkább fogy a fény, csak akkor fogtam fel, milyen későre jár, mikor felragyogott az első csillag valahol a tenger felett. Ittam egy korty bort – bár talán nem kellett volna, addigra eléggé be voltam csípve – közben a cigarettám után kutattam a nadrágom zsebében. – Ko-mo-lyan mondom, – ismételtem meg az elmúlt tíz percben már vagy harmadszorra, mintha értelme lenne a Roxfort támadásának körülményeit felemlegetni. – nem lehet, hogy csak úgy beszöktek azok a szarháziak a Roxfortba. Kellett legyen belső emberük.
Mikor azután a horizontot vizsgálva, felöltözve sikerül leülnünk a homokba, közvetlenül azután, hogy hivatalosan is felhagytam az eltűnt cipőm keresésével - ha portyáznak ezen a parton mosómedvék, most biztosan nagyon örülnek a fél pár cipőmnek -, rögtön a szokásos témákba ugrunk. McGalagony, Roxfort, roxforti támadás, ilyesmik. Az utolsót nem csodálom, valamiért rendre itt lyukadunk ki, és ez messze megérthető, hiszen senki nem fáradt azzal, hogy felvilágosítsa a diákokat az elkövetők utáni nyomozás menetéről. - Egy csomó belső emberük lehetett! Nézd meg a tavaly elballagott mardekárosokat, a nyakamat rá, hogy 80%-uk már hűséget fogadott neki - magyarázom, és örülök, hogy nem kell azon gondolkodnom, a Tudodki vagy a Voldemort megnevezést használjam-e. - Világos, de Dumbledore nem az a fajta, aki motozásnak vetné alá a diákjait! Még akkor is ártatlannak tartja őket, amikor a napnál világosabb, hogy nem azok. Egy darabig figyelem, ahogy a cigarettája után kutat, majd hozzábiggyesztek még valamit a már amúgy is hatalmasra duzzadt gondolat-lufihoz. - És ott vannak a tanárok is! Szerintem nem jönnek mind vissza szeptemberben.
- Ja, van ebben valami. – néztem rá, aztán meg magam elé a homokba. Malfoy például mindig is olyannak tűnt, mint aki képes lenne tövig szopni egy Voldemort féle fickó farkát, azzal együtt nem tudhatjuk biztosan. Mármint, nem védeni akarom a végzett Mardekárosokat, de akkor sincs semmi bizonyítékunk arra, hogy bármelyikük is tett volna bármi rosszat, ami azért elég kiakasztó, nem? Nem csak a végzősökről beszélve, hanem úgy általában. Minden napra jut valami Próféta szalagcím, csak azt nem lehet tudni, hogy ezeket ki csinálja. – Persze, de Dumbledore tesz valamit egyáltalán azon túl, hogy ül az irodájában, magában mosolyog és mindenkit ártatlannak tart? Nem mintha bajom lenne az optimizmussal, de hát, ha így szétbarmolják az iskolámat, ha megölik a diákjaimat, ráadásul mindezt az orrom előtt szervezik, én pedig észre sem veszem… hát, legalábbis zabos lennék. És akkor még szépen fejeztem ki magam. – most minden túlzás nélkül, tényleg elég szépen mondtam. A kutakodásomnak meglett az eredménye, megtaláltam a cigarettámat, azzal a lendülettel akkor már rá is gyújtottam. Megkínáltam Lily-t is, bár legjobb tudásom szerint nem dohányzik, de hátha kedvet kap. – Tanárok. Ja. Ha én is azt akarnám, hogy… hát öhm… izé, szóval én is inkább tanárokat keresnék magam mellé, nem pedig tiniket. – slukkoltam, aztán elgondolkodva ránéztem pár másodpercig. – Te amúgy tudod, hogy egyáltalán mit akar? Mármint oké, mugli születésűeket gyilkol. Mert sereget toboroz. Meg megreformálná a varázslótársadalmat, de… miért? Mármint… komolyan. Miért?
Mikor felém nyújtja a cigarettát, csak megrázom a fejem. Nem dohányzom, és ezt biztosan ő is tudhatta, de azért elég udvarias ahhoz, hogy felajánlja, ami... hát, nem is olyan rossz. Összekuporodom, lábaimat törökülésbe húzom, így rágódom a szavain, amik igazából az utóbbi időszakban bennem is sorra felmerültek, még ha nem is ebben a sorrendben. Miért nem tesz semmit Dumbledore? - Nem tudhatjuk. Lehet, hogy Dumbledore már kiderítette Minchummal a dolgot - adok választ saját, hirtelen felmerülő gondolatomra. Majd mikor rádöbbenek, mint mondtam, gyorsan helyesbítek, egy rosszmájú mosollyal. - Vagy inkább Minchum nélkül. Figyelem, ahogy slukkol - nem túlzás azt állítani, hogy a Jamesből áradó könnyedség szinte megigéz egy pillanatra. Olyan, mint a hetvenes évek életérzése, egy mozdulatban. Ám mielőtt túlságosan feltűnően átadhatnám magam a bámulásnak, szavai gyorsan magamhoz térítenek. Két szemöldökömet felvonva, hitetlenkedve válaszolok. - Honnan tudhatnám? Csak abban lehetek biztos, hogyha ő győz, többé nincs helyem a varázslók közt - jegyzem meg, próbálok könnyednek látszani, de a hangom elcsuklik. - Én és minden hozzám hasonló fertőző vírussá válna, amit ki kell irtani, a lehető leghatásosabb eszközökkel. Elég, hogy ennyit tudok. Biztosan böki a csőrét a tiszta vér felhígulása. Tudod, ők a fajtiszták - te is -, az én fajtám meg keverék. Betolakodó.
megvan a részegen politizálós white trash feeling?
Leplezetlen gúnnyal felhorkantam. - Ja, hát, ha van valaki, akitől Dumbledore-nál is jobban kell félteni a varázsvilágot, akkor az Minchum! Igen, mindenképpen ő! – slukkoltam egyet, aztán gyorsan ki is fújtam a füstöt. – De komolyan, kábé úgy tudom elképzelni csak őket, mint… mintha, mondjuk Remus felelne épp McGalagony előtt. Súlyos megfelelési kényszer. Mindenben egy vélemény. Orr alatt elmormolt megjegyzések. Vagy… vagy még rosszabb. Mi van, ha ezek ketten semmi másról nem beszélnek, csak hogy milyen boldog az életük, mióta felhagytak a borotválkozással? – levertem a hamut. – Vagy hát amennyit effektíve látni abból, amit ez a kettő csinál, az alapján… hát, ez is elég valószínű, nem? Megráztam a fejem, aztán ittam még pár korty bort, pedig nem túlzás azt mondani, hogy egy csepp sem hiányzott belőlem. – Nem… nem fog győzni. Győzni azok szoktak, akik harcolnak is. Ez az ember viszont a sarokba bújik, homályos utasításokat osztogat meghatározhatatlan arcoknak, és, hm, mondjuk, vörös hajú iskolás lányokkal elhiteti, hogy közellenségnek számítanak. Elég elbaszott, nem? – újra a cigimbe szívtam. – Úgy értem, ki az a seggfej, aki be akarja venni egész Nagy-Britanniát, úgyhogy első lépésben leigáz egy iskolát? Tudod, hogy ezzel mit ért el? Halálra rémített minden gyereket és szülőt. Kibaszott karizmatikus. Építsük szép új világunkat félelemből és gyűlöletből! Mert az mindig olyan jól sül el, nem? – kifújtam a füstöt. – Nem több ez, csak egy… egy rohadt nagy idióta. Minchum meg… az elvan azzal, hogy szakállat növesszen. Ha betolakodónak is néznek, szerintem annyira ne vedd a szívedre. Az csak jobb, mint ezekkel közösséget vállalni.
Mi van, ha ezek ketten semmi másról nem beszélnek, csak hogy milyen boldog az életük, mióta felhagytak a borotválkozással? Felnevetek James szavait hallva, olyan jól esik ezzel a könnyedséggel kezelni az elmúlt idők egyik legborúsabb témáját. Senki nem világosít fel minket. Nem mondanak semmit. Komolyan, mintha megegyeztek volna a tanáraink, még McGee is (!), hogy hallgatnak a diákok előtt - lehetőleg olyan arccal, ami kétséget sem hagy afelől, hogy ők mindent tudnak. Vagy ha nem is mindent, hát eleget abból a részből, ami nem tartozik ránk. Ja, végtére is, mi csak szembeszálltunk az ellenséggel, mint ahogy bármely más diplomás varázsló tette volna. Nem olyan nagy cucc, tényleg. - Nem veszem a szívemre. Csak tudod, szeretnék élni. Nem minden áron, de már úgy hozzászoktam a hülyeségeidhez, most már igazán kár lenne, ha valami pszichopata vérmániás paraszt kinyiffanta - nézek rá, megpróbálok komoly képet vágni, de már előre tudom: nem fog sikerülni. Elvigyorodok, arrébb legyezem a füstöt, és utólag nem is tudnám megmondani, mikor döntöttem a fejem a vállára. - Te nem aggódsz, hogy beszerveznék a családodat? Végül is, aranyvérűek vagytok, nem? - kérdem végül, néhány percnyi hallgatás után.
- Ez szinte hízelgő. – vigyorogtam, aztán meg észrevettem, hogy a feje a vállammon pihen (mi a fene?), és hát ugye Evans tényleg nem dohányzik, ebben a pózban pedig tulajdonképpen elkerülhetetlen, hogy egyenesen a pofájába fújjam a füstöt, és ha már józanon nem sikerül visszavigyem az apjának, mondjuk, nem lenne rossz az, ha legalább nem bűzölögne, mint… nos, mint például én. Tehát elnyomtam a cigit a homokban. – Félsz tőle? Mármint, tényleg attól tartasz, hogy egy nap majd bekopog az ajtódon és kinyír téged a francba? Mert, már ne haragudj, de szerintem nem érsz neki annyit. Meg amúgy is, ez az egész ordítóan tarthatatlan állapot, kizárt, hogy örökre így maradjon. Ha Minchum kiáll a tükör elől, onnantól két hét és az egésznek vége. – egy mélyet sóhajtottam, mint ahogy azok szoktak, akik nem egészen hisznek a saját szavaiknak. – Vagy ha mégis lecsapna rád, majd megbosszullak. Ígérem. – megsimítottam a fejét. Egyrészt drámai szempontból. Másrészt láttál már tengervíz után is ilyen puhán maradt hajat? Amúgy meg nincs jobb a keseredett morbid poénoknál nyári naplementék idején. Aztán kicsit sértetten felhorkantam a kérdésétől. - Attól nem félnék. – vigyorogtam. – Tudod, anya és apa… hát, szóval öregek ehhez. Már azelőtt visszavonultak, mikor én megszülettem. – ami rengeteg olyan kérdést vet fel, ami kérdéseket inkább soha, senki ne tegyen fel. – Úgy értem… elég öregek. Tényleg nagyon azok. Meg sose voltak benne ebben az aranyvérű oligarchia rendszerben, szóval… szerintem örülnek, hogy kimaradnak belőle. Én pedig… - sóhajtottam. – hát, tudod. Zavarna, hogy nem hallgathatok többé Sex Pistols-t. Vagy, hogy nem állnál szóba velem… meg ilyenek.
Vajon hány percig bírom ki anélkül, hogy levegőt vegyek? Mindegy, már sosem tudom meg, mert James ebben a pillanatban elnyomja a cigijét, én pedig elnyomom a győzelmi vigyort, ami a fejemre kíván kúszni. - Nem attól félek, hogy kinyír engem, hanem attól, hogy... hát... - habozok, néhány másodpercig nem tudom, mit mondhatnék. - Attól, hogy bujkálnom kell majd, mint a zsidóknak a negyvenes években. Na, attól nagyon félek. Hogy gázkamrában vagy tömegsírban végzem. Mugli dolog. - vállat vonok, de nehéz nem észrevenni a két eset közti hasonlóságot. Hitler sem volt olyan régen, akár inspirálhatta is Voldemortot, bármit is jelentsen ez. Gyorsan megrázom a fejem, mert az agyamban már formálódik is a náci karlendítéssel tisztelgő halálfalók képe, ami, hát, sokkal groteszkebb, mint ami a szalonspicc állapotában elviselhető. - Az oké, de ahhoz Minchumnak ki kéne állnia a tükör elől! És amilyen piperkőc alaknak tűnik, ez kábé lehetetlen. Inkább bízom abban, hogy te véres bosszút veszel a halálomért, vagy valami ilyesmi. Nem akarok nevetni a szüleire tett megjegyzésén, de valahogy mégis sikerül. Éppen kapóra jön, mielőtt elkezdhetnék gondolkodni, mióta simogatja a fejem. (Talán azóta, hogy a vállára hajtottam, nem?) - A szüleid jófejek, és teljesen igazuk van! - helyeselek azonnal, bár sosem firtattam eddig, hogy ők vajon melyik oldalon állnak. Annyira egyértelmű volt, a náluk eltöltött hetek alapján. - A Sex Pistolt én is sajnálnám. De a Queent egy kicsit jobban - rávigyorgok. - Te pedig halálra unnád magad nélkülem. Ne is tagadd!
Igazából szeretem azzal áltatni magamat, hogy értek a mugli kultúrához, történelemhez és miegymáshoz, de persze, ha alaposabban kezdjük vizsgálni a dolgokat, akkor rájöhetünk, hogy ez nincs így, hogy pár popkult utalást felfogok, amit ő, vagy Dorcas, vagy Peter tanított, aztán meg kifullad minden. Azért tudálékosan bólogatni kezdtem Lily szavaira, mert hát olyannak hangzott az, amit mondott, hogy arra szükségszerűen tudálékosan bólogatni kell, nem pedig rávágni, hogy hé, oké, de mi volt a zsidókkal? Bujkáltak. Tömegsír. Gázkamra. Oké. Csomó negatív töltetű szó. Oké. Csak bólogass. – Nem igazán látom az összefüggést. – csak bólogass tovább. Ne kérdezz. Látod, Potter, megy ez neked! - Nem véres lesz, de kíméletlenül elegáns. – itt végre abbahagytam a mindent értő bólogatást. – Méltó hozzád, meg… egész király. Vannak már terveim is, kár, hogy sose láthatod őket. – sóhajtottam. – Mondjuk, persze megpróbálhatsz nem meghalni is, meg bízni Minchum-ban. Vagy… csak nem meghalni. Az se lehet túl nehéz. – vigyorogtam rá. Aztán meg a szemeim forgattam kicsivel később, ahogy a szüleimen nevetett. Egyáltalán nem viccnek szántam, csak hát ki mondta, hogy a komoly dolgok nem lehetnek szórakoztatóak? - Jó fejnek jó fejek. Azt nem mondom, hogy igazuk van, csak… véleményük. Az más. Mások szerint meg ők gondolnak rosszul, szóval kurvára fölösleges ezen lovagolni. – vállat rántottam, aztán ittam még egy korty bort, majd felé nyújtottam az üveget. – Te pedig hülyeségeket beszélsz. Már hogy sajnálná bárki is a Queen-t?
Megadóan elvigyorodok a szavait hallva. - Oké, oké, megpróbálok nem meghalni, de csak azért, mert így rábeszéltél! - adom meg magam, majd elveszem a felém nyújtott üveget. Az újabb kortyok már elég hosszan csúsznak le ahhoz, hogy néhány pillanatig némán gondolkodhassak a Queennek tartogatott védőbeszédemen, mielőtt tényleg megszólalnék. Végül pedig nemes egyszerűséggel életem legnyamvadtabb, de legelegánsabb - ugye? - érvelését produkálom. - A Queen király - jelentem ki, a hangomban semmi meggyőzésre alkalmas él nincs. Mi több, kifejezetten könnyűnek érzem a szavaimat, a tagjaimról nem is beszélve. (Már ha leszámítjuk az enyhe szédülést.) - Biztosan bedugult a füled a sok röpködéstől, és nem hallod a számaikat tisztán. Nincs még egy banda, akikre ííígy lehetne tombolni! Mivel a keringés nem igazán áll le, felemelem a fejem a válláról, és a cipőmet a fejem alá gyűrve, lefekszem a homokra. Kihúzok a hátam alól egy nagyobbacska követ, egyébként nem is olyan rossz. - Mihez kezdesz, ha vége a sulinak? Leszerződsz valami csapathoz?
- Ez, az! A hatalom! – diadalmasan és teátrálisan a levegőbe bokszoltam, aztán meg röhögtem, mert amennyire én tudom, én vagyok saját magam első számú rajongója, szóval muszáj lecsapnom minden egyes viccemre. Tudod, hogy megy ez, nem? Aztán meg csak sóhajtva csóváltam a fejemet, mert nem álltam készen arra, hogy a punknak védőbeszédet tartsak a hard rock-kal szemben. Sem ott és akkor, sem akárhol máshol, akármikor máskor nem lettem volna képes erre. Queen, baszd meg. Ki a faszt érdekel? - Bármire lehet tombolni. Csak egy ideig el kell fojtani, aztán már megy az órakattogásra is. – Persze az, hogy nem tudom megmondani, hogy pontosan miért nem szeretem a Queen-t, nem jelenti azt, hogy be tudom fogni. Elhajolt mellőlem, elfeküdt a homokban. Én maradtam ülve, csak épp megfordultam, hogy őt nézhessem. – Csak ezt ne! – nyögtem. – Ne kezdjünk ezt a naaaagy mit kezdesz magaddal egy év múlva kérdést, mert… - fogalmam sincs és rám jön tőle a frász! - …mert unom. Nagyon unom. Van, hogy naponta négyszer hallom! - És amúgy is… nem, nem tudom, hogy akarnék-e sportoló lenni. Ahhoz abba kéne hagynom a dohányzást, meg… egy csomó mindent. Macerás. – Na meg még egy évet túl kéne előtte élni, nem? Az se biztos, hogy az menni fog.
Mikor kifakad, csak ezt ne, csak a jövőről ne beszéljünk, gyorsan ülő helyzetbe tornázom magamat, már persze a jelenlegi kissé kótyagos állapotomhoz képest gyorsan, ami hát... valószínűleg inkább viccesnek, és totálisan idiótának hat. - Oké, nem lesz könnyű, de már hatot túléltünk, nem? - kérdezek vissza, karjaimat átfonom felhúzott térdeim alatt, és így hintáztatom magam pár percig. - Ráadásul ti úgyis ilyen túlélőbajnokok vagytok, már amennyit én látok belőletek.
Tekintetem a horizont irányába kalandozik, kezd hűvössé válni az idő, szóval összehúzom magam. Olyan nehéz elhinnem, hogy valóban itt ülünk, pláne Potterrel, ennek a valószínűségére senki nem fogadott volna a suliban, de még talán otthon sem. Rámosolygok. - Nem keresünk valami olcsó szállást ma estére? Olyat, ahol meg tudom mosni a hajam, különben egész este szagolhatjuk a tengeri sót.
Kezdőlap
