Minden rossz ellenére most már éppen ideje volt kicsit kilépni a Roxfort falai közül. Az utóbbi időben keveset jártam emberek közé, kicsit magamba zuhantam, de rájöttem, hogy ennek így semmi böjtje nem lesz a későbbiekben. Végig kell csinálnom, erőt kell vennem magamon! Így hát felkerestem Lenát, akivel közösen Legendás lényekről tanulunk a mai napon. Nem mondom, hogy könnyű volt kikelni az ágyból reggel és lemenni a Nagyterembe, de szerencsére ebben a szobatársaim is mindig szívesen segédkeznek nekem. Őszintén ha belegondolok, hiányzott a társaság. A nagy tervek és ötletek, amiket már így a hetedig évünk végére összetákoltunk magunkba. Mit fogunk kezdeni magunkkal jövőre? Mi lesz velünk a Roxfort nélkül? Annyi sok kérdés merült fel bennem az utóbbi pár hétben, amikor belegondoltam, hogy már csak néhány hónapig nyújt biztonságot az iskola. Az elmúlt hetekben pedig még annál is biztosabb lettem benne, mint eddig voltam, hogy mit szeretnék csinálni a későbbiekben... a gyógyítást kell választanom. Medimágus leszek, és igenis mindent meg fogok tenni az érdekében, hogy az egyik legjobbként kerüljek be a Mungóba, ahol eltölthetem majd a következő éveimet.
A nagyteremből az idei LLG könyvvel a kezemben indultam el a rengeteg felé. Annyira el voltam keveredve magammal az utóbbi napokban, hogy teljesen megfeledkeztem róla, pontosan melyik állatot is kellene megfigyelnünk a közös beszámolóhoz. Vagy hogy egyáltalán meg kell e figyelnünk vagy csak mi döntöttünk úgy, hogy ezt meg fogjuk tenni. Aggódni ugyan nem aggódtam, felesleges, hiszen Lena biztosan jobban informált ebben az ügyben, mint én. A udvar legszélére siettem, a megbeszélt találkahelyre, leültem a padra, és kinyitottam a könyvet, belelapoztam, hogy hátha közben rájövök, miről is lehetett szó... de csak a gondolataim terelődtek már irányba.
Inkább felnéztem. A lágy napsugarak jólesően hatnak rám, már érződik a tavasz közeledte, bár még mindig eléggé hűvös az idő. Imádtam ezt az évszakot, régebben minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ilyenkor a szabadban legyek. Mennyire jó is volt... régen mennyivel szabadabbak voltunk. Elmélkedésemből Lena körvonalai löknek ki.
- Szia! Figyi, ugye te emlékszel, mit is kellene megfigyelnünk? Mert én kicsit elkeveredtem az utóbbi napokban... - Fintorodom el, de azért egy halovány mosolyt megpróbálok megejteni felé, és remélem, nem fogja azt hinni rólam, hogy nem veszem komolyan ezt az egészet. Mert én nem vagyok ilyen. Hol vagy, Marlene McKinnon?

Mindannak ellenére, ami történt és ami a jelenben van, össze kell szednem magam. Nagyon, mert közelegnek a záróvizsgák és nekem pedig be kell jutnom a Mungóba, hogy az elkövetkező pár évben tökéletesítsem a medimágiában szerzett ismereteimet. Úgyhogy elhatároztam: igen is oda fogom tenni magam! Kell ez a jegy.
Most már sokkal összeszedettebben tekintek vissza Lenára, főleg, amikor megkapom a kérdésemre a választ, a Glumbumble-kel kapcsolatban. A homlokomra csapok egyet.
- Jaj, igen, tényleg! A múltkor olvastam is róluk az órán. Már emlékszem.. - Szorosan magamhoz emelem a könyvet amire most már nem hiszem, hogy túl sok szükségem lenne. A rengetek felé pillantok, miközben látványosan végiggondolom Lena mondandóját a kentaurokról és a lény rejtőzködési helyeiről, és természetesen közben már hevesen bólogatok és megindulok előre, egy irányba.
- Már ha szóba állnak velünk. - Gondolok itt a kentaurokra, hiszen nem nagyon kedvelik a varázslókat mint tudjuk. - De végül is egy próbát megérne. A közelben viszont van egy barlang, azt tudom, esetleg oda is be tudunk nézni. Mondjuk én még sosem mertem bemenni, mert mindig elég... rémisztő zajok szűrődtek ki onnan. De lehet, hogy csak vészmadár voltam... - Forgatom meg a szemeimet. Sokszor felnagyítom a dolgokat, pedig nem kellene. Amúgy meg nem vagyok egy kis félős leány, legalábbis az utóbbi években változtam ebben elég sokat.
- Te... tudod merre vannak a kentaurok? - Nagyokat lépdelek, nem szeretnék semmibe sem belelépni - vagy rálépni - biztos ami biztos.