Everytime I close my eyes. It's like a dark Paradise.
Egy fekete mágiával foglalkozó família második gyermekeként látta meg a rohadó, szennyes, bűnös világot - apjától korántsem pozitív irányú nevelést kapott. A család évszázados múltja és hagyományai tovább élnek benne, s egyúttal büszkén mondhatja magát a Nagyúr hű követőjének. Nem ismer más igazságot, ebben a szellemiségben nőtt fel. Mindene megvolt, melyről a pórnép csak álmodhatott.
Tudomásuk van a 17. században élt két olyan ősről is, akik jártak a tengerentúlon – korabeli feljegyzések perei igazolják, hogy megvádolták, majd máglyára ítélték őket a salemi boszorkányüldözés idején.
Igazi nő. Szeszélyes és veszélyes. Nem kíméli sem a maga, sem környezete érzéseit - ezekből az ingadozásokból, intenzitásokból nyer energiát; kudarcból, tragédiából elsőként képes talpra állni. Nem fél az ösztönök, fájdalmak mélyére menni, ő a felhúzott íj, a radioaktív góc, az izzó parázs a hamu alatt.
Nem él felejtéssel és megbocsátással. A mérges tüske nemcsak addig fáj neki, míg bőre alól ki nem tépi, hanem addig, amíg vissza nem döfi abba, akitől kapta. Akkor és oda szúr, amikor és ahol a másiknak a legjobban fáj. Ha útját tabuk vagy erkölcsi korlátok keresztezik, felrúgja őket. Enyhe szadista hajlama, őrületre hajazó kirohanásai nem véletlenül ütköznek ki foglalkozásában.
Azonban forrón, hevesen tud szeretni, ha kell; gyengéje az erőteljes férfi.
A patkány az
utolsó negyedóra java részét mosakodással tölti. Húzogatja mancsát a füle mögött, a sörtés pofáján. Lusta, ráérős dög - most, hogy a fülét fényesre simítja, sort kerít a maga mellé kanyarított farkára, melyet odahúz remegő bajsza alá, hogy nyelve elérhesse. Fáradt fény szivárog a fenti rácsos ablakon át, amely előtt nem lehet elvonuló lábakat látni, csupán keskeny négyszöget terít a padlóra, s az állat ebben ül, mely értelmes ragyogást kölcsönöz kemény gombszemének. Már a hasán munkálkodik; a permanens, halk nyöszörgés a pince legsötétebb sarkából, édesen cirógatja tudatom.
Szerettem hűvös eleganciával gyilkolni, s közben átadni magam az élvezetének. Szörnyeteg vagyok. Talán, de nekem ne állítsa senki, hogy nem lelhetjük örömünket ebben. Mindenki, akinek valaha része lehetett benne, élvezte. Hiszen ezért csináljuk, nem? Hogy utána nekünk jobb legyen. S így, a megbízónak szintén jobb lehessen...
A fickó megfeszülve járatja rajtam tekintetét. Szemeiben ott honol az élni akarás, a remény a szabadulásra, de legbelül, kétség kívül pánikol. Nagy kár érte. Negyvenes és igen sármos. De a munka az munka.
A hideg mosoly átfut ajkamon, mikor hallom sürgető és értetlenségét árasztó hümmögését. Abszolút meg tudom érteni. Engem is frusztrálna a helyzet, ha egy félhomályban úszó, nyirkos pincébe hurcoltak volna, s egy mocskos rongyra haraptattak volna rá... És néznének hosszú perceken át a vesémbe. Avagy... nem, mégsem.
- Mert, tudja, ellenben magával, én nem lennék ekkora szerencsétlen.Aó, micsoda visszhang! Kellemetlen ilyen hangnemben kezelni egy jóvágású hímet. És, nem egy féltékeny nő akarja eltenni láb alól, tegyük hozzá.
Az áldozat arcán a megrázkódtatás érzelmei bukkannak fel, s mosódnak össze gyöngyöző verejtékével. Ennyire idegesítő volna, ha rébuszokban beszélnek az emberhez?
- C-c-c. Sajnálatos. És az is, hogy mihamarabb meg kell tennem...Újabb nyögés.
Körbejárom, székének támlájára támaszkodom. Éreztem, hogy nyögdécselésbe kezd, amint a kiszolgáltatottság mázsás súlyát még inkább rá engedem. Valóban, a pedagógia lényege a szigor.
- Értelmetlen félnie.Újabb nyögés. Majd még egy... S még kettő. Határozott mozdulattal rántom ki szájából a nyál áztatta rongyot; muszáj vagyok megfintorogni.
- Nem könnyít ezzel semmin se, tudja?!
- Nekem sincs ellenemre a nehezebb módszer.- Oldozzon el! Mit képzel ma ---
Indulatai ismét a rongyban fúlnak el, de ezúttal sem érdekel. Van az a pont, ahol már túl sok a pofázás.
Mert egyes szituációkban szeretek... játszadozni. Kivárni a pillanatot, amikor már kezdenek reménykedni, hogy nyertek, amikor már kezdik azt hinni, hogy nem fognak meghalni... akkor jön el az én időm, és tiprom a földbe őket. Azt a prédát a legélvezetesebb elejteni, amelyik még hisz egy szebb jövőben. Hiszen akik már lemondtak, azok örömmel veszik a halált, nem nyújtanak valódi élvezetet. Ám akik ellenállnak, akik harcolnak... Oh, igen.
Bár most, nincs időm csalfa reményt osztogatni. És, különben sem vagyok adakozós hangulatban, mi több, inkább elvennék valamit.
Ajkamba harapok.
...mielőtt egy picit is megszánnám.
Hátrébb lépek, csizmám sarkának éles koppanása a csöndbe váj, összerándítva a vadul ziháló testet - ujjaim ösztönösen simulnak pálcámra.
- Ki kell fejeznem bánatomat, amiért nem találkoztunk meghittebb pillanatban. Nem csak Ön, hanem én is értékeltem volna.Talán az idő is megáll, amint utolsó, ködös lélegzeteit figyelem.
Bizonyára számba veszi esélyeit. Elmormol egy szánalmas kis imát... Feleleveníti élete nőjének kacaját... És hasonló marhaságok. Nincs mire várnom. A munka az munka.
A lány összeszorított fogakkal vár. Felkészült.
Nap nap után. Elérkezett a kötelező tíz perc, avagy a szükséges jó ideje. Soha sem volt másképp. Megtanulta már.
- Rend a lelke mindennek, lányom.
Minden egyes lefekvéskor ezen szavak gyötörték. Nem a szüntelen kántálás hangja ringatta álomba, sokkal inkább a kimerültség árnyéka. Pedig mennyivel szebb lett volna mesével aludni el... Gyengéd, apai érintéssel orcáján.
- C R U C I O!
Osztályrészéül könyörtelenség jutott. Mondván, lélekerősítő. Útravaló.
- Az élet sem fog kesztyűs kézzel bánni veled! Nem vagy kivétel!
A lány megtörve pillant fel......szemei enyémbe égnek. Nem szól bennem lelkiismeret, nem fut át elmémen megbicsaklott gondolat. Mert az a kislány, már nem fontos.
Önmagam vagyok, a cselekedeteim által. Az, aki kesztyűtelen kézzel játssza az életet. Azt az életet, ami levakarja magát bárkiről, akárcsak erről a vesztes férfiról.
Aki még sóhajt egyet. Csak egyet. Mert aztán a zöld csóva ragyogón vakítja szét a teret.