A családom gyökerei több száz évvel ezelőttre nyúlnak vissza úgy, hogy kacskaringós útjaikat csak igen ritkán keresztezte mugli vér. Majdnem minden generációban feltűnt egy-egy animágus, akik hol a sötét, hol a jó oldal szolgálatában álltak. A jelen korban csak a nagyi és én születtünk olyan szerencsés csillagzat alatt, hogy ezen képesség birtokában lehetünk. Érdekes módon a családunk animágusai mindig is csak madarak alakját tudták magukra ölteni. Így történt hát, hogy a nagyanyám tanításainak segítségével  a lelkem egy titkos zuga felszínre törhetett, és Aplomado-sólyom alakjában szárnyallhat tova a mai napig, világunk egyre borúsabbá vált egén.
A szüleim mindketten a Mágiaügyi Minisztérium emberei, de ennek ellenére nem hajlandók térfelet választani a jó és rossz harcában. Sőt még csak beszélni sem óhajtanak róla soha. Talán ezért is tudtak nekem és a bátyámnak olyan csodálatos gyermekkort biztosítani és meleg családi fészket teremteni. A bátyám, Caspar is a Roxfort növendéke, s bár különböző házak táborát erősítjük, a köztünk lévő különleges köteléket semmi sem tudja szétválasztani.

Ahogy kinéztem a roxforti kastély egyik régi ólomüveg ablakán, elmerengtem azon, hogy milyen jó is lenne most kint lenni a szabadban és élvezni az őszbe hajló Roxmorts szépségeit a többi diákkal együtt. S talán még jobb lenne sólyom alakjában repülni a birtok gyönyörű tava és a Tiltott Rengeteg felett. De sajnos egyiknek sem most jött el az ideje, ugyanis máris késésben voltam. Gyors léptekkel indultam hát el lefelé a lépcsőkön, amikor a bátyám mosolygó arca jelent meg előttem.
- Hé, húgi! Mi a helyzet? Miért nincs rajtad a kabátod? Végre lemehetünk Roxmortsba, hát nem tudtad? – kérdezte meglepettem. Mérges pillantást lövelltem felé. Már hogyne tudtam volna, hisz mindenki már egy hete be van zsongva attól, hogy végre kiszabadulhat innen egy kicsit.
- Hát kedvesem, attól tartok, hogy a könyvtár kitakarítása jóval hasznosabb és izgalmasabb is, mint egy séta Roxmortsban. – mondtam a könyvtárosnő kárörvendő hangját idézve. McGalagony rábízta a bűntetőfeladatom kiszabását lévén, hogy az ő birodalmában történt a kihágás. - Ki tudja, milyen elfeledett kincsekre bukkanok majd! Na hát és Madame Cvikker…. elragadóbb társaságot nem is kívánhat magának az ember ezen a csodás napon! – mondtam átszellemülten.
- Már megint nem tudtad tartani a szádat ugye? Előbb-utóbb kicsapnak az iskolából. Moderálnod kéne magadat. De most tényleg, én csak jót akarok neked… Ne fintorogj! – szólt rám atyáskodóan, amikor ráncolni kezdtem az orromat, mintha förtelmes bűz terjengene körülöttünk.
- Igenis, kedves édesapám! – pukkedliztem szemtelenül. - Ha további jó tanáccsal kívánna ellátni, megtalál a Roxfort legvarázslatosabb helyiségjében, a könyvtárban. Vagy talán a kevésbé izgalmas zárolt részlegen? Hm… ki tudja! – vontam meg a vállamat huncutul és tovább lépkedtem lefele a lépcsőn. Caspar nem is szólt utánam, hiszen ismert már annyira, hogy tudja, nem érdekelnek a megróvó szavai. Az ember vállalja fel a természetét, ha már Fortuna ezzel áldotta meg!
A bűntetőfeladatot természetesen megérdemeltem, ahogyan a legtöbbször szoktam, ám nem hagyhattam szó nélkül a Mardekárosok sunyi “vicceit”. Az hogy éppen a könyvtárban történt meg az általam igen jól kifundált revans, már részletkérdés. Egy valamit azonban eldöntöttem, nem adom meg a könyvtárosnőnek azt az élvezetet, hogy láthassa rajtam, mennyire szerettem volna Roxmortsba menni.
Így hát mosolyogva léptem be a könyvek felhőkarcolóinak rengetegébe és megkerestem Madame Cvikkert. Ő szúrós pillantást vetett felém és egy egész toronnyi könyvet nyomott a kezembe, hogy rakjam helyre őket. Neki ez egy pálca suhintásnyi időbe került volna, de hát a bűntetettnek is foglalkoznia kell valamivel, nem? Elindultam hát a csöndes könyvtár meg-megreccsenő polcai között s közben gondolatban újabb vonalat húztam az e hónapi bűntetőmunkáim terjedelmes pergamenjére.