Szóval a család. Nagyon nincs miről mesélnem. Félvér vagyok. Édesanyám egyedül nevelt engem, és a nővéremet, Joy-t. Apánk elhagyott, amint megtudta, hogy édesanyám boszorkány, aki csaknem tíz évig tehetségesen titkolta mindezt. Joy buktatta le végül, mikor jelentkeztek a boszorkányság „tünetei”. Szóval hárman éldegéltünk. Joy fiatalon házasodott, és az iskola után egyből Londonba költözött. Én Svájcban maradtam édesanyámmal, aki hirtelen beteg lett, majd nyomban miután nagykorú lettem, meg is halt. Tehát ezután egyedül próbáltam boldogulni, ami nem is ment olyan rosszul. Egy darabig. Börtön lett a vége, de az egy másik történet.
Egy darabig én is Londonban éltem, a nővéremmel, aki elvált, és két kölyköt nevel. Velük sem sokat találkoztam. De majd most!

-Szeretlek- suttogta, olyan gyermeki őszinteséggel, hogy bármelyik másik jóérzésű férfi szíve kettészakadt volna az érzelmek eme képmutatásától. Nem úgy én. Nekem csak szavak voltak. Jól eső szavak, az már igaz, de nem annyira, hogy komolyan is vegyem őket. Torkomból hangos kacaj tört elő. Fiatalság, bolondság. Vágtázó hahotával adtam választ a kijelentésbe burkolt kérdésre. Számomra ez a vallomás ennyivel el is volt intézve. Egy ideje nem ringatom magam hamis illúziókba, így most sem torpanok meg. Gyűröm magamra az életet továbbra is, úgy ahogy szoktam, fesztelenül, az érzelmek és a ragaszkodás kötöttsége nélkül. Vidáman.
Nevetésem  nem csal csalódott fintort az arcára, csupán elmosolyodik, és csókra csücsöríti ajkait. Vigyorogva döntöm le a lábáról, és nevetve terülünk el az indokolatlanul  óriási ágyon.
Szeretet? Azt hiszem azt az édesanyámmal eltemettem évekkel ezelőtt.

***

-          De én szerettelek! – ebben a kontextusban teljesen máshogy hatott ez a szó. Kócos volt, szemei püffedtek és vörösek a sok sírástól. A smink sötét patakként folyt alá az arcán, vonásai mély barázdaként haraptak ifjonti arcába, letagadva azt a zsenge szépségű fiatal nőt, akivel két hete bohéman faltam az életet. Bőre sápadt volt és könnyektől áztatott. Az egész jelenség annyira….nyomorúságos volt. Megjegyzése megvető fintort csalt az arcomra. Nem éreztem elárulva magam. Ha mégis, az is elkoppant a bennem régóta tátongó ürességben. Tulajdonképpen aggaszt a dolog, hogy nagyjából semmi nem fog meg, vagy taszít a mélybe. De igazán nagy lendülettel sem sodor el. Baj lehet velem? Szociopata lennék? Talán életmód váltásra lenne szükség. Egészséges ételek. Kevesebb stressz. Törvényes állás. Ilyen apróságok csodára képesek. Kezdem megunni...belefáradni.
Mindenesetre, egy „később időt szánunk rá” címkével arrébb sodortam jelenem zsúfolt íróasztaláról.
-          Én ebben teljesen biztos vagyok kedvesem. – guggoltam le mellé, pálcámmal végigsimítva az arcán. Igen, ez nagyon színpadias volt. Szeretem a drámát, de hidd el, ennél nagyobb bűneim is vannak. (Nem, most az éjjel kettőkor kétpofával zabálom a makarónit nem tartozik ide.) Kétségbeesett nyöszörgés szabadult fel belőle, és ha nem lennék ilyen átkozottul dühös, meg is szántam volna. De én soha (oké, az esetek 45%-ában) nem sajnálok senkit. Még magamat sem. Nincs is ennél kiábrándítóbb dolog. Időpocsékolás. Mély levegőt vettem. – De ugye, ha szeretünk valakit, akkor azt nem áruljuk el. Nem hazudunk a képébe, és nem adjuk ki valaki másnak magunkat előtte, és nem okozunk csalódást sem. Hiszen a csalódás fájdalmat okoz. És a fájdalom szenvedést. És ugye Kedves, ha szeretünk valakit, nem is akarjuk szenvedni látni őt…- magyaráztam kedvesen, egyik csapzott tincsét a pálcám köré csavarva. Persze, az más kérdés, hogy én egy cseppet sem szenvedtem. Talán némi keserűséget éreztem, és ezt is maximum annak tudtam be, hogy sikeresen átvágtak a palánkon. Nem pedig azért, aki viszont szerettem (nevetséges) hazudott nekem. Feltűnt amúgy, hogy egyik kijelentésem ellentmond a másiknak? Bevallom az esetek túlnyomó többségében valóban ilyen zavartan csaponganak a gondolataim. De nyugodtan mutass rám ujjal, és süsd el: magamnak hazudok. Te így gondolod. De az éremnek három oldala van. A te véleményed, az enyém, és a tények.– Félsz hm? – kérdeztem mosolyogva. Hangom negédes volt, tekintetem megértő, már-már bizakodásra adva okot. De ismert engem. – Van is okod rá…- pattantam fel. Le sem tagadhatná. Itt hever a földön, lebilincselve, megfosztva pálcájától, egy csapat megveszekedett  és ádáz bűnöző között, (jó ez elrős túlzás, ádázok maximum abban az esetben voltak, ahogy egy éhes tacskó is annak számít, de mindenesetre félelmetesnek tűntek) és ha ez nem volna elég, a szervezet  fejét (engem, ha nem volna tiszta a kedves olvasónak, ami elég mókás, hiszen a teremben mindenki, még a leányzó is magasabb és tekintélyt parancsolóbb volt nálam) sikerült magára haragítania. Minden oka megvolt rettegni.
-          Hamarosan itt lesznek a minisztérium emberei! Nem menekülhetsz! – az utolsó mentsvár. – Ha elengedsz, talán…
-          Talán, talán mi? Mentesítenek minden vád alól? Ennyire hülyének nézel Édesem? – bőven elég sok van a rovásomon, tudom, hogy csak úgy nem hagynának elszökni, még akkor sem, ha legjobb emberüket megkímélném. De akkor miért kíméljem meg? – Fogd. – hajítottam elé a pálcám, és kezembe vettem az övét, míg az egyik megtermett fiatalember, Oliver levette róla bűbájt és újra mozogni tudott. – Párbajozni fogunk. Egyenlők az esélyeink. Vagy te, vagy én. Akár élve ki is sétálhatsz innen. – vigyorom beteg  volt, semmi jót nem ígért. Ostoba játszadozás. Az egész életem az volt. A bűnözés, az a sok hülyeség amit elkövettem. Idővel rá kellett jönnöm, pusztán a hecc kedvéért szegtem meg a törvényt, mert tudtam, engem úgysem kapnak el. Idővel egyre több ember csoportosult körém, végül bűnszervezetté nőttük ki magunkat, mindennapos gondot okozva ezzel a Svájci Mágiaügyi Minisztériumnak.– Kezdhetjük? – kérdeztem, mire bólintott és felemelte a pálcáját. Azonban még mielőtt egyet suhintott volna és kimondta volna az első átkot ami eszébe jut, és rászórtam a halálosat. Holtan rogyott össze. Nem hatott meg túlzottan, szenvtelenül meredtem a tetemre, magamban keresve valami kapaszkodót a részvét, szomorúság, gyász iránt, de legnagyobb félelmemre nem találtam semmit. Az égvilágon semmit. Ismét szöget ütött a fejemben.  Pedig egy hete még boldogan hancúroztunk abban az óriási impozáns ágyban, és most meg…
Igen, már akkor beláttam, hogy elhamarkodott, ostoba, érzelmek vezérelte döntés volt. De egyébként meg lássuk be, ha életben marad, elárul.
Az eseményt hangos reccsenés követte, ahogy eltörtem a pálcát. Odaadtam Oliver-nek, aki talárja zsebébe tömködte.
-          Bocs, főnök. Remélem nincs harag. – pillantott rám bocsánatkérően.
-          Ugyan, ez csak természetes. – mosolyodtam el egyszerűen, és hátat fordítva elindultam a lány felé.  A kábító átok pontosan a hátam közepébe csapódott. Ezután minden elsötétedett, így csak sejteni tudom, hogy minden emberek azonnal dehopponált, még mielőtt megérkeztek volna a minisztérium emberei.

***

-          Emerens Basil Lebowski?
-          Magának csak Basil. – villantottam ellenállhatatlan vigyort a velem szemben ülő aurorra.
-          Született :1946. március 2.
-          Augusztus 16. – javítottam ki hátradőlve,  széttaposott tornacipős lábamat felpakolva az asztalra.
-          Vegye le a lábát…
-          Igenis.
-          Születési hely: Genf.
-          Zürich. Honnan szerzik ezeket a fals információkat? Elég könnyen megvezethetők, már ami a…
-          Hallgasson.
-          Értem.
-          Maga a vezetője az ASMR nevezetű bűnszövetkezetnek?  Tagjai: Oliver Hughes, Buck Normansson, Alfred Lingren….
-          A minek? – nevettem fel hangosan, szívből jövő kacajjal. – Ki a fene találja ki ezeket a butyuta neveket? Mármint…
-          A kérdésre válaszoljon. – semmi humor. Pokróc felügyelő felvont szemöldökkel, szigorúan bámult rám a pergamen mögül. Huh. Kemény lesz.
-          Uram. Mindössze huszonhét éves vagyok. Huszonhét. Maga szerint ezek a bűnözők követnének engem bárhová is? Higgyen nekem, ebihal vagyok én a bálnák között…
-          Tud valamit Erica Solberg haláláról?
-          Kinek a mijéről? – kérdeztem ártatlanul.  
-          Erica Solberg. Vagy ahogy maga ismeri, Viola Pilkvist.
-          Óh, Viola. – bólogattam, mint aki valami nagy igazságra jött rá. – Ismerem. Kedves lány. Azt mondta meghalt? – szomorodtam el, ezúttal őszintén, még akkor is, ha semmi újdonságot nem mondott most el nekem a fickó. – Mélyen letaglóz a hír. – csóváltam meg a fejem, és egy darabig csak meredtem magam elé. Na nem a döbbenettől. Pusztán a homok, és a naplemente szinonimáit kerestem, ez kölcsönzött búskomor komolyságot és töprengést ábrázatomnak.
-          Ne adja az ártatlant!
-          Pedig az vagyok. - sok mindenben. Nem ebben a konkrét esetben, de sok másikban biztosan.
-          A holtteste mellett találtuk meg.
-          Az előfordulhat. – vontam vállat egyszerűen.
-          Kifejtené?
-          Tudja amolyan csoport meetinget tartottunk, amikor kiderült, miben mesterkedik a hölgyemény.  Az ilyesmire mindig szükség van, hogy nagyjából tudjuk ki mit, hogyan és merre, nehogy a másiknak keresztbe tegyünk…tudja, ezért bűnszervezet a…minek is mondta? ASMR…- ízlelgettem a nevet. Minek a rövidítése lehet?
-          A lényeget!- oké, ezzel elismertem, hogy maga a szervezet nem idegen számomra, na de, hogy valóban a feje lennék. Nagyon óvatos voltam, és még Viola sem tudott semmi biztosat a dologról. Rettenet elégedett voltam magammal.
-          Szóval a helyzet némi feszültséget szült köreinkben. Egyesek a halálára szavaztak, mások pedig mint foglyot, életben akarták tartani. Jó lesz ez még alapon. Csetepaté lett a vége, aminek során sajnos elvesztettem az eszméletemet…nem vagyok zseniális a párbajokban. Túl sok a zaj, a felfordulás, a zűrzavar. Nem az én világom, tudja, jobban…
-          Értem, tehát maga ártatlan, akár a ma született bárány mindegyik vádpontban.
Bólintottam.
-          Akkor akár le is vehetnénk a körözést a fejéről.
-          Pontosan.
-          Csakhogy nem tesszük. Vezessék el.

***
A pereskedés évekig eltartott. Mindaddig őrizetben voltam. Aztán az ítélet, amit kiróttak rám, egy kicsit mélyre lökött az érzelmi hullámvasúton. De az események egy borús novemberi napon, váratlan fordulatot vettek.
-          ...nem tudom. Valami tíz évet emlegettek.
-          És ha nem kellene leülnöd azt a tíz évet?
-          Óh, nem is tudom, minden bizonnyal visszautasítanám az ajánlatot, köszönöm, jó nekem itt, már majdnem bridzs klubbot alapítottunk pár dementorral, nem szeretném megszakítani a barátságot…mégis mit gondolsz Oliver?- csattantam fel türelmetlenül.
-          Az a helyzet, hogy a bíróság fejét leváltották.
-          Kire?
-          Valami Westerberg.
-          Wilheim Westerberg? – kérdeztem felvillanyozva. – A fiával együtt kviddicseztünk. Egyszer kihúztam a csávából, amikor puskázott bájitaltanon. Micsoda véletlen.- nem az. Csak mondom. A bürokrácia olyan hangszer, amin könnyű játszani, és Oliver mestere volt. Én nem. De ez van.
-          Akkor biztos nem lesz hálátlan…korrupt a fickó?
-          Bizonyára. – vontam vállat, de addigra már régen nem a dohos cellám fagyos padlóján ücsörögtem a porban. Nem. Hajamat már a szabadság szele borzolta.
-          Akkor el van intézve…

***

-          Anglia? Te normális vagy? – Oliver feje már nem csak a körülötte pattogó lángoktól volt vörös, hanem azt hiszem az idegtől is.
-          Ja. Svájc már nem a régi. Lemegyek egy kávéért, aurorok. Kimegyek a teraszra cigizni, arorok. Nem akarom megvárni, amíg az ágyam alól rángatom ki őket.
-          De akkor is. Anglia? Hogy bírod ott?
-          Elragadó emberek, rémes időjárás, még rosszabb konyha.
-          És mit csinálsz? Folytatod? Utánad…
-          Ennek már vége öregfiú. Semmi nem lesz a régi, megfigyelnek. Nem lenne egy perc nyugtunk sem…- ami azt illeti a börtön valóban megváltoztatott. Annyiban, hogy életemnek ezt a periódusát magam mögött hagytam. Végleg. Nem is hiányzott.
-          Akkor?
-          Most tanár vagyok.
-          Tanár? Most csak szívatsz. Te, tanár?
-          Most mit nevetsz?
-          A türelem és az alázat vezetik nálad a hiánylistát. Hogy lehetnél tanár?
-          A börtön…
-          Nehogy azzal gyere, hogy a börtön megváltoztatott. Ismerlek Basil.
-          Ferdinand.
-          Mi?
-          Már Ferdinand a nevem. Nem jöhetnek rá ki voltam. Repülnék.- oké, aki egy kicsit komolyabban kutakodik, egy kicsit mélyebbre ás, és átverekedi magát némi nehézségeken, zsákutcák halmazán, rájöhet ki vagyok. De Joy alapos volt, így azt hiszem nincs félnivalóm. Egyenlőre.
-          Te komolyan beszélsz.
-          Igen.
-          És mégis hol?
-          A Roxfortban.
-          És mi a fészkes fenét?
-          Hát pontosan nem tudom, de felírtam. – kotorásztam egy darabig a zsebemben, mire megtaláltam a gyűrött pergament. – Bűbájtan. Tanár helyettes. Az elég vagány nem?
-          Hát ez zseniális. Pont passzol hozzád. Mit fogsz csinálni?
-          Gondolom majd tanítok valamit. A bűbájtan amúgy sem nagy kunszt. Még elsőben is ment.
-          Mert te…
-          Igen, igen, zseni voltam.
-          Szerencsés. Azt akartam mondani, hogy szerencsés.
-          Kedves.

Hogy őszinte legyek, ez  a tanár leszek és új életet kezdek dolog nem az én fejemből pattant ki. Illetve igen, de a kedves unokahúgom volt az, aki rávezetett…
Ugye azt megállapíthatjuk, hogy nem maradhattam Svájcban. Angliában ugye pedig, mint csóró, börtönviselt ember érkeztem. Egyetlen ismerősöm itt a nővérem volt. Elvált, kétgyermekes boszorkány. Imádatom tárgya.  Komolyan. Persze nem tudott az ügyleteimről. Amikor pedig rájött, kisebb sokkot kapott, és komolyan jobban féltem tőle, mint bármelyik dementor csókos ajkától.
No, de miután úgy esett, hogy idő előtt szabadulok, csak egy kicsit kellett noszogatni, hogy legalább pár hétig meghúzhassam magam nála. Amíg állást nem kapok.
Nyár volt.
-…és azóta egy bagoly sem jött tőle!- borult csalódottan az étkező asztalra, miközben én a másnaposság-mentő kávémat kortyoltam. Igen, kitalálhatjátok. A velem szemben kesergő hölgyemény Mona, az unokahúgom, aki éppen kamaszos szívfájdalmát önti ki nekem, mikor én kábán csak annyit kérdeztem: mi a helyzet?
-Figyelj Mona. Őszinte leszek veled. – hajoltam előre, hangom komolyan csendült, mire ő felemelte a fejét és csillogó szemekkel rám nézett. – Nehéz lesz, de mint a nagybátyád, hát fontos, hogy ne kerteljek. –mély levegőt vettem. –Csak dugni akar.
-Basil!
- Mi az? – fordultam nővérem felé.
-Ne mondj ilyet neki!
-Tizenhat éves!
-Tizenhét.- javított ki Mona.
-Na tessék. A kölykök az ő korában…én az ő korában…
-Ebbe nem megyünk most bele Basil. – rázta meg a fejét a nővérem.
-…elég aktív voltam…- fejeztem be a mondatot magam elé meredve. Az nem kifejezés.
-Ne aggódj kedvesem, szeptemberben újra látod Robertet, és beszéltek…-próbált Joy, némi vigaszt nyújtani a lánykának. Hiába.
-De az két hónap!
-Pontosan. –vetettem fel. – Figyelj, ha rám hallgatsz, jó messziről elkerülöd. Hidd el, tényleg csak…
-Basil!
-De az unokahúgom. Fel kell készíteni…
-Nem kell! Nem vagy az apja.
-Ezért kell nekem…- igazából már magam sem tudom miért kardoskodtam annyira amellett, hogy Mona védelemre szorul. De nem hagytam annyiban. A rám jellemző makacs érdektelen bohémsággal vetettem bele magam a következő tervbe. Jelentkeztem tanárnak a roxfortba. Persze a jelentkezést kőkemény előkészületek előzték meg. Nem bíztam semmit a véletlenre, ami azt illeti kissé megszállott lettem, és már én is elhittem, hogy akarom az állást, és tanárnak születtem. Pedig talán csak az unalom hajtott. Mindenesetre felvettek. Mona legnagyobb örömére.
Joy mindenesetre támogatta. Hátha jellemfordító döntésre szántam el magam. Nem tudom miféle jellemről beszél, amit meg kellene fordítani.