Harmadik napja járom Rothiemurchus erdejét. Ha az óriások nyelvén kellene kimondanom a terület nevét, két hétig csengene a füled, úgyhogy inkább mellőzöm az ezirányú sanyargatást. Bár, ha rosszul viselkedsz, akkor füledbe súghatok pár keresetlen szót... Mindegy, nem azért vagyok itt a tó partján, hogy dialektusokról és etimológiáról tartsak magamnak kiselőadást, hanem ezért, hogy végre szabad legyek. Hogy végre ne kelljen bújkálnom az emberek túlontúl kíváncsi tekintete elől; hogy a varázslók és boszorkányok ne élcelődjenek rajtam és a fajtámon; hogy ne kelljen semmi mással törődnöm, csakis a megérdemelt pihenéssel.
A tó vizét fürkészem, a telihold az egész környéket bevilágítja, az ébredő köd lassacskán bekebelezi a környező dombok és bércek lábát. Megrázom magam, sárral és avarral bemocskolt ruhámról gyors mozdulattal seprem le a szemetet, majd a pár napja rakott tábortűz maradékát élesztem újra. Beszippantom a nedves fa füstjét, arcomra pedig mosolyt csal az átázott gallyak pattogása. Hatalmas kezeim szinte körülölelik a rakást, mely melegséggel járatja át elgémberedett ujjaimat.
Csend van, s én megnyugszom. Levegővételeim lassú ütemben követik egymást, s amíg egy sziklát igazgatok arrébb, mely majd párnaként szolgálja az álmomat, újra csak a tó feszes tükrén hagyom a tekintetemet. Régen volt ilyen nyugalmam, régen mondhattam azt, hogy most semmi miatt nem kell aggódnom, azonban egy hangos morranás bebizonyította, hogy valamiről mégiscsak megfeletkeztem. Elnevetem magam, teljesen kiengedem a hangom, hiszen most nincs senki és semmi a környéken, ami elvehetné a jó kedvemet.
Lehajtom a fejem, majd reggel nézek elemózsia után, s annyira nem is vagyok éhes, hogy éjnek évadján vadásszak. Rengeteg történetet hallottam az őseimről, azokról az óriásokról, akik a korok hajnalán még szabadon járhatták a vidéket, akik vadászva szerezték be a napi betevőt, akik még urai voltak a saját szabadságuknak. Sóhajtanom kell és megráznom a fejemet, s arra kell gondolnom, nekem vajon milyen életem lenne közöttük az Urál hegyvidék lankáin. Másnak nem mondanám el, még akkor sem, ha megkínoznának, hogy fájt, amikor a nemzetség elutasított. S már majdnem egy könnycsepp jelenik meg a szemem sarkában, de felpofozom magam és inkább elmorzsolok néhány követ a tenyeremben.
- Ó Gwell, egyszer az az érzékeny szíved fog a sírba vinni! - vigyorgom el magam, mintha az előbbi pár pillanatban nem akartam volna sírni. És soha nem is akartam, aljas rágalom és ha bárki bármi mást mer feltételezni, akkor kifordítom! Méghogy én sírni? Pff! Meg vagy te őrülve?

Egy szellentésre ébredtem. Ezt teszi veled, ha egy közeli farmról káposztát csensz el és köménymag nélkül habzsolod két pofára, ez azonban olyan mellékzönge, amivel nem volt időm foglalkozni, hiszen az álomvilág és a realitás határán lavírozva Morfeusz ajándékán elmélkedtem. Óriások között éltem, együtt vonultam velük harca, koponyákat törtünk be és harci dalokkal éltettük a győzelmünket. Sóhajtanom kellett és ebben a sóhajban benne volt minden fájdalom, amit az elutasítás és megszégyenülés miatt éreztem.
Fel kellett ülnöm, hiszen az oldalam zsibbadva követelte magának az enyhítő mozgolódást, s amikor újra megtaláltam a pozíciót, amikor ismét elértem a zen állapotát, egy vékonyka hang szólított meg. A szél játékának véltem a szavakat, s megráztam a fejemet, hogy elüldözzem a hallucinációnak vélt mondatot, de amikor újra hallottam a hangocskát, már tudtam, hogy nem a képzeletem játszik velem. Körbenéztem, a holdvilágtól bevilágított környék árnyait kutattam, bokrok és fák zugait fürkésztem, mígnem a tó közepén megpillantottam egy arcocskát. A leggyönyörűbb vonások, amikkel valaha találkoztam és ez elég volt ahhoz, hogy mosolyt csaljon mogorva arcomra a felismerés.
- Hát te mi vagy? - előrebuktam, hogy a térdeimen landoljak és amennyire csak lehet, a tó víztükre fölé hajoljak. Fejemet forgatva kutattam alakját a vízben, de amit a napsütés felfedett volna, a telihold elrejtett előlem. Újra csak mosolyogni tudtam, s ahogyan ajkaimon szélesebbre húzódott a vigyor, úgy ért bele szakállam a jéghideg vízbe tudtomon kívül.
- Nem fogsz megfázni a vízben? - nyújtottam felé az ujjamat, ami a fél arcát takarta ki, és valamiért olthatatlan vágyat éreztem arra, hogy megérintsem, s ha nem úszik el, akkor pontosan a homlokán landol mutatóujjam. - Boop!
Nevetem el újra magam, mintha a világ legmókásabb dolga lenne, hogy mi most találkozunk. - És hová vezetnél? Hol van az a mágikus hely, ahol még én is elférek?
Miért váltottam olyan módba, mintha egy gyerekkel beszélnék? Fogalmam sincs, magyarázatot sem találok rá és különben is, gyűlölöm a gyerekeket. Hangosak, piszkosak, idegesítőek és focilabdának sem lehet őket használni. Akkor meg minek szülni annyit? Soha nem fogom megérteni az embereket!
- Mert én aztán tényleg hatalmas vagyok és erős is! - újra ez a furcsa beszédmód, ami miatt megint megrázom a fejemet. Nem lehet, tilos, én nem ilyen vagyok, valaki vágjon tarkón egy úthengerrel! - El innen! Nem vagyok rád kíváncsi!
Mennydörgésként csattan a hangom, elhúzom a fejemet a víz fölül és kiegyenesedve hajtom el a kezemmel minél távolabbra. - Megzavarják az óriás álmát...
Morgom csak magamnak miközben felállok, majd a térdemről lesöpörve a sarat indulok meg a tűzrakás felé, hogy egy félbetört fatörzset tegyek rá.
- Mert mit akarok? Hogy hagyjanak békén! Kijövök ide, ugye... - pillantok a tóból kikandikáló arc felé - ...hogy egyedül legyek, hogy ne kelljen bújkálnom, erre mi fogad? És tessék!
Elordítom magam, mint valami vadállat, mint egy bőgő gorilla a dzsungel mélyén, s miközben halántékomon verőér kezd duzzadni, kiadom magamból az összes haragom. Kár, hogy a lánynak kell ezt most elszenvednie, pedig ő nem tehet erről, ebbe azonban most nem gondolok bele.

Hirtelen haragú vagyok, ami abból adódhat, hogy félóriás vagyok, de akár arra is visszavezethető, hogy milyen volt a gyermekkorom. Nem tudtam megmagyarázni pontosan a miérteket, de a hogyanok kérdését tisztáztam Prisca-val, amikor leordítottam a fejét. S nagyon jól tette, hogy elbújt, hogy a víz alá süllyedt, így a morgásom többségét nem hallotta. Mert tulajdonképpen nem neki szántam a szavakat, nem érdemelte meg az ordítást, s amikor végeztem mindezzel, kitomboltam magam, akkor gyorsan le is nyugodtam, s fájt belül, hogy ezt tettem vele. Szedd össze magad!
Újra a víztükröt néztem, fürkésztem, hogy újra megpillantsam, hogy elnézést kérjek tőle, de nem fedeztem fel, nem láttam aranyos arcocskáját, nem hallottam újra csengő kis hangját. Elindultam a tó felé, bakancsomba szivárgott a hideg víz, nadrágom szárát nyaldosta a nedves valóság, de nem érdekelt, hogy mi lesz velem, hogy esetleg megfázhatok, hiszen félóriás vagyok, mindent kibírok! Már a derekamig ért a víztükör, amikor újra megpillantom, s újra meghallom csilingelő szavait.
- Nem bántottál meg! Az én hibám! - dörmögöm, majd közelebb lépek, hogy csak a mellkasom látszódjon ki a tó zavartalan felületén. Fáztam, dideregtem, de most itt kellett lennem, itt akartam lenni, s ettől az elképzeléstől semmi nem tántorított el. Amikor megérintette a homlokát és kiadta az előbb hallott hangot, fel kellett kacagnom, mennydörgésként vitte nevetésem a vízfelszín és hahotámba majdnem egy aprócska könnycseppet is fakasztott szememből. Kezem mozdult és ujjam nekem is a homlokomhoz ért. - Bupp!
Nevetem el magam, majd közelebb úszom, s immáron nem érzem magam alatt a talajt. Csak lebegek előtte, fejemet forgatva próbálom őt megfejteni, majd kezemet nyújtom felé, mintha csak közelebb akarnám tudni magamhoz.
- Különleges név a Prisca, még sosem hallottam! - mosolygok rá és hirtelen a Holdra kellett pillantanom, mert valami olyasmi kezdte szorítani a szívemet, amit nagyon-nagyon régen nem tapasztaltam. Hozzászoktam ahhoz, hogy mások rám úgy néznek, mint akik félnek tőlem, így én is úgy kezeltem őket, hogy féljenek is. De ez a lány, ez a tóból előbukkanó tündér nem fél tőlem, sőt érdeklődik, talán még barátkozni is szeretne, ez pedig annyira más, annyira új. Nem, Rexarius Systobal Gwell nem lehet ilyen tutyi-mutyi, nem adhatja be a derekát, nem engedhet az érzéseinek és sziklaszilárdnak kell lennie! Mégis annyira jó, hogy valaki mer nyitni felém, mer beszélgetni velem, nem annak lát, aki vagyok, hanem annak, aki lehetek. - Az első hóesést én is mindig megünneplem hóangyallal. Tudsz hóangyalt csinálni?