A változatosság gyönyörködtet!
Szóval ott ülök a fűben, vagy épp a tó mellett és látsz. Mert nem bújtam a zöld kabátom alá, hogy gyepnek nézz, elmúlt az az idő, amikor bebújtam a fák mögé, ha a menő lányok közeledtek, vagy épp a fiúk. És most szajkózom én is, a lányok sokkal de sokkal gonoszabbak, ha arról van szó, hogy valakit szívatni kell. Sokkal.
Szóval ott ülök. Felnőttem egy viszonylag normális és intrikamentes világban, ahol mindenki ismeri a másikat, mindenki integet és ahol majdnem mindenki boldog. Mert hát, nem létezik teljes tökéletesség, ez tény. Viszont a valódi tények már sokkal furcsábbak. Először is, az, hogy valaki seprűn lovagol, nem feltétlen kampós orral teszi és macskával. Az első felismerések ijedelme és legyőzése. Eleve nem akartam semmi állatot idehozni, a madarakat nem csípem, a varangyok még az én világomban is gázos teremtmények, a macskát pedig féltettem, elvégre ide nem macskát nevelni jöttem. Utólag bánva most már egyre jobban vágyom rá, vagy egy kutyára, azok legalább nem ítélkeznek, engem nem.
A sárkányok errefelé nem rabolnak el hercegnőket sem, ha igen, akkor nos, nem lesz lovag, akinek legyen mit megmenteni, épphogy ő lesz majd a desszert. Azért valahogy kicsit rossz és ijesztő, hogy amiket kislányként olvastam, amiben akkor picit hittem ugye és amiket eljátszottam – mert minek tagadjam, hogy a szép ruhámban kiülve az ablakba, nem vártam herceget vagy sárkányt -, igazából valóság, csak sarkalatosabban és nyersebben. Mert azok ott akkor is mesék voltak, én meg azon kapom magam, hogy épp sokadjára olvasom át a tankönyvemben, hogy mennyire veszélyesek, de emberek mégis foglalkoznak velük és még szeretik is őket. Ez hol normális? Én hol vagyok normális?
Amikor az első bájitaltan órámra bekerültem, őszintén azt hittem, hogy a lötty majd jól békává változtatja majd az a lófogú srácot, aki kiröhögött, mert én bizony penna helyett elhoztam egy rakat golyóstollat is, biztos ami biztos alapon. Oké. Én is, meg a mágia is rosszul nyitott. Egy-egy a feleknek, én a ládám mélyére dobtam a tollaim, és megpróbáltam nem paca-óceánt csinálni minden pergamenből amit elém tettek. És megpróbáltam nem a gonosz boszorkányt kacajt használni kavarás közben, viszont, az feltétlen jobb kedvre derített, hogy bizony, még csinálhatok belőle békát.
A lépcsők mozognak, a portrék visszaszólnak. Álltam a folyosón, és egy alvó lányt néztem, olyan szép volt, mint én soha, épp azon a szőke hajzuhatagon irigykedtem, ami a vállára omlott. Aztán kinyitotta a szemét, és leteremtett, hogy nem illik bámulni senkit pihenés közben. Én pedig, azt hiszem olyan sikítást hallattam, mint a régi, fekete-fehér filmeken. Még oda is siettek páran, hogy mi a franc bajom van, emlékszem valami haloványan rá és hogy a tizenegy éves kis felem alig bírták lenyugtatni. Igen, első nap bemutatkoztam, első nap megjegyeztek és első naptól fogva tudtam, hogy jobb, ha innentől kezdve nem lepődöm meg semmin sem. Se a beszélő kalapokon, sem kísérteteken, sem semmin. Csak az embereken.
Én a fűben ülve vesztem el újra és újra, és kerestem az értelmét annak, hogy miért is vagyok én itt. Egy egyszerű kockás füzetbe írtam bele a napjaimat, aztán egy hétvége éjjelén a magam gyújtotta lángocskával falattam fel, miután előtte hangosan olvastak fel belőle a klubhelyiségben. A könnyeimet is odaadtam a lángocskának és végleg egyedül maradtam. Aztán elengedtem, ahogy a lapok hamvait is.
És onnantól nem érdekelt.

A takarékosság a nyomorúság szép neve.
Integettem a szőke portrénak, nevettem igenis az üst felett és valahogy el is hittem, hogy ez megy nekem. Most is elhiszem.
Ó igen, suttognak ezek eleget, én meg táplálkoztam belőle, vagy épp feléjük fordulva tettem karba a kezem nagylányosan, hogy akkor most mi lesz. Lehetnék lelki roncs, remegő rongybaba vagy épp idegbeteg átoktalicska. Nem tudok magamban keresni rá nevet, de az eltelt évek alatt sok mindent kellett megjegyeznem, nem is figyeltem nagyon a formalitásokra. Mindig felállni, kihúzni magam, emelni az állat, aztán hazamenni és megnyugodni egy csónakban ringatózva, arról álmodva, hogy visszakaphatom a kis hálófonogató életem. Mert ehhez is értek, csak nem reklámozom.
Ma nem ültem a fűbe, hanem egy rég kidőlt törzsre. Lábaim felhúzva, ölemben egy vaskos könyv, bár azt hiszem, nem lehet ilyen messzire kihozni. Hajaj, szabályt szegtem!
Lapozok, próbálok rájönni, hol nyúltam mellé. Nem ér el senki, én akarok fejlődni. Senkit nem érdekelt otthon, hogy megbuktam, mármint, senki nem haragudott és vette fel. Nem tudom, hogy félnek-e tőlem, nem értenek, vagy akármi más. Nincs fura hangulat, én hiszem csak annak. Átlagos vagyok végre, és bár jelét annak idején kevésbé mutattam, és gyermeki fantáziám nem értette, most már legalább nevén nevezhető az, hogy boszorkány vagyok, jelenleg még cserépben nevelkedve. Az jó, hogy nem vár rám máglya, de az rossz, hogy nekem nem kell a mágia. Jobban szeretem a kétkezi munkát, a gyöngyfűzést és az értelmetlen monológokat. Mert magamról kell mesélni, nem? Akkor főképp nem lesz értelme. Elszoktam az igazi figyelemtől, süket lettem és kizárom a hangokat. Hangosan dúdolva hozom zavarba az embereket, vagy kézen állva járok, ha olyanom van. Ami jól esik, és ki hogy nevezi; őrület, magamutogatás azoknak, akiknek a szemét szúrom, vagy épp csupán kétségbeesett segélykiáltás.
Hát, fogalmam sincs. Neked?
Lassan képben leszek azzal is, ami a varázsvilágban folyik. Még a normál életemben olvastam hasonlóról, ott volt az a világháború, hasonló indíttatásokkal. Semmi jó reményem nincs arra, ha ebből is ez kerekedne, talán ideje lenne vagy megtanulni harcolni vagy keresni valaki erőset. Jó vicc, jól nem veszem komolyan, nyugodt maradok, mint a napfényben fürdő tenger. Lassan mindent látok, és bár érdekes, nem kap el a láz. Látok és ismerek hozzám hasonlókat, akik aztán szerelmesek lesznek ebbe az egészbe. Én pedig nem, képtelen vagyok. Meg is vágtak érte RBF-en, olyannyira nem. Vagy csak azért, mert jobban kellett volna tanulni, küzdeni.
Tessék, ott a szégyen és a bánat. Csak nem bennem. Ennek vége, és elhagyom. Auror, medimágus, kutató? Egyik sem. Egészséges lesz vajon, ha nem használom?

Leülök melléd a nagyteremben. Elrendezem a villámat és sokadszorra nyúlok a sült halért és a krumplisalátáért. Észre sem veszel már.
Minden helynek megvannak a császárai, a nagy nevek gyerekei, vagy azok, akik kiharcoltak valamit. Nagyszájúak, tökéletes nők és férfiak, szerető testvérek és vérkötöttség nélküli testvérek. Csapatok, zsenik és még sokan mások. Senki nem beszél azonban a némákról, az árnyékokról, sokszor nem, csak ha a szégyenmenet végigzúg a falakon. Senki sem figyel azokra, akik nem is kérik azt. Én vagyok ez. Ülök a fűben és nem veszel észre, mert nem akarom. Elmész mellettem, eltöltöd az órát a közelemben, ahol csak akkor szólok ha kérdeznek. Néha észreveszel, rájössz, hogy; hé, nem ez a csaj? és továbbhaladsz. Vannak persze mégis, akik a barátság fogalmát is cipelhetik, ritka ugyan és néha még ingatag. Nem feltétlen vágyom a magányra és az egyedüllétre, nem zavarok én el senkit sem. Mindenkinek két oldala van. Egyiket akkor mutatja, ha társaságban, az emberek előtt kell megjelennie, a másikat pedig szerettei, vagy csak saját magának veszi elő. Én előbbivel védem magam, utóbbival pedig nagyszerűen megtárgyalok mindent.
Sárvér és büszkeség.
Ma elfeszem a fűben, és torlasz leszek.