És Voldemort emeli a tétet.
Ha nem is a leglogikusabb lépés, de legalábbis érthető, hogy az aurorok szigorúan őrzött, bizalmas adatokat tartalmazó aktáinak ellopásával őt bízzák meg. Évek óta nem jár be Sr.-hoz a hivatalba (és előtte is csak Sr. kifejezett kérése ellenére tette), de a jelenléte mindenesetre elfogadható, nem feltűnő a minisztériumiak számára. Az pedig már a Carrow-val közös tűzkeresztségkor is sejthető volt, hogy eljött a bosszú ideje, a nyugalmazott aurorok számára éppúgy, mint Barty Crouch Sr. kis birodalmának aktív hangyáinak, és ehhez személyes adatok kellenek, lakcímek, hozzátartozók, bűnlajstromok. Bizonyos értelemben egyszerű lopás, más dimenzióban viszont nagyon is jelentős feladat, talán önként is jelentkezett volna rá, ha megadatik a lehetőség. De megannyi halálfaló közül, aki tekintélyes minisztériumi tisztségek álcája alatt dolgozik a Sötét Nagyúr tervein, Voldemortnak épp ezt a rohadékot kellett választania, aki ráadásul csak egy huszadrangú gyakornok?
Belenéz a tükörbe: az a higgadt, céltudatos, szenvtelen arc néz vissza rá, amelyet látni akar, de a látvány ellenére is úgy érzi, hogy egész testében reszket, és nem a kudarctól vagy annak következményeitől való félelmében. Bármennyire is undorodik az alkoholtól és hatásaitól, most nagyon azt kívánja, bárcsak megivott volna egy fél üveg whiskeyt indulás előtt, vagy legalább valami lónyugtató erejű bájitalt, amitől letompulna, és megszűnne teljesen minden gyűlöletes érzelemcsonk, komplexus és indulat, amelyek csak hátráltatják Voldemort akaratának beteljesítésében. Carrow talán nem lenne különösebben hasznára most, de még vele is szívesebben végigcsinálná ezt az egészet. Bárkivel, az egész kajánul kóstolgató sleppjével, csak ne magával Dolohovval. Addig folyatja az arcába a fagyosan hideg vizet, amíg úgy érzi, nem csak a hámot égette le magáról, hanem az összes idegvégződése is kifagyott belőle, aztán marad a mosdókagylóba kapaszkodva, amíg el nem múlik az arcáról a hidegmarta vörösség, és vissza nem veszi jogos helyét az eltökélt, halottsápadt közöny.
Mantraként ismételgeti magában a tervet: kell egy pálca, ami nem az ő nevükön van regisztrálva a portán, aztán az ő arcával és a Dolohov rendelkezésére álló hozzáférésekkel bejutnak az irattárba, ahol ilyenkor a madár sem jár, és néhány perc alatt megszerzik az aktákat, aztán visszajuttatják az idegen pálcát, és mehet minden tovább, mintha mi sem történt volna. Mindezt a hétvége esti óráiban viszonylag kevésszámú minisztériumi csicska jövés-menése közepette. Nem tűnik teljesíthetetlennek. De kurva nehéznek igen. És kibaszottul a bőrére fog menni az első gyanakvó pillantás is.
Voldemort bizonyára tud a botlásáról a Foltozott Üstben. Nehezen képzelhető el, hogy van, aki nem tud róla, akkor Voldemort figyelmét sem kerülhette el. Akkor mi ez, büntetés? Próbatétel? Vagy éppen azért küldte erre a lehetőségein felülinek tűnő feladatra, hogy kudarcot valljon, mert méltatlanná vált a szolgálatára, hiszen nem tudott uralkodni magán, előrébb helyezte a saját indulatait a Jegy szövetségénél? De ha ez így lenne, ebben az esetben Dolohovot épp úgy, épp ugyanaz a megtorlás sújtja. Vagy Dolohov csak a csapda része, aki majd elsétál a megfelelő pillanatban? Vagy netán maga az értelmi szerző, aki a színfalak mögött jóval megbecsültebb, bizalmasabb tanítvány, mint ő?
Nem. Ha Voldemort elégedetlen lenne vele, egyszerűen megölné. Igaz, azzal, hogy egyelőre nem engedte be a belső körbe, biztosította, hogy ne tudjon túl sokakat magával rántani. Talán annyira csalódott benne, hogy arra sem találja méltónak, hogy megadja neki a halálos átok utolsó szentségét.  
De Dolohovot magával viszi, ha kudarcot vall, ha beledöglik is.
Olyan, mintha a nyugalom a testén kívül létezne, egy tőle független légburokként veszi körbe, miközben kimért ütemben kopogó léptekkel végigmegy az untig ismerős minisztériumi folyosókon, és udvariasan köszön az ismerősöknek. Még akkor is létezik, amikor végre megtalálja Dolohovot, és azt mondja köszönés helyett, hűvösen szenvtelenül:
- Kész vagy?

Maga sem tudná megmondani, mi az, amitől ennyire nyugodtan tud végignézni Dolohovon három lépés távolságból, Dolohovon, aki inkább morog, mintsem értelmes szavakat mond, ő meg, aki szintén nem köszönt, ráhagyja: rendben, jó lesz ez köszönésnek. Alaposan végigméri monoklitól cipőorrig, hűvösen, de önkínzó precizitással. Meg sem próbál nem gondolni a történtekre. Mégis miért ment neki? Mégis hogy gondolta? Olyan jó lenne, ha elmondhatná magáról, hogy részeg volt, nem volt magánál, be volt bájitalozva, vagy bármi, de nem. Részeg, az Dolohov volt, de ha józan lett is volna, a kettejük közötti nyilvánvaló fizikai erőkülönbség megkövetelte volna, hogy eszébe se jusson hozzányúlni. Ha legalább pálcával támadt volna neki... dehát aztán előkerült a pálca is. És Dolohov legyőzte. Részegen, összeverve, teljesen is szétesve is legyőzte.
Elpillant. Nem süti le a szemét, de ő az, aki megtöri a szemkontaktust. Még mindig éget a legyőzöttség, még mindig ugyanolyan megsemmisítően megalázó az egész, hogy érzi, hogy újra vérbe borul az arca, vagy éppen kifut belőle minden vér, fogalma sincs, egyszerre érzi minden porcikáját tűzforrónak és jéghidegnek. Igen, legyőzték. És akkor most mit csináljon, boruljon térdre előtte, fogadjon hűbéresküt, mégis mi a faszt csináljon? Lejátszották. Veszített. Voltaképpen soha nem is volt esélye, hogy győzzön ellene. És az egészet miért, mégis miért, kibaszott Selwynért? Dolohovért. Dolohov kibaszott feleségéért. Rohadtul nem változtatott semmin az, hogy véres ronggyá verte Dolohovot a saját rohadt barátai előtt, akik aztán eltakarítottak kettejük után.
Hirtelen fordul vissza a pillantása a másikra, amikor elhangoznak azok a szándékoltak harsány szavak, élesen, metszően vág a tekintete Dolohovéba, és mielőtt gondolkodhatna, kiül az arcára egy idegesítően gúnyos félmosoly, és közelebb lép, túl közel, belemászik az aurájába. Tudja, hogy Dolohov a körülöttük lévőknek rendez műsort, de hirtelen megint visszakapcsol a világ abba a kétszemélyes üzemmódba, amikor minden elhalványul, mert a végén már Panda se számított, semmi sem, csak ők ketten, az ő kibaszott, értelmetlen, elmebeteg szkanderezésük.
- Jó - bólint olyan erővel, hogy félő, összeroppantja a saját nyaki gerincét -, mert már nem is hiszem, hogy van kedvem hozzá. Sőt. Asszem, a retkes farkadat inkább meghagyom a kurváidnak. - Nem teszi hozzá, hogy elsősorban melyik kurvára gondol, de azért ott úszik ez is a levegőben. Farkasszemet néz Dolohovval, és tesz még egy lépést felé, ez már bőven kartávolság, ez már rég túl van minden biztonságos távolságon, pedig valójában egyedül az lenne biztonságos, ha ők ketten soha többé nem kerülnének össze egy helyiségben sem, egy légtérben sem. - Balhét akarsz, Dolohov? Ránk akarod vonni a figyelmet itt, a minisztériumban? El akarod cseszni ezt az egészet? - sziszegi, ő ellenben olyan halkan beszél, hogy sokkal inkább gondolatolvasás megérteni, mintsem puszta hallásértés. - Akkor miért nem mondod el egyenesen Neki, hogy berezeltél? - A keze automatikusan találja meg Dolohov vállát, és automatikusan veregeti meg, és automatikusan fagy az arcára az a higgadt félmosoly, pedig ő rohadtul nem higgadt, ez csak a külvilágnak szól, az agya mélyére szorult, gépies racionalitás akarja megmenteni a helyzetet, és feledhető, lényegtelen, baráti ugratássá transzformálni Dolohov szavait. - Biztosan megértené... - Belebámul a másik szemeibe, minden alig hallható szava szinte csöpög a gúnytól, a nagyon is provokáló, de mégis uralhatatlan gúnytól.
- Később megverhetsz vagy megátkozhatsz miatta. Hagyni fogom, ha akarod. És úgy tűnik, szükséged is van rá... De most dolgunk van. Addig próbáld meg elfelejteni, hogy majdnem megvoltál. Mert te is tudod, hogy majdnem megvoltál. - Erőt vesz magán, és erőszakkal lehúzza a válláról a kezét, és hátralép egy fél lépést: ez még mindig bőven elég szoros közelség ahhoz, hogy a beszélgetésüket ne hallgassa végig minden kibaszott minisztériumi seggfej.

Megfeszül az állkapcsa. Hm. Igaz. Kibaszott Dolohovnak legalább abban kibaszottul igaza van, hogy lófaszt sem ér egyetlen mondata sem, amíg nem tud uralkodni a testbeszédén.
És noha már leélt tizenhat évnyi tisztes varázslóéletet úgy, hogy a legkisebb rezdülésein is megtanult folyamatos kontrollt gyakorolni, ez az egész kibaszott Dolohov közelében egyszerűen nem működik. Az egy dolog, hogy kibaszott Dolohov valamelyik ősét évszázadokkal ezelőtt véletlenül telibetalálta egy üveg mágikus vodka, és arra kényszerítette, hogy bunda helyett emberalakot öltsön, de az már merőben más kérdés, hogy valamiért kibaszott Dolohov közelében neki is olyan könnyű lemenni állatba, hogy akár el is kezdhetne gondolkozni az animágia elsajátításán.
Jobb. Dolohovnál. Jobb. Kell. Hogy. Legyen. Jobbnak. Tartja. Magát.
De kibaszottul nem tud jobb lenni nála. És ez tényleg mindennél jobban fáj. Ez kibírhatatlan, bassza meg. Olyan merev mosolyra húzódik a szája, miközben bólogat, hogy félő, pillanatokon belül széthasad tőle az egész arca.
- Nem azzal kezdeném - jegyzi meg szenvtelenül, erre legalább tényleg könnyű válaszolni, mert tényleg nem. De hogy rá bírna-e küldeni egyáltalán bármit újra az egyenlítés reményében? Akarná-e, hogy újból megméressen, ha lehetséges, hogy újból könnyűnek találtatik? Tényleg ilyen rohadtul be van szarva attól, hogy pálcát kell emelnie Dolohovra, hogy minden kibaszott zsigere remeg tőle odabent?
Rendben. Talán tényleg a halálos átokkal kezdené.
- Higgadj le. Te talán pont nem voltál magadnál, de ők láttak már korábban is. Ilyen az arcom - közli ugyanazzal az odafagyott, minden lazaság nélküli félmosollyal, aztán már nem is próbál mosolyogni, mert ettől a kacsintástól még a végén tikkelni kezdene. És ennek a rohadéknak még a kibaszott apját is meg kell említenie, persze, anélkül nem lenne teljes a teadélután.
Gyakorlatilag fizikai fájdalmat okoz Dolohovot követni, egyébként sem az a típus, aki könnyen fogad akár nonverbális utasításokat másoktól kevés kivétellel, és ezen a helyzeten az sem változtat igazán, hogy technikailag Dolohov mellett sétál, és nem mögötte. Átlagosan kifejezéstelen arccal hagyja, hogy Dolohov befektesse a Lusovszkij nevű fickót (komolyan, mi a faszom ez, hol vannak a tisztavérű britek, csak külföldi vendégmunkások dolgoznak ebben az elbaszott minisztériumban? nem csoda, hogy Dolohov máris ilyen jól beilleszkedett), és ezzel meg is vannak a pálcák. Laza. Nagyképűen laza, meg elnagyolt és gondatlan.
- Mindenképp a vékonyabbat. Fenn kell tartanom a lehetőséget, hogy esetleg mégis megkívánsz, és tartok tőle, hogy egy pálca után a farkad már csalódás lesz - mordul szárazon, és elveszi az egyik pálcát. - Lusovszkij bizonyára nem fog emlékezni rá, hogy elkérted a pálcákat, mi? Azt hittem, ennél kifinomultabb tervre ekkora az arcod. Szinte égek a kíváncsiságtól, hogyan tervezed a folytatást. - De valószínűleg ennél finomabb megoldásokkal nem lehetne hamar lezavarni az egészet, úgyhogy nem firtatja tovább a témakört, inkább a lényegre tér, amíg még ketten vannak a liftben:
- Nem-minisztériumi pálcával is hozzáférsz az archívum bizalmas anyagaihoz?

Szenvtelenül néz vissza rá, és elengedi a füle mellett a megjegyzést. Ugyanmár. Ennél még Dolohovtól is többet vár. Lassan az a megjegyzés jön, hogy születésekor operálták a seggébe azt a bazinagy karót, vagy hatéves korában nyelették le vele? Szánalmas.
- Én is folyamatosan ezt kérdezem magamtól – közli nyugodtan, aztán vállat von. – Egyelőre arra jutottam, hogy a te minisztériumi karriered jelent neki a legkevesebbet a többi lehetséges végrehajtó közül. Meg aztán, egy századik aktatologató csicska talán nem kelt akkora feltűnést, mint valaki, akinek pozíciója is van.
Vár erre bármilyen reakciót? Nem igazán. Dolohov valószínűleg pont annyira elkötelezett Voldemort iránt, mint Carrow vagy a többi haverjuk, vagyis semennyire. Ez máskor bizonyára dühítené, de Dolohov túl sok más okot is ad a dührohamokra, úgyhogy ez már meg sem üti az ingerküszöböt. Nem lehet, hogy mindenki képes legyen felfogni a Sötét Nagyúr áldozatos munkájának jelentőségét és valódi természetét. Kellenek ilyenek is, akik nem gondolkodnak, csak félelmükben vagy a saját hasznuk reményében végzik el a rájuk bízott feladatot. Voldemort őt is közülük valónak tartaná? A gondolat szúr. Úgyhogy neki sincs valami sok kedve a muszájnál többet beszélgetni, elnéz Dolohov válla felett, befelé koncentrál, hogy kiürítse az elméjét és az indulatait.
Szinte meglepetten emeli vissza a pillantását Dolohovra a teátrális megjegyzés hallatán. Ingerülten rándul a szája erre a mesterkélten baljósló mosolyra.
- Igen, pontosan azt hiszem. – Mindazonáltal a pillantása követi Dolohovét, aztán a saját órájára fordul. Tizenhat perc. Elég lehet. Nem kényelmes, de elég lehet. Vagy elég lehetne, ha jobban ismernék egymást, és képesek volnának olajozottan együttműködni, mint két egymásba kapcsolt fogaskerék. De ez kizárt.
Néhány másodpercig még mérlegeli az önelégült szavakat, még egy másodpercig kalkulál, aztán megrázza a fejét. – Rendben, már nem hiszem azt, hogy ennyire balfasz vagy. Most már abszolút biztos vagyok benne. – Elfintorodik. Hogy lehet valaki ennyire idióta, ennyire gondatlan? Ez még Dolohovtól is elmebetegen kamikaze húzás így. – Örülök, hogy végre neked is eljutott a tudatodig, hogy ezt együtt csináljuk. Ebben az esetben különösen hízelgő, hogy nem érezted szükségét, hogy beavass a tervedbe, hogy legyen időm biztonságosan feltölteni a nekem szánt fehér foltokat. Micsoda… bizalom.
Bár arra játszik, hogy Dolohov végre felfogja a helyzet súlyát, és esetleg elkezdjen egészséges mértékben beszarni, amit mond, tulajdonképpen igaz, és ez rendkívül zavarbaejtő. Eddig azt gondolta, van egy kész, teljes terve, annyira magabiztosan kezdett bele – és persze neki magának is volt egy koncepciója, egy alaposan kidolgozott, b, c és zs tervekkel megtámogatott, ennél jóval óvatoskodóbb és körülményesebb, ergo rendkívül energiaigényes ötlete –, de az, hogy Dolohov egyszerűen csak önkényesen épített egy vázat, és arra apellált, hogy a hiányzó részeket majd ő helyben imprózza össze… nos, ez vagy arra utal, hogy kiverte az agyából azt a szemernyi józanészt is, vagy arra, hogy ennyire jónak tartja őt, és feltételezi, hogy egy kicsit megszorongatja ugyan a mélyvízzel, de tud teljesíteni, és semmiképp nem vallanak kudarcot. Kutatóan néz végig a bicskanyitogató vigyorba torzult arcon. Hát ez… édes.
De aztán Dolohov folytatja, olyan fejjel, mintha legalábbis azon szerénykedne, hogy feltalálta az önbűvölő pálcát, és akkor már ő sem tud uralkodni az arcára kiülő frusztrált, ingerült tehetetlenségen. Erőből söpri le magáról Dolohov kezét.
- Tehát ez a kibaszott nagy terved? Ez? Hogy a parancsnok esetleg nem ellenőrzi majd pont azt a pálcát? – Hitetlenkedve megrázza a fejét, és kirázza a görcsöt az önkéntelenül ökölbe szoruló kezéből, mielőtt még az ujjaiba is átszivárogna a fejében már nagyon is létező vágy, hogy letörölje azt az ostoba vigyort Dolohov arcáról. – Briliáns, baszki, igazán briliáns. – Összehúzott szemmel néz vissza Dolohov szemébe. Hát persze. Ez a seggfej tudja, hogy nem fogja itt hagyni, hogy neki fontos ez az egész, és ha beledöglik is, végig fogja csinálni, meg fogja szerezni a dokumentummásolatokat. Az utolsó mondat után egy percre lehunyja a szemét, gondolkodik, aztán visszanéz Dolohovra. És nagyon bizarrul, nagyon lágyan elmosolyodik.
- Ennyire élvezted, amikor bent voltam, hogy újra be akarsz engedni? – kérdezi halkan, undorítóan bizalmasan, mintha csak belülről duruzsolna hozzá, mint a kocsmában az Imperius hatása alatt. – Ma igazán a kedvemben akarsz járni, Antonin… Hát rendben. Kitörlöm az emlékeidet. Sőt úgy fogom módosítani őket, hogy ha kihallgatnak, ártatlan legyél, mint a ma született bárány. Sőt lehet, hogy olyan jó leszek, hogy nem fogom véletlenül az elmúlt húsz perc után küldeni a kis barátnődről szóló intim emlékeket. – Felemeli a kezét, és vérlázítóan gyengéden meglapogatja Dolohov pimasz arcát, aztán előhúz egy összetekert pergament a zsebéből, majd mintha valami mugli vetkőzőslány melltartójába dugná, odacsúsztatja a másiknak. – Meglepetés: itt vannak az aurorakták részlegének ehavi titkosításai. Nem voltam benne biztos, hogy ehhez is hozzáférsz.
Nem mintha ilyeneket az apjától meg lehetne szerezni. De az apja közeli munkatársaitól már jóval egyszerűbb, ő pedig a zűrös kiskamaszkorában eléggé közeli  kapcsolatba került némelyikükkel... De ilyeneket legfeljebb akkor kötne Dolohov orrára, ha már két hete halott lenne, és nekromancia kényszerítené a bomló szöveteit a válaszadásra.
Mikor a lift megáll az irattár szintjén, vesz egy mély levegőt, odabólint, és kilép a folyosóra. Mintha mínusz harminc fok lenne idelenn. Dolohov génjei nyilván otthon érzik magukat. Próbál uralkodni a remegésén.

Csak vállat von, Dolohov hozzá hasonlóan árnyékra vetődött: az ő helyzetében ez a megbízás inkább bizalmat sugall, veszélyes bizalmat, elvégre mégiscsak egy iskolás kölyök, bármennyire is nem érzi magát annak (és racionális megfontolások alapján: bármennyire is az apja árnyékának és az ebből következő inkább vélt, mint valós lehetőségeknek szól ez a bizalom).
A verbális adok-kapok mindenesetre határozottan nem elég intenzív ahhoz, hogy csökkentse a feszültséget, így inkább befogja a száját. Egy kicsit (nagyon?) csalódott Dolohovban, ingerülten rándul a szája a visszavágásra, nem a sértés miatt (az igazán vérszegény, úgy tűnik, egyikük sincs most igazán formában, ennek a gyerekes vagdalkozásnak nincs meg itt az élettere), de igenis, ha valakiről, hát róla tényleg azt gondolta, hogy valami elbaszott hadvezérnek képzeli magát, és képes lesz előállni valami használható tervvel. Ez meg az ő mércéi szerint nem igazán tűnik csont nélküli dobásnak. De Dolohové a hazai pálya, mégiscsak ő dolgozik itt, és ha nem is így lenne, most már akkor sincs nagyon van más választása, mint alkalmazkodni hozzá, és megpróbálni kihozni ebből a maximumot. Amit lehet.
Azt persze nem bízta Dolohovra, hogy az ő bőrét mentse, de erre megvan a terve. Az apja titkárnőjénél becsekkolt, statisztikai alapon akár órái is lehetnek, mire Sr. fogadja, csak hogy lebassza, amiért a munkahelyén zaklatja a hülyeségeivel, ennél jobb alibit nem tud kitalálni. Csak megszerzik az aktákat, kitörli Dolohov emlékeit, és visszaül az üres konferenciateremben a bőrfotelbe a földimogyorós tálka meg egy köteg heti Próféta mellé, a kutya se fogja észrevenni, hogy egyáltalán elment. Dolohov meg, ha ennyire vagány, majd megoldja a pálcakérdést a főnökével vagy akivel akarja.
Csak megszerzik az aktákat... megszerzik. Megszerzik. Megszerzik.
Kibaszott Dolohov.
Egy nagyon hosszú szemvillanásig minden energiáját igényli, hogy ne rántsa elő a pálcáját, ne vágjon ököllel az arcába, ne legyen fontosabb, hogy most azonnal ki akarja nyírni, mint az, hogy dolguk van, amit ketten kell elvégezniük. Selwyn nevének említése repesz a tervben. Most nem veszítheti el a fejét. De begyakorolta, Merlinre, rohadtul begyakorolta, hogy ne jelentsen semmit ez a név, hogy a szavak üres, értelmetlen félhangokká essenek szét. Autogén tréning: az izmok ellazításának gyakorlata (az izmai kibaszott kövek), a végtagok melegségérzése (minden tagja kibaszottul jéggé van dermedve), koncentráció a szívverésére (robbanni készülő kézigránát a mellkasában)…
Na, erre tudna mit mondani. De nem mond semmit, csak hátralép, hogy véget vessen a túlságosan idegtépő közelségnek, és amikor egy másfél perccel később megszólal, ez már megint a szar is íztelen hidegsége.
- Én a helyedben legalább a végrehajtásra koncentrálnék, ha már ennyire szar vagy a tervezésben.
Igazából de, rohadtul azt várja, hogy ha nem is hálás, de legalább együttműködő legyen, de az ingerültségének csak annyi látható jelét adja, hogy megfeszülnek az állkapcsa körüli izmok, miközben visszanyeli az éles választ. Rohadtul nem egy csapatjátékos alkat, mással se lenne könnyű, de Dolohov igazán nem teszi könnyűvé. Így nem jutnak semmire. És muszáj, hogy jussanak valamire, a lehető legtöbbre, egyszerűen nincs más opció. Ha úgy tetszik: az élete múlik rajta.
Lehunyja a szemét, hosszan kifújja a levegőt, mielőtt kilépne a liftből, azután viszont minden rezdülése  a feladaté – olyan élesen figyeli a néma folyosókat, miközben eljutnak az irattárig, és Dolohov felnyitja a zárat, hogy tényleg semmi másnak nem jut hely a tudatában.
Még egy ingerült fintorra vagy vállrándításra sem futja.
Rendben, legyen így.
Elsőként lép be a kartotékszekrényekkel és telezsúfolt polcokkal teli helyiségbe, néhány másodpercig vár valamilyen jelet, hogy nincsenek egyedül (preformált és hihetőre ismételt félmondatok és szövegrészletek villannak fel az agyában, hogy mégis mi a fészkes fenét keresnek ők itt ketten Dolohovval) – de valóban nincs itt senki. Akkor már nem érdekes, az ajtó csukódása után meg se próbál lábujjhegyen járni, azonnal indul az akták felé, hogy minél hamarabb átlássa a rendszert, ami, sajnos kevésbé tűnik kényszeresen gondosnak, mint az kényelmes lenne. Dolohovról szinte el is feledkezik, már nem apellál rá, hogy bármi továbbival hajlandó hozzájárulni a sikerükhöz, csak cselekszik, mintha egyedül lenne, maximális koncentrációval és precizitással.
A nyugdíjazott aurorok aktái legalább egy helyen vannak, ez jó. Ezeket meg se próbálja lemásolni, szorít az idő, és vajmi kevéssé tartja valószínűnek, hogy valakinek pont most lesz rájuk szüksége, mire észreveszik, hogy eltűntek, már nem lesz könnyű felgöngyölíteni a szálakat, így aztán egyszerűen csak kiválasztja azokat, akik az évszámrendezés szerint valószínűleg még élnek, összezsugorítja, és zsebrevágja őket.
Az állományban lévőek viszont… egyszerűen túl sokan vannak ahhoz, hogy ne keltsen szinte azonnali feltűnést, ha ellopják az aktáikat. Igaz, itt a rendezetlenség előnyt jelenthet, szinte alig van bármi is a helyén, amint kinyitja a fiókot, egyből világos, hogy ez nem a teljes állomány, így aztán kénytelen név szerint keresni, és innen-onnan elő is kerülnek hiányzó akták, de az, hogy minden aurort megtaláljon, messze túlterjedne a lehetőségeiken, így még keres és talál annyit, amennyit név szerint ismer, de teljességre már nem törekszik (és ez még ebben a feszült helyzetben is fáj a perfekcionizmusának). Aztán persze, amikor megpróbál másolatot készíteni a jókora aktakötegről, bebizonyosodik az előzetes sejtése is, hogy másolásvédő bűbáj van rajtuk. Hát, ez várható volt. B terv: ráhelyezi a legfelső aktára a magával hozott tekercset és a Zsebpiszok közben vett gyorskopírpennát, megbizonyosodhat arról, hogy ezek a hamisított másolatok csak össze-vissza kevert szavak, és a kutyát se fognak megtéveszteni, de talán egy kicsivel meghosszabbítják az időt, amíg feltűnik a dokumentumok hiánya. A kész másolatokat mindenesetre nem egészen teszi a helyükre, csak nagyobb részt, ahogy az eredetijüket is találta.
- Hol töröljem ki az emlékeidet? – pillant Dolohovra abban a rövid szünetben, amit a szélsebesen dolgozó penna lehetővé tesz. – A liftben megfelel?
Remélhetőleg ebben sikerül egyetértésre jutniuk, mire az utolsó auroraktát is összezsugorította és elsüllyesztette a talárzsebében a pennával együtt, és végre mehetnek. Persze eszében sincs a pálcaleadásig kísérgetni Dolohovot és tönkretenni a saját alibijét. Ha ezt nem lehetett máshogy megoldani, és bele kellett keverni egy szemtanút, oldja meg Dolohov, mit csinál vele, de az ő jelenléte csak fokozná  a helyzet említésre méltó jellegét, az egész biztos. Az órájára pillant: jól kalkulált, egész jó időt futottak.
Mély levegő.
- Készen vagy?

Van valami eszméletlenül felpezsdítő abban, ahogy Dolohovon látszik, mennyire ki van akadva. Nem mintha ő nem remegne egész testében, nem mintha az ő tagjai nem lennének bénultak és jéghidegek, és ne érezné azt, hogy a zsebében az összezsugorított akták égetnének és egy napkitörés erejével világítanának keresztül a sima fekete szöveten, és nincs az az isten, hogy észrevétlenül ki tudjon sétálni az épületből (milyen épületből? a kurva életbe, épp az apjához igyekszik vissza, és az akták mindvégig ott lesznek a zsebében). Nem mintha ő nem lenne kibukva. De Dolohovon látni, hogy ő is teljesen kész van, ez mindenesetre egy időre ki tudja zökkenteni abból a torokszorító paranoiából, ami egyébként biztosan perceken belül elhatalmasodna rajta.
Így viszont könnyebb adni a nyugodtat és ráérős precízet. Legalábbis addig, amíg Dolohov fel nem bassza az agyát kegyetlenül.
- Hogyne. A pálcákat is én juttatom vissza – fintorodik el ingerülten, bár inkább csak úgy rángatóznak az idegek az arcában; a hangja nagyon irritálóan csattan fel. – Te amúgy csináltál valamit azonkívül, hogy megszereztél két cseppet sem regisztrált, cseppet sem utánkövethető pálcát?
De most már mi a faszt tud csinálni. Oké. Elveszi a másik pálcát is, és gyorsan becsúsztatja a zsebébe. Ha igazak a pletykák a zsebben robbanó pálcákról, vele ez bizonyára pont most fog megtörténni.
A másik pálca a kezében marad. Dolohovra szegezi.
Ez a rohadék most is szórakozik vele, minden szaros munkát rálőcsöl, közben meg úgy intézi, hogy ő a lehető legszarabbul jöjjön ki az egészből, miközben Dolohov meg szépen megússza majd a kényelmesen kitörölt emlékeivel, de biztos a sikert is magának tulajdonítja utána, ha egyáltalán lesz mit. És bár ez lenne a legnagyobb bűne.
Milyen könnyen bosszút állhatna rajta most, nem kellene semmilyen látványos átok, vér, törött arccsontok, semmi, csak egyetlen emléket kellene elvennie az elmúlt percek eseményeivel együtt, egy napot vagy egy órát, egyetlen kedves emléket, egy nagyon kedveset, de csak egyet, hogy észre sem venné a hiányát talán soha…
Talán csak ő tudná, hogy elvette.
- Exmemoriam.

Érdektelenül, mereven néz végig a zavart arcon: milyen röhejesen sebezhetőnek és törékenynek tűnik tőle, mintha hosszúra nyúlt volna az expozíciós idő, míg betölt az igazi, rohadék önmaga. Milyen rohadtul röhejes is, csak egy kölyök – így még az alattomos, provokáló szavai se ütnek. Azok is csak szánalmasak.
- Ha én minisztériumi csicska volnék, kurva gyorsan visszahúznám a seggem a melóba – pillant rá lesajnálóan, aztán az órájára néz, és amint megáll a lift, kilép belőle, ott hagyja azt a seggfejet minden további nélkül.
Hála Dolohovnak, még kurva sok dolga van.