Vannak ilyen furcsa családok mindenhol mint az enyém, hogy öröklődik valami köztük és az egész família annyira egységes és összetartó, hogy az külső szemlélőnek néha furcsa lehet. Például mi minden évben tartunk karácsonyi estet, ami lehet, hogy kissé maradi meg minden, de hagyomány és az elmúlt években mindig a nagypapám szervezte és idén is ő fogja, mert nagyon a kötelességének érzi a dolgot. Kicsit elkanyarodtam a témától, szóval visszatérek a családom bemutatásához, erre a legjobb mondjuk tényleg az egyik ilyen est, mert ezen mindenki itt van a rokonságból és még a közeli baráti kör is.
Ott van az a barna hajú, kifinomult, gyönyörű nő, aki az anyukám és szerintem látszik már a tartásából, az öltözködéséből is, hogy ügyvéd. Mellette az a szürke öltönyös férfi az apukám és éppen most osztja ki a nagyapa, hogy szerinte nem öltözött eléggé alkalomhoz illően. Apa egyébként szobrász, a nagyapám pedig színész. Korábban már említettem ezt az öröklődős dolgot és hát ez nem más mint a művészi véna. Ha kicsit tovább sétálunk, akkor elhaladunk unokatestvérek, nagybácsik és nagynénik mellett, de aztán csak megtaláljuk a bátyámat is, aki a zongoránál ül és biztos vagyok benne, hogy most olvadnának utána a csajok, mert ő mindig is népszerű volt a lányok körében. A zenészek alapból népszerűbbek mondjuk a lányok szemében, szóval... Szóval hanyagoljuk a témát, mert ő a bátyám és kész pont.
Mondtam, hogy furcsa család a miénk, és ezt azért gondolom így, mert a sok különc, a sok művészlélek közé jönnek az olyan emberek mint anyukám, akik teljesen mások és mégis megtalálják a helyüket itt és jól érzik magukat meg minden. Én is szeretem a családomat, nem érdekel az, hogy rajtam kívül nincs varázsló vagy boszorkány az ilyen esteken, mert bár imádom a varázsvilágot, jó érzés néha visszatérni a "földre" és egyszerűnek lenni. Talán éppen ezért, a családom varázstalansága és egyszerűsége miatt érthető, hogy én melyik oldalon állok a jelenlegi politikai helyzetben. Szeretném, hogy minden rendben legyen, hogy ne legyenek háborúk és, hogy legyen béke. nem, nem készülök szépségkirálynőnek, annyira nem vagyok én szép meg magabiztos főleg nem. Arra céloztam, hogy a halálfalók és Voldemort az én szememben a fekete pacát jelentik a hófehér papíron, ami miatt az a papír vagy a kukában végzi vagy keverőpalettaként.

1960. december 28-án születtem egy teljesen átlagos családban, ahol senki sem ismerte a varázsvilágot. A varázslat számunkra csak a mesékben létezett, ahogy a sárkányok, kentaurok és egyéb varázslények is. Apukám szobrász, anyukám pedig ügyvédként dolgozik. Van egy nálam két évvel idősebb bátyám, aki nagyon tehetséges a zenében - több hangszeren is játszik -, valamint az éneklésben. Van egy kisebb együttese a barátaival, de gyakran szerepel színházi zenekarokban is. Mint azt már említettem, a családunkban valahogy öröklődik a művészi véna. Apa ágán nézve eddig minden felmenőnk valamiben tehetséges volt - festőművész, szobrász, énekes, színész, sőt még egy feltaláló is volt köztük nagyon nagyon régen. De ez a múlt, most jön a jelen, vagyis én.
Az én tehetségem a festészet és a rajz területére koncentrálódott. Amint erre fény derült, a szüleim elkezdtek magántanárhoz járatni, hogy tovább fejlődjek, s ez így is történt. Kilenc évesen festettem meg életem első olyan olajfestményét, amit megvásárolt tőlem egy idős bácsi - bár lehet, hogy csak azért vette meg, mert olyan szépen néztem rá... Nem, még véletlenül sem, mert azóta készülnek olyan festményeim, amiket el tudok adni, bár nem emiatt csinálom ezt az egészet. Nem érdekel, hogy mennyit fizetnek a képeimért, mert amikor az ecset a kezembe kerül, akkor a világ is jobb hellyé válik, az elmém kitisztul és nincs semmi a színeken és rajtam kívül. Ilyenkor képes vagyok tejesen elmerülni az én kis álomvilágomba és gyakran fel sem tűnik közben, hogy mennyire szalad az idő. Ennek pedig a szétszórtság a hátulütője, meg az, hogy szinte mindig mindenhonnan elkések...
Tíz éves voltam - mert a szülinapom decemberben van, így a tanév közben töltöttem be a tizenegyet-, amikor megérkezett a levelem, hogy felvettek a Roxfortba. A szüleim és én sem értettük, hogy miről van szó, majd megérkezett az igazgató úr és felvilágosította a családot mindenről. Értelet nyert a sok furcsaság, ami velem történt, és a szüleim nagyon büszkék voltam rá, hogy lett egy boszorkány a családban. A bátyám eleinte kissé félt tőlem, de most meg már imádja nézni, hogy miket tudok csinálni. A szüleimmel együtt mentünk bevásárolni nekem az Abszol útra, s megvettek nekem mindent, sőt még egy saját baglyot is kaptam. A tesómtól egy új rajzfüzetet és egy szénkészletet kaptam azzal a beírással az első oldalon - az eszméletlenül szép és elegáns betűivel kanyarítva -, hogy "Örökíts meg minél több varázslatos dolgot". Ennél szebb ajándékot nem is adhatott volna, s el is döntöttem, hogy megpróbálok minél több mindent megörökíteni számára füzetemben. A családom elkísért a pályaudvarra - ahol mellesleg eléggé nehezen találtuk meg a 9 és 3/4. vágányt -, majd könnyes búcsút vettünk egymástól és én elindultam a nagy kalandra. Az elején az egész olyan volt, mint egy álom, aztán sikerült hozzászoknom a sok újdonsághoz. A Teszlek Süveg - ami szintén csodálattal töltött el - a Hugrabugba osztott be. Nem tudtam, hogy ez pontosan mit takar, mert nem érdekelt, hogy hova fogok kerülni, de mostanra látom, hogy a süveg jó döntést hozott. Én ide tartozom. A füzetem a karácsonyi szünetre tele lett rajzokkal, amik teljesen elbűvölték a bátyámat. Imádott mindent, amit meséltem, akárcsak én.
Az iskolában töltött éveim nagyon hamar elteltek, s most itt vagyok a döntés előtt: mégis hogyan tovább? Szeretnék valami olyannal foglalkozni, amiben hasznát vehetem a tehetségemnek, de semmiképp sem akarok kilépni a varázsvilági életből. Talán illusztrátor leszek a tankönyvekhez, meg hasonlókhoz... Vagy asztronómiatanár, mert az is nagyon érdekel... Nem tudom, hogy mi legyen, ráadásul még itt van ez a furcsa szerelmi sokszög is, amibe készülök belevágni a fejszémet, mert... Mert vagyok ennyire idióta? Normális az, hogy nekem tetszik egy srác - aki csinálhatok akármit, de észre sem vesz -, viszont én az ő legjobb barátjával járok, akit imádok meg minden, de leginkább csak haverként? Normális-e? A kérdésre a választ én magam sem tudom...