Igazából? Mindig is szerettem tilosban járni, lehetett szó bármiről, engem soha sem kellett kétszer kérni, könyörögni meg pláne nem, kapható voltam minden egyes hülyeségre, amit csak a diáktársaim kitaláltak. Éppen úgy, ahogyan most is vagyok. Valószínűleg ez családi vonás, hiszen a mindössze pár másodperccel idősebb bátyám sem jobb nálam egy kicsit sem e téren, sőt, mindkettőnknek a születésünktől fogva a vérében van a rosszaság. Elég csak megkérdezni erről a szüleinket, és valószínűleg mindketten sóhajtva kezdenének bele a soha véget nem érő történeteink mesélésébe.
Addig kevésbé van gond velünk, amíg nem együtt, hanem egymástól elkülönülve cselekszünk. Talán éppen ezért nem vagyok most a Mardekár ház fiúhálójának egyik, már eléggé ismerős szobájában, hogy rávegyem a testvéremet egy újabb hülyeségre. Most elég vagyok hozzá magam is, hiszen éppen csak arra vágyok, hogy a félhomályban sétáljak végig a kastély falai között.
Mindig is vonzott a sötétség, és ezáltal az éjszaka is. Nappal minden egyszerűbb, viszont, miután lemegy a nap, mindent teljesen máshogyan lát az ember lánya. Mintha az egész világot kifordították volna, már hirtelen a helyét sem találja benne, mert egyszerre minden mássá válik, az eredeti ellentétévé, mintha csak újra felfedezésre várna. Én pedig ki vagyok, hogy ezt megtagadjam tőle?
Kíváncsi tekintettel, és kicsit sem sietős léptekkel járom végig a folyosókat, és nézem a nappal már jól megismert festmények lakóit. Alszanak, mint minden jóra való ember idebent, de én soha sem mondtam, hogy az lennék. Éppen ezért tovább világítok a pálcám végével a morgó öregúr felé, aki álmosan húzza vissza magára a félig lecsúszott nadrágját, miután sikerült akaratlanul is felkeltenem. Elnevetem magam, és csak utána indulok tovább. Vagyis csak indulnék, ha a gondnok kevésbé szimpatikus macskája meg nem próbálna halálra rémiszteni. Elgondolkodok rajta, hogy egy szimpla rúgással távolítsam el az útból, vagy használjak inkább egy kővé dermesztő átkot, amikor hátulról hirtelen megragadja valaki a karomat. Nem tart sokáig rájönnöm, hogy, ahol a szőrcsomó feltűnik, ott hamarosan a gazdája is megjelenik, hogy szíves-örömest rontsa el a szórakozásomat.
Másodpercekkel később már a házvezető tanár szobája felé rángat, miközben egészen választékos módon szidja a diákságot, én pedig abszolút nem értem, hogy miért akarja az éjszaka kellős közepén felébreszteni a tantestület egy részét, csak, mert egy lány a folyosókon sétált. A gondolatra felnevetek, ő pedig a háta felett visszanéz rám, és csak egy még szúrósabb pillantással illet.
Majdnem még én is frászt kapok, amikor valaki a folyosó sötétjében megszólal, és valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül, bár a gondnok inkább mutatja magát még mérgesebbnek, minthogy ezt valaha is beismerje. Csak hebegni-habogni tud az elhangzó szavakra, és hiába próbál meg ellenkezni, és bebizonyítani az igazát, Mr. Parthenai, akit időközben csak sikerül még a félhomályban is felismernem, nem ad rá neki egy kis esélyt sem. Én pedig csak jót mosolygok magamban, a hátamat a falnak döntve, aztán, amikor a gondnok káromkodva elsiet mellőlünk, közelebb lépek a tanárhoz. - Köszönöm a segítségét. Őszintén semmi kedvem nem lett volna az éjszaka közepén a házvezető tanáromhoz járulni, pedig Filch-nek bizonyára mindennél jobban. Azt hiszem megszabadította attól, hogy mindezek után jót aludjon majd az ágyában.
- Amúgy meg abszolút nem láttam azt a hülye macskát. Egyszer csak feltűnt a semmiből, utána pedig nem sokkal már a gazdája is megérkezett. Akkor már nem volt mit tenni. - vonom meg a vállaimat mostmár minden mindegy módon. - Gondolkodtam amúgy rajta. Mármint azon, hogy arrébb rúgjam, de így, hogy Filch ott állt mögöttem, szerintem képes lett volna még meg is tépni érte. Így azért könnyebben megúsztam az egészet, hála magának. - mosolygok rá a lehető legkedvesebb mosolyommal.
A nevére bólintok egyet. Nagyjából minden tanárt ismerek a kastélyban, nem hiába tartozom a Hollóhát házba. A szorgalom átka többek között ez is már. - Őszintén örülök, Mr. Vesta Zabini vagyok. És már bocsánat, de nincs véletlen még egy szál cigarettája? - pislogok fel rá bájosan. Valószínűleg, ha az éjszakai sétámmal sem foglalkozott, ezzel sem fog. Legalábbis remélem, hiszen azért elég nagy merészség lehúzni egy szál cigarettával egy tanárt, hát még vele együtt elszívni azt. De végül is, nem is én lennék, ha nem így tennék.