Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Fawena Bradley & Oliver Moore EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Fawena Bradley & Oliver Moore EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Fawena Bradley & Oliver Moore EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Fawena Bradley & Oliver Moore EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Fawena Bradley & Oliver Moore EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Fawena Bradley & Oliver Moore EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Fawena Bradley & Oliver Moore EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Fawena Bradley & Oliver Moore EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Fawena Bradley & Oliver Moore EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 12 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Fawena Bradley & Oliver Moore



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Szer. 14 Jún. - 16:46
Pár hónappal korábban…

Az egész iskola Roxmorts-lázban égett. Nem csoda: a nebulók több tekercses beadandó dolgozatokkal, bonyolult bűbáj-gyakorlatokkal és zavaros bájitalleckékkel – a Jóslástan-terem torokkaparó füstülőiről nem is beszélve – telezsúfolt időszakot tudhatnak a hátuk mögött. Mindenki – tanár és diák egyaránt - rászolgált az édességillatú kikapcsolódásra Nagy-Britannia egyetlen, teljesen varázsló lakta falujában. Oliver a diáksereg izgatott morajlását és vidám csevejét a Könyvtárban is hallani/érezni vélte. Több barátja – köztük Darius is - csatlakozott kirándulok seregeihez. Neki viszont egyáltalán nem volt kedve a vajsörhöz, a zsúfolt Mézesfaláshoz, vagy Zonkó-hoz. Csak egy kis csendre, nyugalomra vágyott. És hogy erre a célra miért a Könyvtárat választotta? Mert ott tényleg mélységes csend volt. Erről a szigorú arcú Madame Cvikker gondoskodott.
Az a nap azonban még egy olyan papírillatú, „lexikonizgalmú” hely, mint a Könyvtár, is tartogatott meglepetéseket.
Oliver, amikor belépett a tintapárlatú – meg volt róla győződve Madame Cvikker könyveket használt füstölő gyanánt – helyiségbe, gépiesen a „saját”, ablak melletti asztalához sietett, ami remek panorámát nyújtott a tóra, a zárolt részleg egy részére, a könyvtáros rendezett munkaállomására és jó pár hosszú, könyvektől recsegő polcsorra. Alighogy kényelembe helyezte magát – feltett szándéka volt, hogy ír egy kicsit– és pergament húzott maga elé, egy hirtelen puffanástól úgy egyenesedett fel, mintha áramütés érte volna. Alapjáraton nem ijedt meg egy olyan veszélyes fegyvertől, mint a könyv – bár egynéhány példány igazán agresszív tud lenni -, de a helyiség mély csendjében a puffanás felért egy ágyúdörrenéssel.
Oliver kíváncsian körülnézett. A tekintetével a zaj forrását kereste. Nem telt bele sok idő, és rá is bukkant: egy lány - akit a klubhelyiségben már látott – méretes, remegő könyvtornyot próbált egyensúlyban tartani. Pechére a legfelső kötet lecsúszott, ami beindította a dominó-effektust: abban a pillanatban, hogy megpróbált utánakapni, a torony megdőlt, és hangos puffanással a padlóra csapódott. A könyvzuhanás dobhártyaszaggató hangját Madame Cvikker bosszús penna-dobolása követte.
Oliver félretolta a pergament, és a lány segítségére sietett. Leguggolt mellé, és felnyalábolt három kötetet a földről.
- Parancsolj. – nyújtotta át a könyveket. Sajnos a bemutatkozáson kívül semmit nem tudott meg a lányról, mert Madame Cvikker olyan lángoló tekintettel figyelte őket, hogy félő volt, hogy mindketten menten lángra lobbannak.
A neve és az arca viszont kitörölhetetlenül belevésődött Oliver emlékezetébe: Fawena Bradley.

***

Pár héttel később…

Az első találkozás óta Oliver nem tudta elfelejteni a lányt. S bár igyekezett nem mániákus őrültként viselkedni, megpróbált kicsit kutakodni utána. A szerencsés körülményeknek köszönhetően - ugyanabban az iskolai házban laktak - megtudta, hogy Fawena animágus. Lenyűgöző teljesítmény. Önmagában már az is megsüvegelendő, hogy sikerült elsajátítania a mágiának ezt a borzasztóan nehéz „ágát ”. Az meg, hogy ilyen fiatalon, csak növeli az elismerés értékét! Némi kérdezősködés után megtudta, Fawena az átváltozás után sólyom bőrbe bújik.
A következő roxmorts-i kirándulás alkalmával Oliver is csatlakozott a lelkes diáksereghez. Ám ezúttal sem a vajsörrel foglalkozott. Konkrét céllal – különösen odafigyelve arra, hogy senki se kövesse. Nem vágyott a barátai gúnyolódására – járta a boltokat. A varázsló üzleteket járva, hamarosan meg is találta, amit keresett: egy sólyom alakú medált.

***
Előtte nap…

Alapvetően a terve rengeteg sebből vérzett. Csak abban bízhatott, hogy felkelti annyira a lány kíváncsiságát, hogy hajlandó legyen vele találkozni.
A bagolyház magas, csúszós csigalépcsőjén haladva, a belső hangja egyre erőteljesebben duruzsolt a fülébe: Biztos jó ötlet ez?
Nem, nem volt az. A nyári - nem éppen kellemes - kalandja átértékelte benne a dolgot. Jobb megpróbálni, mint azon töprengeni, hogy meg kellett volna kockáztatni. Még a határozott eltökéltsége mellett is kissé remegő, izzadt kézzel kötözte óda a levelét az egyik iskolai bagoly lábához. A levélbe a találkozó részleteit, a dátumot (Este tíz óra) és a helyszínt(bejárati csarnok/seprűtároló)firkantotta, de a borítékba belecsúsztatta a sólyom alakú medált is.
Ellenőrizte, hogy alaposan rögzítette-e a súlyos csomagot a bagoly lábára, majd megsimogatta a fejét, és a kis ablakon keresztül útnak indította.

Jelen

A kastély ablakain átszűrődött a telihold sápadt csillogása, kísérteties megvilágításba helyezve a bentlakásos iskola folyosóit keresztül-kasul átszelő középkori páncélokat. Bár nem volt éppen tapasztalatlan lámpaoltás utáni csellengésben, mindig feszengve érezte magát a kihalt, néptelen folyosókon. Nem attól félt, hogy lebukik - bár szerette volna elkerülni a dorgálást, a büntetőmunkát és a pontlevonást -, a dermesztő csendet váratlanul felkavaró cipőkopogás zavarta a leginkább. Hozzászokott már, hogy kísértetek között él, de ilyenkor, sötétedés után teljesen más értelmet nyert ez a kifejezés.
Nesztelenül - már-már lábujjhegyen -, de nagy léptekkel ráfordult a bejárati csarnokhoz vezető hosszú folyosóra, ami egy végeláthatatlannak tűnő márvány lépcsősorhoz vezetett. A zsebében egymásnak koccanó arany gallenokat ezerszeres hangerővel verte vissza az üresen kongó épület. Bár ezt lehet, hogy már csak a klubhelyiség elhagyása után kezdődő, és percről-percre fokozódó paranoiája mondatta vele.
A lépcsősorhoz közeledve valóra vált a rémálma: idegen cipőkopogás ütötte meg a fülét. Egy pillanatnyi habozás után azonnal cselekedett: becsúszott egy páncélos lovag mögé. Bár kívülről nem látta magát, biztosra vette, hogy az arca most még a holdfényénél is sápadtabban csillogott.
A falon lógó képkeretek egyik-másik lakója hunyorogva fürkészte a tilosban járó diák ténykedését. Amikor a cipő tulajdonosának árnyéka - Merlinhez fohászkodva könyörgött, hogy ne a Griffendél házvezetője legyen ma őrségben - kirajzolódott a tükörfényesre sikált márványpadlón, a szájához tapasztotta a kezét. Még egy kósza szuszogást, egy félbehagyott lélegzetvételt sem engedhetett meg magának.  A felügyelő – ilyen gyér megvilágításban nem tudta kivenni, hogy férfi vagy nő az illető, de még azt sem, hogy egyáltalán tanár – megállt pár lépésnyire a búvóhelyétől. Az a pár másodperc, amit gyanakvóan az orrát piszkáló, kockás pizsamás varázsló portréja előtt töltött – ami közvetlenül a lovagi páncéllal szemben lógott –Oliver hosszú óráknak élt meg.
- Lumos! – suttogta a felügyelő, mire a pálcája vége felizzott, kékes derengésbe vonva a közvetlen környezetét. A portrélakók azonnal az arcukhoz kaptak, és válogatott szitokszavakkal illették a pálcás varázslót (vagy boszorkányt). Oliver nesztelenül maga aláhúzta a lábát. Az ajka egyre jobban kékült az oxigénhiánytól, a tüdeje pedig úgy rángatott, mint egy megbokrosodott ló. És amikor már azt hitte, hogy közel a lebukás, a pálca fénye váratlanul kihunyt, a felügyelő pedig továbbsétált.
Oliver a biztonságkedvéért csak akkor vett levegőt, amikor a cipősarkak ráfordultak a következő folyosóra. A griffendéles zihálva kapkodott oxigén után, miközben a kezével a mellkasát masszírozta. Pár percig a hátat a hideg kőfalnak vetve pihent, majd, miután a szívverés e normalizálódott, és járásra alkalmasnak minősítette magát, kibújt a rejtekhelyről. Villámgyorsan elérte a hosszú márványlépcső tetejét. Elégedetten elmosolyodott a saját szerencséjén, majd a lépcsőfokokat kettesével szedve hamar leért az aljára. A magas tölgyfaajtók védelmezően keblükre ölelték a kastély lakóit, kizárva minden gonoszt, minden éjszakai fenyegetést, minden csellengő diákot.
A míves, kézzel faragott kőoszlopok rosszallóan pásztázták merev, kőporos tekintetükkel Olivert, aki magányosan álldogált az ajtó előtt. Ránézett az órájára. Remélem, itt lesz!
A gondolattól, hogy hamarosan találkozhat Fawke-val, apró mosolyt csalt az arcára. Egy igazi őrült az a csaj.
Ébenfekete köpenye halkan suhogott a léptei után. Azt írta a lánynak, hogy biztonságkedvéért a bejárat kapu melletti seprűtárolóban találkozzanak. Feltett szándéka volt, hogy Roxmorts-ban mutat valami érdekeset – és reményei szerint elbűvölőt – a lánynak.
Oliver egy határozott mozdulattal feltépte az ajtót, majd elbújt a vegyszerillatú kis szobában.
- Lumos! – suttogta, mire a pálcahegyén felgyulladó apró fénygömb kék „égővel” világította meg a tárolót. Oliver arrébb pakolt pár viharvert, tisztítószertől csöpögő seprűt az útból – az egyik nyele vadul igyekezett kiszúrni a szemét -, majd megfordította az egyik nagyobb felmosó vödröt és „kényelembe” helyezte magát.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Fawena Bradley

Fawena Bradley

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
1
▽ Avatar :
Lily Collins

»
» Pént. 16 Jún. - 20:44
Oliver & Faw



Miss. Bradley, ezt tegye ide, azt meg tegye amoda, ezt rakja fel, azt vegye le és ha már itt van legyen szíves rendezze át az egész könyvtárat. Én meg addig szépen elmegyek és kilakkozom a körmeim és még magamra fújok egy fél litert abból a macskahányásból, amit magam kevertam és parfümnek neveztem el... hát ha nem is pont ezekkel a szavakkal élt Madame Cvikker a gondolataiban, a tekintetéből kövekeztetve nagyon is közel jártam az igazsághoz.
Miután ismertette velem a bűntetőmunkám részleteit, még egy ideig a hátam közepén éreztem szúró tekintetét, de aztán sikerült leráznom magamról, ahogy eltűntem a magasra nyúló polcok között. Gyorsan túl akartam lenni átmeneti börtönöm átszervezésén, ezért annyi könyvet halmoztam egymásra a kezembe, ahányat csak két karom képes volt elbírni. Mikor már nem értem fel a tetejét, elindultam velük a helység másik felébe.
A fene sem gondolta volna, hogy létezik olyan elvetemült diák, aki ne lett volna most Roxmortsban, sőt, pont itt a könyvtárban senyvedett volna ráadásul szabad akaratából. És lám, mégiscsak ott ült az egyik asztalnál egy ilyen teremtés, ráadásul egy egészen jóképű egyed. Egy pillanatra megálltam és csodálkozva figyeltem, ahogyan a kintről beáradó délutáni napfény megtörik lágy vonásain. Ilyen aranyló aurával akár angyalnak is elmehetett volna és.....
- Ááá! – sikkantottam fel, amikor a nehéz könyvoszlop kezdte feladni az összetartozás elvét és szép sorjában záporoztak szerteszét a papírmonstrumok, akár egy könnyed nyári zápor szabaddá vált esőcseppei. – Basszus, basszus, basszus... hogy gyúlna fel Merlin szalmakalapja! – szitkozódtam kicsit sem halkan a nagy hirtelenségben.
- Na de Miss. Bradley! – pattant fel hisztérikusan a könyvtárosnő. Reménykedtem benne, hogy legalább egy szívinfarktushoz közeli állapotba sikerült taszítanom... ejj, ne légy rossz Fawena, gyógyító leszel, hát nem emlékszel?
- Csak újrarendezem a könyveket, Madame Cvikker, ahogy kérte! Úgy tűnik ez az alkotás nem büszkélkedett mérnöki precizitással, ha ilyen hamar feladta a harcot az elemekkel...  De egy percig se aggódjon, megoldom! – kacsintottam a vén csóka felé és közben a segítségemre siető fiúnak egy néma köszönömöt formáltam a számmal. Amikor végre lecsendesedtek az indulatok és a könyvhalom is újra toronnyá állt össze, az ismerős idegenre irányítottam osztatlan figyelmem.
- Megbüntettek vagy valamilyen cölibátus-féleséget fogadtál, hogy itt tengeted értékes idődet, holott Roxmorts vérpezsdítő nyüzsgését is átélhetnéd? Amúgy meg... Fawena Bradley vagyok!

***

A plafont bámulva feküdtem a kivételesen csendes szobámban, s kezem között elmerengve forgattam a kis solymot ábrázoló medált, amit azelőtt nap kaptam egy név nélküli levél kíséretében. Még tíz percem volt eldönteni, hogy elmenjek-e erre a furcsa találkozóra vagy inkább üljek itt és éljem le úgy az életemet, hogy valószínüleg sosem tudom meg ki áll emögött és végül is mit akar tőlem. Csak a közeli barátaim tudták, hogy animágus vagyok, ők viszont személyesen közölték volna velem céljukat. Talán csak megint meg akar szivatni valaki, főleg, hogy a seprűtároló van megadva címként (mondhatni köztudott, hogy én és a seprűk rémséges viszonyt ápolunk egymással, így méginkább bűzlik a dolog)... Azt márpedig nem hagyhatod, hogy szivassanak, Bradley! Szóval nyomás!
Felkaptam piros kabátomat és mágikus galagonyavesszőm, majd kisurranva a szobából elindultam a megadott cím felé. Gyakorlott éjaszakai portyázó lévén jól ismertem a folyosókat és főleg a felügyelők idő- és térbeosztását. Ha jól emlékeztem most éppen Moretti prof volt szolgálatban az első emeleten, ahol a folyosókat többnyire lovagok páncéljai őrizték, de bármennyire is bírtam a tanárnőt (annak ellenére, hogy a seprűlovaglást ki nem állhattam), mégsem akartam összefutni vele. Igyekeztem hát a nyobában járni, de mindig tisztes távolságra tőle, a sötétség védelmező leplébe öltözve. Amikor végre kettéváltak útjaink, sietősen lépkedtem lefele a lépcsőn. A seprűtározóhoz érve, nem is félve, inkább rém óvatosan nyitottam ki az ajtót, mert le mertem fogadni, hogy ha ez egy nagy kitolás, tuti az összes seprű meg lesz bűvölve és rámtámad. Úgy nyitottam ki az ajtót, hogy mögé bújtam és egy pillanatig vártam, hogy kijöjjön rajta, aminek jönnie kell. De semmi sem történ...
- Oliver?– tátottam el a számat csodálkozva, amint bekukkantottam a helységbe, de amint megláttam a fiút abban a pozícióban, nevetésben törtem ki. Igyekeztem visszavenni a hangerőből úgy, hogy a szám elé tettem a kezemet, így viszont elég viccesen hatott a kuncogásom.
- Úgy ülsz ott, mint valami trónfosztott király, aki jobb híján a seprűk felett uralkodik. Felmosó veder... hahh... nagyon fejedelmi! Mindjárt pukkedlizek is Őfelsége tiszteletére. – már a hasamat is fognom kellett, úgy fájt a nevetőgörcstől. Hát mi lesz itt még kérem szépen?




   credit
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Vas. 18 Jún. - 12:52
Oliver elfojtott egy vigyort a lány pimasz megjegyzésén, amit Madame Cvikker-nek küldött. Bár még nem rúgta össze a port a könyvtárossal, rengeteg beszámolót hallott a pergamenillatú boszorkány földön túli szigorúságáról. Az a tekintet, amit Fawena felé villantott, veszélyesebb volt bármelyik főbenjáró átoknál. A könyvespolc előtt felegyenesedve szembe találta magát a lány igéző tekintetével. Hirtelen úgy érezte, mintha kígyók tekergőznének a gyomrában.
-Megbüntettek vagy valamilyen cölibátus-féleséget fogadtál, hogy itt tengeted értékes idődet, holott Roxmorts vérpezsdítő nyüzsgését is átélhetnéd? Amúgy meg... Fawena Bradley vagyok!
Oliver lopva körbenézett a könyvtárban. Valóban: rajtuk kívül alig pár diák lézengett a kötetek között. És ők is csak azért, mert túl fiatalok lehettek ahhoz, hogy – legálisan – lemehessenek a faluba.
- Oliver Moore. – mutatkozott be a fiú. – Ezúttal nem tettem semmi rosszat, csak nem volt túl sok kedvem Roxmorts-hoz. Darius-szal mindent láttunk már, na meg úgy tűnik, hogy ma a könyvtár nagyobb izgalmakat rejteget. – mosolyodott el, belefúrva a tekintetét a lány szemeibe. – Hacsak nem fűz szoros barátság a könyvborító keménységű Madam Cvikker-hez – bökött a fejével az idős nő felé - , akkor te viszont nem merő szorgalomból lehetsz itt. Ha szabad kérdeznem, mit tettél, hogy ez lett a „jutalmad”?

***
Hát ez nem fog összejönni... Mégis mi a fenét gondoltam? Elég elrettentő lehet egy névtelen levél. Miért nem írtam alá?
A seprűtároló magányos csendjét ehhez hasonló baljóslatú gondolatok kavarták fel, amit csak tetézett a kócos, megtépázott vessző halom göcsörtös végeiről lecsöppenő felmosó víz halk, ütemes, de mérhetetlenül idegesítő kopogása. Oliver megbűvölve - csakhogy elterelje a gondolait az esetlegesen bekövetkező negatív forgatókönyvekről –bámulta a vele szembeni polcon katonásrendben sorakozó tisztítószeres flakonok címkéjét. Az egyik mágikus ragyogást ígérő padlóápolón a márka szlogenjei cikornyás betűkkel váltották egymást. A kedvence az a flakon volt, ami egy komplett történetet mesélt el, rávilágítva, hogy miért is remek döntés megvásárolni a több különböző felület tisztítására is alkalmas, a szakma és a Reggeli Próféta olvasói által is az év tisztítószerének választott márkát.
A fekete bőrkabátjának – alá burgundi színű pólót húzott - ujja alól megvillant a sportosabb kialakítású karórája. A nagymutató megvadult hippogriff sebességével loholt a kedvese után. A tökéletes páros, amit nem választhat szép az idő, hiszen ő hozott létre ezt a halhatatlan, korszakon átívelő szerelmet. Bármennyire is erőlködött a gondolatait filozofikus síkokra terelni, egy felvillanó mosoly folyton kizökkentette a réveteg világából. Fawena Bradley sugárzó erővel pulzált és lélegzett a fejében. Pillanatról-pillanatra egyre határozottabban hódította meg Oliver saját bejárású emlékpalotáját. Ez a láthatatlan gondolatkastély – a hozzátartozó, hosszan elterülő élményparkkal és emlékmúzeummal -, ami az utóbbi időben borzalmas víziólakoktól volt terhes, mintha kezdett volna megszépülni. Hosszú idő óta először bizakodott abban, hogy a fény elűzheti a benne tomboló sötétséget, a haragot és vérre szomjazó bosszúvágyat. Kaphat egy második esélyt, egy második, talán nemesebb célt.
Időről-időre megreccsent a tároló ósdi, szögnyomoktól „pattanásos” ajtaja. Az időskori „bútor-és ajtóbetegség” tünetei közé tartozott a legváratlanabb időben bekövetkező halk pattanás. Oliver ilyenkor mindig reménykedve fordult a kopott fényű, gömb alakú kilincs felé. A szíve és a légzése mindenegyes alkalommal felgyorsult. De a reménye mindig sebes vonatként, megállíthatatlanul robogott át az Öröm-falun, hogy aztán komótosan beguruljon a Reménytelen város magányosan kongó végállomására. Az óráknak tűnő várakozásának „legizgalmasabb” élménye is ehhez a jelenséghez köthető: egy alkalommal kékes derengés kúszott át a küszöb alatt. Valószínűleg egy kastélybeli kísértet háborítatlanul rótta a végeláthatatlan köröket a kastély hosszú folyosóin. Oliver a Roxfort megannyi mágikus érdekessége közül a gyöngyházfényű szellemlakókat tartotta a legérdekesebbnek. Csendesebb óráiban elmerengett a kitaszított sorsukon. Nem tartoztak már az élők világába, de a holtak birodalmába sem léphettek be. Az öröklét kárhozata mellett minden nap szembesülniük kellett azokkal a halandó érzésekkel –öröm, vidámság,szerelem , amiket képtelen voltak újra átélni. Elég magányos, üres élet. Mintha örökké a függöny mögött néznék a pezsgő világot.
A füle zúgott a seprűtárolóra borult néma csendtől. Hallotta a hallójáratában zubogó vérét. Egy idő után kezdte azt gyanítani, hogy az őrület határára került, mert a folyosóról fantom cipősarok kopogása szűrődött be az ajtó résein keresztül. Az izgalom tehetséges karmesterként játszott a fejében lévő kottából, felhasználva minden olyan hangszert – csöpögő, mosószeres víz, recsegő ajtó -, ami a rendelkezésére állt. Épp kezdte már megunni a nem túl vidám kórus szűnni nem akaró szimfóniáját – meg hát a vödör is kezdett igazán kényelmetlenné válni -, amikor ismerős hang ordította túl a komoly(an idegesítő)zenei költemény lüktető hangjegy-piruettjét. És ezúttal nem egy újabb fantom bújt elő a sötétből farkast kiáltva. Az ajtó tényleg kinyílt és Oliver meglátta Fawena csodálkozó arcát. A fejében lévő karmester lapozott egyet a kottafüzetben, hogy egy teljesen más stílusú és hangulatú zenei darabra ösztökélje a hangszereket. Ez már sokkal jobban tetszett a fiúnak.
Bár Oliver nem tipikusan az a vadromantikus alkat, és édesanyja sem ponyvaregényeket olvasott esténként az ágya mellett, de ezzel a látvánnyal nehezen tudott betelni. Az élményt tetőzte a lányból kitörő nevetés. Pontosan így képzelte el roxfort-i tó sellőinek csodálatos hangorgánumát. Magabiztos életerő áradt belőle.
Látta, ahogy Fawena formázza a szavakat, de a mondatait távoli madárcsicsergésként érzékelte. Mintha a fejét víz alá nyomták volna. Egy pillanatra lefagyott. A vödörről való felegyenesedése is félbe maradt a levegőben. Koncentrálj!
***
Valahol Oliver elméjének a mélyén…
A gondolatkastélyában elképzelt korábbi koncertterem képe megváltozott, és ezzel együtt a háttérzene is elnémult. A helyét egy zsúfolt irodaszoba vette át, aminek a kialakítását és felépítését Oliver egyik régi emléke ihlette. Kisgyerekként látott egy dokumentumfilmet egy bátor mugliról, aki elsőként hódította meg a sápadt fényű Holdat. Az akciót egy NASA nevű szervezet bonyolította le egy emberektől és izgalomtól vibráló irányítóteremből. Oliver fejében a falon lévő hatalmas, osztott képernyőt – belső és külső nézetben is követhették az eseményeket - talárba öltözött, kisebb csoportokba verbuválódott varázslók és boszorkányok bámulták. A szájuk előtt fekete színű mikrofonok csillogtak. Az orrukon távozó levegő láthatatlanul mozgatta a headset puha fejére tapadt hajszálakat és apró szöszöket. Elképesztő káosz alakult ki, amikor a képernyőn váratlanul felbukkant Fawena arca. Az egyik irányítótiszt villámgyorsan rácsapott a Némít – feliratú gombra, ezért az igazi Oliver először nem hallotta Fawena mondatát.
Összegyűrt papírlapok vándoroltak a levegőben, az egyik pultból a másikig, míg a háttérben kávésbögrék csörömpölése harsogta túl a káoszt. A belső irányítók úgy játszottak a fekete-fehér gombokkal, mintha profi zongoristák lennének. Az egyik Oliver mozgáskoordinációjáért, a másik a beszédéért felelt. Az Érzések- részlegnek lehetett a legnehezebb a dolga: folyamatosan kontroll alatt kellett tartani Oliver arcizomjátékát, de most az orvosi csapat is emberfeletti teljesítménnyel próbálta meg a normális határérték alatt tartani a fiú pulzusszámát és szívverését. Látva a lehetetlen küldetést, már azzal is beérnék, ha elkerülnének egy esetleges infarktust vagy szélütést. A legkreatívabb és borzasztóan teljesítménykényszeres feladatokat a sarokban kuporgó írók látták el, akik régimódi írógépek mögött gyártották a szövegeket. A vezetőjük időről-időre piros tollal, homlokát ráncolva megjegyzéseket fűzött hozzá.
Az egyik ügyetlenül mozgó dolgozó véletlenül megnyomta a vörösen izzó Pánik - gombot, ami Oliver és az akcióesemény leálláshoz vezetett.  Az irányítóteremre olyan néma csend ereszkedett, mintha valaki letekerte volna a világ nagy hangerő-szabályozóját. A taláros varázsló felordított, és olyan erősen rácsapott az Újraindításra, hogy a pulton heverő bögrének többnapos ébenfekete kávétartalma – aminek a felszínén jéghegyekként úsztak a megrepedt tejszínhab-darabok – remegni és fodrozódni kezdett.
A monitorok, billentyűzetek és a kaptárszerű pultok felett egy nagy, üvegfalú iroda terült el. A panorámaablakot apró foltban egyetlen, szürke kosztümös, szigorú tekintetű boszorkány lehelte be. Ez a szoba nem görcsös gyomorbántalmaktól bűzlött, hanem a kellemes nárcisz felhő lengte körül, ami kitisztította a nő fejét.
A boszorkány, akit Szabad Akaratnak hívtak, nemcsak döntéshozatalban, hanem pozícióban is magasan a méhkasként zümmögő dolgozók felett állt. Az íróasztalon heverő, szamárfüles naptárjába piros betűkkel tucatnyi meeting-időpont szerepelt. Az utóbbi hetekben a legtöbb fejfájást számára a Harag okozta. Hiába egyeztettek több tucatszor, nem történt jelentős előrehaladás, javulás. Ellenben Romantikával való kellemes meeting már sokkal gyümölcsözőbbnek bizonyult: együtt dolgozták ki a medálos-akciótervet. Egyelőre azonban a prior-szintet kapó esemény nem indult zökkenőmentesen. Oliver alaposan átírta az előzetes kockázatelemzéseket és kalkulációkat. Elfordult az ablaktól, majd lassan az íróasztalához sétált. A bükkfából faragott íróasztal közepén heverő készüléken megnyomott egy gombot. A szigorúan csengő hangerejét megkétszerezte a szerkezet.

***

Oliver alig láthatóan megrándult. Mintha hirtelen újraindították volna. Fawena megjegyzése után – ami most már élesen, kristálytisztán visszhangzott a fülében - őszinte vigyor terült el az arcán. Követte a lány tekintetét a nem túl díszes, vödrös trónjára.
- A pukedlitől ez alkalommal eltekintek. Érezd magad otthon a palotámban. - széttárta a karját – Épp a Királyságom nemes urainak és hölgyeinek beszámolóját hallgattam. Súrolópor Felföld tartomány Bárónője – lopva a márka címére pillantott – Mrs. Skower igazán érdekfeszítő jelentést tett az átkozott kosztündérek, por-manók és ragacsos-folt lidércek elleni univerzális háborújáról. – vigyorgott, majd lassan felegyenesedett. Bár ez az egyszerű mozdulat sem ment hiba nélkül, ugyanis sikerült megcsúsznia a padlóra csöpögő, időközben egységes mosószeres vízfolttá tömörülő tócsán. Szerencsére még időben sikerült belekapaszkodnia a legfelső polcba, így elkerülte a szégyentelen zuhanást. Úristen, de béna vagy!
Tett egy óvatos lépést a lány felé. Nem ment túl közel Fawena-hoz, nem akarta, hogy kényelmetlenül, feszélyezve érezze magát.
- Gondolom, meglepett a levelem. Remélem, hogy nem voltam túlságosan ijesztő vagy rámenős. Bár már a könyvtárban sem tűntél túl félősnek. Mivel én vagyok a Vödör Királyság ura, mutatni szeretnék valamit Roxmorts-ba, ha benne vagy egy kis szabályszegésben.  Szerintem tetszeni fog. –mosolyodott el. Nemcsak Oliver, hanem a fejében zsibongó irányító központra is néma, várakozó csend ereszkedett. Csak az Önbizalomhiány és hűséges fegyverhordozója, a Kishitűség hallatta a hangját….
Fawena Bradley & Oliver Moore Tumblr_m72jp2wBkn1rooebp
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Fawena Bradley

Fawena Bradley

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
1
▽ Avatar :
Lily Collins

»
» Csüt. 22 Jún. - 20:24
Oliver & Faw



Cseppet sem féltem Madame Cvikker haragjától, ennél unalmasabb bűntetőmunkát már nemigazán tudott volna kitalálni nekem és nem tűnt ringbe való menyecskének sem. Figyelmemet így inkább az ismerős idegenre fordítottam akit, mint megtudtam, születésénél az Oliver Moore névvel illették szerettei.
- Darius! – ragadtam ki egy jól ismert nevet a mondandójából. Egyre közelebb voltam ahhoz, hogy beazonosítsam a fiút, hiszen egészen biztos voltam benne, hogy az átlagosnál azért többször szoktam látni. Most már tudtam, hogy Darius csapatában kellett keresnem, akikhez néha-néha még én is becsatlakoztam egy, két tréfa erejéig. Ráadásul egyre jobban rémlett az is, hogy a klubszobában is megfordultunk már egyazon időben, így hát gyors következtetéseim után Griffendélesként könyveltem el.
- Oh! Már csak a gondolat is sért, hogy azt feltételezed, nem ápolok felhőtlen és gyümölcsöző viszonyt Irmával. Pedig igazán sokszor szoktunk együtt teázni, aztán pizsamapartit tartunk, kilakkozzuk egymás lábujjkörmeit, majd... itt jön a kedvenc részem... kifésüljük és befonjuk egymás haját! El sem hinnéd milyen ügyese keze van legkedvesebb barátnőmnek! – áradoztam nagy beleéléssel, majd a fiú hajára pillantottam. – Látom a te hajaddal is lehetne mit kezdeni, legközelebb mindenképpen meghívunk majd! – tettem fél kezemet a szívemre, mintha esküdnék arra, amit mondtam. Próbáltam komolynak látszani beszéd közben, de még a gondolata is elszörnyesztett annak, hogy valaha tényleg ilyen kapcsolatban legyek a könyvtárosnővel. Még a nagyanyámmal sem voltam ilyennemű kapcsolatban, nemhogy ezzel a vén könyvillatú paszulykóróval.
- Viccet félretéve, néhány Mardekáros szívózott egy kisebb diákkal ott, a másik soron. – intettem az említett tetthely felé, s közben újra felkaptam a könyvhalmot, hogy ezúttal óvatosabban induljak útra velük. – Nem szeretem, ha valaki nem a saját súlycsoportjában keresi gonosz tréfáinak áldozatát. Meg is bűnhődtek érte... majd megúszták egy tanári fegyelmezéssel, én viszont... hát ezt már láthatod te magad is. – mosolyodtam el és lassan elindultam két polc között, hogy a rendeltetési helyükre szállítsam papír és tinta alkotta terheimet.
- Nem bántam meg amit tettem, de mivel imádom Roxmortsot, vagyis inkább a lélegzetnyi szabadságot, amit nyújtani tud, egy másik időpontot jobban díjaztam volna.

***

Nem tudtam mit várjak ettől a névtelen levéltől, így hát minden eshetőségre felkészültem. Erre a látványra azonban mégsem számítottam. Oliver ott kuporgott egy felmosó veder tetején, mintha csak elrejtőzött volna valamilyen halálos vész elől, ami az iskola folyosóin pusztít. Ezzel mondjuk nem is lett volna baj, ebben az órában el is kell bújnia annak, aki tilosban jár, egyedül csak a látvány abszurditása és hát a méretek nem megfelelő eloszlása taszított a nevetőgörcs határára.
Szegény fiún látszott, hogy nem bírja igazán feldolgozni a megérkezésemet és azt, hogy kinevettem. Lehet, hogy azt várta volna, hogy megijedjek tőle? Ahhoz jobban kell gürizned, kedvesem! Vagy talán megbántottam a nevetéssel? De hát azt nem bírtam volna megtenni, hogy magamba fojtom! Talán valami tartós agykárosodást szenvedett, amíg reám várt? Vagy... Merlinre! Lehet, hogy ez a csapda? Lehet, hogy valamelyik gerinctelen őt használja fel ellenem? És... és... miattam esett baja?
Nagy kő esett le a szívemről, amikor végre megszólalt és egészen értelmes dolgokat kezdett mondani... vagyis hát, a kontextusnak megfelelőket. Ismertette a rögtönzött királyságának legfrisseb híreit, majd mire lereagálhattam volna, majdnem összetörte magát. Reflexesen kaptam felé, hogy segítsek megállni a lábán, de szerencsére maga is el tudta hárítani a bajt. Térjünk csak vissza arra az agykárosodott teóriára!
- Jól vagy? Egy királynak nem szabad meghalnia azelőtt, hogy nem születne utódja! – feltételeztem róla nagylelkűen, hogy még nincs gyereke, bár ezekben a mostani fiatalokban nem lehet már bízni (szólott a bölcs öregasszony).
- Akkor mégiscsak te írtad! – újabb nagy kő esett le a szívemről. Rémes vagy, Bradley, minek hordozod a ketyegődön a fél Mount Everestet? – Ugyan, Ollie! Ha megijedtem volna, szerinted most itt lennék?  - vigyorogtam. Azért nem voltam ám halál nyugodt sem, de hülye lettem volna ezt bevallani.
- Tényleg? Bepótoltatod velem a múltkori kihagyásomat? De kedves vagy! – ha nem hallottam volna közeledő lépteket még meg is öleltem volna. Úgy tűnik felvert valakit a szerencsétlen megingásával és megkapaszkodásával itt az imént. Vagy talán én nevettem túl hangosan? – Na gyerünk, húzzunk innen, de gyorsan! Valaki jön...




   credit
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Vas. 25 Jún. - 21:11
***

Könyvtár – Pár héttel korábban…
Oliver hangosan felnevetett Fawena Madame Cvikkerhez fűződő megjegyzésén, amiért meg is kapta a jutalmát: a sasorrú könyvtáros a szemüvege mögül gyilkos pillantásokat küldött felé.
Miután a lány felnyalábolta, és újra magas tornyokba rendezte a könyveket, Olivernek csak most tűnt fel igazán, hogy a könyvtáros milyen szigorú büntetőmunkát jelölt ki a számára.
- Segíthetek? – kérdezte, de a választ meg sem várva levett három-négy kötetet a kupac tetejéről. – Ketten gyorsabban haladunk. Csak ne szólj neki, mert a végén még azt hiszi, hogy imádok könyveket pakolni. – kacsintott, majd a lány oldalán belevette magát a végeláthatatlan kötetlabirintusba. Amikor elértek egy-egy, a listán kijelölt polcszámot, megálltak és ráhelyezték a megfelelő című könyvet. Egy idő után rutinosan mozogtak a papír-és tintaillatú útveszőben.  Pakolás közben figyelmesen hallgatta Fawena-t, aki elmesélte, miért is kell a könyvek között töltenie a tanulásmentes hétvégét. Kiderült, hogy a tettért jutalmat, nem pedig büntetést kellett volna kapnia. A Roxfort falai között sincs igazság.
- Nagyon sajnálom, hogy emiatt büntetést kaptál. Az én olvasatomban inkább hős vagy, egy igazi griffendéles, aki a házunk jelmondata szerint cselekszik. Van egy olyan sejtésem, hogy alaposan megbánták, hogy ujjat húztak veled. – elvigyorodott. – Mit csináltál velük? Megátkoztad őket? – kérdezte, miközben két vastag gerinces, fekete bőrkötéses könyv között csúsztatta Arsemius Mixel Ismerkedés a varázsitalokkal című művének viharvert példányát. – Sajnálom, hogy ki kellett hagynod a kirándulást. De van egy olyan érzésem, hogy hamarabb bepótolhatod, mint gondolnád.
Madame Cvikker könyvtemplomában Oliver fejében egy szövevényes randevú terve kezdett alakot ölteni…
***

Roxfort – Roxmorts – Jelen
- Jól vagy? Egy királynak nem szabad meghalnia azelőtt, hogy nem születne utódja! 
Oliver olyan bambán vigyorgott, mintha Fawena vidító varázs-bűbájt küldött volna rá. Zavarát igyekezett megfeszült mosollyal leplezni. Bele sem mert gondolni, hogy kívülről mindez hogy is nézhetett ki. Próbált parancsolni a lábainak: a térdremegése ugyan elmúlt, de a talpán még mindig libikókaszerűen hintázott. Azzal, hogy a lány egy viccel üti el a szerencsétlenkedését, a szívére nehezedő mázsás vörös szégyentégla habkönnyű szivaccsá változott. És ez újra meghozta hangját és a bátorságát.
- Persze, minden rendben, csak gondoltam, bemutatom, hogyan hajolnak meg a lovagok az asszonyok előtt a királyságomban. – mosolygott. Alig láthatóan megtörölte a nedves tenyerét a kabátja hátuljában.
- Akkor mégiscsak te írtad! Ugyan, Ollie! Ha megijedtem volna, szerinted most itt lennék?- Bármennyire is örült, hogy Fawena nem ijedt meg a névtelen levelétől, a legnagyobb boldogságot a félszegen feltett kérdésére érkező válasz miatt érzett:
- Tényleg? Bepótoltatod velem a múltkori kihagyásomat? De kedves vagy!
Soha nem érezte magát még ennyire megkönnyebbültnek. Egy hosszú, örömteli pillanatra mindent elfelejtett: a bosszúvágyát édesanyja gyilkosai iránt, a kviddics bajnokságot, a közelgő vizsgák okozta bizonytalanságát. Már épp nyitotta volna a száját, hogy szavakba öntse a gondolatait, amikor az ajtó résein keresztül hangulatromboló kígyóként vadul kopogó cipősarkak sziszegése szűrődött be. Meghallották őket!  Véget érhet a roxmorts-i kirándulás, mielőtt elkezdődött volna…A tekintete az ajtókilincs és Fawena arca között ugrált.
- Na gyerünk, húzzunk innen, de gyorsan! Valaki jön...-  fogalmazta meg helyette a tervet. Oliver bólintott és a lányt megkerülve, résnyire kinyitotta az ajtót: a cipőkopogások hangereje erősödött, majd a fejét óvatosan kidugva a folyosóvégén megpillantott egy kékes fénygömbbe burkolózó emberi alakot.
- Közeledik! – nézett hátra a válla fölött cinkostársára. – Siessünk. – elmormolt egy varázsigét az orra alatt – a pálcahegyének fénye kialudt - a tárolóra áthatolhatatlan sötétség ereszkedett -, majd, ha a lány megengedi, gyengéden megszorítja a kezét, és a bejárati csarnokon átvágva kéz a kézben kiszaladnak a hatalmas tölgyfaajtón. Abban a pillanatban, hogy a szárnyas kapuk halkan becsukódtak a diákok háta mögött, a kopogó cipő tulajdonosa elhaladt a seprűtároló mellett és befordult a márványpadlós előcsarnokra. Egy pillanatra megtorpant és gyanakvóan méregette a bejáratot. Világító pálcájának fénye megvilágította a tölgyfaajtó feletti kőszörnyeket. Feszült vonásai kimerülten csillogtak. A tekintetébe mintha árnyalatnyi szemrehányás vegyülne, ahogy megpillantja a Roxfort köves őreit. De az éber, faragott arcú szörnyek, mint mindig, most is némán őrizték a tilosban tekergőző diákok titkait.

***
Szaporaléptekkel távolodtak a hatalmas tölgyfaajtótól és azon túl járőröző folyosóellenőrtől. Csak akkor lassítottak, amikor biztonságos távolságra kerültek a kastélytól. Oliver a mellkasát masszírozva nézett fel az ódon kőépület ablakpárkányaiban aranysárga tűztáncot járó gyertyamécsekre. Ez nem sokon múlt…
- Huh – sóhajtott- Majdnem lebuktunk! Jó, hogy meghallottad a veszélyt! – rámosolygott a lányra, majd egy kis pihenés után ráléptek a kastélyból kivezető ösvényre. Érezni lehetett, hogy megérkezett a tikkasztó nyár: az esti órák ellenére kristálytiszta, kellemes, már-már meleg idő volt, amin az olykor felkelő szelő enyhített egy kicsit. Az égbolton egyetlen felhőfátyol sem zavarta a határtalan kilátást a fényesen izzó csillagokra. Tökéletes idő az esti andalgáshoz…
Mondj már valamit! Kérdezz valamit! – visszhangoztak az utasítások Oliver fejében. A fiú egyre növekvő zavarában a kabátja ujjával babrált, a tekintete a lány arca és az iskolai rendezett sövényparkja között pattogott.
- Nagyon jól néz… - pár pillanatnyi habozás után hozzátette: -…a kabátod!
Nagyon jól nézel ki lett volna a helyes mondat. Idióta!
- Tudod, egy kicsit nyomoztam utánad –a szavak szinte maguktól hagyták el a száját. – Tényleg igaz, hogy gyógyító szeretnél lenni? Nagyon szép szakma. Megkérdezhetem, hogy miért döntöttél mellette?
Nagyon remélte, hogy nem lesz túl erős a nyomozás szó. A névtelen levél mellé hozzáadva már-már azt hiheti, hogy Oliver egy megrögzött pszichopata.
Addig-addig dohogott magában, hogy mire észbe kapott, már át is haladtak a birtok határát védő, impozáns kétszárnyú kovácsoltvas kapun. Oliver a válla fölött hátrapillantott a szárnyas vadkanszobrokkal díszített oszlopokra, amik védelmező kőóriásokként magasodtak a diákok fölé. Akárhányszor sétált el mellettük, mindig azt érezte, hogy a faragott, kifejezéstelen tekintetek megrovóan figyelik. Igaz, ezt általában akkor érezte, amikor tilosban járt.

Oliver felhúzta a kabátja ujját, és rápillantott az órájára. Még időben vannak. A ló nélküli fiákerek megszáradt keréknyomait követve némán baktattak Roxmorts-felé. A felhőtlen égbolton ragyogó Hold sápadt fénye nyaldosta a földútba vájt lábnyomaikat. Amíg a kastély parkjának növényvilágát rendszeresen és nagy gonddal ápolták, addig a dűlőút már régen nem látott kertészt: az út közepére tavaszi viharokban meghajolt, a földből félig kifordult lombos fák szomorú látvány nyújtottak: a földet sárba ragadt, holdsütötte levélkönnyek és letört gallydarabok borították. Az ösvény mindkét oldalát ápolatlan kócos gazcsokor és formátlan sövényfal szegélyezte. Oliver haját borzoló kellemes, kora nyári fuvallat édes virág-és gyümölcsillatot fújt a dűlőútra.

Ahogy elhaladtak egy illatos, élénk lila színű levendulabokor mellett Oliver tekintete a virágszirmokról a lányra vándorolt. Annyi mindent akart kérdezni tőle, de az izgatottság miatt fullasztó golflabda-méretű gombóc nőtt a torkában. Nagyon szerette volna, hogy a meglepetés, amivel Fawena-nak készült, a lehető legjobban sikerül.

További húsz perc telt el csendesen, míg végül a lefelé lejtő sötét, fiákerösvény végre ráfordult egy hosszú felhajtóútra, rálátást engedve a sínszalaggal átkötött vasútállomásra. A bokrok levélfüggönyei mögül kiszűrő tücskök monoton hegedűkoncertjét távoli, vidám zsibongás és dobok ritmikus „óbégatása” váltotta fel. Oliver elmosolyodott. Hát nem késték még le! Legszívesebben cigánykereket hányt volna örömében, de már így is eléggé bolondot csinált magából. Még egy Felmosó-vödör Herceg sem engedhet meg magának ilyen viselkedést!

Ahogy haladtak a faluba, a felhajtó utat körülölelő növényzet egyre erőteljesebben ritkult, míg végül a sárpecsétes ösvény előbb aprókavicsos murvaárnyalatba, majd összefüggő betonágyba végződött. A vidám zsivaj olyan erősen ostromolta a vasútállomás ablakainak spalettáit, hogy sikerült teljesen elnyomnia a kellemes kora nyári szellő fütyülését. Oliver megtorpant a keskeny, sötét peronon és keresően párszor körbeforgatta a fejét. Látta a hosszú, Londonig érő sínpályákat, a hatalmas toronyórát és egy leselejtezett téglavörös gőzmozdonyt. Pár pillanatig némán kutatott, majd halkan csettintett egyet. A tekintete perzselő vágyakozástól és lelkesedéstől izzott.

- Gyere, megtaláltam az utat! ¬– elmosolyodott. Oliver - ha vele tart- átvezeti Fawena-t a fehérre meszelt, oszlopokkal alá támasztott cseréptetős szűk sikátorszerű átjárón a főtérre, ahol az összeverődött tömeg miatt egy gombostűt sem lehetett leejteni. A gőzölgő karamellás –a mellettük lévő mozgó édességet áruló kocsiról áradt - párlatfüggönyben fürdő tér közepén egy hatalmas bíborleples színpad feküdt. Fölötte kifeszített zászlóméretű molinó cikornyás felirata szerint Oliver és Fawena egyenesen a Varázslatos Vízinövények Fesztiváljára érkeztek. Megkönnyebbült halk sóhajával párhuzamosan végre feloldódott a gombóc a torkában.

- Megjöttünk. – súgta a lány fülébe. – Nézzünk körbe. – vette fel az ötletet, és ha Fawena-nak van kedve, akkor csatlakoznak a színes dísztalárok vidáman hullámzó tengeréhez.
- Nemrég tudtam meg, hogy újra megrendezik a fesztivált. - a zsebéből előkotorta a Reggeli Próféta egyik kivágott cikkét. Gondosan szétnyitotta, és a lány felé nyújtotta. – 1923-ban rendezték meg először és állítólag az ország minden pontjáról érkeznek varázslók. – rámutatott egy nagyobb, tőlük karnyújtásnyi távolságban felhúzott viharszürke sátorra. Az oldalára tűzött pergamenlapon a következő állt: Zsubsz-pont. Nagy lehetett a forgalom, mert egy nyúzott arcú fiatal lány fáradtan gyűjtötte össze az elhasznált konzervdobozokat, sörösüvegeket, kilyukadt focilabdákat. A műanyagdobozban – ahogy Oliver meg tudta figyelni – egy kettétört WC-kefe, egy szamárfüles, málló borítójú könyv és egy lapos gumikerék is pihent.
Ahogy elhaladtak a sátor mellett, a szemük elé tárult a fesztivál zsibongó, sátrakkal telezsúfolt területe. Élt a gyanúperrel, hogy a zsúpfedeles házakon – amik télen a hófedte cseréptetőikkel úgy festettek, mint egy karácsonyi képeslap - átmenetileg zsugorító bűbájt hajthattak végre, mert a falu utcái szélesebbnek, a sétálópark pedig tágasabbnak tűnt a megszokottnál.

A Varázslatos Vízinövények Fesztiválja – a neve ellenére egyetlen vízinövényt sem látott – egy tágas, nyitott programparkból, és egy vége láthatatlanul hosszú, macskaköves sétálóutcából állt. Utóbbinak a vége egészen Roxmorts határán lustán elterülő hegy köves lábáig ért. A megsokszorozódott utcai lámpákat – öt méterenként váltották egymást – hosszú, narancssárgán világító lampionfüzérrel kötötték össze. A mágikus - ellenáll a szélnek és az esőnek - lángokat a legkülönfélébb formájú és anyagú burával fedték le. Oliver és Fawena láthatott többek között papírból készült seprű és sárkány alakút, de akadt selyemből készült tündérmanó is.

A macskaköves sétálóutca mellett már a színpad - a gondosan felpakolt dobfelszerelés, a gitár, a lant, a cselló és a skót duda egyelőre még magányosan ásítozott- közvetlen területe is számtalan lenyűgöző, színes programmal kecsegetett. Közvetlenül a koncerthelyszín mellett hatalmas, egybefüggő sátor tornyosult a vendégek fölé. A lenge vászonfalak mögött hosszú sörpadokat és még hosszabb söntés állítottak fel. Az italpulton a falu két konkurens kocsmája osztozkodott: az egyik felét a Három Seprű – a csinos, bár meglehetősen csapzott Madam Rosmertával a fedélzeten -, a másik a Szárnyas Vadkan italkínálata foglalta el

Kétségkívül ez volt a tér leghangosabb helye: az alkoholtól kipirult, meglehetősen jókedvű boszorkányok és varázslók műanyag poharakból, literszámra döntötték magukba a selymes és meglehetősen erős mézbort. Az ínyencebbek meggyvörös italt szürcsölgettek. A kiálló koktélesernyő levakarhatatlan légyként piszkálta az orrukat. A Szárnyas Vadkan pultjánál az egyik tölgyfahordó dugója váratlanul lepattant: a ragacsos mézbor gejzírként árasztotta el a pultot, a bódult állapotban lévő vendégek legnagyobb örömére. A hangos ováció közepette a csapos reménytelen harcot vívott a megvadult mézbor-folyóval.

A térről induló macskaköves ösvényt színes, kisebb-nagyobb sátrak és fedél nélküli standok szegélyezték. A legtöbbet a helyi üzletek eladói és vezetői lakták be, de akadtak olyan ismeretlen kofák, akik kizárólag a fesztivál kedvéért érkezett a faluba. Ahogy ráléptek a sétálóutcára, az orrukat karamellás csokoládé illat csapta meg. Hamar ki is derült, honnan érkezett a tömény cukorfelhő: ahogy egy halvány rózsaszínű taláros boszorkány kitért előlük, szembetalálták magukat a Mézesfalás csokoládébarna sátrával. Oliver, ha Fawena engedi, akkor a kezét megfogva a világ legfinomabb édességeit áruló bolt kínálatához vezeti. A hosszú árusító asztalok és polcok roskadásig tele voltak a legkülönfélébb nyalánksággal. Amikor beléptek a meglepően hűs sátorban - talán hő-hűtő bűbájt szórtak ki rá – az eladó épp egy gömb alakú üvegtálat töltött fel színes csomagolópapírba öltöztetett kövér, krémes nugát bonbonokkal. A „csokoládés akvárium”mögötti hosszú asztal egy részét ökölnyi méretű, rózsaszín kókusz-jégkrém kockák foglalták el. Mellette csinos édességtornyokba mézszínű karamelltömböket, pezsgőcukros dobozokat és mentolkrémes minyonokat rendeztek olyan magas, billegő cukortornyokba, hogy mögüle az eladóból csak a „lebegő” feje látszott. Az asztal végében felállított polcokon hurkapálcákra szúrt, piros cukrozott almacsokrok és hüvelykujjnyi méretű őszibarackgerezdek csábították az édesszájú gyerekeket. A tekintetük vágyakozástól, a kezük ragadós „cukorkesztyűtől” csillogott.

A sátor sarkában két tölgyfahordó is pihent. Az egyik Bogoly Berti féle Mindenízű Drazséját, a másik elvarázsolt – egy-kettő megszökhetett a csomagolásából, mert a hordó gyomra vidám brekeget - Csokibékákat rejtett.

Oliver vásárolt két jéghideg kókusz-jégkrémet – remélve, hogy Fawena szereti. Bízott benne, hogy az édes nyalánkságtól kellemesen felfrissülnek, mert az összeverődött tömeg a sétálóutcát forgalmas sivataggá változtatta. A Mézesfalás sátrából kilépve, elmerengve figyelte a köpenyüktől megszabadult varázslókat és boszorkányokat. Jó érzés volt látni, hogy a világban növekvő fenyegetettség ellenére is léteznek még olyan dolgok, mint jókedv, nevetés, fesztivál. Oliver és Fawena között „hajmeresztő” tempóval átfurakodott egy tizenéves forma, játékseprűn lovagoló fiú. A szülők ziháltan, a pulykaméregtől vöröslő arccal próbálta utolérni a gyereküket. A felbőszült süveges varázsló – feltehetően az apja – véletlenül meglökte Olivert, aki az egyensúlyt elvesztve kis híján rádőlt a lányra. Az arca pár centire állt meg Fawenáétól. Egy hosszú pillanatig belefúrta a tekintetét a gyönyörű mogyoróbarna szemekbe.

- Ne haragudj. – suttogta, majd elhajolt a lánytól, és gyorsan rendbe szedte a vonásait, és elindult – ha Fawena is vele tart – a macskaköves utcán. A Mézesfalás után következett az Aranytalár Varázslódivat divatos sátra. A vászonajtón át távozó boszorkány olyan tágra nyitotta az „üzlethelyiség” száját, hogy a két tilosban settenkedő diák zavartalanul beleshetett: az eladópulttól balra hosszú, kereken guruló fogas-paravánt állítottak fel. Az elegáns fogasokon a világ minden színében és fazonmintájában árultak talárokat. A hagyományos és ünnepi alkalmakra szánt öltözékek mellett akadt néhány igazán extrém kialakítású és mintájú ruhadarab. Jobbra különleges süvegekből és lábbelikből válogathattak a divatra fogékony látogatók. Oliver csak most vette észre, hogy a sátorszája előtt két, sajtgurigára hasonlító pódiumon maguktól mozgó próbababák hirdették az akciós ajánlatokat. Ha mást nem is, annyit mindenképp megtudott, hogy az idei nyár színe az arany lesz, legalábbis ebből a színárnyalatból árulták a legtöbbet.

Oliver minden sátornál megkérdezte, hogy Fawena megszeretné-e nézni a kínálatot közelebbről. Ha nemmel válaszol, akkor folytatják útjukat a kirakodó ösvényen. Arcán gyermeki vigyorral nyugtázta, hogy Zonkó sem hagyja ki a remek alkalmat – a sátor percről-percre más színárnyalatot öltött -, hogy rásózzon a gyanútlan érdeklődőkre néhány hasznavehetetlen, ám az iskolai gondnokok és a szülők számára rémálommal felérő portékát. Közvetlenül a bejárat mellett egy hatalmas doboz tárgyagránátokkal volt tele. Mögötte az összecsukható, olcsó minőségű műanyag polcokon csuklasztocukrok és békanyálas szappanok pislogtak a betévedő mágusokra. A kínálat ékkövére – és egyben akciós tárgyát -, az orr-rágó csészére kifejezetten kreatívan hívták fel a figyelmet: a sátor sarkában kialakítottak egy hagyományos angolteázót.  A csipketerítős teaasztalon egy porcelán kanna - az „orra” halvány gőzölgött-, egy kisfülű tejkiöntő és egy tálca vajas aprósütemény pihent. Falábai puha szőnyegen álltak, két oldalról pedig két kényelmes, bézsszínű zsámoly támogatta. A rögtönzött teasarok felett egy nagy tábla hirdette, hogy ingyen tea. A trükk az volt, hogy a gyanútlan áldozat orrára a csésze azonnal ráharap, amint „harapnivaló” közelségbe kerül vele. Oliverék végignézhették, ahogy egy külföldi varázsló – német lehetett – szitkozódva igyekszik lerángatni magáról a dühös kis csészét, ami szemmel láthatóan nagyon élvezte a helyzetet. Oliver mosolyogva Fawena-hoz fordult:
- Esetleg egy teát? - kérdezte vigyorogva. Ha nemet int, akkor a macskaköves sétálóutcán tovább sétálva elhaladnak Calamus Pennaboltjának kitelepülése mellett. A sátor érdekessége, hogy az eddigiekhez képest kívülről és belülről is sokkal magasabb volt. Ennek az az oka, hogy egy óriási sastoll-pennára hasonlított, s bár Oliver nem érhette el, de biztosra vette, hogy igazi toll lengedezik a kora nyári szellőben. Az írószer mellett nem hagyományos árusító bódét állítottak fel, hanem igazi játéksátrakat. A nyitott falú vászon „csarnokban” több, három-négyszemélyes asztal kapott helyett. Vidám nevetések és bosszús szitkozódások közepette, zömmel középkorú, pocakos varázslók játszották a végeláthatatlan varázslósakk és köpkő- meccseket. Oliver pont akkor nézett oda, amikor az egyik dühtől vöröslő férfi királyát egy megvadult ló szilánkokra tiporta. Az utca végéig hallhatták a vesztes fél „Csaltál! Nem játszom veled többet!”- rigmusait.

A macskaköves út végén az egyik házból – aminek érdekes módon abnormálisan nagy udvara volt – ínycsiklandozó illatok szöktek ki az utcára. Egy étterembe botlottak, ami az édességek helyett tápláló harapnivalókat kínáltak. A helyiségből erős, olajos sült hal illat áradt, de a kerítésen átnézve a két fiatal láthatta, hogy az udvaron meggyújtott tűzköveken sültek a zsírban és szaftban tocsogó tárcsás húsok. A mágikus grillpultok mellett – a húsok önállóan forgatták magukat –féltucat kondérban levesek és főzelékek rotyogtak vidáman. Oliver kicsit megbánta, hogy a suliban degeszre tömte magát. A műanyagtálba ömlő burgonyaleves látványától összefutott a szája. A hátuk mögött, az étteremmel szemben, az Abszol útról ismerős Florean Fortescue nyitott meg átmenetileg a fagylaltozóját. A tágas, fakerítéses teraszon, a színes napernyők alatt hatalmas gyümölcskelyhek csillogtak az asztali fáklyák fényében.[enter]
Oliver épp meg akarta kérdezni Fawena-t, hogy kér-e egy fagyit, amikor odalépet hozzájuk két fiatalabb boszorkány. Az arcukon fáradt, de türelmes mosoly, a kezükben összehajtott pergamentekercs pihent.
- Kértek térképet? – szólították meg őket.
- Jó ötlet, köszönjük! – bólintott, majd hálás mosollyal arcán átvette a lapot. Visszafordult a lányhoz, és kibontotta a programtérképet. Oliver az évek során megszokta már, hogy a varázslóvilágban minden izgalmasabb, mint a normális világban, de ez még így is szokatlan volt. A pergamen egészét egy hatalmas, folyamatosan mozgó térkép foglalta el: a különböző sátrak és éttermek - kávézók- fagylaltozók miniatűr másai emelkedett ki a száraz papír fogságából. A térkép legérdekesebb része a folyamatosan vibráló, halvány vörös pötty volt, ami a helyzetüket mutatta.
Oliver rábökött a színpad-ikonra, és homlokráncolva böngészte olvasni kezdte a szövegbuborékba felugró feliratot. Az arca izgalomtól ragyogott.
- De jó, mindjárt kezdődik a Walpurgis lányai-koncert! – kurjantott vidáman. – Tudod, ez az a rock zenekar, ami évtizedek óta a szakmában van, mert a tagjai az együttes családjaiból kerülnek ki. Jó kis üzleti modell! Megnézzük? – szélesen mosolyogva, a Durr-durr- durrfarkú szurcsókok kezdetű rock ballada refrénjét dúdolva a lányra pillantott. – Hohó, mindjárt kezdődik!
Ebben a pillanatban, mintha a koncertszervezők is Oliver igazát akarták volna bizonyítani: a Roxmorts határában tornyosuló hegyről és közvetlenül a színpad mellől is féltucat Filibuster – tűzijátékot lőttek az ébenfekete égboltra. A színes robbanófej az „ütközés” után milliónyi apró, szivárványszínű szikrasziromra szakadt szét.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Fawena Bradley

Fawena Bradley

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
1
▽ Avatar :
Lily Collins

»
» Csüt. 29 Jún. - 20:25
Oliver & Faw



Vicces fiú volt ez az Oliver Moore, annyi szent. No de hogy imádna könyveket pakolgatni, azt még Merlin sem hitte volna el róla, nem hogy Madame Cvikker. Az inkább idegesítette volna a vén csotrogányt, hogy nem azt látja, egymagamban kínlódom a könyvekkel. Igen, mindenki a szememre vetheti, hogy „bolond vagy, Bradley, hát egyetlen pálcaintésedbe kerül és a könyvek úgy követnek téged, mind fekete áldozati kakast az arnyéka...”. De nem, kedveseim, az áldozat itt csakis én vagyok, pálcafosztott lény a könyvtenger áramlatai alatt. Még szerencse, hogy akadt egy kis segítségem.
- Hős? Ugyan! – felnevettem. Tőlem távolabb álló jelzőt nem is találhatott volna, de kellemes, hazug bóknak könyveltem el. – Sajnos nem eléggé bánták meg. A Madame virgoncabb, mint hinnéd. Sunyin a hátam mögé lopózva úgy rámijesztett, hogy becsúszott egy plusz pálcamozdulat és kicsit félresikerült az az átok. – hát nem is én lennék az, ha minden tökéletesen menne. Pedig olyan szépen kigondoltam nekik azt a kis ajándékot. – És talán még úgy is esett, hogy felgyújtottam néhány könyvet... – nyomtam meg erőteljesen a talán szócskát.
- De mindent egybe véve, egyre inkább hajlok arra, hogy azt higyjem, a mi kis könyvkirálynőnk kígyópárti. – súgtam a fiúnak és közben a helyére csúsztattam néhány termetes művet. Igazából meg sem néztem, hogy mit hova teszek, nem érdekelt a tartalmi osztályozás, nekem bőven elég volt az is, ha a borító színben harmonizált a környező könyvekkel.
- Legyen úgy, ahogy mondod! – mosolyogtam, bár nem sok esélyt láttam rá, hogy lábam  egyhamar taposni fogja Roxmorts varázslatos, macskaköves utcáit.

***

Lankadatlan jókedvem, amit a fiú stresszhelyzethez való esetlen akkomodációja okozott, akkor sem apadt, amikor vakon rábíztam magam, hogy vezessen ki a Roxfort falai közül egy éjszakai járőrrel a nyomunkban. Amikor már biztosak lehettünk abban, hogy senki sem követ, felnevettem.
- Ez oltári volt! Merlinre, hogy hiányzott már egy kis adrenalin... teljesen bepókhálósodott a mellékvesém velőállománya itt a nagy RBF-re való készülődésben! – vigyorogtam és közben szaporábban vettem a levegőt, hogy a futás után visszaálljon a szívem belső békéje.
Nem értettem igazán, hogy jött ide a kabátom szépsége, de mint jólnevelt leány, megköszöntem a bókot. Az viszont már nagyon is felkeltette az érdeklődésemet, hogy bevalotta, nyomozott utánam.
- Ejha! Kezdjek félni? – tettem hátrafelé egy színpadias lépést, de vigyorom még mindig ott éktelenkedett az arcomon. Amikor kiderült mire is jutott a nyomozásával, fellélegeztem és lassan elkezdtem sétálni a falu felé. – Már megijedtem, hogy kiderítetted, teliholdkor akkora szőr nő a lábamon, hogy már be is tud göndörödni és a kedvenc ételem a véres pacal, bolondgomba ágyon pirított csótánydarabkákkal. – tettem szívem fölé a kezemet  megkönnyebbülést imitálva. Egyszer tényleg megkóstoltam a csótányt madáralakomban és hát azt kell mondanom, túl van értékelve.
- Viccet félretéve, tényleg gyógyító akarok lenni. Vagyis inkább akartam, mert úgy tűnik nem fog összejönni. Szeretnék segíteni az embereken, megszűntetni a fájdalmukat, de talán ezt másmilyen módon is megtehetném... Sajnos nem rendelkezem minden olyan képességgel, ami ehhez a szakmához szükségeltetik. – dugtam zsebre a kezemet és megadóan felvontam a vállaimat. Sokáig tényleg azt hittem, hogy bármi lehetek, de így a célhoz közeledve egyre inkább rájövök arra, hogy az álmok nem mindig egyeznek meg a valósággal. – És Ön, Mr. Moore, mi lesz, ha nagy lesz? – kérdeztem újra mosolyt csalva az arcomra. A ma este nem telhet a melankólia és önsajnálat jegyében, nem engedhetem, hogy így legyen.

Az út további része csendben suhant tova, de én nem éreztem emiatt sem szorongást, sem unalmat. Egyszerűen csak élveztem azt, hogy egy pár óra erejéig szabad lehetek! Ahogy Roxmortsba értünk, Ollie újra átvette az idegenvezető szerepét és egy olyan falu képét tárta elém, amelyet sosem láthattam ebben a pompájában. Ha valaki azt hitte, Roxmorts karácsony tájékán a legszebb, akkor az még sosem látta a Varázslatos Vízinövények Fesztiváljának idején.
- Ollie, ez... – elakadt a lélegzetem és hirtelen milliónyi jelző özönlötte el az elmémet, de egyiket sem találtam méltónak az érzés kifejezésére. Inkább be sem fejeztem a mondatot, hagytam, hogy a szemem csillogása és az arcomról leolvasható csodálat együttesen tükrözze azt a bizonyos nevén nem nevezhető jelzőt.
Fél füllel hallottam a fiú által közölt információkat, útmutatásokat és ajánlásokat, de figyelmem másik részét az kötötte le, hogy minden dolgot megérinthessek, ami mellett elmentünk. Úgy éreztem csak így válhat valóságossá ez a csoda. A lampionok, fények, virágok, a vajsör és az édességek illata, a nevetések, a zene, az önfeledt mosolyok mind-mind egy olyan helyre repítettek, ahol bárki képes lett volna elfeledkezni minden rosszról, ami valaha is történt vele. Elfelejteni a vizsgákat, a bűntetőmunkákat, azt a sok értelmetlen halált, Voldemortot.
- Köszönöm! – mondtam hálásan Olivernek, ahogy átvettem tőle az ínycsiklandozó jékrémet. – És azt is köszönöm, hogy elhoztál ide. Ez olyan nekem, mint egy ajándék... meg sem érdemlem igazán. – mosolyogtam tiszta szívből a fiúra. Nem akartam, hogy még a pénzét is rám költse, hisz kije vagyok én neki? Csak egy lány a könyvtárból, aranyos mosollyal... Nemet intettem az orr-rágó csészében felkínált teára is.
- Így is mindig azt kapom az emberektől, hogy olyan dolgokba ütöm az orrom, ami nem nem rám tartozik. Nem kéne okot adjunk arra, hogy igazuk legyen. – nevettem és húztam is odébb, mert az agyam továbbra is csak azt traktálta „még, még, még”. És mintha gondolatolvasók lennének, két boszi lépett oda hozzánk, hogy ellássanak minket újabb programlehetőségekkel. Olyan szomorúnak nézett ki kiváltképpen az egyik, pedig lelkiismeret furdalás nélkül lehettek itt, ezen a csodálatos estén.
- Milyen szép a hajad! Nagyon egyedi! – mondtam az egyiküknek széles mosollyal, s a nő megsímogatva az egyik kék tincsét, kedvesen megköszönte a bókot. Reméltem egy hangyányit jobb lett az estéje, de nagyon nem is járhattam utána, mert ők továbbálltak és én újra Olivernek szenteltem figyelmemet.
- Csúcs! – ujjongtam, hogy még koncertre is mehetünk és ráadásul a méltán híres Walpurgis lányaira. – Esküszöm, Oliver, ha nem láttam volna a születési bizonyítványom, hogy februárban jöttem a világra, azt hihetném ez valamilyen szülinapi ajándék! – áradoztam és ahogy fellőtték a tüzijátékokat, tapsolni kezdtem, akár egy kisgyerek.
- Szaladjunk! Nem akarok lemaradni, még sosem láttam őket ilyen közelről! – azzal kézen fogtam a fiút és húztam is magam után a színpad felé. Nem álltam teljesen előre, hogy ha netán továbbállni lenne kedvünk, könnyedén megtehessük, de addig is, minden percét ki akartam élvezni, mert ez a kiruccanás ritka csodája volt az életemnek.




   credit
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Vas. 2 Júl. - 21:31
* * *

Hetekkel korábban…

Kutatómunka: pipa, medál: pipa, helyszín: pipa… A csúszós csigalépcsőn felfelé baktatva ismételgette magában a tökéletes randevú „terveinek” kellékeit. A Bagolyház különleges hely volt, legalábbis Oliver számára. Olykor-olykor, ha magányra, nyugalomra vagy a „huhogó” gondolataira vágyott, felsétált a kastély egyik legmagasabb tornyába, ahonnét festői panoráma nyílt a háborítatlan tóra és a lusta polipra.

Ahogy belépett a szárnyasok hálókörletébe, egyből megcsapta az orrát a mosdatlan madártoll és a grafitszürke bagolyürülék émelyítően sajátos parfümkeveréke. A kőpadló a keskeny ablakon beáradó tompa szürke megvilágításban - a meglehetősen borongós tavaszi nap virradt a kastélyra - ezüstösen csillogott és szárazan ropogott a lepottyantott, többnapos „gittől”. Az eddig békésen, a fejüket a szárnyuk aládugva szundikáló baglyok a belépő fiú láttán kíváncsi és egyre erősödő huhogásba kezdtek. A feje fölötti fagerendákon sorakozó éberebb szárnyasok hangos csőrcsattogással tudatták: készen állnak a feladatra. Oliver általában nem törődött azzal, hogy melyik bagoly kézbesíti a levelét; elkapta az első, keze ügyébe kerülő madarat. Ezúttal viszont nem bízta a véletlenre: a leggyorsabb szárnyas postásra volt szüksége. Szorította az idő.

Az ajtó mellé kifüggesztett pergamenlaphoz sétált. A jelmagyarázat a baglyok lábai köré kötött színes sebesség-fonalakhoz párosította a megfelelő példány nevét; rövid külső leírással. A szürke a leglassabb, a bíborvörös a leggyorsabb baglyot jelölte. Eltartott egy ideig, amíg Oliver megtalálta a megfelelő futárt: ha minden igaz, akkor a meglehetősen kisméretű, sárgásbarna példányt a bagolyház délnyugati sarkában találja, egy díszfán pihenve. A pergamenlap alá tolt apró kihúzható fiókokból álló szekrényből kivett egy hasított bőr kistáskát és egy vékony fonalgombolyagot. A polcról magához vett még egy befőttes gumival összekötözött, félig kiürített Bagolycsemegés zacskót.

A kiválasztott sárgásbarna példány meglehetősen kisméretűnek és szeleburdinak tűnt, így voltak kétségei a megbízhatóságát illetően. A bagoly – akit, a címke szerint, Ulrich-nek -, amit meglátta a közeledő Olivert, a szárnyait – repülést imitálva - bontogatni kezdte. Borostyánsárga szemei izgatottan mustrálták a csemegezacskót.

- Nyugalom, maradj már veszteg... - csitítgatta a gurgó - méretű madarat, aki olyan izgalomba jött a levél és a kötöző gombolyag láttán, hogy a puha, sikamlós tollak folyton kicsúsztak az ujjai közül. Alig bírta a tenyerében tartani. A levélkötözés egyenesen lehetetlen feladatnak tűnt. Az álmos csendet felkavaró zsivajba a Bagolyház többi lakója is becsatlakozott. Egy-két idősebb példány hangjába - akik megrovóan figyelték a kis társuk illetlen, „szakmaiatlan” viselkedését - megvetés, gúny és kétkedés csengett. Félóra kilátástalannak tűnő küzdelem és némi vér után – a madár rokonszenvét bizonygatva, a bőrét felhasítva bele-belecsípett Oliver csuklójába - sikerült a bagoly egyik lába köré a levelét, a másik köré egy kistáskát rögzítenie. Utóbbiba pár súlyosabb arany érmét csúsztatott. Még egyszer ellenőrizte a címzést - Abszol út 16.,Mágikus Menazséria -, majd, mintha csak a kvaff lenne, a hóna alá kapta a lelkesen huhogó futárját, és a keskeny ablakhoz sétált. Letette a párkányra a madarat és a lába elég pottyantott pár darab kövér, színes bagolydrazsét. A kis cinkostársa mohón „felporszívózta” a csőrével, majd még egyszer biztatóan Oliver szemébe nézett, és a szárnyait szélesen kitárva kirepült az ablakon.
- Jó utat! – suttogta a madár után. Egész addig bámulta a sárgásbarna szárnyak sziluettjét, amíg végleg el nem tűntek az esőfelhők sűrűn gomolygó tengerében.

* * *

Roxfort - Séta Roxmortsba

Fawena nevetése továbbra is a sellőkéhez hasonlított, igaz, Oliver eddig csak papíron „hallotta” a tóban élő csodálatos vízi lények zengő, szív melengető énekhangját. A bakancslistáján előkelő helyen szerepelt a találkozás a hullámok és a tóparti szirtek szirénjeivel. Ezt az élményt fokozta a lány kivételesen jó humora, és az a képessége, hogy a kínosabb és nehezebb pillanatokat is könnyedén fel tudja oldani. Gyanította, hogy ezekre a tulajdonságokra több fiútársa is felfigyelhetett már. A lelki szemei előtt látta, ahogy friss húsra vágyó dögkeselyűk módjára köröznek Fawena felett. Erre a gondolatra a gyomrában lévő kígyók is felébredtek, és görcsösen csavarodni és sziszegni kezdtek.  Nem volt sok ideje a belső tépelődésre, a lány gondolattépő hangja kampóként rántotta vissza a valóságba.

Oliver hangosan felnevetett a teliholdas szőrzetére és az ínyenc étrendjére vonatkozó megjegyzésén, majd kicsit elkomorult, amikor Fawena jövőbeni terveiről mesélt. Bár nem ismeri régóta, de a lángoló vidámságához és jókedvéhez nem illettek az ilyesfajta pesszimista felütésű gondolatok. Valami meghúzódhatott a háttérben, amiről talán nem akar mesélni. Diszkrét „támadást” indított, hogy lerántsa a leplet a mélyben rejtőző titkokról. Már ha volt.

- Szép szakma, és nagyon nehéz is. Talán a legnehezebb… - kezdte. Minden kilehelt szót alaposan megrágott. Nem akarta csakúgy visszaélni a bizalmával. – Kell hozzá önfegyelem, empátia, hidegvér és fájdalomtűrés. A magam részéről alkalmatlan lennék rá, és nemcsak azért, mert nem bírom a vért. A Halál így is a szomszédom – önkéntelenül is az alkarjához kapott. -, nem tudnék vele egy házban élni. De neked baromi jól állna, miért gondolod, hogy nem lennél rá alkalmas? Vidám, lelkes, vicces vagy. Nekem úgy tűnik, hogy szíven viseled mások sorsát, máskülönben nem kárhoztattad volna magad önként büntetőmunkára. – utalt vissza a könyvtáros incidensre. – Szerintem ezek azok a képességek, amikre igazán szüksége van egy jó gyógyítónak. A bájital testileg életben tart, de a gyógyuláshoz szükséges lelkierőt nem fiolába, mosolyba zárják. Ebben meg te vagy a legjobb.
Talán végét kicsit kevésbé romantikusan is megfogalmazhattad volna!
Amikor Fawena neki szegezte a kérdést, hogy mivel szeretne foglalkozni, pár percig szótlanul bámulta a fűszálaktól nedves cipője orrát. Ez a nagy kérdés. Az egyetlen kérdés, ami ebben a korban igazán számított. A válaszkeresést és a különböző képzések prospektusait az utóbbi hónapokban száműzte elméjének egyik eldugott, poros kartondobozába. Személyes tragédiájának árnyékában elég jelentéktelennek tűnt a pályaválasztás. És hiába teltek el hónapok, a karrierválasztást továbbra is halogatta. Igaz, még egy év hátra volt a roxfort-i tanulmányaiból.

-Őszintén? – tette fel a költői kérdést egy sóhaj kíséretében. – Fogalmam sincs. Mostanában nem sok időm volt ezen gondolkodni. Emlékszem, kis srác koromban auror akartam lenni. Apám, aki történetmesélő mugli volt, olyan meséket talált ki, amiben hős voltam. A legtöbbször Morgót, a születésemkor kapott kedvenc plüsskutyámat kellett megmentenem fabotot lóbálva. – elevenítette fel egy kedves, már-már elfeledettnek hitt emlékét. - Később úgy képzeltem el őket, mint azokat a szuperhősöket a mugli képregényekben. A hőstetteiket egy ország ünnepli. Idővel rájöttem, hogy nem vagyok olyan jó pálcaforgató, ami kellene ehhez a pályához. Inkább kutatni, felkészülni szeretek, nem harcolni. Mostanság arról álmodozom, hogy felfedező útra megyek. Kis izgalom, expedíció, ereklyegyűjtés. Ki kellene szellőztetnem a fejem, hogy átlássam a teljes képet. - vonta meg a vállát, majd rövid habozás után hozzátette: - Ha van kedved, velem tarthatnál. Elmerülhetnénk az idegen gyógyítók kultúrájában. - lassan elmosolyodott.

Bármennyire is izgult a rájuk váró roxmorts-i fesztivál miatt, egy kérdés azóta nem hagyta nyugodni, mióta jobban elmerült Fawena életében. Ennél jobb és csendesebb alkalom aligha adódik arra, hogy megkérdezhesse. Egy kicsit kivárt, majd ahogy a vakítóan fénylő Hold elől tébláboló felhőfüst szertefoszlott, Oliverből kibukott a kérdés:
- Milyen érzés? Mármint, amikor átalakulsz sólyommá? - tette hozzá. – Milyen seprű nélkül, szabadon, korlátok nélkül repülni? El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet egyé válni a széllel.
* * *

Roxmorts – Varázslatos Vízinövények Fesztiválja
Oliver időről-időre a sátrak portékáinak „rejtekéből” lopva a lány arcára sandított. Az az őszinte öröm, kíváncsiság és lelkesedés, ami a mosolyába, a lágy puha vonásaiba költözött, valósággal megrészegítette. Olyan erejű melegség, mámor és bátorság öntötte el a szívét, mintha legurított volna pár üveg lángnyelv whiskey-t. A színes vászonsátrak tengerében minden izgalma és idegessége forró karamellaként olvadt fel a mellkasában.
- Köszönöm! És azt is köszönöm, hogy elhoztál ide. Ez olyan nekem, mint egy ajándék... meg sem érdemlem igazán. - eddig minden erejére szüksége volt, hogy ne vigyorogjon egész este félbolond módjára a karamellillatú ösvényen, de amikor Fawena megköszönte neki ezt a kirándulást, olyan széles mosoly terült el az arcán, amit még mágiával sem lehetett volna leradírozni. Egyszerűen olyan csodásan érezte magát, amire „emberemlékezet” óta nem volt példa. Ha most megtámadná a falut egy seregnyi dementor, a patrónusa az országból is kikergette volna a csuklyás kedvszívókat.
- Nagyon szívesen, örülök, hogy jól érzed magad. - vigyorgott a jégkrémje mögül. A hűsítő édesség színe beleveszett Oliver arcára kiülő lángvörös pírbe. Sosem volt igazán az a macsó pókerjátékos.  – Aki megvédi az ártatlanokat a mardekárosok hátba szúrásaitól, az fesztivált és nem könyvtárazást érdemel. Bár Madam Cvikker-rel sem unalmas élet! – kacsintott.

Oliver a kezdetektől fogva nem túl objektív Fawena-val kapcsolatban – sőt, a fejében ömlengett róla -, de azt még a kívülállók is láthatták, hogy mennyire kedves. Az arcára kiült az őszinte csodálkozás, amikor látta, hogy megkíséri feldobni a fáradt fiatal boszorkányokat, akiktől a programtérképet kapták. Ez porszemnyi apróság lehet a legtöbb ember szemében, ám valójában olyan erő, ami csak a legerősebbekben van meg. Látványos hőstettekre bárki képes, de a valódi igazság mindig a részletekben bújik meg. Gyorsan a programtérkép lapjai mögé temette az arcáról kiülő büszke mosolyát. Nem akarta szóvá tenni a dolgát, nem akart nyálasnak tűnni. Helyette inkább átfutotta a koncertlistát és megkérdezte Fawena-tól, hogy lenne-e kedve megnézni a Walpurgis lányait. A koncert, a rövid ajánlás szerint, varázslatos, földöntúli élmény.
- Csúcs! Esküszöm, Oliver, ha nem láttam volna a születési bizonyítványom, hogy februárban jöttem a világra, azt hihetném ez valamilyen szülinapi ajándék! – lelkesen tapsolt a fellőtt tűzijáték láttán – Szaladjunk! Nem akarok lemaradni, még sosem láttam őket ilyen közelről!
Oliver elmerült a lány lelkesedésébe, és hagyta, hogy utánfutóként magával „vonszolja”. Vágtázó hippogriffek módjára belevetették magukat a tömegen, és csak akkor lassítottak, amikor megérkeztek a nagy színpadhoz. Találtak egy viszonylag szellős és praktikus helyet a bíborbársony lepellel leborított tribün sarkánál. Egész jó rálátásuk nyílt a zenekarra - akik épp a hangszereiket hangolták -, és ha akartak, könnyedén továbbállhattak. Amíg az énekes egy műanyag pohárban úszó mézsörrel melegítette a hangját, Oliver körbenézett a téren: elképesztő mennyiségű embert – a legkisebbektől a legnagyobbakig - vonzott a koncert. Akadtak olyan igazán lelkes rajongók, akik a frontember arcképét viselték a fedetlen mellkasukon. A mellettük lévő pár például rendezvényről-rendezvényre követi a zenekart, legalábbis a karukat színes karkötő toronyként díszítő fesztiválszalagok erre utaltak.

Oliver egy utolsó mohó falattal elpusztította a jégkrémje maradékát és egy tiszta zsebkendővel letörölte a szája szélére tapadt olvadt fagylaltdarabokat. A torka kapart a szomjúságtól és a ráragadó cukortól.  Lábujjhegyre állva a tömeg felett a söntéspult felé sandított. Jelentősen megcsappant a sor, bizonyára mindenki, aki eddig a koncertre alapozott, elfoglalta a legjobb helyeket a színpad előtt.
- Hozok valamit inni! – súgta a lány fülébe, majd a választ meg sem várva a fesztiválozók között átcsusszanva – sűrű bocsánatkérések közepette: sajnos nem egy bokát és talárszegélyt sikerült megtaposnia - a Három Seprű pultja felé vette az irányt. Nem kellett sokat várnia, hamar sorra került.
- Két pohár mézbort kérnék. – adta le a rendelését a nyúzott, karikás szemű Madam Rosmerta-nak, aki az irdatlan tömeg ellenére, kedvesen mosolygott a vendégeire. A fogadóban pallérozódó csaposhölgy rutinosan mozgott a poharak, üvegek és tölgyfahordók világában. Két műanyag korsót varázslatos gyorsasággal megtöltötte az aranyló, selymes színű borral, majd cuppanva letette a száradó, tisztítószeres rongytól vízcseppes pultra.
- Ha nem lesz más, akkor hat sarló lesz, kis drágám. – duruzsolta.
- Köszönöm, csak ennyi lenne! - Oliver leszámolt hat darab ezüst érmét a pultra; felkapta az italokat, majd sarkon fordult és belevetette magát a talárrengetegbe, ami - ha ez fizikailag még lehetséges -, percek alatt a másfélszeresére nőtt. A poharakkal a kezében a visszaút korántsem volt egyszerű és zökkenőmentes: a koncertezők, mindenfelől, folyamatosan lökdösték, nem kevés mézbort löttyentve a pólójára és a lelógó hajfürtjeire. Úgy érezte, mintha a tömeg hús-vér présbe fogta. Annyiszor léptek rá a lábára, hogy farmerjának szegélye és a cipője idegen lábnyomoktól, porosan és sárosan csillogott.
- Itt is vagyok. – bukkant fel váratlanul Fawena mellett. - Brutális tömeg van, alig bírtam átpréselni magam két részeg varázsló között. – fújtatott. – Csoda, hogy egyáltalán megtaláltalak. Remélem, szereted a mézbort. – a lány felé nyújtotta a hibátlan italmennyiségű poharat. – A vajsört túlzásnak éreztem ebben a melegben. – az utolsó mondata beleveszett a tömeg velőtrázó sikolyába, ütemes láb- és tenyérdobolásába. Néhány fiatal boszorkányon az első sorokban félőrült módjára tépték a hajukat.

A Walpurgis lányai elfoglalták a helyüket a hangszerek mögött. A frontember előlépett a gitárok, dobok és hegedűk erdejéből. A tekintetét végig a közönségen nyugtatva a pálcáját a torkához emelte:
- Jóóó estéééét Roxmorts! –a bozontos hajú, szaggatott taláros énekes mágikusan felerősített hangjába valószínűleg a kastély ablakai beleremegtek. Olivernek még így is erősen fülelnie kellett, mert a tömeg orkánerejű skandálása még a mágiát is elnyomta. A színpad mellett felizzó, az égbolt felé fordított reflektorok vérvörösre festették a sápadtan fénylő csillagokat.  – Nagyon örülünk, hogy veletek nyithatjuk meg a háromnapos Varázslatos Vízinövények Fesztiválját! – a szavait ütemes taps és sikolyok követték. Az énekesnő szavainak nyomatékot adva a hangszeres boszorkányok, bozontos sörényeiket rázva, megszólaltatták a hangszereiket. – Az első számunk ennek megfelelően legyen olyan szabad, mint egy hippogriff! – az utolsó szót erőteljesebben megnyomta. A közönség lelkes ordítása jelezte: igencsak népszerű a koncertnyitó nótát. A Varázsszem Rádió kívánságműsorában rengetegszer lejátszott A vad hippogriff, nem rossz hippogriff című sláger első dallamait már sikította is a hegedű-gitár páros.

A közönség még a korábbinál is vadabbul ugrált, üvöltött, sikított. A mellettük lévő rajongópáros olyannyira megveszett a dal első – erőteljes – soraitól, hogy egymásról kezdték letépkedni a ruhákat. A koncert végére csak pár mintás szövegszalag emlékeztetett az eredeti pólóra. Olivernek, aki nem kimondottan követte a Walpurgis lányainak a munkásságát, el kellett ismernie, hogy a kissé fiús kinézetű boszorkánybanda elképesztő energiákat mozgatott meg a pódiumon. Olyannyira, hogy a fiú lába önkénytelenül is bekapcsolódott a zenébe: a dobbal együtt csapta a földre a talpát, s miután kétszer lement a refrén, a frontemberrel és a tömeggel együtt énekelte a nótát. A dal tetőfokához érve a színpadkép egészen extrém alakot öltött: oldalról két idomár óvatosan – és meglehetősen aggódó arcvonásokkal – az énekesnő mellé vezetett egy igazi, húsvér hippogriffet. Oliver védelmezően megszorította Fawena karját, mert úgy tűnt, a különös teremtményt idegesítette a csillapíthatatlan lárma: a csőrével ingerülten csettintgetett, a szárnyaival pedig úgy legyezett, mintha el akarná söpörni az embereket. Szerencsére az állat borostyánsárga tekintetének vészjósló villogásán kívül nem adta más jelet a támadásra, így Oliver megkönnyebbülten figyelhette meg fura formájú állatot: a bronzvörös selyemtollazatú teremtmény teste, hátsó lába és farka lovakra hasonlított, a feje és a szárnya viszont óriási sasokra emlékeztetett. El kellett telnie egy kis időnek mire Oliver kimondottan szépnek látta a nyugtalanul toporgó hippogriffet.
A mézboros pohár műanyagszája felett rámosolygott Fawena-ra. Épp a legrosszabb időpontot választotta az ivásra, ugyanis a frontember olyat tett, amitől prüszkölve félrenyelt: felmászott a hátára, és az egyik kezével vastag bőr kantárt megrántva felszállt a színpadról. A levegőben, a színpad felett körözve tovább énekelte a refrént a közönséggel. Oliver nem bírta tovább: a látványtól olyan adrenalin fröccsöt kapott, amitől elordította magát. Érezte, ahogy az izgalom, mint édes méreg, a vérébe jutva szétáramlik a testében. A pulzusa belülről kaparta a bőrét, a szíve minden dobbanással faltörő kosként próbált kijutni a bordázott börtönéből, az agyára pedig mámoros köd ereszkedett.
Az énekesnő leírt még két kört a dülöngélő-éneklő közönség felett, majd fokozatosan ereszkedve elegánsan landolt a színpadon. A hippogriff – aki meglepően nyugodtan tűrte a repkedést - hátáról leugorva belehörgött a mikrofonba, majd mindkét kezét a levegőbe emelve, behunyt szemmel hallgatta, ahogy a dob még egy utolsó, csontropogtató záró ütemet beleüvölt a tömegbe. A szám véget ért, a gondozók pedig megkönnyebbült mosollyal, integetve levezették az állatot a színpadról.
- Ez zseniális! – súgta a lány fülébe, miközben bekapcsolódott az ütemes vastapsba. Legszívesebben újra átélte volna ezt az élményt. A Walpurgis lányai azonban nem pihentek, már készültek is a következő számra:
- Csodálatosak vagytok! – üvöltött bele a mikrofonba a frontember, aki még csapzottabbnak tűnt, mint három perccel korábban. A levegőt zihálva vette, a homloka úszott az izzadságba, de a tekintete vad szenvedélytől és büszkeségtől lángolt. - A következő számunk sokkal édesebb lesz!
Ennyi elég is volt a közönségnek, akik már rá is zendítettek az Édes Drazsé című szám első soraira, aminek a szövegét - a mögöttük lévő beszélgetést diszkréten kihallgatva - egy traumatikus Bagoly Berti féle Mindenízű Drazsé kóstolásának élménye ihlette. Oliver, amíg a zenészek felkészültek a következő számuk eljátszására, nagyot kortyolt az italból. Az édes bor, Fawena társasága és a tömegpulzáló energiája bódítóan hatott Oliverre. Rámosolygott a lányra.

A gitár, a dob és a hegedű hármasa vidáman pattogva megszólalt, az énekes pedig egy teljesen más stílusban elénekelte a nóta első versszakát. A hangja, a dal nevéhez méltóan, édesebben csengett, szinte érezte is az édes drazsék ízét a szájában. Természetesen ez a szám sem múlhatott el fantasztikus meglepetés nélkül: hasonlóan a hippogriff-es nótához, a dal tetőpontján a fejük felett hangosan „felrobbant” az ég, színes drazséesőt hullajtva a táncolók talárjára. Oliver hangosan nevetve marokszám tömködte a nadrágja zsebébe a cukrokat. [enter]
A harmadik szám a beszédes Kviddics címet kapta, amit a Walpurgis lányai az angol seprűválogatott tiszteletére írt. A dal érdekessége, hogy két versszak között a háttérben a himnusz egy sajátságos, rockos feldolgozásban, több boszorkányból és varázslóból álló kórusban csendült fel, miközben a csapat nemzeti színű talárjaiba öltözött seprűlovagok a fejük felett, két háromfős csoportba rendezkedve kviddics - meccset imitáltak. Állítólag az angol kviddics válogatott csapatkapitánya is tiszteletét tette a koncerten.[enter]
A negyedik szám az eddigiekhez képest sokkal lassabb dallamvezetés mellett építkezett. Oliver a síró hegedűt hallva először egy temetést vizionált maga elé. A tömeg kisvártatva keringőző párokra darabolódott fel, megidézve a bécsi udvar legpompásabb mugli uralkodói estélyeit. Oliver felhörpintette a maradék borát, majd megfogta a lány kezét, és maga felé fordította. Ma már másodszor nézett farkasszemet az igéző mogyoróbarna szemekkel:
- Szabad egy táncra?

* * *

Roxmorts – Koncert után…

Walpurgis lányainak gitárosa – aki a legcsapzottabb, izzadságban úszó bozontos hajfürtökkel rendelkezett – még egyszer rácsapott a húrokra, majd a hangszer és a koncertet beragyogó reflektor lámpák végleg kihunytak. A vastaps, ami már a ráadásdal ráadásának utolsó hangjegyeinél dörgő erővel felcsendült, a zenészeket hálásan körbeölelve egészen az öltőig kísérte. Oliver a Varázsszem Rádióban hallotta már a banda egy-két számát, de csak most értette meg, hogy miért is imádja őket egyöntetűen a varázsvilág. Sosem látott még olyan mágiaérzékeny embert, aki képesek volt pálca nélkül varázsolni. A puritán, mugli gitár és a dob úgy zengte be a fülledt, emberektől zsúfolt teret, mintha a húrok és a cintányér végig bűvölet alatt állt volna. Az énekesnő torkából feltörő hangok a főnixek leírhatatlan énekeihez hasonlított. A dalereje, hangulata – a látványról már nem is beszélve - olyan atmoszférát teremtett, amit sem szavakkal, sem bájitallal, de még bűbájjal sem lehet megidézni.

Nem véletlen –és ebbe Oliver is becsatlakozott -, hogy a közönség zsúfolt sorain csalódott, az óceán szomorkás hullámmorgására hasonlító morajlás futott végig. Túl gyorsan véget ért ez a csoda, amit egyetlen jelenlévőnek sem akaródzott elengednie. Oliver addig tapsolt és fütyült, amíg el nem fáradt a szája és a vörösen izzó tenyere. Percekig állt, földbegyökerezett lábakkal és nézte az üres, sötét színpadot, várva, hogy a combig felszakított fekete taláros frontember visszaszaladt, bejelentve, hogy a buli sosem ér véget. A taps fokozatos elcsendesülésével egyidőben valóban mozgolódást látott a tribünön, ám a felvillanó vakító fehér reflektorfényben – ami eddig vérvörös színben áztatta el a teret -, nem a zenekar tagjait, hanem egy szigorú tekintetű, élére vasalt, palackzöld talárt viselő boszorkányt pillantott meg, aki a kezében tartogatott programfüzetéből konferálta fel a következő programot. Oliver levette a tekintetét a színpadról, és a lány füléhez hajolt. Egy óra múlva kezdődik a nagy tombolóhúzás – két izmos férfi behozott egy kékes lángon égő mágikus serleget, amibe egy sarló ellenében lehetett a neveket bedobni. Felhívta a figyelmet, hogy a sörsátorban addig is a kviddics bajnokság záró mérkőzésének ismétlését lehet megtekinteni, a programnapot pedig egy össznépi táncos mulatság zárja.
- Gyere velem, van még egy meglepetésem. Utána visszajöhetünk.– az arcán cinkos mosoly suhant át, majd ha Fawena követi, akkor az oszló, nagycsapatokban hömpölygő tömegen át a színpad mellé „csalja”, ahol pár, maguktól mozgó konflis folyamatosan várta a vendégeket. Épp előttük csapta be egy rózsaszín, szívmintás talárt viselő varázsló az egyik kocsi ajtaját, így Fawena és Oliver elolvashatta az ajtajára ragasztott öblös feliratot: Madam Puddifoot Hintója

Hirtelen megértette, hogy miért nem látta a kirakodó sátrak kínálatai között a falu egyetlen, külön a romantikára vágyó párokra specializálódó kis kávézót. Eredetileg sétát tervezett, de ha már így alakult a fiáker biztosan kényelmesebb és gyorsabb lesz, bár a sziruposságától tartott egy kicsit… Mint később kiderült, nem alaptalanul félt.
- Várj meg itt! – fordult a lányhoz, majd a legközelebbi üres kocsihoz sétált, ahol egy mappát szorongató szemüveges varázsló álldogált. Mindössze tíz sarlójába került a konflis kibérlése, igaz, ez tartalmazta a felárat is: Oliver teljesen más utat kért, mint, amit eredetileg a sétakocsinak kijelöltek. Rövid tárgyalás után a ló nélküli, kétszemélyes „szekér” előállt. Oliver lovagiasan kinyitotta a felmatricázott ajtót Fawena előtt, amit szinte abban a pillanatban be is vágott volna: a kocsi belsejét halk robbanás rázta meg. A falba helyezett konfetti ágyúkból színes szalagok és mindent beterítő csillámpor terítette be bőrülést. A padlóba rejtett fúvókából – amit puha szőnyeggel terítettek le – szív alakú vízgömbök lebegtek a konflisban.
Oliver a tenyerébe temette a kezét. Úristen… Megfogadta, hogy soha többet még csak a közelébe sem Madam Puddifoot - jó ízlés ellen harcoló - kávézójának.
Egy Bíz bennem! – tekintetet Fawena-ra villantva az ülésre mutatott, remélve, hogy a lány beszáll a kocsiba. Ha így történik, akkor utána Oliver is bekászálódik a fiákerbe. A forgalmat irányító rikító - és mérhetetlenül ízléstelen - öltözékű varázsló, miután a fiatalok elhelyezkedtek a kényelmes ülésen, rájuk zárta az ajtót, a konflis pedig egy hirtelen rántással elindult a kijelölt ösvényen.
- Tetszett a koncert? – érdeklődött. A fiáker csendes magányában végre hallhatták egymás hangját, nem kellett túlordítaniuk az adrenalintól túlfűtött koncertezők tömegét. Ebben a pillanatban a lenyílt a faelválasztófal – a beépített konfetti ágyúk csöve halványan füstölgött: a beépített mini-bárpultból két, aranyszínben pompázó pezsgőspohár repült ki.
Ez már sok lesz… Dohogott magában. Már a csillámporos konfetti szirmok és a szíves buborékok is túlmentek minden határon, de a pezsgős pohár – így első ránézésre annak tűnt - egyenesen visszataszítóan hatott. Mindenesetre kénytelen volt elfogadnia az italt, mert a pohár addig kocogtatta a fejét, amíg a gazdája ujjai körbe nem ölelték a csillogó üvegtestet.
- Egy kicsit meleg van itt bent, nem gondolod? – fordult a lány felé. A fiáker mintha csak erre várt volna: a harmonikaszerű vászontető lassan hátracsúszott. Kimondottan örült neki, mert a fullasztó meleg émelyítő virágillattal keveredett, amitől kezdett felfordulni a gyomra. A hirtelen jött menetszél belekapott Oliver hajába, elfújva az egyre növekvő szégyenharagját, amit a kocsi iránt érzett. A giccses látványeszközök ellenére a kilátás pazar volt, ami egybe ötvözte a díszes lampionok fényét, a színes, mámorosan éneklő talártengerek izgatott vidámságát és az édes illatokat. Oliver úgy érezte, mintha több száz kilométerre az iskolától egy valóságos álomba csöppent volna.

Az előttük haladó fiáker finom balkanyar után a helyi fogadó felé vette az útját, ám Oliverék kocsija megállíthatatlanul robogott előre. Néha-néha hallani vélték, ahogy a fütyülő menetszél a fiáker elől elugró boszorkányok és varázslók szitkozódásait suttogja a két griffendéles diák fülébe. Elhaladtak a korábban felfedezett étterem mellett, majd a táj, ahogy a falu határához értek, látványosan megváltozott: a színes sátrak eltűntek, a zsivaj távoli, kagylóbazárt morajlássá szelídült, az édes karamell illatot a közeli, érintetlen legelő füves lehelete váltotta fel. A ritkásabban álló házakat hatalmas, megmunkálatlan termőterületek ölelték a keblükre.

A fiákert húzó láthatatlan „lovak” egy vad patadobbanással megálltak egy szemetes kuka mellett, ami mögött sűrű szövésű kerítésháló húzódott. Oliver izgatottan elmosolyodott. Megjöttek. Villámgyorsan feltépte a kocsi ajtaját, és segített – ha kéri – Fawena-nak kikászálódni a kényelmes ülés öleléséből.
- Nem szép a látvány…- motyogta a kukákat bámulva. Az egyik peremén egy sorvadásnak induló, koszos zokni módjára lelógó banánhéj pislogott Oliverékre. – De lesz jobb is!- tette hozzá, mosolyt erőltetve az arcára. Ahogy ott álltak, és nézték a kukákkal szegélyezett drótkerítést, Oliver egyre inkább elszontyolodott.

Remélve, hogy Fawena-nak még nem ment el a kedve a kis meglepetéstől, az egyik kuka mögé sétált, és széthúzta a kerítésből kivágott drótfüggönyt. Átmászott rajta, és ha a lánynak van kedve felmenni, akkor elindul felfelé a meredek hegylankán. A kanyargós ösvényt kisebb-nagyobb szikladarabok barázdálták, amik nagyon megnehezítették a járást. Szerencsére a felhőmentes égbolton ragyogó telihold olyan erősen sütött, hogy nem kellett vakon a sötétben tapogatózniuk. Oliver még így is időről-időre megcsúszott; nem egyszer egy hirtelen reflexmozdulat és egy kiálló, erős szikladarab mentette meg őt a megalázó hegyoldali bukfenctől.

Tüdeje szúrt, a combizmai sajogtak, a levegőt pedig már csak kapkodva tudta venni. Megtörölte a homlokát. Látta maga előtt a célt és Fawena boldog mosolyát, amiből erőt merített. Kisvártatva elértek egy nyílást, ami egy tágas, üreges barlangba vezetett. A meglehetősen nyirkos hely belsejében olyan koromsötét volt, hogy Oliver az orráig sem látott.
-Lumos! – suttogta, mire a pálcahegyén apró fénygömb nyúlt, megvilágítva a nem éppen bizalomgerjesztő barlangot. Hátrafordult a lányhoz. – Mutatni szeretnék valamit. Nyugi, nincsenek denevérek… elvileg. – az utolsó elhaló hangon dörmögte az orra alatt.
Macskaügyességgel bemászott a meglepően magas belterű barlangba. Ha a lánynak is feltűnik mellette, akkor a bejárattal szemben elnyúló, keskeny kijárat felé vezeti, ami egy tágas, fedetlen sziklateraszra nyílt.
- Maradj itt egy kicsit. Csak pár perc. – szólt hátra a válla fölött, majd kilépett a holdsütötte sziklaerkélyre. A meglepetés, amit utoljára tartogatott Fawena számára, meglehetősen öntörvényű volt, még úgyis, hogy Oliver felkészítette az érkezésükre.
Mi van, ha épp vadászik? - futott át rajta a baljóslatú gondolat, ami egy pillanattal később mély sóhajjal távozott a szívéből. Megigazította a pólóját, leporolta a nadrágját, majd jelzett a lánynak, hogy minden rendben, kijöhet.
Ha Fawena kijön, akkor a teraszon, egy nagyobb sziklakitüremkedésen egy gyönyörű Aplomadó-sólyommal találja szembe magát. A királyi állat felszegett, délceg fejtartással nézte a közeledő fiatalokat. Láthatóan épp falatozás közben zavarták meg: a poros sziklatrón egy félig megevett, vérző madártetem vérében tocsogott. Mellette féltucat kisebb-nagyobb csonthalom arról árulkodott, hogy a sólyom régóta a hegyen tartózkodott.
- Mivel ez a sólyom-faj csak Amerikában őshonos – kezdte, miközben a lány arcát kémlelte. –  ezért féltem, hogy nem lesz kapható. Szerencsére a Mágikus Menazséria tulajdonosa mindent meg tud oldani. Bár egy csomó papírt ki kellett töltenem. – zavarában a tarkóját vakarta. Most jött rá, hogy lehet, túlzásba esett. Mégiscsak egy élő madarat vett, s bár tudta, hogy Fawena sólyom alakot képes felölteni, de ez nem jelenti azt, hogy akar is egyet…

A tekintete a Fawena – sólyom párosról a lábuk alatt fényárban elterülő falura siklott. A fesztiválozok részeges lármája már csak tompa tücsökciripelésként csipkedte a dobhártyáját. Ilyen távolságból a fények káprázatosan csillogó ékszerdobozba csomagolták a falut.
A szíve zakatolt, a gondolatai egymást üvöltötték túl… Ne csinálj semmit… Kérlek…A józan esze  teljesen más mondott, mint a szíve…az elfogyasztott mézbor mennyiségtől újra fellobban a bátorsága. Eldöntötte!
Lassan megfordult. Lángoló tekintetét a lányra szegezte. Forróság öntötte a tarkóját, az arcát, a füleit. A keze és a lába úgy lebénult, mintha fejbe találta volna egy kósza kábító átok. Bátorság.
Ebben a pillanatban minden visszatartó gondolata fürgén kiszaladt a fejéből, feloldva az átmeneti bénultságát. Akkor csinálj nyugodtan hülyét magadból! – csendült utoljára a fagyos, sértődött hang a fejébe. Oliver azonban már nem törődött semmivel és senkivel. Elindult. A távolság lépésről-lépésre vészesen fogyott köztük, és bár a határozottsága, ami minden józan gondolatot átírt a fejében, az utolsó pár centin egy hosszú zsibbasztó pillanatra megingott. Közvetlenül Fawena mogyoró barna szemei előtt torpant meg. Fordulj vissza! - üvöltött a hang a fejében, de már későn: Oliver gyengéd ölelésbe zárta lányt, majd megcsókolta. Abban a bizsergető pillanatban nem törődött a következményekkel….csak élvezte, amíg megtehette.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Fawena Bradley

Fawena Bradley

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
1
▽ Avatar :
Lily Collins

»
» Hétf. 31 Júl. - 21:03
Oliver & Faw



Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a névtelen levél írója pont Oliver lesz, azt pedig végképp nem sejtettem, hogy ilyen jól fog telni az estém vele. A fiú kellemes társaság volt és olyannyira kreatív és precíz, hogy azt már kicsit irigyeltem is tőle. Ha én is ilyen lennék már régen egy lapon emlegetnének a bátyámmal, családunk leghőbb reményével.
- Nagyon kedvesek a szavaid, Ollie, de sajnos a jó gyógyítók legnagyobb ismérvei nem a vidámság, lelkesedés és viccesség. Persze ezek sem ártanak, ha megvannak, de az agyuk  befogadóképessége sokkalta nagyobb, mint az nekem valaha is lesz. Én ehhez túl keveset tudok és túl sok türelem és önfegyelem szükségeltetik ahhoz, hogy erre a nagy tudásra valaki szert tehessen. Én pedig nem vagyok egy kimondottan türelmes típus, az önfegyelmemről nem is beszélve. – mosolyogtam kedvesen és kissé felhúztam a vállaimat, mint aki már beletörődött abba a sorsba, amit az istenek róttak ki neki még akkor is, ha az nem egyezik az álmaival. Jól esett a fiú bíztatása és kétség kívül bőven volt igazság a szavaiban, de ismervén az átváltoztatástanban felmutatott eredményeimet, a gyógyítói létet hamar visszagyömöszöltem megvalósíthatatlan álmaim sorába.
Szavaiból azt vettem ki, hogy az ő vágyai sem időszereűek már vagy még nem azok, s ez kicsit megnyugtatott, bár magam sem értettem miért. Az, hogy egy évig a világot járjam és új kultúrákat ismerjek meg, csodálatosan vonzó elképzelés volt, bár ez sem állt éppen stabilan, két lábon a földön.
- Ez nagyon jól hangzik, de ugye tudod, hogy én egy évvel alattad járok? – nevettem fel. – Mire én kijutok a Roxfortból, te már nagy világutazó leszel. Kár lenne rám várnod, de ki tudja, lehet majd csatlakozom hozzád egy szép napon. – kacsintottam rá és céltudatosan haladtam Roxmorts felé, bár magam sem tudtam még, mi vár ránk ott.
- No de hogy értetted azt, hogy a Halál a szomszédod? – kérdeztem kíváncsian. Eleinte nem akartam rákérdezni, nehogy megint olyanba üssem az orrom, ami nem rám tartozik, de az agyam annyira kiragadta ezt az információtmorzsát, hogy nem bírtam nyugodni. Csak nem viccből mondta ezt! Vajon az ő családja is megsínylette Voldemort hatalomra törését? Az a bestia... hogy égetné le az orrát Merlin!
Míg el nem értük Roxmortsot, így cikázott vidámabb és komorabb témák felé beszélgetésünk aranyfonala. Amikor rákérdezett, hogy milyen sólyomnak lenni, olyan csillogást láttam a szemében, ami tényleges érdeklődésről árulkodott.
- Amikor átalakulok... fáj, ahogy minden kezdő animágusnak. De aztán... leírhatatlan érzés, amikor ráhasalsz egy erősebb áramlatra és neked éppen csak annyi a dolgod, hogy kormányozd azt a nagy tollas testedet. – egészen belelendültem a magyarázatba. Azzal, hogy végre képes voltam átalakulni sólyommá úgy éreztem, valamit azért Fawena Bradley is letett már az asztalra. És ez az érzés a megannyi kudarcom mellett, elengedhetetlen mentőövemmé vált. – Viszont elég sűrűn elhatalmasodnak rajtam az ösztöneim, és elég érdekes dolgokat művelek ilyenkor, szóval van még mit csiszolni rajta. A nyári szünetben bizonyára kezelésbe vesz majd a drága nagyanyám... szerintem az a tudat tartja életben, hogy újfent kipróbálhatja rajtam pedagógiai reformjait.

***

Fülig érő vigyorral álltam a színpad előtt és lelkesen fel-felkiáltottam, ahogy a zenekar tagjai egyenként fellibbennek a színpadra és bemutatkoznak. Természetesen ez utóbbi tettük teljesen felesleges volt, nincs olyan lélegző mágiát rejtő ember a földön, aki ne ismerte volna őket. Na jó na, lehet kicsit túlzok, de annyi szent, hogy nagyon ismert muzsikusok voltak.
Olivernek sikerült visszatérnie még azelőtt, hogy megszólaltak volna a hangszerek. Csodáltam a gyorsaságát, ekkora embertömegben én már régen elveszlődtem volna.
- Igen, szeretem. Köszönöm szépen! – vettem át a mézboros poharat a fiúra mosolyogva. Kezdtem kicsit rosszul érezni magamat, hogy ennyi pénzt költ rám… no de majd visszafizetem neki, amint visszaértünk a kastélyba.
A tömeg eszeveszett tombolásba kezdett, s ez a hangulat akaratlanúl is bebújt az ember bőre alá. Pár perccel a kezdés után már azt vettem észre, hogy ugrándozva és énekelve létezem együtt a néppel és a zenekarral. Nem is nagyon figyeltem a színpadot, csak Oliver szorítása késztetett arra, hogy kicsit visszazökkenjek az eufórikus hangulatból. És akkor megláttam a színpadon toporzékoló hipogriffet. Lemeredtem, majd levegő után kezdtem kapkodni. Amikor pedig a frontember repülésre késztette a szegény állatot, egyenesen dühbe jöttem, ami engem is meglepett kissé.
- Ez nem zseniális! – kontráztam összevont szemöldökkel. – Állatkínzás! A hipogriffek nagyon érzékeny, érző lények, nem pedig holmi cirkuszi mutatványok! – hadonásztam ingerülten. Én magam el sem tudtam képzelni milyen fogságban élni (a Roxfortot leszámítva, de hát az luxuskalitka volt néhány “vészkijárattal”), így nem toleráltam azt, hogy hatásvadászat céljából ilyen-olyan lényeket fosszanak meg a szabadságuktól. Azt hiszem, az animágia tett túlérzékennyé…
Azt viszont láttam, hogy Olivernek nagyon tetszett a koncert, s nem akartam kedvét szegni olyannal, amin amúgy sem tudnánk változtatni. Megpróbáltam lenyugodni és lelkiekben is a következő zeneszámra térni. Édes Drazsé… engem aztán nem fizettek le, Walpurgis lányai! Vágj jó képet hozzá, Bradley! Oliverért tedd meg! Megteszem, de nem itt.
- Ha nem bánod, inkább sétálnék! – mondtam kedvesen, teljes mértékig visszafogva előbbi hisztim maradványait. Kezdett fullasztóvá válni a tömeg, a táncot amúgy sem lehetett volna teljes mértékben kiélvezni. Helyette megfogtam Oliver kezét és egy apró szorítással jeleztem, hogy mutassa az utat a “fény” felé, vezessen ki engem a mágusok alkotta útvesztőből.
A fiú ezt meg is tette, de még jócskán tartogatott egyet s mást az este.
- Oli… - kezdtem volna szabadkozni, hogy igazán nincs szükség arra, hogy még kocsit is béreljen, hát tudunk mi gyalog is menni. De a fiú addigra már elrohant és mire feleszméltem, már egy csiricsáré fiákerben ültem, ami eszeveszetten fújta az arcunkba a csillámport és még Merlin tudja mit. Nevetnem kellett a fogadtatáson. El nem tudtam képzelni, hogy létezik olyan pár a földön, aki ezt a giccset díjazná, de egyszerűen olyan vicces volt.
- Mindent összevetve… igen, tetszett. Ne haragudj a kirohanásomért! – sütöttem le a szememet. Nem szoktam én hisztis lenni, távol álljék tőlem, de a felesleges hatásvadászatot sosem díjaztam. Főképpen akkor nem, ha volt szenvedő alanya is.
Mintha a fiáker értelmes lény lett volna, rögtön két pezsgőspohárral támadott le minket, mintha azt sugallta volna “Ne rinyálj, Bradley, inkább idd le magad!”. Örömmel engedtem a nyomásnak.
Kicsit azért megkönnyebbültem, amikor végre megérkeztünk a célunkhoz, bár fogalmam sem volt, hogy milyen hely ez, és egyáltalán mit keresünk itt. Mindenesetre, bíztam Oliverben.
- Úúúúúú… - vigyorodtam el hamiskásan, amikor a fiú széthúzta a drótkerítást. – Megdobjuk az estét még egy kis tilosban járással is? – kérdeztem, majd összedörzsöltem a tenyeremet és átmásztam a lyukon. Az utunk felfele vezetett a hegyen, amit készségesen megmásztam, bár nem éppen ehhez öltözve, s amikor beléptem a barlangba, kissé megtorpantam. Olyan légkör fogadott, amelyet nem éreztem még azelőtt. Valami volt ott bent.
- Merlin csillámpónis tetkójára mondom… ez fantasztikus! – esett le az állam, ahogy megpillantottam a fejedelmi állatot. – Oliver! Te megvetted? – kérdeztem ámultan és hol a fiúra, hol a madárra néztem. Most már biztos voltam abban, hogy a minap nem csak a szemem káprázott, amikor a szobámból kinézve egy hozzám hasonló solymot láttam a Tiltott Rengeteg felett repülni.
- Csodálatos… és szabadon él... – újfent elakadt a lélegzetem, ma már sokadszorra. – Hím. – állapítottam meg, bár inkább csak magamnak. Még sosem láttam testközelből a fajtámat, ha szabad így mondanom.
Egyik ámulatból a másikba esve, nem is sejtettem, hogy eközben mi játszódhat le Oliver fejében és lelkében, de csakhamar kiderült a titok... Megcsókolt!
Hirtelen azt sem tudtam, hogy hogy reagáljam le, toljam-e el magamtól, vagy viszonozzam a csókot, hisz annyi mindent tett értem, olyan kedves volt velem! Ne csapd be, Bradley!
- Oliver! – növeltem meg finoman ajkaink közt a távolságot. Nem tudtam mit mondhatnék neki, amivel nem okozok neki fájdalmat. – Én nem… - próbálkoztam meg, de nem találtam a szavakat. – Miért én? – hülye kérdés, Bradley! Most mit vársz tőle, hogy áradozzon rólad? – Sajnálom! – nyögtem ki végül és arrébb lépdeltem, hátha sikerül összeszedni a gondolataimat.
- Ne haragudj, de ez váratlan volt! Én nem…. – na jó, úgy tűnik ez a mondat meddő lesz, még mielőtt megszülethetett volna. – Bocsáss meg! – azzal kiviharzottam a barlangból, mert a tüdőm úgy összeszorult, hogy már az ájulás kerülgetett. Levegőt kellett vennem, fájdalmas levegőt.




   credit
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Fawena Bradley & Oliver Moore

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Oliver Moore
» Darius Haven & Oliver Moore
» Andromeda D. Black & Oliver Moore
» Lena Mclain & Oliver Moore
» Fawena & Ryan

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-