Egy pillanat alatt Roxmortsba hopponálok a háztól. Két lábra érkezem, hiszen van már bennem rutin. Egy pillanatig sem habozok, rögtön neki is vágok az útnak. Roxmortsban évekkel ezelőtt jártam utoljára. Szinte semmi sem változott, még mintha az emberek is ugyan olyanok lennének. A sötét erők munkálkodása még idáig nem ért el, de azt tudom, a Roxfort nemrégiben megszenvedett egy harcot. Nem félek, valamiért nem. Mindig úgy éreztem, az iskolától biztonságosabb hely nem létezik a világon, és ezt az incidens sem cáfolta meg. A régi útvonalon sétálok el az iskoláig. Mindent jól megnézek magamnak ismét, gondolataimban előkerülnek az emlékek, néhány beszélgetés. Felnőttem. Azóta pedig túl sok minden történt, így ezek azok az emlékek amik most vidámmá tehetnek engem. Talán most, hogy a Roxfortba költözöm, könnyebb lesz minden. Újjá szeretném formálni magamat, azzá, aki azelőtt szerettem volna lenni. Az iskola kapui mozdulatlanok maradtak az évek során. Ahogy lassan vége a nyárnak, már a fák is kezdenek pirosas árnyalatot felvenni, ezzel színesítik az öreg falak elnyomó színét. Mély levegőt vettem, egy kicsit haboztam, de végül átléptem a bejárati ajtó küszöbét, amit már oly rég nem. Ismét jó érzés fogott el, és csak remélni tudom, hogy ezt a tökéletes napot ma nem rontja el nekem senki sem. Az iroda ajtaja óriási volt, mint ahogy a többié is itt a Roxfortban. Lassan emeltem fel kezemet, kopogáshoz még miközben átgondoltam a lehetőségeket, amiket el kell mondanom pár szóban. A jelentkezésemet elfogadták, tehát nincs már visszaút, se nekem, sem a tanárnak. Kipp-kopp. Nem várat meg, az ajtó azonnal feltárul előttem és meglátom a férfit, aki mellett két évig segédkeznem kell majd. Arca olyan fiatalos, mint az enyém, vonásai tökéletesek, rögtön hatalmába kerít egy érzés, amit szintén már évek óta nem éreztem és nem is érezhettem. Egy pillanatig tart csupán csak mindez, nem habozhatok, rossz benyomást keltenék felé. - Jó napot, a nevem Anne, én leszek a segédje...
A szobámban ülök, a lábaimat az asztalra pakolva. Kezemben cigaretta parázslik és előttem egy bögre kávé gőzölög. A fejem is vele párhuzamosan, mert még mindig nem értem. Még mindig nem tudom azt, hogy az öreg Dumbledore mi a fészkes francért alkalmazott engem, de a hívó szavának nem tudtam ellenállni. Mint ahogy a Roxfortnak sem. Életem legszebb hét évét töltöttem el itt, és hazudtam volna magamnak egy óriásit, ha ezt letagadtam volna. De az egész kontinenst magam mögött hagytam, és valahogy soha nem vágytam ide vissza, mikor megtudtam, hogy milyen dolgok zajlanak itt. Most mégis itt gubbasztok az irodában, és várom a tanársegédemet, aki majd... Nos jól segíteni fog?! Soha nem voltam egy könnyen kezelhető ember, és előre sajnálom azt a sok diákot, aki az én kezem alatt fogja kitanulni az ősi rúnák tudományát, mert én nem vagyok egy olyan ember, aki kíméletes lesz velük. Soha nem voltam egy tanoncommal sem kíméletes, aki alattam tanulta ki az átoktörők mesterségét. Főleg ha nő volt az illető, hiszen volt amikor szó szerint tényleg alattam tanult. Ők mondjuk eléggé jól csinálták a dolgukat. Nos hogy az átkokat hogy törték meg a maja piramisokban, az már nem volt az én problémám, az én átkomat mindig jól megcsinálták. Mindig. Kopogásra leszek figyelmes. Azonnal felpattanok az asztaltól, és lassú, de biztos léptekkel odasétálok az ajtóhoz. Van bennem félsz, hogy ki lesz a tanársegédem, de gyorsan leküzdöm. Nyelek egyet, rányomok a kilincsre és kinyitom az ajtót. Igyekszem összekaparni az államat, mikor meglátom, kicsoda is áll velem szemben. Félreértés ne essék, nem ismerem, viszont az, ahogy kinéz; már alapból megfogott. Alig hallhatóan fújok egyet, majd féloldalas mosollyal az arcomon megszólalok. - Szia. - sóhajtok egyet, majd szélesebbre tárom az ajtót, odébb lépek. - Fáradj nyugodtan beljebb. - intek a kezemmel is, ahogy az asztalomhoz sétálok. - Én Troqual Parthenai vagyok. Fölösleges azt mondani, hogy én leszek a tanárod, hiszen nyilván kiderült. - epésen megjegyzem, majd helyet foglalok az asztalom mögött. - Azt javaslom, hogy tegeződjünk, hiszen két évig én foglak boldogítani, és... - nyelek egyet, hogy a kitörő parasztságot visszafojtsam magamba - Nos, és te is engem. - nevetem el magam halkan. - Kérsz valamit inni? Teát, esetleg kávét? Valami erősebbet? - ha kér, akkor azt oda is varázsolom neki, majd előredőlök az asztalomnál, és összekulcsolom a kezeimet magam előtt. Arcát, szemeit fürkészem, majd végigmérem, szinte olyan szemtelenül, hogy az már éget. Nagyon, nagyon éget. - Hm, nem tudom mennyire számoltak be róla, de én átoktörő voltam. Dumbledore személyes kérésére tértem vissza az iskolába tanítani. - sóhajtok egyet, mondataimat szemforgatás kíséri - És megmondom őszintén, hogy a faszom sem akart ide visszajönni. Aztán meggondoltam magam. Az én... Azaz mi dolgunk nem csak az lesz, hogy megtanítsuk a rúnák jelentését, és azt, hogyan kell őket fordítani. - szívok egy slukkot a cigimből, a füstöt a mennyezet felé fújom. - Amint tudod, a világ veszélyben van. Én pedig olyan átkokkal találkoztam arra, amerre jártam, amit feltörni nem csak bonyolult volt... Hanem olyan dolgokat láttam amik... Nos, ezt majd elmagyarázom. - sóhajtok fel, arcvonásaim megenyhülnek - Viszont most te következel. Mesélj magadról, miért szeretnél éppen rúnaismeret tanár lenni? - kutatóan fürkészem a szemeit, miközben igyekszem közönyösen pillantani rá. Nem tudom mennyire sikerült. Szerintem semennyire.
Lazán kezdi az ismerkedést. Halovány mosoly jelenik meg az arcomon, tekintetemmel végigkísérem őt, majd belépek az irodába. Érdekes, hogy egy ilyen fiatal tanárhoz kerülhettem, és picit talán frusztráló érzés is kelt magába. Remélem vissza tudom fogni magamat, egyszerűen csak nem szeretném kimutatni rögtön az elején szimpatizálásomat vele. Bólintok egy aprót a tegeződésre. Kicsit sem vagyok megszeppenve, csak nem szeretnék túl sokat locsogni. Nem is vagyok olyan ha jobban belegondolok. Persze, természetesen párszor előfordul, de mostanság annyira magányosan éltem és a sötétségemmel legbelül, hogy nem tudnék könnyen visszaváltani. Lassan, de biztosan. - Egy kávé jól esne, köszi. - Követem őt és leülök vele szembe az asztalhoz. A gőzölgő kávéba ami hirtelen ott termett előttem csak belekukucskálok, de még nem nyúlok hozzá. Egyébként is lassú ivó vagyok. Tekintetemmel inkább a férfit fürkészem tovább és így természetesen nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire nyilvánosan végignéz rajtam. Természetesen nem zavar, őszintén, egy kicsit zavarodott mosoly jelenik meg a szám sarkában és gondolataim eltereléseképpen inkább a mondandójára figyelek. Halkan, és lágyan felnevetek arra amikor trágárul kezd elbeszélni. - Biztos vagyok benne, hogy izgalmasabb volt a munkád, mint itt lesz majd. - Mindössze csak ennyit teszek hozzá. Ismerem a jelenlegi politikai helyzetet, azt is, hogy mi történt az iskolában és hasonlók. Eléggé képben voltam mindig is, halálfaló feleségként pedig nem feltétlenül kellett volna. Sosem kedveltem a kérdéseket a múltamról, most is megpróbálom kerülni azt. Senkinek sem beszéltem az esetemről és igazából sosem derült ki, mi is történt igazán, mintha teljesen új ember, új személyiség lettem volna. - Mindig is ez érdekelt. Csak most jutottam el oda, hogy ezt elkezdjem csinálni. A Roxfort után ... nem adódott úgy. Most pedig 24 évesen remélem nem fogok túlságosan kitűnni. - Kezembe veszem a kávét és lassan a számhoz emelem, megfújom, majd belekortyolok. Ízlelgetem pár pillanatig még, aztán pedig ismét a férfira pillantok. - Remélem azért a hasznodra tudok majd lenni. Kicsit már felejtettem, ha őszinte akarok lenni, hiszen eltelt pár év... de, gondolom gyorsan visszatérnek a dolgok majd. - Állom a tekintetét és az enyém is hasonlóan kíváncsiskodó. Nem tudom, mi lesz ebből a végére.
Ezerszer átkozom azt a napot, amikor rábólintottam arra, hogy az öreg Dumbledore engem alkalmazzon. Nem igazán fűlik a fogam a tanításhoz. Nem azért, mert nem szeretem a kölyköket, félreértés ne essék. Bírom őket, hiszen nem vagyok én egy begyöpösödött, vén idióta gyökér, de egész egyszerűen nekem kalandozni kéne. Utazni. Világot látni, jobbnál jobb átkokat megsemmisíteni, kincseket találni. Joggal kérdezhetném akkor magamtól azt, hogy mégis mi a bús Merlin faszát keresek én itt? Igazából Albus Dumbledore szavának nem tudsz nemet mondani. Mármint biztos van, aki tud, én most nem tudtam. Legbelül hiányzott Roxfort, hiányzott az élet, ami a kastélyon belül volt. Csak arra nem gondoltam, hogy ilyen időkben kell ide visszatérnem. Ahogy arra sem gondoltam, hogy a diákoknak olyanokat kell majd tanítsak, amikkel én is szembe kerültem az utam során. Nem szeretném azért megmutatni nekik, hogy az azték, vagy az inka varázslók milyen aranyos átkokat állítottak az akadályomba, de lehet, hogy kénytelen leszek. - Az nem kifejezés, hogy izgalmasabb volt. Viszont a tanári szakma is izgalmas lehet, ha olyan az anyag, amit kapnak. - érintem össze mellkasom előtt az ujjaimat. - De ezt meghatározza elég nagyban az is, hogy a kölykök mennyire fogékonyak a rúnákra. Az, ha nem tudják azt, hogy az aztékoknál a Nap, a Hold, és a Sakál szimbóluma mit... - hirtelen elharapom a mondatomat, a pálcámmal pedig a levegőbe rajzolom a már említett három szimbólumot, majd ajkaimat gonosz mosolyra húzom. - Szóval hogy ezek mit jelentenek, általában milyen épületekben találhatjuk meg, milyen átokra, csapdára, vagy varázslatokra figyelmeztetnek, melyik sorrend jelenti az itt nyugvó hatalmas varázserőt, melyik azt, hogy egykor itt a mágia egy olyan formája volt, amit mára már csak részletekben ismerünk, és végül... Ha meglátjuk ezt a három rúnát a falon, mire kell felkészülnünk? - fejezem be a kérdésemet, majd ismét elmosolyodok. - Nos kedves Anne, ha ezek közül akár egyetlen kérdésre sem tudod a választ, sajnos el kell, hogy köszönjek tőled. - egy utolsót szívok a cigimből, majd a hamutálban elnyomom. Tekintetemet újra a velem szemben ülő nőre emelem, és ismét megszólalok. - Az egyiptomiak milyen átkokat használtak a piramisokban? Melyik piramisban melyik volt a legerősebb átok? - teszek fel újabb két kérdést. - Kedves Anne, az mind szép, és jó, hogy érdekel a tanítás, és érdeklődsz a rúnák iránt. De ez nem elég. Nekem legalábbis egyáltalán nem.
Kezdőlap
Egy pillanat alatt Roxmortsba hopponálok a háztól. Két lábra érkezem, hiszen van már bennem rutin. Egy pillanatig sem habozok, rögtön neki is vágok az útnak. Roxmortsban évekkel ezelőtt jártam utoljára. Szinte semmi sem változott, még mintha az emberek is ugyan olyanok lennének. A sötét erők munkálkodása még idáig nem ért el, de azt tudom, a Roxfort nemrégiben megszenvedett egy harcot. Nem félek, valamiért nem. Mindig úgy éreztem, az iskolától biztonságosabb hely nem létezik a világon, és ezt az incidens sem cáfolta meg. A régi útvonalon sétálok el az iskoláig. Mindent jól megnézek magamnak ismét, gondolataimban előkerülnek az emlékek, néhány beszélgetés. Felnőttem. Azóta pedig túl sok minden történt, így ezek azok az emlékek amik most vidámmá tehetnek engem. Talán most, hogy a Roxfortba költözöm, könnyebb lesz minden. Újjá szeretném formálni magamat, azzá, aki azelőtt szerettem volna lenni. 
