Egyesek szerint ez a legjobb idő a roxmortsi kirándulásokra, a falu ilyenkor – a szabad hétvége ellenére – üresen kong, az aprócska utcák sincsenek zsúfolásig megtelve diákokkal, aki mégis lemerészkedik, az egyből menedéket keres a meleg elől valamelyik üzletben. A többi, kevésbé nyári naphoz képest, mikor is a Mézesfalás nem győzi újratölteni a cukorkás edényeit, Madam Rosmerta fogadója pedig zsúfolásig telik a vajsört szürcsölő roxfortos fiatalokkal, ezek a hétvégék nyugodtak, szinte már eseménytelenül telnek.  
Részemről szívesebben töltöttem volna a napot a hatalmas kastély hűvös falai között, távol az égető napsugaraktól és a cél nélküli bolyongástól, Theia kérlelő szavainak mégis egyből megadom magam, hiába tudom, hogy a faluba érve azonnal elszakadunk egymástól, mint általában mindig. Ormótlan szamárfület kanyarítok a rúnaismeret könyvem kopottas lapjának felső sarkába, majd a ládámba dobva nem foglalkozok vele többet, a testvérem, és a többi háztársammal együtt végül elindulok lefelé a faluba.

Sosem gondoltam, hogy Roxmortsot meg lehet unni. Mikor először jöhetnek le a diákok, még hatalmas élmény, végre kiszakadni a kastély falai közül, a hétköznapok bántó monotonitásából, kell is jó pár alkalom az összes üzlet felfedezésére. Utána persze, mikor a nagyobbak már egyedül jöhetnek, mikor a tanárok szigorúan figyelő tekintete már másra terelődik, ismét csempész bele egy keveset az újdonság élményéből, de így a hetedik évemre számomra már kevés újat tudtak mutatni a szűk utcák, és belőlük nyíló üzletek. A vásárok sem igazán, ha már itt tartunk. Színes, nyüzsgő forgataggá változtatják a főteret, megtöltik a sátrak és bódék végeláthatatlan sokaságával, életet visznek az amúgy békés falucska lassú, eseménytelen életébe, ez igaz, ám azon kívül, hogy pofátlanul sokat kérnek el értéktelen portékáikért, nem igazán jók másra.
Az árusok azonnal ajánlgatni kezdik az áruikat, ahogy hallótávolságon belül sétál valaki, az egyik bódénál olyan üstöt lehet venni, ami azonnal kimutatja a mérgeket, mellette kettővel az idős boszorkány pénzt termő cserepes növényt kínál, ami valószínűleg csak leprikón aranyat hullajt a levelei közül, de ezt természetesen elmulasztja megemlíteni. Az amulettek és kristálynyakláncok közül is mind különleges képességgel bír természetesen, többek között az a szerencsehozó darab is, ami épp mélyre süllyed Gwenog Jones zsebében.
Meglepett mosoly csúszik az arcomra és kényelmesen elterül, ahogy az egyel távolabbi sátortól figyelem a lányt, aki épp elcsenni készül egy teljesen hasztalan ékszert. Szó nélkül lépek mellé, még csak a tekintetem sem emelem rá, helyette mogyorószín szemeimet végigfuttatom a pennák között és találomra kiválasztom a legkevésbé hivalkodó darabot. Állítólag nem lehet vele hibásan írni, bár ennek hatékonyságában épp úgy kételkedem, mint bármelyik másik portéka valós értékében, mégis átnyújtom a galleonjaimat, amihez a lánc árát is hozzáadtam, majd szó nélkül tovább libbenek a következő árushoz.
- Gyere. – súgom Gwen fülébe, ahogy elhaladok mellette, remélve, hogy lesz annyi esze, hogy utánam jön. Nem nézek hátra, csak feltételezem, hogy mögöttem van, mikor felteszem neki a kérdést, ami az eszembe ötlött, ahogy csak megláttam, mire készül. - Mondd, bolond vagy?