Everleigh Ava Temples

“Life is cold, but I will put on my clothes and wear my shoes”  

Ever


17


Aranyvérű, természetesen.


Semleges vagyok, még nem döntöttem, hova húzzak.


Nem rendelkezem ilyesmivel.


Hollóhát


Elizabeth Gillies


Saját

Aranyvérű felmenőkkel rendelkező családom legidősebb porontya vagyok, a büszkeségük. Habár lánynak születtem, édesapám belém vetette minden bizalmát, nagy jövőt képzelt el nekem. Szerinte a harcban úgyis az a legfontosabb, hogy jól képzett legyek, vágjon az agyam és fürge legyek. Mindig apám nyomában loholtam fiatalabb koromban, hogy eltanuljam tőle mindazt, amire szükségem lesz az életben. Ő kiváló párbajozó, én pedig el akartam sajátítani minden trükkét, ami nagyjából sikerült is. Elég jól megértjük egymást, a sok együtt töltött idő alatt remekül kiismertük egymást.
Édesanyámmal már nem ilyen napos a kapcsolatunk, de a súrlódásaink ellenére nem vágtuk el egymást torkát még. A személyiségünk szinte teljesen megegyezik, emiatt könnyen összekapunk. Egyikünk sem enged a negyvennyolcból, makacsak vagyunk, könnyen dühbe gurulunk. Ahogy mondani szokták, két dudás nem fér meg egy csárdában, így mindketten megkönnyebbülünk, amikor elutazom a Roxfortba. Szeretem, hiszen magamat is szeretem, ám praktikus megoldás, hogy távolról szeretjük egymást.
A testvéremmel nemigen tartom a kapcsolatot, ő inkább anyás, ami azt jelenti, mindig édesanyukánk körül sürög-forog, így nincs is alkalmam beszédbe elegyedni vele különösebben. Nem is bánom, valahogy nem az én társaságom. Az iskolában is, én inkább az évfolyamtársaimmal töltöm az időmet, míg ő is inkább a saját baráti körével.
Nem vagyok benne teljes mértékben biztos, de édesapám valószínűleg halálfaló. Gyakran eltűnik hosszabb időkre, gondolom gyűlésekre jár, de nyíltan sosem vállalta fel előttünk. Mindig is gyűlölte a sárvérűeket, nem értett egyet avval, hogy a mugliszületésű varázslók megérdemlik, hogy használhassák az erejüket. Nincs meg a génállományukban az a valami, amitől ők varázslóknak számítanának. Véletlen mutáció, vagy valami hasonló, ami miatt szerencsésen ők is tudnak néhány trükköt.

Sosem hittem az asztrológiában, de rá kellett ébrednem, rám teljes mértékben igaz a csillagjegyem jellemleírása. Bika vagyok, ami azt jelenti, hogy önfejű, makacs, változást nem tűrő személy vagyok. Pipa. Imádom a luxust, a pénzt, anyagias vagyok. Helyes. Sajnos féltékeny és lusta is, amely nem éppen a legjobb tulajdonságaim közé tartozik, de a szorgalmam hiánya nélkül is remekül teljesítek a tanulmányaim terén, így nem látok semmiféle problémát itt. A féltékenységről meg annyit, hogy nem tudom kinek lenne mersze elvenni azt, ami az enyém, de az valószínűleg meg is érdemli, hogy kikaparjam a szemét. Habár alapjáraton nyugodt vagyok, azonban elég szimpla dolgokkal fel lehet engem dühíteni, sértődékeny is vagyok. Nem felejtek, szerintem hülyeség és hazugság, aki azt mondja, könnyen megbocsájt. Igen, ez is bikás jellemvonás. Nagyon nehezen szeretek meg embereket, valóban kevés személy áll hozzám közel, de őket megvédem és megóvom mindenáron. Igen, ez is illik rám. Egyébiránt társasági ember vagyok, szeretem, ha sokan vesznek körbe, csak megválogatom, kiben bízok meg. Tipikus én. Amúgy meg mindenhol a stabilitást, szeretetet, kényelmet keresem, és nem hátrálok meg, ha ezt magamnak kell megteremtenem. A bika jegy jellemzését rólam írták! Meg édesanyámról. Négy nap vagy a születésnapjaink között, nem csoda hát, hogy nem jövünk ki egymással.
Nem nagyon hiszek ilyen hókusz-pókuszokban általában, de nem hagyhattam figyelmen kívül, mennyire igazak ezek rám. Furcsa, mugli hóbort ez, szóval nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. A véletlen műve.

 
Frissen vasalt taláromat büszkén viseltem, ahogyan a zűrzavarban végigsétáltam apám előtt a kilenc és háromnegyedik vágányon. Sok szem szegeződött rám, amint mindenttudó mosollyal mértem fel a csűrhét. Sok a sárvérű, tudom, mert apám mesélt a nagyobb, nevesebb aranyvérű családokról és a kölykeikről, meg egyszerű őket felismerni a gesztusaikból. Sajnos, túlnyomó részt inkább a felhígult vérvonal utódai lepték el a helyet, apró fintor ült ki az arcomra a látványuktól. „Mocskos sárvérűek!” Szűrtem a fogaim közül, alig hallhatóan, de apám büszkén megszorította a vállam, az arcomon kiszélesedett az önelégült mosolyom. Igen, apa erre nevelt, becsben kell tartanom, hogy tiszta a vérem. Megérdemlem, hogy itt legyek.
Mielőtt felszálltam volna a vonatra, apa félrehúzott, leguggolt velem szembe, és rám mosolygott. Hirtelen fájdalmas honvágy öntötte el a szívemet, nem akartam apát itt hagyni. Eddig mindenben őt követtem, ő adott tanácsot, terelt az életben, és most életemben először el kell tőle búcsúznom hosszabb időre. Igyekeztem nem mutatni azonban, tudtam, nem örülne annak, ha sírnék utána. Kifejezéstelen arccal figyeltem édesapám erős vonásait. Egyetlen mondatot mondott, de tudtam, ennek hatalmas jelentősége van. „Vagy mardekáros, vagy hollóhátas leszel, megértetted?” Határozottan bólintottam.
Szeretem ezt az emlékképet. Tudom, hogy akkor és ott büszkévé tettem az apámat. Végül a Teszlek Süveg a Hollóhátba osztott, mert apám tanácsát megfogadva mindent megteszek azért, hogy okosabb, gyorsabb észjárású legyek, mint az ellenfeleim. Sosem voltam igazán mardekárosnak való, én nem alacsonyodtam volna le soha odáig, hogy nyíltan összetűzésbe keveredjek egy sárvérűvel, tulajdonképpen ők meg sem érdemlik a figyelmemet. Majd ha eljön az ideje, úgyis eltűnnek a Föld színéről. A mindennapokban egyébként sem érint ez a probléma, a házamban is sok a sárvérű, kénytelen vagyok velük együtt dolgozni, elég velük pusztán éreztetnem, hogy jobb vagyok náluk, maguktól is rájönnek egy idő után, hogy a sárvérűek ideje leáldozik egyszer. Nem pazarlom erre az energiáim. Nem sokára úgyis letörlik őket a Föld színéről, én meg hátradőlve figyelem, ahogyan megtisztul a varázslótársadalom és megnyílnak előttem a lehetőségek.
A nevem hallatán felnézek a könyvemből. A könyvtárban görnyedek, egy sötét varázslatokról szóló vaskos kötet felett, amiben néhány hasznos igét keresgélek. Leonard szólt hozzám, az az oroszlánnevű fiú, aki minden logika ellenére elrabolta a szívem. Nem szeretek erről beszélni, hiszen ez a magánügyem, de egy biztos, aki vele mer kezdeni, azt cafatokra tépem. Rámosolygok, majd vissza is dugom az orrom a könyvbe, hogy találjak valami használhatót. Ez az utolsó évem az iskolában, az utolsó esélyem, hogy a legtöbb tudást szívjam magamba ebből a gazdag könyvtárból. Hiányozni fog az iskola, az egyszer biztos, szeretek itt lenni, minden butaság és sárvérűség ellenére is.
Már sötétedik, mire becsukom a könyvet, megkeresem a helyét, és visszateszem. Utolsónak hagyom el a helységet, mint általában mindig, a többi háztársammal együtt. Mindig mi bizonyulunk a legjobbnak, ez ebben az évben sem lesz másként.