Clover Amy Wallace

Rövid idézet ide

Clover, Amy


17


Aranyvér


Semleges


-


Hollóhát


Margot Robbie


Saját

Jobbára semmit nem tud róluk a kritikus nap óta. Az utolsó három évét egy szanatóriumban töltötte, ahol csupán a nagynénje volt, aki látogatta, így állást sem tud foglalni, lévén egyáltalán nincs/ nem volt képben, mi zajlott odakint a nagy világban.

A disszociatív kórképek csoportjába tartozó pszichiátriai zavar, melynek meghatározó jellemzője, hogy az egyénnek két vagy (az esetek felében) több elkülönült személyisége van saját névvel, emlékezettel, melyek között kisebb-nagyobb mértékű átjárás lehetséges.

A multiplex személyiségzavart gyakran összekeverik a skizofréniával, vagy a tudathasadás formáival. Voltaképpen a multiplex személyiség is egyfajta tudathasadás, ha ezt szó szerint értjük. Ennek a zavarnak több elnevezést is adtak, a legegyszerűbb és legtalálóbb a többszemélyűség, de a multiplex személyiségzavar szakszerűbb elnevezés. A betegség velejárója, tünete a fejfájás, az emlékezetkiesés. Ez a zavar nagyon ritkán gyógyítható gyógyszerek segítségével, inkább csak elnyomják a nem kívánt személyiségeket. Általában az összes személyiséget pszichológiai kezelésekkel összeolvaszthatják. A kezelés hosszú és bonyolult, a személyiségek nem mindig egyesíthetők; ekkor harmonikus kapcsolatot igyekeznek elérni.
Az általános eset az, hogy az egyik személyiség tisztában van a másik jelenlétével, ismeri, és ezzel együtt tud élni. A másik kialakult személyiség a legtöbb esetben teljesen mások a személyiségjegyei is. Sokszor „csak” két személyiség van jelen, de előfordulhat bármennyi, akár még százan is lehetnek. A betegek felénél tíz fölötti a számuk. Hogy valaki hány alszemélyiséget alkot magának, főként az elszenvedett trauma nagyságától és gyakoriságától, illetve a személy életkorától és sérülékenységétől függ. Az alszemélyiségek lehetnek különböző neműek, bőrszínűek és különbözhet az életkoruk is. Tudomásul veszik, hogy ezek a tulajdonságok adottak, de ragaszkodnak az önmagukról alkotott képhez.

Minél több személyre hullik szét valaki, annál nagyobb az esély, hogy ezek nem tudnak egymás létezéséről, így tehát a betegségükről sem. A tudomány számára talán az a legérdekesebb, hogy a többszemélyűség hatására éles pszichológiai és fiziológiai különbségek is felléphetnek. Mindegyik személyiségnek külön neve és kora van, sőt arckifejezésük, vagy betegségeik; művészi hajlam vagy nyelvtudás mutatkozik az egyik személyiségben, míg a többiben nyoma sincs. Néha másként képzelik el a hajuk, szemük színét; meglepődnek, ha tükörbe néznek, vagy a nyilvánvaló tények ellenére azt állítják, hogy a szem- és hajszínüknek ilyennek kell(ene) lennie. A betegségekkel is hasonló lehet a helyzet.

Az is érdekes és eddig még megmagyarázhatatlan kísérője a betegségnek, hogy előfordulhat, hogy az egyik személyiség mindenre emlékszik, még arra is, amit egy másik személyiségként követett el, míg a másik viszont csak azokra, melyeket ebben az állapotában tett. Sőt, megtörténhet az is, hogy az egyik személy jobb kézzel ír, míg a másik ballal. Arra is volt példa, hogy az egyik személyiségnek kétszer annyi volt az intelligenciahányadosa, mint a másiknak.

Más lehet az alszemélyiségek kézírása és lehetnek akár balkezesek is, amikor a magszemélyiség jobbkezes. Még a vérnyomásuk és agyi elektromos tevékenységük is különbözhet. Némelyiküknek van neve, másoknak nincs. A tipikus személyiségváltozatok, amelyek előfordulnak egy többszörös személyiségnél: a depressziós; az önsorsrontó, szuicid; az erős és agresszív védelmező; a segítő; a kimerült házigazda; a halálra rémült gyerek; és végül egy keserű, belső ügyész, aki egy vagy több alszemélyiséget vádol az elszenvedett abúzusokért. Két személyiség esetén a legáltalánosabb az egymástól teljesen eltérő tulajdonságokkal bíró tulajdonosok. A vizsgálatok során hipnózis segítségével lehetett a személyiségeket egymásba átváltani.
(forrás: Wikiédia)


Amy: Ő visszafogott, kedves, segítőkész, mostanság még zavart is. A légynek se ártana, folyton az járt a fejében, hogy tehetné szebbé a világot. Mintagyerek volt világéletében. Okos, lelkes… folyton kíváncsi. Szomjazott a tudásra, ezért is került a Hollóhátasok közé, ahol hamar rengeteg barátra tett szert.
Egy nap azonban beköszöntött hozzá is a tél. Édesapja a lehető legkegyetlenebb büntetést kapta, aminek okát máig nem tudja a lány. Végzetes trauma érte, mikor végig kellett nézni, ahogy Greg megkapja a dementor csókot. Ott, ha nem is abban a pillanatban, de nem sokára rá, a lénye két részre szakadt, a szó szoros értelmében.
Megjelent Clover:


Clover a legkegyetlenebb ember, akit valaha hátán hordott a világ. Gátlástalan, érzéketlen, szégyenérzettől mentes vipera, aki számára a legnagyobb öröm az, ha fájdalmat okozhat másoknak. Ritkán folyamodik fizikai erőszakhoz, persze van, mikor fejébe száll a vörös köd, de főként a lelki terrorra specializálódott. Ő tisztában van azzal, hogy míg egy közönséges seb begyógyul, a lélekben ejtett sebek maradandó kárt okozhatnak. Számára nincs jó vagy rossz ember. Játékok vannak, mindig talál magának egyet, akit aztán addig gyötör, míg meg nem unja, vagy a másik fél gyengül el teljesen.
Ő tud Amyről, míg ez fordítva nem igaz, az eredeti személyiség nincs tisztában vele, mi történik abban az időben, ami neki kiesik, Clover viszont kénytelen végignézni a szerencsétlenségét, és csak vár arra, míg közös agyuk annyira le nem merül, hogy átvegye az irányítást.

 


Minden más lett. Nem látok kiutat, igazából azt sem értem túlzottan, miért vagyok én ide bezárva. Tudtommal semmi olyat nem tettem, amivel ezt érdemelhettem volna, bár… az emlékeim ködösek… sokszor. Van, mikor egész napok esnek ki, anélkül, hogy tudnék bármiről is.
- Hogy érzed magad? – jön a megszokott kérdés, de mikor a gyógyító felé fordítom a fejem, teljesen mást tapasztalok, mint eddig. Fél. Az ajtót félig nyitva hagyja, s kezével olyan görcsösen szorítja a kilincset, hogy látni, mennyire kidagadnak az erek rajta. Értetlenül pislogok rá, hisz… jóban vagyunk. Én kedvelem, mindig kedves velem, és cseppet sem érezteti azt, hogy beteg lennék. Csak kérdez, s noha sokszor nem tudok rá választ adni, nem akad ki, nem könyvel őrültnek. Ellenben mindig ott az a furcsa villanás a szemében, mintha többet tudna rólam, mint én. De hát… neki ez a dolga nem?
- Ehm… zavartan. Megint kiesett az éjjel, a csuklóm rettenetesen fáj…. – mozgatom meg óvatosan, de egyből fel is szisszenek. Mondhatnám, hogy rendhagyó, de nem. Az esetek többségében ez fogad, és még hálás lehetek, hogy most nincsenek rajtam zúzódások. Az a legfélelmetesebb. Abban a hitben a tükörbe nézni, hogy minden rendben, és a vértől mocskos, lila foltokkal tarkított arcod néz vissza rád… Senkinek nem kívánom ezt.
- Visszamehetek már? A Roxfortba. Azt ígérte, befejezhetem a végzős évem… - ezt nem felejtettem el. Türkiz szemeimmel az övéibe nézek. Látom rajta a tanácstalanságot, a néma segélykiáltást, de nem igazán tudom, mire vélni. Azt mondta, minden rendben velem, nincs miért itt tartania tovább…



- Teeeee undorító gyáva féreg – gyöngyöző kacajjal, kenem neki a falnak. Nem védekezik, már a múltkor is megtanulta, hogy nem érdemes. Velem? Ellenem? Ki lenne az az épeszű szerencsétlen, aki önként és dalolva vívná ki az ÉN haragom?
- Nem beszéltél neki rólam… nem mered mi? A fene, hogy egy testbe vagyunk zárva, annyira szívesen bemutatkoznék, a kis ne bánts virágnak, de te… - hirtelen szorítom nyakára a kezem, nem törődve azzal, mennyire küzd a légszomjjal. Azok a türkiz szemek, amik általában kedvesen vizslatják az egyént, most szikrákat szórnak. Semmi jóval nem kecsegtetnek.
- Nem tartottad a szavad… - hajolok hozzá közel, a fülébe már-már búgom. Cseppet sem kellemes, vészjóslóan hat, főleg az éjszakai, kihalt folyosón, ahol már egyetlen árva lélek sincs. Kezem az ágyékára csúszik a nadrágon keresztül, megint hallom a nyöszörgést, ami már-már zene füleimnek. Nem mindig vagyok radikális, pontosan tudom, hogy ő jobban élvezné, ha az ujjait vagdosnám, mint azt, amit tenni fogok vele… megint. Újra és újra.
Szerintetek mekkora kín ez egy férfinak, aki a napokat számlálja, hogy gyereket tudjon nemzeni a nőnek, akit Istenít? És mire arra kerülne a sor…. hoppá… üres a tank. Neki ez a valóságos kín, én meg újra és újra megteszem, mert… élvezem.
- Nyugi doki… ma találkozunk utoljára… neked is fáj, ugye? – suttogom mímelt szomorúsággal, de kezeimmel már a nadrágját gombolom, és letérdelve elé teszem azt, amiről más férfi általában álmodik… ő viszont.. könyörög, sír… üvöltene, ha merne… de nem mer… csak szenved.
- Fogd fel búcsúajándékként. Jajj, annyira kedves vagy, már alig várom, hogy a Roxfortban játszhassak – izgatott vihogás kíséretében törlöm meg a szám, miután végeztem a dolgommal.
- Gondolj Amyre…. ne tedd őt tönkre – beszél, ez hihetetlen… ez a férfi hozzám szólt, ahelyett, hogy újfent magába roskadt volna, ahogy eddig mindig.
- Tudhatnád…. mennyire érdekelnek mások – hangom nem hűvös, egyenesen fagyos. Hiszen a doki ismer. Nekem nincsenek gátlásaim, se szégyenérzetem. Ugyan, miért is lennének? Az a kis riherongy meg magának köszönheti ezt. Ha akkor… erős lett volna, nekem színem se lenne.