Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Preston & Carina EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Preston & Carina EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Preston & Carina EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Preston & Carina EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Preston & Carina EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Preston & Carina EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Preston & Carina EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Preston & Carina EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Preston & Carina EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 28 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 28 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Carina Collins

Carina Collins

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
♔ Micah_Fidler

»
» Szer. 25 Jan. - 21:13
Preston & Carina


Újabb méretes korty vajsör csúszik le a torkomon, az utolsó. Igyekszem élvezni, hogy kompániát, társasági lénynek tűnni, azonban nem vagyok jó kedvemben, hisz… gondolataim azon járnak, hogy miközben én  - a mugliszületésű – itt reménytelenül igyekszem beolvadni, bármelyik pillanatban beronthat Tudjukki valamelyik csatlósa, akinek a származásom elég indok ahhoz, hogy egy bevett átokkal pontot tegyen az írásban lévő életkönyvemnek. Tudom, hogy nem vagyok az egyetlen, aki ilyen félelmekkel él, azonban képtelen vagyok kitörölni azt a mérgező gondolatot elmémből, hogy a drága szüleim a sírom felett tornyosodva bánkódnak elvesztésemen. Nem…  sokkal jobban szeretem őket annál, hogy képes legyek meggondolatlan cselekedeteim miatt megfizetetni velük ekkora árat.
Tekintetem kifelé réved, és látom, hogy az est sápadt homály formájában kezd a földre ereszkedni. Letörlöm ajkaimról a vajsörös nyomokat a szalvétába, amit az ital mellé kaptam – úgy látszik, mások is képtelenek ezt kulturálisan meginni, már ha lehetséges – és halvány mosollyal az arcomon állok fel a helyemről. Néhányan kicsit meglepetten konstatálják távozási szándékaimat, azonban nem ellenkeznek látványosan – miért is tennék, ha egyszerűen lerí rólam a diszkomfort minden jele?
Elindulva a kastély felé, felötlik bennem egy ötlet, hogy mivel lehetne felhozni a kedvem. Hát persze, hogy némi édességgel… vagy Duncan kellemes társaságával, ha őszinte szeretnék lenni magammal. Mintha amúgy nem lennének elég egyértelműek a jeleim, időnként tiszta mániákusnak érzem valómat… meg rettentően bolondnak, és annál jobban szánalmasan naivnak. Hisz tiszta a vére – bár valljuk be, cseppet sem úgy viselkedik, mint egyes fennhéjázó iskolatársam – és bármelyik lány szívesen lenne a társaságában. Egyébként is nem mutat semmi érdeklődést felém, vagy hát legalább is olyan nagyon különlegeset. Szerintem teljesen úgy kezel, mint minden más vendégét, attól függetlenül, hogy vannak olyan napok, amikor kétszer is megfordulok a Mézesfalásban.
A bolt előtt állva azonban megfogyatkozik a bátorságom, hisz az üveglapokon keresztül arra leszek figyelmes, ahogy egy számomra ismeretlen macával beszélget – miért van vajon ennyire kikenve ez a lány, és Duncan ugye nem találja ezt szépnek? – láthatólag, legalább is a széles non stop vakítóan világító mosolyából ítélve eléggé élvezi a csevejt. Na ezt nevezem én orbitális pofonnak! Nincs az az édességmennyiség, ami ezután felélesztené az elszállt jó kedvet. Anya valószínűleg pánikolva hívná hozzám apát, hogy derítse ki a betegséget, ami szürke, sűrű felhő módjára árnyékolta be egyetlen lányuk ki nem merülő, felhőtlen derűjét, ha most látna.
A slusszpoén az egészben természetesen az, hogy a földbe gyökerezve épp összekaparom darabokra hullott reményeimet, amikor Duncan felém pillant - Murphy törvénynek nevezik az ilyet, ha jól hallottam egyszer anyát – én pedig mint egy gyáva, gyorsan elfutok, hátha nem ismer fel.
Nem is tudom, miért esik ennyire rosszul, de nevetséges, hogy még könnyeket is vélek érezni, ahogy arcomon végigszállingóznak. A galádak! Elhomályosítják a látásom, mintha nem lenne bőven elég a téli korái sötétedés.
Megállok egy pillanatra, hogy előkaparjam a pálcám. Biztonságosabbnak érzem úgy haladni, hogy közben látom is, merre tartok.
- Lumos – szólalok meg a tíz hüvely eperfát szorítva. Azt hiszem, nem erre szándékoztam jönni…

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Preston Lamora-Bacerra

Preston Lamora-Bacerra

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Theo James

»
» Szomb. 4 Feb. - 20:01


Pár napja jöttem csak Brandonhoz, de máris unom. Egyszerűen nem tudok mit csinálni. Ő elvan hol a feleségével, hogy a szeretőivel, én meg foglaljam el magam. Komolyan, mint a nyulak… Bár, fogalmam sincs, mért számítottam másra. Mindig ezt csinálja, mért most változott volna meg? Az a baj az ilyen emberekkel, hogy általában az én ismerőseim, így össze tudnak járni, és üzletelni egy-egy nővel, vagy bármi mással. Szerencsére rám még egyet sem tukmáltak, amiért roppant hálás vagyok. Ott küldtem volna el őket a kénköves pokolba Luciferhez, meg a többi bukott angyalhoz.
Kell egy lakás Roxmortsba. Akárhányszor ide jövök, mindig erre az elhatározásra jutok. Pénzem lenne rá, nem is kevés. Kúriát építhetnék a romos kis kóceráj helyére, amit Szellemszállásnak hívnak. Senki nem lakik ott, senki nem tudja, mi az, de mindenki retteg a kiszűrődő hangoktól. ha lenne ott valami, már rég megtámadta volna a falut, felesleges ennyire félni. Persze ez csak az én véleményem, lehet, hogy vagyok annyira különc, mint az egyik évfolyamtársam volt régen. Bár ő tényleg nem volt könnyű eset. Egyszerűen mindent máshogy gondolt, mint a többiek, vagyis mi. Olyan szinten furcsa volt a viselkedése, hogy egyszer egy mugli beperelte. Öröm volt hallani a sztorit… Persze én nem vagyok kárörvendő, de jó tudni, hogy vannak ilyenek. Általában mosolyt csalnak az arcomra – mert eszembe juttatják, hogy nem vagyok annyira reménytelen eset.
Szombat van, ezért kifejezetten nagy a tömeg a faluban. Hát persze, most van az egyik roxmortsi hétvége. Mennyire szerettem azokat! Egy nap, mikor mindenki kiszabadul az iskolából, és egyedül lehetek. Senki sem zavar a délutáni sziesztám során, egy társam sem nyaggat, hogy írjam már meg vagy a saját, vagy az ő leckéjét, és még tanítás sincs. A kviddicsnek is lőttek, kész mennyország ilyenkor a kastély… Oké, én vagyok a különc! De nem szeretheti mindenki a nagy tömeget. és én amúgy is mindig az állatokkal jöttem ki jól. Hm..talán ezért vonzódik hozzám néhány barátom a kelleténél jobban. Nem! Csak viccelek, kedvelem én őket, de sokszor túllőnek a célon.
Az utcákat járva egyszer csak megakad a szemem egy lányon. Elég rosszul néz ki, ezért úgy döntök, útját állom, és megkérdezem, tudok-e segíteni. Látjátok? Semmiféle hátsó szándék. Nekem is van ám szívem, ezt nektek! - Nem kellene erre lófrálnod. - mikor pálcája fényénél észreveszem, hogy könnyek áztatják arcát, ennél is jobban megenyhülök. - Tudom, hogy nem ismersz, de ha elmondod, mi a baj, talán tudok segíteni. - kedvesen nézek rá. Ritkán vagyok ilyen jó kedvemben, élvezze ki, hogy nem ő alakítja az egyik célpontomat.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Carina Collins

Carina Collins

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
♔ Micah_Fidler

»
» Szomb. 18 Feb. - 12:50
Preston & Carina


- Édes istenkém! Ha figyelmetlenségem miatt bajba keveredek, és következményképpen csapás ér, a szüleim nem élnék túl. – gondolkozom el az esetleges jövőn, miközben bátortalanul előre lépkedek. Hirtelen bűntudat lesz úrrá rajtam, és egy másodper erejéig átfut az agyamon, hogy visszaforduljak. Talán hátra is pillantok, de mivel tisztában vagyok azzal, hogy egyik irányról nem tudom, hova vezet – hisz nem figyeltem, merre megyek – így nem teszem meg. Szabad kezemmel átölelem magam, és a gondolatra, hogy soha többé nem találkozom édesanyámmal, még több könny indul útnak arcomon. És ez az egész amiatt történik, hogy képtelen vagyok lemondani egy elképzelésről, ami talán egy csepp realizmust tartalmazna, ha Duncan észrevenné, hogy létezem. Csak hogy a jelenlegi felállás szerint én sem vagyok több bármelyik másik vásárlójánál…
Erre a gondolatra keserű mosoly tör felszínre átrendezve arcmimikáimat, amit újabb adag könnyek követnek. Épp letörölném őket, amikor utamba egy ismeretlen szegődik. Szinte reflexszerűen eloltom a pálcám végén világító segédfényt, tettemet pedig nem az idézte elő, hogy megijedtem, annál inkább a tény, hogy utálom, ha sírni látnak. Olyankor rettenetesen gyengének érzem magam, és valljuk be, amellett, hogy hugrabugos vagyok, a pityergés nem igen javít a rólam alkotható vélemények skáláján.
- Szia! – köszönök rá félve, és noha igyekszem elűzni hangomból a pánik bármilyen nemű jelét, a rezonálást nem sikerül. Kínosan, ámde halkan fel is nevetek, amikor ez eljut az agyamig. Pár másodpercig hangtalanul állok – túl sok gondolat forog a fejemben leterhelve az egészséges ítélőképességem – majd ismét megszólalok. – Én… nem is szándékozom sokáig itt lenni. – próbálok diplomatikus választ adni, hogy azért mégse álljak szólatlanul, ugyanakkor ne áruljak el semmi lényegeset.
Amikor felajánlja a segítségét, újabban sírdogálni kezdek, amit a sötétségben csupán az elvétett szipogásaim jelzik. Én aztán nem szándékoztam itatni az egereket, de azt hiszem, eddigi boldog életemben még sosem fordult meg, hogy annyira vágyódtam volna olyasmi után, ami sosem lehet az enyém. Mintha az utóbbi időben elvesztettem volna némileg a valóságérzetemet.
- Én csak… - kezdek bele egy mondatba, azonban hangom elcsuklik, és pár hirtelenszerű levegővétel követi. – totál ostoba vagyok, és hetek óta bolondot csinálok magamból. – megtörlöm szabad kézfejemmel könnyáztatta szemeimet, zaklatottságomtól testem még mindig hevesen rázkódik.
- A baj az, hogy csupán tizenöt éves vagyok, rusnya, mint egy kiskacsa és tapasztalatlan abban, hogyan zajlanak az élet különböző dolgai. Az önbecsülésemen meg egyáltalán nem segít, hogy még a szüleim is egy kártevő nevét használják, ha becézzenek, csak mert C-vel kezdődik a nevem. – folytatom bús hangon, nem kell az embernek orvosi diploma, anyai ösztön, de még csak ismerősömnek sem lennie, hogy kitalálja, feldúlt vagyok. Nem is értem igazából, miért mondom el ezeket neki. Egyszer azt olvastam, hogy ismeretlenekkel sokkal könnyebb személyes dolgokról beszélni, mert közömbösen állnak a témához, nincs háttér információjuk, nem kelték bennünk azt az érzést, hogy ítélkeznek felettünk. És milyen igaz…


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Preston Lamora-Bacerra

Preston Lamora-Bacerra

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Theo James

»
» Vas. 5 Márc. - 19:23


Mikor befordultam ebbe a mellékutcába, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen jó kedvemben vagyok. Nálam ez csak éles szituációkban ütközik ki. Ha csak múlatom az időt, kellemesen bódult állapotba kerülök, vagy kissé mogorvába, de a mérleg könnyen átbillenhet a másik oldalra, ha találkozok valakivel, vagy valamivel. Ez minden embernél így van, nem? Nem könnyű megőrizni egy érzelmi állapotot fél órán át. Nem mondanék ennél kevesebbet, mert abba már bele lehet kötni. Bizonyára a fél órába is, de abba nem annyira, mint a tíz vagy éppen húsz percbe. Van, aki kibírja hosszabb ideig, nem mondom, hogy nem, de nekem biztosan nem menne.
Az erre tévedő idegen gyorsan reagál arra, hogy meglátott. Ezt őszintén bevallom, nem láttam előre, de nem bánom, és fényt sem gyújtok saját pálcámmal. Nem menekül, biztosan csak nem akarja, hogy lássam az arcát. Diák, ebben biztos vagyok, így nincs sok okom az aggodalomra - persze ki tudja? Inkább óvatos leszek.
- Nem azért mondtam, hogy menj el, csak még nem láttalak erre, és.. nem ez a legbiztonságosabb negyede a falunak. - időközben elmosolyodok, bár ezt ő nem igen láthatja a sötétben. Nem is baj, nem biztos, hogy bizalomgerjesztő látványt nyújtok így. talán még visszataszítóbb vagyok, mint egyébként...
Ahogy meghallom, hogy nehezebben veszi a levegőt, illetve kicsit szipog is, megesik rajta a szívem. Valami történt vele, és ezt nem hagyhatom csak úgy annyiban. A minimum, hogy figyelek rá, meghallgatom, és ha tudok valamit tenni érte, akkor intézkedek. (Bár tudnám, honnan ez a nagy önzetlenségem!)
Mikor belekezd a mondandójába, s elcsuklik a hangja, nekem elszorul a szívem. Ilyen lehet, ha az embernek gyermeke van? vagy érte még ennél is jobban aggódik? Talán sosem tudom már meg... Clar mindent lerombolt bennem, amennyi hitem csak volt a szerelemben.
Figyelmesen végighallgatom, és gyomrom egyre kisebb gombóccá zsugorodik. Mondandója végére érve meggyújtom apró fényforrásként a pálcám végét egy lumosszal. Nem feltétlen volt ez jó ötlet, mert így tisztán láthatóvá vált alkaromon a Sötét jegy, mely visszavonhatatlanul díszíti bőrömet. Azonban most nem foglalkozok vele, csak végigmérem a lányt, és megállapítom, hogy a mondandójának elejével nem értek egyet.
- Nem vagy rút, és biztosra veszem, hogy a családod nem érdemel meg téged, ha kártevő nevével illet. Egy ember sem érdemli az ilyet... - sóhajtok, majd eszembe jut, hogy én rosszabb vagyok. Parancsra ölök, vagy szórakozásból, ehhez pedig a szadista létem is hozzátesz valamelyest. Melyik ember érdemli azt, amit én teszek? Nem mondanám, hogy egyik sem, de a legtöbb áldozatom megúszhatta volna élve, ha elkotyog egy nevet, helyet, vagy bármiféle információmorzsát. A parancs persze más kérdés. Az ellen nem tehetek, és nem is akarok tenni semmit.
- És ki, vagy mi miatt tört el benned most a mécses? - nyilván nem csak úgy feltört ez az érzelemhullám. Kiváltó oka kell, hogy legyen. - Szívesen megleckéztetem az illetőt. - ajánlom fel segítségemet. Talán még él is vele. A leckéztetést nem veszem komolyan, ha ő nem akarja túl véresre, de ha igényli, én gyilkolok. Egy emberélettel több vagy kevesebb. Mit számít az nekem?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Preston & Carina

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-