Megszokott emberi attitűd, hogy első látásra másokat a külsőjük alapján bírálunk, jegyzünk meg. És ennek tudatában a mai napot is a külcsínem csiszolásának szenteltem, rég bővítettem már a ruhatáram, illetve lett pár ruhadarab, amit meguntam, így helyüket újakkal terveztem lecserélni, amikor reggel útnak indultam. Szívesen elhívtam volna valakit, hogy ne egyedül kelljen járnom a boltokat, de elmondhatatlanul feszélyez, ha nem nézelődhetek szabadon, a házimanóink meg valószínűleg a ház körüli kötelességekkel vannak elfoglalva. Egyébként még nem találtam a földön megfelelő személyt erre a feladatra rajtuk kívül, olyasvalakit, aki legalább annyira finnyás és elszánt lenne, mint én ezen a téren.
A költekezést végül a Mézesfalásban fejeztem be, ahol vettem némi boldogsághormont az öcsémnek, hogy ne legyen olyan citromba harapott arckifejezése, amikor rájön, hogy a legújabb kiszemeltét nem fogja tudni megfektetni, mert tájékoztattam a kisebb Parkinson csajozási szokásairól.
Kilépve a boltból olyan érzés kap el, mintha egy dráma jelenetébe csöppentem volna bele. Nevetséges, mennyire közönségesek egyesek egy baleset miatt, bár ha jobban megnézem, nem csodálom, hogy a lány nem elégedne meg egy bocsánatkéréssel, nem elég „brit” hozzá. A legszomorúbb az egészben talán az, hogy a vitát szító csitri háztársam… úgy látszik, már a teszlek süveg sem tudja túl jól a dolgát. És egyébként is, a rizsszeműeket nem nevelik sokkal szigorúbban, mint bármelyik más náció új generációját? Lehet, ennek a példánynak elzüllöttek a szülei, amint leszálltak a banánfáról és megtapasztalták a civilizáltak kényelmes életét.
És ha már az európaiak műveltségéről beszélünk, a griffendéles lány épp tanúbizonyságot tesz, amivel megcáfolja a fehér emberekről alkotott véleményem, ő sem az eszét villogtatja.
- Valaki nyitva hagyta a ketrecét… - közelebb lépve a társasághoz válaszolok a kérdésre, amit a lapjait az imént szedegető nő tett fel.
- Üdv, Regulus! – tekintetem a pálcát szorító háztársamra szegeződik, halvány mosolyba húzódnak szőlőzsírral ápolt ajkaim. – Mi ez a cirkusz? – intézek felé egy kérdést, miközben hetyke fejmozdulattal körbepillantok, hogy felmérjem a helyzetet és lássam minden részvevőjét. Mintha össznépi ázsiai találkozón lennénk, és jajj! Olyanok is lehetnek a Hollóhát diákjai, akik tájszólással beszélnek. Milyen szomorú…

Az egyre növekedő létszámú társaságunk két újabb taggal bővül, akikről sajnos szintén lerí, mennyire oktondiak. Az egyik viselkedése nem lep meg, hisz minden griffendéles közönséges, de az arany búzakalászszínű hajkoronával rendelkező lányé igen, az ő talárját ugyanis a Hugrabug címere ékesíti, a borzocskáktól nem megszokott az ilyen ordináré magatartás.
Ökölbe szorul a kezem, amikor többen is a háztársamat támadják, de nem teszek megjegyzést, hisz tudtommal aranyvérű és mardekáros: ha már ezzel a kettővel rendelkezik, akkor az élet elvileg elég büszkeséggel és ügyességgel ruházta fel, hogy megvédje segítség nélkül saját magát.
- Áh, értem… - reflektálok Regulus válaszára, ami sajnos nem tartalmaz semmivel sem több információt, annál amire eddig egyedül is szert tettem. És akkor megszólal a hollóhátas srác… égnek emelem a kékjeim, megforgatom őket, talán halkan, gépiesen fel is sóhajtok. Nem, nem röhögöm ki. Szónoklata annyira unalmas, és annyira nem érdekel senkit sem, hogy még csak mosolyt sem érdemel, nemhogy röhögést. De hát mit is csodálkozzak?! Megszokhattam már hét év alatt, hogy ezeknek annyira nincs saját egyéniségük, hogy az egyetlen, amivel kitűnhetnek a tömegből és kitörhetnek szürke skatulyájukból, az a tudásuk, azaz az okoskodásuk. A kivételektől elnézést!
A griffendéles lány, akiről az imént beszéltem, közelebb lép hozzám. Ejha, úgy látom, kinyílt a csipája a kis senkiházinak. Tekintetét összeszűkült szemekkel állom, szinte nevetnem kell attól, mennyire vulgáris. Úgy látszik, feléjük nem igen ismert a magánszféra kifejezés sem, ez lehet az egyetlen magyarázata annak, hogy ennyire közel merészkedik hozzám. Minden bizonnyal nevelési problémák is vannak a háttérben a tudatlanság mellett, sebaj… úgysem kell szégyellnie a nagyközönség előtt, hisz ahogy már az imént is említettem, csupán egy jelentéktelen embert képez, aki valószínűleg a háború végére nem is fog élni és a kutya sem fog emlékezni a lényegtelen létére.
A következő mozdulatára azonban nem számítottam, arcom ég a körmei okozta nyomok helyén, rögtön a sérült oldalamhoz kapok, halkan, akaratlanul felszisszenek. Méreg gyülemlik fel belsőmben, ami pillanatok alatt tajtékozó érzelemtengerré alakul át. Undorodva végignézem fél arcomat eltakarva, ahogy girnyó nyelvével lenyalja mocskos körmeiről a tiszta véremet, ami többet ér az ő és az egész családja életénél.
- Mégis mit képzelsz magadról, te kis mihaszna céda? – szólalok meg fogszorítva indulattal túlcsorduló hangszínezeten, amikor a háztársa felé iramodik, de még mielőtt válaszolhatna, elkényeztetett kisasszony módjára sarkon fordulok és távozom a társaság köreiből. Most semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy megnézessem az arcom egy gyógyítóval, és noha nem hiszem, hogy a griffendéles rüfke karmai maradandó sérülést okoztak, a piszokfészkei alatt lappangó szutyok akár nagyobb gyulladást is okozhat.
Allegro tempóban, ritmusosan szedem a lábam. Egy utolsó pillantást vetek a vitázókra, amikor távolabbra kerülök tőlük, az az elégedett cafka látszólag épp az imént okoskodó fiatalemberhez fordul.
- Diffindo – suttogom hirtelenül hátrafordulva a dehoppanálásom előtti pillanatban, és amint átkom eltalálja a karmolós kedvébe került oroszlánt, a hóréteg rejtekéből hirtelenül felrobban valami, ami az egész társaságot beborítja. Szemeim ijedtemben elkerekednek, szinte biztos vagyok benne, hogy nem én okoztam a detonációt. Tisztában vagyok azzal, mi történik, ha a bűbájt helytelenül használják, és nem, egyik pontjában nem szerepel dörrenés. Ami pedig a lány életét illeti, hidegen hagy, hogy mekkora veszélybe kerül. Legalább megtanulja, hogy ne húzzon ujjat velem és példát is statuál. Hogy tartok e attól, eltanácsolnak a Roxfortból? Ugyan, egy senkiházi Bradley-ről van szó, édesapám könnyű szerrel eltusolja tettemet, megvannak a megfelelő kapcsolatai, nem ez lenne az első eset, hogy komolyabb ügyet feledtet el. Elvégre Parkinson a neve…
A Szent Mungóba érkezve elraknám a nagy fodrokban hullámzó talárom zsebébe a pálcám, amikor rájövök, nem hiába rejtettem a pulóverem ujjába: ennek a darabnak csak belső zsebe van.