Nem félünk a farkastól

cedar skeptic ackerley

nem elég nagy az ész tenyere
hogy befogja a szív száját vele
+18

Becenév:

a fura fiú..vagy lány?
(~~Daro - de csak a húgomnak~~)

Kor:

17

Származás:

aranyvérű

Lojalitás:

saját magamhoz

"Képesség":

vérfarkas

Csoport:

hollóhát

Play by:

erika linder

Karakter típus:

canon saját vonásokkal

"A Telihold fénye elsárgult sorvadás,
a telihold fényében nem nő virág.
Száradó szirmokon szerelmet álmodni:
elszakadt fonál, önpusztítás."
A néma csendben meglehetősen nehéz táncolni - lehetséges, csak kell hozzá egy függönyvonásnyi őrület. A családomnak nincs oka panaszkodni ennek hiányára, sokszor emlékeztetünk egy Csehov drámára, egy Rimszkij-Korszakov szólamra: az összhatás meglepő, szürreális és mégis magától értetődő. Valószínűleg nem mondhatom, hogy bármelyik oldalon is állunk a végletek közötti hintázás miatt, nem stabil a helyzetünk - ha int a karmester, már suhanunk is tova, és néző legyen a helyén az, aki követni tudja, kinek, mikor és hol fogadtunk hűséget. Az apám egy tenor áriája kevés levegővel, kifulladva: mindhármunkkal megvívta a maga harcait, míg anyánk primadonna, és a legnagyobb tüdőkapacitásával ad hangot annak, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy a dramaturgia megkívánja.
Kiterjedt a családfa, szépek a lányok, asszonyok, a kertek, parkok gazdagok - azt hiszem, nem számítottak rá, hogy ikrek leszünk a húgommal. Csodálatos gyerekkorunk volt egymás mellett, és ezt semmilyen elvárás, kívánalom vagy tragédia nem tudja már elrontani. Szokták mondani, hogy az aranyvérbál kegyetlen a gyermekeivel, de ez általánosítás, velünk sem volt kegyetlen senki, arra egyedül jöttem rá, hogy nem fogom beteljesíteni a nagyszerű, mesés, káprázatos elvárásokat, amelyeket részben én állítottam magamnak. Megtanultunk elfogadni, hallgatni - én mindenki más helyett is, mert még a zeneszerző is rájön egyszer, hogy szükség van rá.

"A fogyó Hold útja elátkozott ösvény,
sápadó korongja fakó halál.
A telihold rabját sötét éjszakába
taszítja a Holdfogyatkozás."
Olyan vagyok, mint azok a dalok, amelyek a második felvonás első nyitányában szoktak előfordulni, amikor arra gondolsz: hát basszameg, most már ezt a másfél órát féllábon guggolva is. Mármint nekem ez remekül, nagyszerűen, mesésen megfelel, sosem találtam a közös hangot az emberekkel, valahogy mindig valami hiányzik belőlem: néha a figyelem, ha elszalad mellettünk, és izgatottan veti rá magát mondjuk egy apró dallamra, amit valaki üt a falon, néha úgy, hogy egy egész dupla bájitaltan eltűnik a felfedezés közepette. Hol is tartottam? A szórakozottságból viszont bőven jutott két embernek, mit két embernek, egy egész orkesztrának elegendő. Hozzátehetjük, hogy a nyelvem szintén nem fékezi magát, elragadja a hév néha az udvariasság minden kicseszett öltönye nélkül, pedig nem vagyok a szavak embere, mindenkinek sokkal jobb, ha a tokjában pihen, ahogy évek óta - énekelni is magamban szoktam leginkább. Hegedűszólam vagyok, néha csak halk dobszóló, néhány elfelejtett kotta egy lezárt fiókban: nem lehetne rám fogni, hogy népszerű lennék, vagy sokat játszott. Szerintem a drága társaim alaposan, kizárólagosan és abszolút megvannak győződve arról, hogy az egóm saját jogán ágyat is érdemelhetne, de inkább ez, minthogy rájöjjenek, a harapós jelző esetemben nem csak egy kurva kis hasonlat.

Függöny fel.. élesedik a rivalda, az ügyelő homlokán kipattogzik az izzadtság. Szorosan lehunyt szemmel állok ott- igen, én, rohadtul, kibaszottul, kurvára én - feszül a hátamon a frakkom lágy szövete, szinte a második bőröm már a habos inggel és kesztyűvel. A feszült csend a bal kézfejem megemelt ujjaitól a jobb kézfejemben meredő pálcáig tart: egyszerre lélegzik bennem és mögöttem a terem, bennem és előttem a zenekar. És akkor, csak akkor belekezdek, lendül a kar, megemelkedik a mellkas, és megszületik a csoda.. igen. A zene... az vagyok én.
Rossz voltam kislánynak, ezt a rongyosra térdelt harisnyák, az elszaggatott talárok is jól jelezték - a húgom, a tündérléptű volt végre a megígért kislány az anyánknak. Nem hibáztattam érte, én is imádtam a lágy törékenységét, ami egy tiszta fuvolánál is angyalibban töltötte meg a csendeket, olyanok voltunk egymás mellett, mint az alt és a szoprán - az előbbiről is tudjuk, hogy szükség van rá, de rohadtul senkit nem érdekel. Introvertált gesztusokkal kommunikáltam, bár azt nem merném kijelenteni, hogy jól is viselkedtem, sőt: én voltam a gyerek, akinek le kellett vágni a haját, miután már annyira összegubancolódott, hogy menthetetlenné vált, akire rá kellett külön szólni, hogy nem csúszkálunk a lépcsők korlátján, és hogy egy kislány nem viselkedhet így, nem kergetheti a manókat a konyhában, és főleg nem húzhatja a száját a kedves nagynéni nagyszerű, imádnivaló, váratlan ajándéka láttán, pedig ha láttak már ótvar ronda dísztárgyat, hát az valóságos műremek lenne emellett. Bárhogy szépíteném, kurva ocsmány volt, egyszerűen nincs rá találóbb kifejezés, árulás volt ez az aranyvérűek jóízlése ellen, emberiségellenes bűntett - az egyedüli szórakoztató tulajdonsága az volt, hogy éles hangon ellenkezett, ha olyasmit tettünk Chemmel, amit nem helyeselt. Mikor erre rájöttünk... hát nem pont az lett a történet folytatása, amit elvártak két ilyen jól nevelt utódtól, ugye.
- Bele mersz enni a tortába, mielőtt felszolgálnák...? - szaladt végig a decrescendo a számon, és akkor kezdődött köztünk az a bizonyos játék. Valamikor akkoriban írhattam az első dalomat is: a húgomról szólt, arról a diadalról, ahogy ajkai között eltűnt az a falat, és elegánsan átdobta a kapott tükröt, hogy aztán kihívjon a saját próbájára. Azóta sem hagytuk abba.. egyiket sem.

Lehajtom a fejem, a tarkóm forrón csiklandozza a rivalda - lihegek, de nem hallom, mert tapsolnak. Diminuendo.. véget ért az entrée. A fúvósok emelik először le az arcuk elől a hangszereiket, aztán a függöny mögött a színészek igyekeznek a takarásban a sötét labirintuson és kábelek tengerén át az öltözőikbe. A néző nem is tudja, milyen más világ a szünet, míg ő megbeszélheti az élményeket, mi újra felhúzzuk az íjat, hogy eltaláljuk a szívét vele. Érzem a nyelvem alatt a poros deszkát, amin feküdni szoktam, a lapok surrogását az ujjbegyek végén - igen, itt írtam a művemet, belőlük alkottam. Az öltöztetőből, akinek hideg bőre körbefonja a jelmezeinket, abból a kurva öltetőből, akinek soha nincs egyetlen jó szava sem hozzánk: káprázatos, csodálatos, elbűvölő... és forrong. Értem forrong.
Vége a szünetnek.. izzon a láng!
Nem állítom, hogy szerettem az iskolát - kezdjük ott, hogy bármilyen válogatott sértéseket is vágtam a Süveghez, nem volt hajlandó közös házba osztani a húgommal, és még olyan szurkálódásokat is volt pofája távoztamban mellékelni, hogy esetleg a Hollóhátban belenézhetnék egy nemekről szóló tanulmányba. Hát szartam bele.. ahogy a művészek általában a hétköznapokba, de ekkor már teljesen átlátható volt, hogy nem nőttem fel a szüleim elvárásaihoz. Ők a zenélést a gyerekkorom művelődésének kiegészítéséül szánták, nem életpályának, és mikor rákérdeztem, nem is igyekeztek finomkodni az elmém gyengeségére tett megjegyzéseikkel, szóval úgy szálltam le a vonatról, mint valaki, akinek teljesen mindegy, mi fog történni, mert már úgysem az, amit szeretne.
Jó diák vagyok, az eminens túlzás, ahhoz túl sok minden történik - milyen izgalmas, szórakoztató és ínycsiklandóan visszhangzik a csarnok, milyen szépen egybecseng két festmény hangja a folyosón...! Ezzel párhuzamosan elfogadtam azt is, hogy még ebben a házban is különc leszek, akármit is tegyek. Voltak és vannak tárgyak, amelyek jobban lekötnek: repüléstan, a lényekkel való foglalatoskodás, bájitaltan.. de sosem szerettem, ha olyasmire kényszerítenek olvasás terén, ami még annyira sem érdekel, mint egy elkoptatott pentaton. Büszkén állíthatom, hogy semmit nem olvastam még, ami kötelező volt, és talán annak a kikúrt Süvegnek annyiban mégis igaza volt, hogy ez nem különösebben megerőltető.
És akkor beszélnünk kell a rapszódiára is, ami vagyok időnként.
Egész életemben hajhásztam az adrenalint, szomjaztam és éheztem rá, nem telt el egy kibaszott hét anélkül, hogy meg ne kísértettem volna a sorsomat - nem akartam meghalni, de a közelsége bizserget. Tizenéveim elején összebarátkoztam néhány mugliszületésűvel - nem ment egyszerűen, mert ők is biztosak voltak benne, hogy egy megrögzött vérmániás faszfej vagyok - és így a tudatmódosítók világával. Néha egy kis marihuána, itt-ott néhány csík egyéb, és persze a legártatlanabb, legaddiktívabb és legkevésbé szemet szúró, a dohányzás. Nem volt elég, ebből sosem elég, mert minden alkalommal, mikor a pulzusom a bőrömön át akarta elhagyni egykori helyét a hűtlen gazdája miatt, ledobtam magam, remegő ujjakkal írtam meg egy-egy szonátát, rondót, quadrillet.. Nem lennék jó szobra az erénynek, de nem is vágytam soha ilyesmire. Aztán jött minden más... van az a szokás, amit csak néhányan űznek, beszélni sem nagyon illik róla, mert annyira szürreális faszságnak tűnik. Az is - a muglik vonatsínein várakozni felhúzott íjként, és mikor a szerelvény elég közel ért, mikor már látni a vezető szemében a pánikot, mikor már tudja, hogy nem tud majd lassítani, nem tudja megállítani a szerkezetet, és feltartóztathatatlan, elvitathatatlan és végzetes halálként száguld felénk: csak akkor hoppanálni. Na és aki elrontja az időzítést...?
Egy igazi zenésszel az ilyesmi nem fordulhat elő.

Szárnyal a szoprán a csillárok alatt - lírai, és mégis mennyi erő van benne! A szám néma káromkodást morzsol sorban: azt a büdös, mocskos, kikúrt, telibebaszott kurva életbe...! Tartjuk az ütemet, még amikor a csúcson levegőssé is válik a magas dó, aztán mint a célkereszt végén felsóhajtó vad, lehanyatlik. Nem állom meg, hogy ne verjek rá az állványomra, a pálcám végét vesztve berepül a vonósok közé, az ő arcukon is ugyanazt látom, ami az enyémet lehet: ez most kicseszettül, menthetetlenül, kínosan ijesztő végeredményt ígér. Rettegést lélegzik a dobos, egy merő sikoly a vadászkürt, és itt állok a káosz közepén. Mintha még a fények is megpislognának.. a színház és zene istennői kínjukban könnyeket ejtenek értünk. De nem.. nem lehet így vége, még nem... ugye?
Szilaj gyönyörnek vége is szilaj.. még ha nem is értek egyet a klasszikusokkal általában, nem vagyok költő, hogy kötelező legyen. Szöveget sem szeretek írni, számomra a szavak nem olyan egyszerűek, mint a hangok, talán ezért is találom őket rég elgurulva, mikor valakivel beszélgetni akarok. Pedig lenne mit mondanom, de hallgatni jobban tudok, ahhoz értek, volt időm gyakorolni..
Magas fokon izzottam az utolsó előtti nyarunkon is: szórakozóhelyek, mert imádom hallgatni a basszust mélyen a fülem alatt, bátorságpróbák, mert imádom a pánik lüktetését, és énkeresés. Egy különösen mocskos helyen véltem megtalálni a Zsebpiszokköz legmélyén, ahol egy hatalmas sebhellyel elcsúfított kobold és egy fogatlan kolduló között találtam magam egy eszméletlenül, döglesztően, lélekfacsaróan rossz minőségű itallal. A kockázatvállalásról beszéltem, emlékszem, bár a fejem lekívánkozott a pultra, de mindig visszatartott, hogy az a vörös foltos felület könnyen lehet, hogy az előző vendég vérében ázott ilyen árnyalatúra - a kobold elmesélt néhány undorító történetet, de nem azért ittam éveken keresztül szórakozásból, hogy most gyengüljek el tőlük.
- N-nem tudsz te... semmi olyat... amit ne láttam volna! Én.. már nem félek semmitől. - micsoda giccs lehettem a lelógó zakómmal, az alkoholtól füstösen fiússá karcolt hangommal. Tudom, hogy mielőtt előhozakodtak volna vele, megkérdezték ők is azt, amit már sokan mások előttük, és még sokan utánuk.
- Na és aztán te fiú vagy lány vagy?
- Nem. - foglaltam össze röviden és tömören a véleményemet, és már fel is álltam, de a padló vészes közelségbe került az arcomhoz, úgyhogy erőnek erejével még kihúztam magam, mielőtt megragadták volna a karom.
- Na csak azér', hogy mit írjunk a fejfádra, kölyök!
Chemre gondoltam, talán egy egészen kicsit a többi családtagomra is, mikor a friss fenyőillat betöltötte a tüdőmet. Nem tudtam függőlegesen megállni, úgyhogy egy fának támaszkodva bámultam a sötét semmibe, míg a két másik bántóan, dobhártyát megerőszakolva, pofátlanul kiröhögött. Kiköptem oldalra, káromkodtam valamit, tudni akartam, hol vagyunk és mit csinálunk, mikor a levegőt megtöltötte egy üvöltés: de nem emberhez tartozott. Még a szar is vigyázzba ugrott bennem, és válaszokat követeltem némán, de amilyen hirtelen idehoztak, úgy is távoztak, és mikor megpróbáltam követni őket, rá kellett jönnöm, hogy részegen nem jeleskedem a hoppanálásban. Hamarosan az én nem túl diadalmas hangom is csatlakozott az ordításhoz, ahogy egy nagyobb szikla oldalához hengeredtem az egyik kézfejemet szorongatva, mert nem értettem meg, hogy sikerült amputálnom magam az egyszerű helyváltoztatással, amit sosem rontottam addig el..
Hálás lehetek vajon azért, hogy gyorsan lett vége? Eltakarta a holdat, a morgása a vénáimból szólt, egy egész dodekafóniát csalt elő belőlem a rettegés, amikor belém harapott, és megannyi húr pendült meg bennem utoljára, allegro.. allegro... allegretto. Bossa nova volt az őrületem, amivel megpróbáltam mégis elmászni, mikor tudtam, hogy menthetetlen vagyok még józanul is egy vérfarkassal szemben, de részegen...?
Hoppanáltam. Nem tudom, hogy voltam rá képes, de azt sem tudnám megmondani, hogyan születnek az igazán nagy műveim. Talán az az egyetlen különbség, hogy most magamat teremtettem meg..újra.

- ott veszem fel a küzdelmet, ahol abbamaradt, nem hagyok szólamot végigszaladtalan, hangot kipréseletlen. Ismét belemarkolok a dalba, lüktet tovább a zene, mint a halántékom, és felzúg az oboa, felzokog mellettem a vonós sor is, alátámaszt a billentyűk kollégiuma, így emelik fel a sírból az előadás lezuhant fejét. Nem halott az...! Nem huny ki a fény, nem gördül le függöny, ha kell, a pokolból is megszületik a művem!
Összeszorított fogaim közül halk kuncogást csal elő a háború, csapkod a refrén, ez az, igen, igen.. teremtek, megteremtem, megteremtjük! Lepillant rám a tökéletesség az utolsó másodperceknél, és én hagyom, hogy végigsimítson csak egyszer az arcomon, az izzadt, behatárolhatatlan, csak magamban megmosható arcomon, és kurva boldog vagyok..
Tapsvihar. Nevetek, mert élünk, mert nincs is gyönyörűbb dolog, mint embernek lenni és létezni.
Korábban sem voltak komoly kilátásaim az életben, a kórral együtt pedig végképp nem: kinek kellene egy szörnyeteg? Most mindjárt kényelmessé tette az elhatárolódást az addigi jellemem, valószínűleg senkinek fel sem tűnt, hogy még zárkózottabb, csendesebb, halványabb vagyok. Hálás lehetek, hogy egyáltalán engedik befejezni a tanulmányaimat annak ellenére, milyen kockázat vagyok a társaimra, még ha gondosan el is különítenek tőlük a szükséges időszakban.. nem tudom, meg fogom-e szokni valaha, még annál is rosszabb, mint amit a legrosszabb másnapjaimon tapasztaltam. Még egy éve sem vagyok a kór boldog tulajdonosa, úgyhogy ki tudja, lehetséges, hogy én leszek a leghíresebb bundás karmester... ne nézzenek így, a mester ma kissé harapós kedvében van. Milyen bájos, meseszerű és szürreális.
Éppen olyan, mint az életünk általában.
Mint hegedűszólót játszani a nagyközönség előtt úgy, hogy az ember menet közben tanul meg hegedülni.

Gratulálunk, elfogadva!

Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk.

Kedves Cedar örülőőő

Nem is tudom, hogy hol kellene kezdenem, mert tudod még keresem az államat, ami nem a padlót, hanem a bolygónk magjának peremét veri. hülyevagyok

Sokat gondolkodtam, na jó csak perceket, hogy mit is írjak neked, mert egy ilyen remekműhöz hozzáillő elfogadás dukál, azonban kezdek attól félni, hogy nem tudom teljesíteni eme feladatot, de mindent beleadok.. Szóval azt kell mondjam, hogy minden egyes karaktert faltam, amit lejegyeztél. Nem találkoztam eddig nagyon sok művésszel, főleg nem hegedűművésszel, de én mindenkit csak csodálni tudok, aki azon a csodálatos hangszeren tud játszani. Érdekes volt, hogy nem a szokásos család leírást választotta, hanem előrukkoltál valami különlegessel. boldogsag

Aztán még ott van a jellemed is. Örülök, hogy nem vagy az a tipikus aranyvérű, aki megkülönbözteti az embereket, de inkább ne menjünk bele ebbe a kényes témába. semmi baj sincs azzal, hogy nem vagy a társaság szíve és lelke, semmi gond azzal, hogy nem vagy annyira társasági lény, szerintem mindenki úgy tökéletes, ahogyan vagy és te így vagy tökéletes. szeret

Elég veszélyes hobbid van, nem is értem, hogy még miért nem rontottad el a hopponálást.. bár ez most úgy jön ki, mintha a halálodat kívánnám, de jobb lenne, ha leállnál ezzel a veszélyes tevékenységgel. Shocked

Nekünk még élve kellesz. Nem vagy egy átlagos lány, nem vagy olyan, mint a többi lány és szerintem ez becsülendő te legalább mersz az lenni, aki igazából vagy. És az igazat megvallva mindig is szerettem az olyan egyéniségeket, amilyen te vagy. Egyszerűen remekül fogalmazol, annyira választékosan és annyira jól írsz, hogy közben még egyszer elolvastalak. nevetés

Imádom, imádom az előtörténeted, mert nagyon jól összeraktad és annyira megismerhettük a karaktered, amennyire csak lehet. boldogsag

Na jó, itt az ideje, hogy befogjam, hogy utadra engedjelek és engedhessem, hogy más is megcsodálhasson, de ne feledd, hogy én vagyok az első számú rajongód mától! Menj, foglalózz és a játéktér a tiéd!

Üdv köztünk Cedar! Puszika

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső