Az első óvatos kopogásnál még nem vagyok meggyőződve róla, hogy jó ötlet, amire készülök - tulajdonképpen majdnem az összes lehetőséggel számoltam, mikor az utolsó nap sietve, hátra sem nézve hagytam el az iskolát, és még a húgomnak sem szóltam az időpontról, azzal a kivétellel, hogy véletlenül sem gondoltam végig, mindez őt hogyan érinti majd. Családunk egén növekvő kétségek között az ő élete még viszonylagos egyszerűségben telik, mentesen a bátyánk ámokfutásától, remélhetőleg mentesen a szüleink kiújuló elvi vitáitól.. de mielőtt bizonyos összefüggéseket megértettem volna, mellettem. Vajon úgy érezte, hogy elárultam, mikor az utóbbi időben annyi mindent megtartottam magamnak, és végül nélküle rohantam hazáig? De még most sem merek igazán belegondolni, pedig nyilván levontam már ezt a következtetést.. csakhogy legyek bármilyen jó diplomata, nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg a húgomnak, hogy mind a halál legszélén táncolunk, még sokkal inkább, mint eddig.
A másodiknál megnyugtatom magam, hogy helyesen cselekedtem - nincs értelme feszültséggel terhes rémülettel benyitnom hozzá, főleg nincs értelme táptalajt biztosítani egy vitához. Az ehhez hasonló krízisek mutatják meg igazán egy jellem szilárdságát, és a szerkezet, amely eddig olajozottan kattogott a maga helyén, szétesni, széthullni látszik legnagyobb ijedtségemre, és már nem elég egybentartásához apánk konok magabiztossága, anyánk lágy rugalmassága.. néha, sötét perceimben arra gondolok, lehet, hogy nem ők gyengültek meg a fokozatos balszerencse folyamában, hanem eddig nem kellett ilyen nyomást kiállnia a vérvonalunknak. Már-már áruló gondolat ez, nehéz pániktól súlyos, és könnyebb lenne elfelejteni, rácsukni az ajtót, ahogy a bátyánk teszi.
A harmadik után óvatosan benyitok, és körbepillantok a húgom szobájában őt keresve. Még mindig nem döntöttem el egyértelműen, találnék-e kifogást a törekvésemben, de tulajdonképpen értelmetlen is tovább elemezni, az elhatározásomat meg nem állítja néhány kétség, főleg ha magammal szemben támasztom csak őket. Beszélnem kell vele mindarról, amit olyan ügyesen igyekeztünk leplezni előtte, mert késő lesz, hamarosan késő lesz, és nem érhetünk így véget. Ha büszkeségünk lesz a hóhérunk, úgy nekünk kell azt megfojtanunk előbb..
- Amelia, ne haragudj, hogy csak úgy eljöttem tegnap, csak..sürgősen meg kellett beszélnem valamit apánkkal. Megengeded, hogy bejöjjek?

A helyzet legnagyobb iróniája, hogy amennyire meg akartam mindig felelni apánknak, annyira szembemegyek most mégis ki sem mondott kéréseivel: az, hogy férjhez fogunk menni a húgommal, Marius pedig hozzá méltó asszonyt hoz a házhoz, napnál világosabb kinyilatkoztatás, belengte az életünket, nem szabadulhatunk tőle, mint egy szerződéstől, amelyet a születésünkkor látatlanban aláírtunk. Mintha ezzel fizetnénk a felnevelésért és a szüleink szeretetéért, és nincs ebben semmi különös, nem variáns ez, konstans, kimért és kiszámított konstans életünk egy bizonyos pontján.
Meg kellene tennem, még csak arcot sem kellene hozzá vágnom, de ha kedvem úgy tartja, hát utóbbival élhetek - a kötelesség nem opcionális, nem választható, és nekem egyszerűen csak bólintanom kell, nyújtanom a kezem, és ha szerencsés vagyok, nem zárnak falak közé, nem kell megnyomorodott személyiséggel koldulnom mások legalább társaságát, ha már az álmaimat feláldoztam más valaki oltárán. És mit teszek én..?
Én, apám leghűségesebb imádója, soha nem titkolt bálványozója tagadom meg a szabályait.
- Faustus... Avery. Beszélt apával, meg akarja kérni a kezemet. - összegzem elsőre hűvösen és tárgyilagosan, őt idézik a szavak, ő áll az ajtóban, ő határoz, és már majdnem hozzá is teszem: és igent fogok mondani. De nem fogok. - És én megmondtam neki, hogy nem vagyok hajlandó hozzámenni egyikükhöz sem.
Pontosan úgy hangzik, ahogy kell: keményen vágódik be közénk, árulásnak érződik egyből, leplezhetetlenül árulásnak, és meg sem próbálom szépíteni, megmagyarázni. De még mindig ez a legkevésbé súlyos vád, amit a szememre vethet majd ezután a beszélgetés után akár ő, akár a család többi tagja - nem kérdeztem meg őket természetesen arról, hogyan akarják, akarják-e egyáltalán tájékoztatni a legkisebb Flintet a jelenlegi frontvonalakról, de én most átlépem ezt a határt is.
- Nem tudom, mennyit sejtettél meg belőle, de a bátyánk egy olyan családot rejtegetett az alagsorban, amiért.. rosszabb sors várt volna ránk, mint a nővérünkre, mindezt a lányért, akit szeretett. A lány halott, a szüleink jelenleg komoly válságban vannak, betolakodók jártak a házban és őszintén fogalmam sincs, hogyan gondolhatták megfelelő politikának, hogy a részleteket eltitkolják előlünk.
Mint egy halálos ítélet, olyan a felsorolás, hosszú és szörnyű árnyékot vet a családunkra, kilátástalan rémséget ígér, és mi nem állhatunk az útjába, mert tudnunk sem lenne szabad róla. De a szüleim igazán azért szerencsétlenek, mert olyan lányuk van, mint én: én deviáns vagyok és nem fogok csendesen nyugodni ebben az éjszakában, és erre minél hamarabb jönnek rá, annál korábban érhetik meg, mennyire félreértettek mindhármunkat.
- Én.. nem voltam biztos mindebben, amíg haza nem jöttem. Meg kellett győződnöm róla, és nem akartalak megijeszteni egészen addig, amíg úgy nem gondoltam, hogy jó okom lehet rá. Ezért hagytalak ott.. és szeretnék bocsánatot kérni, hogy nem fordultam hozzád már korábban.

Családunk tagjai, mint a mellékelt ábrán látható, hajlamosak úgy tekinteni a viselkedésemre, mintha triviális lenne, hogy sosem önálló gondolatok mögött érkezik, mintha nem egy számsor pontosan kiszámított folytatása lennék. Van valami keserűség abban, hogy még legőszintébb kapcsolataink fenntartása is együtt jár az előre megfontolt lépésekkel, mások beható ismeretével és ennek alkalomadtán történő felhasználásával: éppen azért, hogy megmaradjanak. Tény, hogy sosem voltam olyan hirtelen futótűz, mint a nővérünk, ahogy a bátyám módszereit sem osztottak a deviáns és soha meg nem magyarázott ellenszegüléssel - belátom, könnyen tekinthető mindez engedelmességnek.
És nekem ez így tökéletesen megfelel: a jó játékos sosem tűnik annak.
- Nem így fogalmaztam, úgyhogy erre semmit. - van bennem némi irracionális bűntudat, de el fogom nyomni, le fogom öblíteni egy itallal, kizárólag eggyel, mert az elmém többre hivatott, mint az öntudatlanság delejes mentőöve és kifogása arra, miért nem kell felelősséget vállalnom a tetteimért. Nem tettem semmi rosszat, tudom, és nincs szükségem megerősítésre, és az egyetlen dolog, ami most köztem és a döntés jogosságának elismerése között áll, az néhány kémiai reakció. - Miért kellene? Ez egy társadalmi elképzelés arról, mi a helyes. A házasság intézményével tulajdonképpen semmi, de nem kívánok részt venni benne csak és kizárólag azért, mert ezt várják tőlem.
A polcnak dőlök, keresztbe fonom a karjaimat, és halkan sóhajtok egyet. Nyilván legkevésbé az én látszólag hirtelen érkező véleményemre van szüksége a családunknak, de nem látom be, hogy nem értik, hogy mi a problémám ezzel az egész ügylettel. Faustus Avery egy kölyök, és még az is marad néhány évig, ahogy a korosztályom nagy része - már vannak talán elképzeléseik arról, mit akarnak elérni az életben, de nekem ez kevés, és a szövetségen felül semmit sem tudnánk nyújtani egymásnak. Nincs szükségem újabb fékre, főleg nincs szükségem arra, hogy eszerint a mérce szerint mérettessen meg az értékem, és aztán belenyugodjak abba, hogy ha netalán férfinak születek, mennyi mindent elérhettem és megvalósíthattam volna.

- Amikor betörtek a birtokra.. nem tudom, hogy direkt ez volt-e a céljuk, vagy baleset történt, de a bátyánk egyébként sem érzi kötelességének, hogy őszinte legyen, úgyhogy kénytelen leszek más forrás után nézni.  - az elképzeléseim is megvannak, de ezekről egyelőre nem esik szó. - Nem teljesen világos az sem, hogy sikerült nekik.. a védővarázslatok a régiek, megnéztem őket. Ami a jövőnket illeti..
Leülök Aurelia mellé, és átölelem: szeretném azt mondani neki, hogy nincs oka aggodalomra, mindent elintézek majd, de ez merész kijelentés lenne még azoknak a dolgoknak az ismeretében is, amelyeket nem osztottam meg a családunkkal. Nem gondoltam volna, hogy tudok majd még jobban haragudni Mariusra a könnyelműsége okán, de ha nem tudnám, hogy feleslegesen erőlködöm, biztosan megint rárobbantanám az ajtót, és a legkisebb megbánást sem érezném ezzel kapcsolatban. Ez igazán csekélység ahhoz képest, akik előtt ő kinyitotta a folyamatos őrültségével a bejáratot.
- Körbekérdezek, és ha megtudtam valamit, megosztom veled. Utána kitaláljuk, mit és hogyan kockáztatunk, de megígérem neked, hogy ők is megfizetik majd az árát.

Talán életemben egyszer hittem azt, hogy a családtagjaim pontosan olyannak ismernek, amilyennek én saját magam: az első szökésemnél, ami nem tartott messzebb a birtokon kívüli első fánál, aminek az ágai között vártam, hogy megtaláljanak. Hamar megértettem, hogy nem fognak, de nem azért, mert ők nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy úgy érezzem, közéjük tartozom, és nem is azért a végtelenül fárasztó klisétől hajtva, miszerint az aranyvérű szülők csak névnek tekintik a gyermekeiket.. hanem mert soha nem adtam jelét annak, hogy képes lennék ilyesmire, hogy érdekelne a deviáns gyerekcsínyek kis világa. Én voltam apám leghűségesebb imádója, anyám egyik ígérete a házasságuk épségére, jó volt a magaviseletem és nem kaptak rajta soha álmodozáson.
Akkor egyszer levontam a következtetést, hogy nem fognak utánam jönni, ha mégis, nem fognak utolérni.
- Akkor máshogy teszem majd büszkévé őket: szerinted miért ragaszkodnak kevésbé a lánygyermekükhöz? Még a legszeretőbb apa is tudja a lánya születésekor, hogy egyszer odaadja majd, könnyebb a fiúkkal, ők még lehetnek a szellemi örökösök, a büszkeségek. Nem látom be, miért kizárólag a biológiai nemem alapján ne lehetnék az utóbbi. - úgy hangzik, mint egy ígéret, pedig csak annak hangos megfogalmazása, a tartalmát már korábban eldöntöttem. Rólam nem feltételezné senki, hogy ilyesmit dédelgetek a karjaimban éjszakánként a házasság gondolata helyett, de éppen ezért követem majd az apánkat: akkor és ott leszek támasza, ahol már elvesztett minden reményt. - Ha egyszer szerelmés lennék, az rögtön nem az érdekházasság kategóriájába esne, de ez elég valószínűtlen. Nem lehetetlen, csak valószínűtlen, mint mondjuk a tüköranyag spontán keletkezése - és szerintem a szellemi szárnyalásnak sem elengedhetetlen feltétele egy társ. Ne értsd félre, egyáltalán nem ítélem el azokat, akik így látják a jövőjüket biztosnak, de szerintem én remekül megállok egyedül is a világgal szemben.
Sosem tettem magamévá a gondolatmenetet, miszerint mindenképp érdemes házasságot kötnünk ezen az elven: mondjuk, hogy elég önhitt voltam és vagyok ahhoz, hogy csak a saját képességeimre támaszkodva akarjam elérni a céljaimat. Nem gondolom továbbá, hogy mentes lennék a szerelem lehetőségétől, vagy hogy az kizárólag egy biológiai folyamat, amit jobb elkerülni, egyszerűen csak.. nem volt soha részem benne, emiatt aztán nem is tudom most úgy elképzelni az életemet, mint ami ennek függvénye. De ettől függetlenül idejétmúlt hagyományok alapján főleg nem áll szándékomban kísérletezni a mentális és testi épségemmel úgy, hogy csak úgy valaki idegen kezébe fonom a sajátom. Nem minden történet ér úgy véget, mint a szüleinké, és még ennek a látszólag tökéletes alkotmánynak is hibádzik megannyi paragrafusa.

- A megfélemlítés lehet, de hogy a halál is...? - gondolkozom hangosan, és még az én viszonylag higgadt habitusomnak is nyelnie kell egyet ennél, elvégre néhai emberek sorsáról beszélünk. A húgommal, akivel legutóbbi nagy problémáink közé még a közös játékaink sportszerűsége és hasonlók tartoztak.. Anyám minden jogalapja meglenne arra, hogy kegyetlennek nevezzen mindezek után, nem mintha rá nem lenne igaz: a titkolózásuk éppúgy káros. - Bármelyik is, meglepő, hogy életben vagyunk. Gondolom, mi a következő figyelmeztetés lehetünk, de hogy apának vagy Mariusnak...?
Aureliának tökéletesen igaza van, a fenyegető árnyék továbbra is megül a házon és a házban, befeketítve a közelgő ünnepet is, amit habár egy épületben, de nem együtt fogunk tölteni. A szüleim gondolom valamiféle tagadásban, Marius mély gyászban, mi pedig a terveik szerint teljes tudatlanságban: van valami könnyed kis káröröm abban, hogy megelőztem őket egy lépéssel, de mi ez ahhoz képest, hogy mi fenyeget bennünket?
- Legalább azt biztosan tudnunk kell, hogy kinek a birtokában van az információ, mert bármikor elárulhat, és teljesen vakon ér majd a támadás. - önkéntelenül összerándulok az elképzelésre, mert nem kétlem, hogy ezúttal jóval kevésbé lesz 'kegyes' a Nagyúr, és ezt inkább nem várnám meg.-Rendben, megígérem. Tudom, azért mondtam el mindent.
Mindent, ami valószínű volt, mindent, ami nem hozhat még több bajt ránk. De nem tettem hamis ígéretet, szükségem van a húgomra, ahogy neki is rám..most főleg nem engedhetjük meg magunknak, hogy meglazuljanak a még meglévő családi kötelékeink.- Marius nem fog segíteni, apánk keze meg van kötve, anyánk meg..
És nem tudom folytatni. Anyánk meg.. bizalmatlan felénk? Nem megfelelő szövetséges? Túl ez vagy túl az? Mi rosszat mondhatnék róla, és mi okom lenne rosszat mondani? Nem vetem meg vagy szégyellem bizonyos döntéseit, nem érzek feszült távolságtartást azért, mert máshogy képzelte el az életünket, mint mi, vagy hogy a sajátját másként élte, mint én tervezem a sajátomat..Irracionális lenne azt mondanom, hogy valahol talán féltékeny vagyok rá...?
Mint a tüköranyag.