Look who makes their own bed

Az alváshiánytól kezd összefolyni a világ, süppedősek a járólapok a folyosón, a gondolatai is szivacsosak, és az elmúlt napokban többször fordult elő vele, hogy elvétette a trükkös lépcsőfokokat, mint az azt megelőző négy és fél évben. Meddig mehet ez így tovább, amíg valakinek fel nem tűnik? Már nem mer elaludni a hálóteremben, mert úgyis egyből arra ébred, hogy a szobatársai keltik az üvöltős rémálmaiból – és a kurva életbe, nem aludhat örökké egy-egy órát hajnal három és négy között a zuhanyozóban, maga köré húzott némítóbűbájjal. Megoldást kell találnia. Tegnap megfőzte azt a kibaszott álomtalan álom főzetet, de aztán nem bírta rávenni magát, hogy megigya. Épp elég aurort látott közelről, aki nem tudott megbirkózni a rémálmaival, és aztán még kevésbé a függőséggel. Bár ez talán még mindig egy kevésbé undorító formája a megküzdésnek, mint piálni – az neki legalább soha nem jutna eszébe, nem, épp elég volt a gyomorforgató piaszaguk, a harsány, öntömjénező hőstörténeteik, a tompultságuk meg beszámíthatatlanságuk. Akkor már inkább az álomital – és ha ez így folytatódik tovább, akkor tényleg használnia kell.
De most nem. Hamarosan hétvége: roxmortsos hétvége. Akkor magára zárja a hálótermet, és addig fog aludni, ameddig rá nem törik az ajtót, ha álmában a hét pokol minden démona jön is érte aurortalárban. Csak ezt az éjszakát kell kibírnia valahogy. Meg a következőt.
Még mindig csatakos a verítéktől, és miután ledobta (és élére hajtogatta) a hálóruhájára húzott talárt, már azt is látja, hogy megint kinyíltak a korábbi, gyógyult sebhelyek, megint mintha frissek lennének, és ki kell tépnie a beleragadt szövetet belőlük, hogy le tudjon vetkőzni. Miért épp most? Arra nem nehéz rájönni, hogy az izomgyengeség és a remegés, ha nem a kialvatlanság miatt van, akkor a Cruciatus utóhatása. Az ízületi- és csontfájdalmak meg egészen biztosan azért vannak. De hogy ezeknek a régi átokhegeknek nem kellene csak úgy szétnyílniuk újra, az kurva isten.
De legalább annyi értelme van ennek a giccses fürdőnek, hogy most nem kell a hálókörletek vizesblokkjait használnia. Nyilván épp akkor jönne rá valakire a hugyozhatnék, amikor magára zárná a fürdőt, hogy a sebeit dajkálja. Már majdnem egy teljes tanéve prefektus, de még nem fanyalodott rá, hogy ide jöjjön fürödni a többi ház itt hagyott mocskában. Ennyire késő éjjel viszont ahogy gondolta, üres. Ennyire késő éjjel még az ő szabályimádata is csak azért engedélyez ilyesmit, mert bassza meg, a kibaszott Sötét Jegy van a karján.
Annyira elviselhetetlenül forróra nyitja a vizet, hogy felszisszen, mikor beleereszkedik, nem csak a nyílt sebeket marja, mint a sav, de az ép bőrét is pirosra égeti. Annyira jó érzés, hogy mindjárt elsírja magát, a kurva életbe. Olyan tiszta. Megnyugtató. Meditatív. Olyan, mintha kimosódna belőle az összes szar, az elviselhetetlen szorongás, a paranoid rettegés, hogy valaki, valamilyen varázstárggyal átláthat a talárján, a kötésen, a kendőzőbűbájon, a rémálmai Azkabanja, a még nem igazán feldolgozott pánik, hogy Voldemort akár meg is ölhette volna, és elhitte, hogy meg fogja – és az az iszonyú érzés, hogy ez megint nem róla szól, csak az apjáról, azért van életben, azért égnek a csontvelőűrjeiben a Cruciatusok emlékei és a karján a kurvára alig gyógyuló Jegy, mert ez egy kihagyhatatlan alkalom volt Neki kibaszni az öreggel. Mintha ez az egész egy kicsit kimosódna. Annyira jó, szinte már ellazultnak érzi magát tőle, és eljátszik a gondolattal, hogy lehunyja a szemét. Csak egy kicsit. Csak egy percre. De rohadtul nagy ostobaság lenne elaludni itt, úgyhogy miután megfürdött, inkább kikapaszkodik és leül a törölközőjére, nekidönti a hátát a hideg csempének.
Most rendbehozza ezeket a kibaszott kiújult átoksebeket, aztán visszamegy. Mindjárt.
Önkéntelenül végighúzza az ujjait a víztől meglazult kötés alatt a Jegy friss, gyulladt, durva körvonalain, mint a tavaszi szünet óta már egymilliomodjára. Voldemort kiválasztotta. Elfogadta. Megjelölte. Ez meg kell, hogy érje. Lehunyja a szemét. Az átok utóhatásai el fognak múlni. Ki fogja találni, hogyan küzdjön meg ezekkel a kibaszott rémálmokkal. Már egyáltalán nem tűnik olyan ocsmánynak, mint volt, de ahogy végighúzza a gondosan tövig vágott körmeit rajta, még érezni, ahogy nedvedzik – a hirtelen lobbanó fájdalom pedig megnyugtatja. Voldemort az övéi közé emelte. Viseli a Jegyet. Halálfaló. Talán a valaha volt legfiatalabb. Az apja meg megbaszhatja magát. Mi a szart számít minden más?
Úgy alszik el, a falnak dőlve a medence mellett, a saját karját szorongatva, mint akit hirtelen talált el egy Stupor.

Úgy áll ott, mint egy fiatal isten - egy nagyon kialvatlan, de ízléses pizsamát viselő isten, ehhez a jelzőhöz biztosan ragaszkodna - és úgy nézi azt a drága prefektust, mint a szent kisdedet. Vagy valami ilyesmi, sosem járt mugliismeretre, pedig állítólag remekül lehet aludni abban a napsütéses helyiségben: még egy ok, amiért messzire kerülte, és még egy ok arra, hogy ha bárki megkérdezné bármi értelmesebbről, mint a 'de miért vonsz le ennyi pontot, te is itt vagy?', azt erre hivatkozva tisztogassa le a beszélgetés fényes felületéről.
A pozsgás kis teremtés pedig.. hmm, csak nem az ifjabb Crouch? Rabastan halk léptekkel oson a közelébe, de egyelőre nem fejtette meg a rejtélyt, miszerint hogy manifesztálódhatott a prefektusok gyöngye éppen ebben az órában éppen itt, mikor nála szabálykövetőbb kollégája nem igen akadt. Nem mintha ő éppen rossz lett volna a műfajban, csak időnként kihívásokkal telítődött a rábízott felelősség, mert merev részegen, esetleg valamilyen szer hatása alatt teljesen józannak tűnni komoly művészet volt: és neki enélkül nem ment már.
Szégyen lett volna bevallani, de még milyen szégyen, meg amúgy is emberarcú őrület, hogy mennyit nyom a latban a nyugalmas alvás, amiből neki nemhogy órák, percek sem jutottak - de most komolyan, forduljon pszichológushoz?Másoknak kifejlett apakomplexusa volt, simogatnivaló, halott rokonsága, sáros vére, és akkor ott állna köztük, mint a délutáni pihenést bliccelő világfájdalmas lehorzsolt térdű csimota. Nem-nem, Rabastan most inkább csak megszemléli a háztársát, esetleg kicsit irigykedik is rá, aztán amennyire hangtalanul tud, helyet foglal a csempén, és megtekeri a cigarettáját.

Szereti ezeket a füstkarikákat - ki tudja, hány óra gyakorlás eredményei,
de hát neki felesleges ideje bőven van, akár megtanulhatna görögül, oroszul, felfejleszthetné bájitaltudását, szóval tehetne valami hasznosat is azon kívül, hogy igyekszik a lehető legkevesebbet érzékelni a világból, meg abból a lüktető tompaságból, ami az éjszakáit, meg mostanában már a kialvatlan nappalait is eluralja. Kínos, kínos, még egy jó mentsége sincs, amit a korosztálya egy beleegyező vállveregetéssel nyugtázna, mint az 'egész éjszaka dugtam', pedig az társadalmilag még elfogadható kategória, de bármi jobb, mint az 'álmomban rendszeresen kurva szar módokon halok meg, meg néha mindenki, akit ismerek, de annyira lefáraszt az első, hogy már az utóbbinak sem tudok örülni'. Keretes, aranyfüsttel behintett, okádnivaló rémálom lenne ez szociálisan.. nem mintha őt érdeklené az ilyesmi.
Tölt magának a giccses pohárba némi szíverősítőt, és a fű után küldi, hisztérikus dámák kézmozdulatát felidézve - mint valami gyerekmese, olyanok ők itt most, három testvér, szentséges kurvaélet, vagy mi. Jobb nem tudni, honnan jönnek ezek a gondolatok, szegény kis srác sem értené, ha kimondana mindent, ami odabent van, de hát jó oka van biztos épp itt aludni, ahol mások dugni szoktak. Rabastan ízlelgeti az alkoholt egy darabig, megfogalmazódik benne az új koktéljának receptje - valami olyasmi, amit egy vasárnap délutáni templomlátogatás helyett töltenél a gyomrodba - és csak utána a lehetőség, hogy az ifjabbik Crouch talán vár valakire. Talán éppen őrá, csak még nem tud róla, ahogy ő sem tudott, csak csücsörítve bámult, mikor meglátta itt, éppen a fürdőben.
- "Freude, schöner Götterfunken/Tochter aus Elysium/Wir betreten feuertrunken/Himmlische, dein Heiligtum!" - fogalma sincs,
honnan jutott épp ez az eszébe, de ő biztos inkább erre szeretne felébredni, mint valami elcsépelt szólogatásra. Arra volt már szerencséje, és ha elkerülhető, ő is inkább valami himnuszt szeretne elsőként hallani, mikor felébred az aktuális borzalomból.

Egy hangtalan hördüléssel ébred, és kapásból fel akar pattanni, de aztán meglátja Lestrange-et, reflexszerűen a karjára pillant – a rémálmokban mindig látszik, tehát most már nem álmodik, a kurva életbe –, nagyjából összeáll a helyzet, és egyből el is ernyednek az izmai. Így is épp elég nevetségesen festhet, most nem folytatja azzal, hogy felugrik, magára kapja a talárt, és elviharzik. Feszülten szusszan kettőt, végignéz magán, jó, talán mégis jobb Lestrange-dzsel osztozni ezen a helyzeten, mint mondjuk, tudja a kurva élet, kibaszott Potterékkel. Előhúzza a gondosan összehajtott talárja zsebéből a zsebórát, aztán visszateszi. Csak egy percnek tűnt, de egész sokat aludt – épp csak kurvára semmivel sem érzi jobban magát tőle, épp ellenkezőleg, olyan, mintha ledarálták és újra formába öntötték volna, remeg a gyomra, kóvályog a feje, és üvölteni tudna még egy kis alvásért.
A derekára csavarja a törölközőt (igazság szerint megint érzi magán azt a nehéz verítéket, ami a rémálmok után marad, megint jó lenne lemosdani, most így öltözzön fel?), aztán újra Lestrange-re néz. Ugye legalább nem ordított álmában? Nem mintha ez a holdkóros rókaarc elárulná. Az biztos, hogy ő ébresztette fel, de nem tudná megmondani, mivel, megszólalt? Vagy a levegőben úszó fűszag? Egy darabig bámulja vörös szemekkel, de rezzenéstelenül, kifejezéstelenül.
- Lestrange – szólítja meg rekedten, és a fegyelmezett hangjából is kicsit kiszisszen az irritáltság –, fél négy múlt. – Ebből egyenesen következően a mi a faszt keresel itt? lenne a leglogikusabb következő félmondat, de egyrészt kurvára nem kíváncsi rá, másrészt nincs ereje játszani azt, aki tényleg komolyan veszi, pláne egy ilyennek, aki soha nem vette komolyan. Nem mintha az, hogy felette jár, valaha is érdekelte volna bárkivel kapcsolatban, vagy visszafogta volna abban, hogy pofátlanul számonkérő legyen. De hogy lett ez a modoros fasz egyáltalán prefektus? – Komolyan semmilyen más hely nem áll a rendelkezésedre, ha ilyenkor be akarsz tépni vagy -baszni? – A pillantása a Lestrange kezébe illő, színpadias pohárra siklik, és nem tud elnyomni egy undorodó szájrándulást. Mégis mi vesz rá embereket, hogy szándékosan tegyék magukat tompává? Nincs épp elég alkalom az ember életében, amikor tudatmódosítószerek nélkül is kénytelen búcsút mondani a tiszta tudatának? Nem elég törékeny és hiábavalóan védeni való így is az elme?
Be kellett volna vennie azt a kibaszott álomitalt.
Elfordítja a pillantását Lestrange-ről, és összeszorított állkapoccsal előszedi a zsebóra mellől a tégelyt és a pálcáját, és aprólékosan nekiáll bekenegetni a trópusi virágkelyhekként tátongó sebszájak széleit, aztán egyenként bekötözni őket. Eddig nem jutott mondjuk eszébe, hogy ehhez az elfoglaltsághoz jól jönne a társaság, de annyira ismeri már, hogy ne förmedjen rá és küldje el a halál faszára – Rabastan Lestrange úgyse fogadna szót.

MAJDNEM kiborítja az italát, mikor az ifjabb Crouch kitalálja, hogy a frászt fogja ráhozni - amúgy is tökéletesen biztos benne, hogy egyszer a szívroham viszi majd el, és nem érti, eddig vajon miért nem tette? A kiváló genetika lenne, a vakszerencse, vagy a nagyszerűsége, amivel állítólag született, és amit szolgálnia kellene? Erről még színjózanon sem szívesen beszélgetne, de ez most szerencsére nem következik be, most csak az itala után kap, és elkortyolgatja inkább, hátha megkapja mellé a történetet is, mire készült nagyon is szabálykövető kollégája.
- Correcto. - állapítja meg az időről, bár igazából neki aztán teljesen mindegy, hánykor nem alszanak. Ezek szerint már fél óra is eltelt azóta, hogy kilépett a hálótermükből, meglovasította a szóban forgó italt, és elhatározta, hogy a mostani, kivételesen rémséges rémálmodás után megérdemli, hogy ilyen körülmények között szabaduljon meg az ép eszétől:
vagy attól, ami maradt belőle. Hogy az újdonsült partnerének igaza volt?
Kit érdekel, megelőlegezi neki, ilyen korán amúgy sem lényeges a pontos idő.
-Látom szörnyűséges hibát követtem el, amikor felébresztettelek.
Nem zavartatja magát, néhány színpadias intéssel megnyitja a csapokat, nem sajnálva magától a habot, giccses illatfelhők megannyi okádék összjátékát, és kedélyesen vetkőzni kezd: csak semmi sietség, bőven ráér még.
Vajon takargatnia kellene az alkarján végighúzódó, másokból heveny sikoltozást kiváltó heg-árkokat és hegységeket, a foltokat a mellkasán és hátán? Á, különösebben úgysem érdekli a véleménye, újat biztos nem tudna mondani, akkor meg kár a pofázásért: jaj, szegény Rabastan, hát ki tette ezt veled, hogy történhetett mindez? Tényleg, hogy? Kibontja a nadrágját, hagyja leesni, aztán veszi fel és hajtogatja őket szépen össze - átpillant a válla felett, így konstatálva, hogy az ifjabb Crouch is a saját sebeit nyalogatja.
- Nem kell egy segítő kéz..? Ez a látvány nagyon is azt mondja:
illegális, az meg a szakterületem. - csípőre teszi a kezét és felé fordul a zavar minden jele nélkül. Végül is az egyikük úriember, a másik meg majd elnéző lesz: hogy pontosan hogy kerül kiosztásra a dolog, egyelőre fogalma sincs, de a fű és az alkohol mámorítóan kígyózik a tudatában, elűzve a maradék rémálmok minden porát az elméjéről. Ebben a pillanatban akár megölni is segítene valakit neki, nemhogy a kis karját ellátni. - Én nem ítélkezem, és főleg nem kérdezek. Az élet egy mocskos kurva tud lenni.

Hogy fér el ennyi manír egy ilyen filigrán alakban? Még egy testes madámhoz is sok lenne. Egy kissé megemeli a szemöldökét.
- Páratlan a helyzetfelismerő képességed.
Pedig igazság szerint nem, nagyon is szerencse, hogy felébresztette - talán nem aludt volna reggelig, amíg valaki más jár erre, a rémálmok talán hamarabb felébresztették volna, de ha mégis most az egyszer nem riad magától, az roppantul kínossá tette volna az ébredést. Ha a privát műsor nem folytatódna, akkor talán odavakkantana egy szolid köszt. Vagy nem. Végül is a kisebbik Lestrange nem azért keltette fel, hogy a kedvében járjon.
Tényleg nem akarja nézni, ahogy vetkőzik, de Lestrange mindent elkövet, hogy uralja a figyelmét. Tulajdonképpen úgy vetkőzik, mintha direkt az ő kedvéért csinálná. Őt meg nyilván hidegen hagyná az egész, ha nem lennének azok a hegek, amikről néhány másodpercig tényleg nem tudja levenni a szemét. Talán a Süvegnek tényleg igaza volt, és pocsékul érezte volna magát a Griffendélben – az ő hálókörleteik mosdóiban egész biztos, hogy kevesebb kézzel fogható, szemmel látható nyomát lehet találni annak, hogy mennyire sérült ez a háborúba nőtt generáció; kevesebb lélegzetelállító sebhelyet. Ők nyilván baglyok meg macskák gyomorforgató agyonszeretgetésében élik ki magukat. Vagy nem. Lehet, hogy a Süveg egyszerűen csak kibaszott vele – Lestrange alkarja ettől függetlenül fogvatartja a tekintetét.
A szinte nemi jellegeket elfojtóan sovány test meztelensége nem érdekli, nem is jön zavarba tőle, pedig Lestrange annyira az arcába tolja, hogy alsó hangon is feltételezi, elvárja tőle a zavart. Pedig a szavai annál inkább lehetnének zavarbaejtőek. Mióta vannak ők ennyire jóban, baszki?
- Neked talán kellene egy? – kérdez vissza sztoikusan.
Érdektelenül végigsiklik rajta a pillantása, oké, ha már így mutogatja magát (nem mintha ő nem csupaszon aludt volna mostanáig), tessék, megkapja az áhított figyelmet, nem kerüli el a látványt tüntetően, de a tekintete hosszabban időz a mellkasán, aztán megint csak a karját nézi. Az tényleg érdekli. Ha nem lenne ilyen nyomorult állapotban, az talán még többet is ki tudna hozni belőle, mint puszta esztétikai érdeklődést és kedvtelést… de most nagyon is nyomorult, és figyelembe véve, hogy ő sincs éppen állig begombolkozva, annyira nem találja tragikusnak, hogy nincsenek fizikai jelei annak, mennyire gerjed a sebekre.
Ha Lestrange nem hangsúlyozná, hogy ő nem kérdez, akkor ő viszont megkérdezné, hogyan készültek azok a műalkotások. De így inkább visszafogja magát.
- Kösz, megoldom – mondja aztán, miután képes visszafordítani a figyelmét a sajátjaira. – Értékelem az ajánlatot, de ha valaha segítséget kérnék – húzza fel a lábát, hogy kényelmesebben hozzáférjen a külső combján egy hosszú vágáshoz –, akkor ne fáradj, már csak egy sírásóra lesz szükség.

Páratlan.. hát, tényleg, ezzel nem tudna vitatkozni, általában páratlanul szar, legalábbis akkor, amikor a nemes elméjét valami komoly szer tartja a karjában dédelgetve: szóval szinte állandóan.
Néha abban sem biztos, hogy adott szituációban jelen van, és az tényleg megtörténik vele, pedig mászott már ki drogtanya ablakán, olcsó kocsmák asztalai alól, szóval mostanra a legtöbb vadregényes kurvaélet megesett már vele.. igazából a mondat úgy hangozna helyesen, hogy valami ösztönös gyakorlatból azt tudja a legjobban megmondani, hogy aktuálisan milyen szer kering a kis testében. Ha megkérdeznénk, ő inkább ezzel egyezik ki, mint a feleslegesen józan helyzetfelismerés átkával - végül is olyan keményen rombolja az életét, a legkevesebb, hogy elismerik neki.
- Nekem mindig: a kedvenc koktélom tökéletes elkészítéséhez például legalább négyre biztos szükség lenne, de egy fiú mindig álmodozhat. - az a kis kurva abszinton nyugvó pokoljárás.. még ő sem tudná megbecsülni, pontosan hány hullámban okádná ki tőle a teljes belső szerveinek összességét, és hány százalékos valószínűséggel halna bele. Nem véletlenül volt ez olyan isteni távolságban, pedig az öngyilkosság cirógató gondolata szinte megborzongatja újra meg újra: mennyivel jobb is lenne így kimúlni, mint az álmaiban látott módok. Ebben lenne némi maradék méltóság, még ha úgy is távozik, hogy a saját gyomortartalmában fetreng kiguvadt szemekkel, mivel ezt ő választotta... nem mások. De vissza az ifjú melankolikushoz.
- Hát jó. Sikíts, ha meggondolnád magad. - és leül a medence szélére, kényelmesen, minden sietség nélkül. Már kellemesen bódult állapotban van, annyira, hogy ne érdekelje, hogy esetleg a másik elszörnyed-e a háta kinézetén, amely rendkívül alkalmas lenne, hogy egy szado-mazo klubot reklámozzanak vele: nem mintha nem járt volna ilyen helyeken, de ez nem az ő műfaja. - Nagyon helytelen és nem túl korrekt dolog lenne a részemről egy fiatalkorú prefektust megkínálni alkohollal és vagy fűvel, de még sokkal helytelenebb és kevésbé korrekt lenne, ha nem tenném, úgyhogy szolgáld ki magad ízlés szerint. Ó és..
A talárja után nyúl, röviden keresgél a zsebében, majd egy apró, de annál csinosabb tégelyt gurít felé a padlón, remélhetőleg jól betájolva a másik helyzetét hozzá képest: a kettőből valamelyikét, érzés alapján döntötte el, melyiket képzeli csak. Valamiért az emberek úgy képzelték vele kapcsolatban, hogy mivel az élete nagy részét valamilyen szer hatása alatt éli, biztosan teljesen sikerült kiírtania bárminemű hétköznapi élethez szükséges tudást, de Rabastan mindig kiváló volt a gyógynövénykék gondozásában - főleg, ha még mondjuk valamit csillapítottak is, ami a fizikai fájdalomtól elkezdve a rémálmokig bármi lehetett.
- Ezzel kend be! Mintha unikornisok nyalnák a bőröd.. jó, lehet, ezt csak én képzeltem most hozzá, de tényleg, a hatása legalább olyan jó.

Valamikor felbecsülhetetlen értékű lehetett volna ez a beszélgetés Lestrange-dzsel, valamikor, amikor azt gondolta, hogy egy repedés nélküli maszk létrehozásához egyenként kell összeszedegetnie az átlagos, emberi vonásokat másokból, és ahhoz egyáltalán meg kéne találni, felismerni, beazonosítani, összegyűjteni ezeket a vonásokat. Olyan embert épp eleget látott, aki azért rombolta szét magát, hogy a saját szenvedését csillapítsa az idegvégződések kiiktatásával – de olyat, aki ennyire értelmetlenül, céltalanul és nyilvánvaló élvezettel morzsolja magát finom szálló porrá… hát, ez mégiscsak a Mardekár, talán látott ilyet is, de nem elég közelről. Nem ennyire khm, fedetlenül.
De most már messze nem érdekli ennyire az, hogyan játssza magát elevenebbre vagy ártalmatlanabbra.
Utóbbiban Lestrange amúgy sem nyújtana sok segítséget.
- Majd… „sikítok” – fintorodik el, és elfordítaná a pillantását, amint a másik leül – de aztán mégsem teszi. Kénytelen egy feszültet szusszanni, amikor immár teljes kiterjedésében ott van előtte az a hát kiterítve. A pillantása szinte gyöngéden rajzolja körbe a körvonalakat, mintha teljesen az eszébe akarná vésni, pontosan hogyan is néztek ki. Talán tényleg.
- Lestrange, EGY évvel vagy idősebb nálam.
Vagy épphogy nem kettővel, amilyen szerencsétlenül későn született, hogy épphogy ne legyen túl fiatal ehhez az évfolyamhoz; fogalma sincs, de nem is lényeges.
- De kösz, jobb szeretem, ha tiszta az agyam. – És még mindig felfoghatatlan, hogy valaki ilyen vehemenciával törekedjen az ellenkezőjére. Megnyalja a száját, Lestrange hátának látványa sokkal addiktívabbnak tűnik, mint bármi más, amivel megkínálhatná ez az instant drogbáró. Valószínűleg túl fáradt, és nem ura már egészen a szavainak, mert szinte meglepődve hallja a saját kérdését. Fasznak nem vette be az álomitalt. – Ha már ilyen jóban lettünk, és ennyire csevegő hangulatban vagy… mi történt a hátaddal?
Inkább csak reflex, vagy a kicsúszott kérdés szülte zavar, hogy kinyúl a még épp hogy kartávolságon belüli pályát talált tégelyért, és a markába szorítva elkapja – nem feltétlen, sőt egyáltalán nem azért, mert tervez élni vele. Bár a torokszorító hátú ripacs nyilván ért hozzá, hogy felkeltse az érdeklődését.
- Lehet. Az unikornisok a szűz kezet szeretik. Honnan tudnád te, milyen, ha nyalogatnak? – Inkább megjegyzés, mintsem kérdés. Egy kis szünet után győz a kíváncsiság, és felpattintja a tégelyt, hogy megnézze, mi van benne, milyen az illata, mik lehetnek a hatóanyagai (bár nehéz így érzékelni, hogy úszik a rá jellemző, de máskor leheletnyi bergamott illatában, amelyet pusztán azért kevert a saját kenőcsébe, hogy elkendőzze a többi komponens átható, könnyen felismerhető szagát). – Mi van benne? Mi ez?

Ahogy a forró víz égeti a bőrét és a friss sebeit, elvigyorodik - hirtelen minden eddig tompítása értelmetlennek tűnik, és legszívesebben hangosan üvöltene, de némán élvezkedik a pillanatnyi kontrollon, amit sikerül magán gyakorolnia: ezúttal nem valami perverz álomalak átkozza halálra, nem a bátyja fojtogatja, nem utolérik arctalan és névtelen borzalmak, nem villan zöld fény, ez a kín valóságos, itt van, ő okozta és ő szünteti meg, ha elege lesz belőle.
Azért sokat dob a hangulatán ez a sok szivárványszín buborék, amik mintha elcsúsznának a víz felületén, és lassan kezdik elárasztani a termet.
- Mindig tudtam, hogy nem szabad sminkben lefeküdni aludni, és lám csak, igazam volt! - hagyja annyiban a korára tett megjegyzést, jelenleg nem tudná megmondani amúgy sem, mikor született. Bosszantó a részletek ilyen szintű felemlegetése, de hát ezzel nincs egyedül, ez a generáció amúgy is ilyen: Miért iszol annyit, Rabastan? Miért mosolyogsz így, Rabastan? Most rosszul vagy, vagy viccelsz, Rabastan? Rabastan szerint mindenkinek a maga arcbőrével kellene foglalkoznia másoké helyett. - De egyébként egy évvel, nagyjából úgy 40-50 gallon alkohollal, legalább ennyi uncia fűvel, és a többit nem sorolom fel, mert félek, hogy ha emlékeztetném rá a szervezetemet, megszűnne létezni.
Vajon most zavarba jön, esetleg jobb belátásra akarja majd téríteni? Kikönyököl a medence szélére, és elrévedő vigyorral figyeli a ténykedését, és valami perverz, sötét, macskásan mosolygó azt kívánja benne, bár megtenné - igaz, hogy végtelenül unja már az erénycsőszködés tobzódását az életében, de ennek a fiúnak elnézné, sőt, őszintén érdekli, vajon hogy háborodna fel a nagyságos Crouch fia, akinek már a nézése is azt sugallja a reggeli vodka-kávéja felett, hogy egyszer seggbe fogja baszni, de ő nem fogja élvezni, és a közönsége csupa dementor lesz. Hát, kinek mi, ugye...

A pálcájával odahalássza magának a félbehagyott cigarettát, és a végével újra rá is gyújt - egy pillanatra a világ kibaszott császára ő, a rózsaszín, vattacukorszerű habok között, a buborékok alatt és elég magasan ahhoz, hogy ne gondoljon a másnapra.
- Hmm.. ez egy remek kérdés: mondd csak, Crouch, voltál már olyan szar helyzetben, hogy azt kívántad, inkább lennél halott, de túl gyáva voltál hozzá, hogy megtedd? - füstkarikák, a karjára hajtott fej, újabb slukkok, mielőtt hajlandó lenne belemélyedni ebbe az egészbe, de innen, buziföldéről semmi nem bánthatja a lelkét - Először én voltam, aztán mások. Soookaaan mások, nem is hinnéd, milyen lelkesek lesznek az emberek, ha valakit ütni lehet: fogalmam sincs, mi történt veled, és nem is az én dolgom, de ha akár egy másodpercre is érezted tőle, hogy életben vagy, akkor tudod, miről beszélek.
Reméljük, te tudod, mert nekem fogalmam sincs - teszi hozzá gondolatban, mert kicsit fókuszt veszít az érzékek ringatásában, de azért igyekszik jelen maradni. Mennyivel érthetőbb magyarázat ez, minthogy képtelen aludni.. és a beavatása óta ez csak még rosszabb lett, pedig javulnia kellett volna, végül is kapott valami szentséges kurva célt, amit azóta is ignorált, és kapott valami.. identitást ő is a bátyja után. Ennek elégnek kellene lennie, minden megvan, a névtől a pozícióig, és valami mégis hiányzik: a boldogság talán? Az egy kurva, és ő úgysem fogja megkefélni újra.
Crouch amúgy is túl érintetlen ehhez, akárki hagyta is helyben, mit tudna mondani a halálfalói melankólia kicsipkézett kurva létjogosultságáról, a szenvedő szerencsétlenek arannyal bevont, pezsgő-szagú lelki csóróságáról? Pont olyannak látszik, aki az ilyeneket fogja elítélni egy nap, az ilyenek hátán kapaszkodik majd fel, ezeket lökdösi majd le a szakadékba, és nagyon örül magának a családi kárpit árnyékában, miközben ráránt, hogy ő nem ilyen, őt nem érte el ez a naplementés nihil, ez a semmibe vezető kikúrt promenád. Még a pokol is egy fokkal jobb, de akkor sem illik beszélni róla.
- Miért, feltételezed rólam, hogy mindig ilyen voltam...? Valahol azért kifejezetten hízelgő a gondolat.. - tulajdonképpen nem is volt olyan rég az: eleinte inkább undorodott mindentől, és jól nevelt fiúként igyekezett elnyomni, normális életet élni, úgyhogy eszébe sem jutott a testiség kérdéskörét boncolgatni - semmi olyasmi, ami esetleg elveszi az önkontrollját! Most azét jókat tudna nevetni ezen, de nem haragszik arra a buta fiúra, aki volt, erre a buta fiúra sem, inkább legyen egy szép kis bolond, mint a sorstársa. - Ha most belefojtasz a vízbe, akkor sem tudom megmondani a nevét.. év elején tanultuk, sebekre készítik, de nekem nem volt elég hatásos, úgyhogy hozzákevertem néhány kevésbé legális elemeket is. De inkább ne fojts bele a vízbe, nem kifejezetten örülnék neki, ha a testemet egy iskolai lepelbe csavarva kellene hazaküldeniük a szüleimnek.. érted, nem túl elegáns az ilyesmi.

Mennyit bír pofázni a semmiről, Merlinre, kész grand mal hallgatni. Nyugodtan néz vissza rá, figyeli, ahogy kikönyököl, nem rossz így sem, egy tenyérnyi még mindig látszik a hátából, de látszik a karja is – ő meg egyszerűen tényleg túl elcsigázott már ahhoz, hogy ne nézze nyilvánvalóan a sebeit. Hiszen látta az övéit. Az érdeklődés nyilvánvalóan nem kölcsönös, de ki mondhatná meg, többet mond-e el róla az, ami a másik testéből elkapja a figyelmét, mint az, ami a sajátján látható? És amúgy is, mit számít, mit gondol egy ilyen Rabastan Lestrange, ha 40-50 gallon alkohol és legalább ennyi uncia fű után képes egyáltalán még bármit is gondolni? Higgadtan és hűvösen néz vissza rá, épp csak az egyik szemöldöke moccan kissé feljebb, pedig ez a tekintet annyira provokáló, hogy el kell gondolkodnia, ugyan mit reagálna ebben a helyzetben, ha a kialvatlanságtól és az átokutóhatásoktól nem lenne az ő elméje is romokban? Hm. Magához képest, a legragyogóbb állapotához képest romokban. Nem véglegesen. Nem teljes mértékben. Múló rosszullét. Az az elmebaj viszont, ami Lestrange-et arra készteti, hogy sejtenként gyomlálja ki saját magát az agyából – ez nem tűnik átmenetinek.
- Mi van? – rándul meg a szája, de nem ül ki rá a gúnyos mosoly. – Ki akarod nyírni magad kurva lassan, értem. – Együtt ülnek itt takarodó után, hajnalban a fürdőben, miközben irgalmatlan gyönyörűséggel csöpög a nyílt sebeiből a feketemágia gyantája és a saját maga keverte, fullasztóan bergamottillatú kenőcs keveréke; komolyan azt várja, hogy ilyen körülmények között is okádja vissza rá a házirend fejből tudott sorait? Mért tenné? – Most küldjelek büntetőmunkára vagy hova szarjak?
Nem mintha Lestrange-től értelmes válaszra számítana ebben a pillanatban. Eddig sem számított, de annak ellenére, hogy a tekintete alapján éppen unikornisok nyalogatják a tarkóját bársonyos nyelvvel, nemcsak hogy kap választ a kimondani se akart kérdésre, de a kérdésnek sokkal több értelme van, mint azt gondolhatta volna, bár nem egészen úgy, ahogy gondolta volna. Nem – mondaná habozás nélkül, de a másik nyilván nem vár választ, ez most megint egy műsorszám, talán a fele sem igaz. Nem is lényeges. Végigszalad a lúdbőr a felkarján a színpadias szavaktól, a pillantása belebukik azokba a sebhelyekbe, és már nem csak nézni akarja, talán egyszer végigsimítani az érdes felületen, esetleg reprodukálni őket saját magán – hiszen soha nem is akart csak annyit, ez puszta szublimáció; szublimációja annak, hogy baszki, csak folytatni, amit Lestrange elkezdett, és sokan mások folytattak, áthasítani a bőrt, puszta kézzel nyúlni a húsba, a meztelen izomrostok közé, megérinteni az ujjbegyével a csigolyák kiálló tövissorát…
Kicsit elmosolyodik, kicsit elmosolyodik benne az, akit mélyen lefojtva tárol és odavetett koncokkal etet, a saját magán ejtett sebekkel meg a tiltott részleg könyveiben talált rontások tanulmányozásával.
- Nem azt kérdeztem, hogyan vagy miért. Ennyit magamtól is ki tudok találni – von vállat, unott a hangsúly, de nagyon is érdeklődő a rekedt hang maga. – Mivel?
Elfordítja a fejét. Kiverte a nyirkos borzongás. Mély lélegzeteket vesz, aztán megrázza a fejét, mintha ezzel kitisztíthatná a koponyájából a féregként tekergőző gondolatokat, amiket Lestrange szavai és sebei eresztettek szabadon benne. Ennél mennyivel jobban tud uralkodni magán! Álomital. Ennyi. Inkább az álomital, mint ez. Inkább bármi, mint ez.
- Nem tudom, ilyen voltál-e mindig, mondd meg te – rántja meg a vállát ismét nagy sokára. Egy darabig még nézi a tégely tartalmát, aztán rácsavarja a kupakot. – Szóval drog. – Talán valahol mélyen kíváncsi rá, hogy milyen lehet az az érzés, amelyet Lestrange úgy írt le, hogy unikornisok nyalogatják – de ha valaha ki is akarná próbálni, az biztos, hogy nem itt és nem így lenne. A kontrollvesztés lehetőségéhez nem kellenek szemtanúk. Épp ezért tetszeleg most Lestrange a mindent megélt, hétpróbás szerencselovag szerepében, és épp ezért nem is állhatna ő távolabb ettől a póztól. Mert nem egy kibaszott iskolában akarta megélni az elkerülhetetlen első alkalmak kiszolgáltatottságát. – A vízbefojtás nem az én stílusom – mondja szükségtelenül, ezek is csak szavak voltak, szinte kár rájuk választ pazarolni. Céltalanul forgatja a kezében a csukott tégelyt, aztán felemeli a mutató- és hüvelykujja közé fogva, ráérősen végignéz Lestrange-en, és mielőtt megszólalna megint, megnyalja még a szólásra nyitott száját:
- De talán azt megnézném, mikor eljönnek érted az unikornisaid.

Rabastan fizikailag jól van, annyira jól van, hogy folyamatosan mosolyogni sem okoz nagy fáradtságot, a lelke csillárok között leng békés gyerekességében, állandó naplemente van, állandó hintázás az épp hogy képszakadás és a már minden annyira jó hogy nem igaz között, ő pedig készségesen megadja magát az élményeknek: de valahol azért sejti, hogy nincs rendben semmi, sőt. Kicsit mintha az orgazmus előtti utolsó másodpercek lennének, mikor az ágy már szinte kielégült és tudja, mi következik, a test pedig még nem - szürreális és megmagyarázhatatlan, olyasmi, amit érdemes elnyújtani, drága szőrmét viselő pincérek ezüsttálcáin felsorakoztatni, lekísérni minőségi alkohollal. Micsoda pazarlás, hogy nem tudja pénzé tenni ezt a benne ásító feszült, hullámzó tökéletlenséget...!
Bár az komoly kérdés lenne, kinek van rá szüksége, ha már ő is kiárusítja.
- Nem-nem, édesem. ÉREZNI akarok valamit haldoklás közben. - sóhajt egyet, mintha a partnere elrontotta volna a szöveget, elrontva ezzel a brilliáns végszavát, és most ott kellene maradnia a színpadon improvizálni - Bár most nagyon is érzem, hogy nem lesz merevedésem két hétig ettől a mondatodtól.
Egykedvűen fúj néhány karikát, egyiket a másik után, és figyeli, ahogy összekapcsolódnak és hamar elenyésznek - kellene csinálnia valamit, hogy tovább megmaradjanak. Micsoda gyönyörűség lenne, ismét valami adomány a világnak, ismét valami hasznos, de nem, inkább egy újabb éjszakát tölt azzal, hogy végigolvassa a gyerekkori naplóit, amelyekbe semmi érdekeset nem írt soha, mert utál naplót írni, elképzelt karakterekről álmodozik, elképzeli az életüket, aztán el is felejti gyorsan, mert ennyire becsüli csak a saját kreativitását: valami, ami szórakoztatja, és láncon tartható a megbomló elméjének egyik szegletében, tehetségétől és kitartásától megfosztva.
Látja, hogy a fiú a sebeket nézegeti, és vállon is veregeti magát ezért a felismerését - vagy tényleg meg is teszi? Nehéz megmondani, néha olyan, mintha több végtagja lenne, de most erőszakkal rászuszakolja a tekintetét a másikra, lassan felemeli az egyik karját, a könyökét lehorzsolva felcsúsztatja a medence szélén, jobban belátható felületet engedélyezve ezzel. Igen, ezeket egy felületes ismerőse gondolhatná önpusztításnak, de nem ő okozta őket, neki nincs ekkora tenyere, és nem kételkedik benne, hogy aki elbújva ápolgatja a magáéit, ne tudná megmondani pontos bizonyossággal, hogy igen erősen kellett szorítani ahhoz, hogy nyomok maradjanak mögötte..
- Legyen: szado-mazo gyorstalpaló kezdők részére, fakultatív tantárgy, első lecke. Ott vannak a klasszikusok, mint a bilincs, az ostorok különböző fajtái, és persze a megkerülhetetlen: a pálca. Azok az unalmas kis átkok és bűbájok, amiket gyümölcspréselésre, ruhák szabására és a tea gyors megfőzésére használnak.. remekül működnek, mint valami, amivel fojtogatni lehet, vérkeringést elszorítani, bőrt át és felvágni, és íves mintákat kiégetni valakin. - látható élvezettel meséli, mint egy perverz felolvasó a közönségének, aki diszkréten félrepillant, mikor az ujjaik egymásba fonódnak.. nem mintha ilyesmit feltételezne drága kollégájáról, ő nem ez a típus, nem kifejezetten. Biztosan vannak parafíliái, a huszonnyolcaknak főleg uralkodik valami ősi perverzió a vérében, mintha vonzódnának természetüknél fogva a korai mentális és lelki öngyilkossághoz cserébe a kielégülésért, de nem tartja valószínűnek, hogy ez a képviselőjük gyakorlott lenne ebben. - Nem hiszem, hogy tudnod kellene róla, ki akarná meghallgatni Nyiszi nyuszi történetét, ha ott a Három testvér is...?
Furcsa, róla mindig azt feltételezik, hogy hazudik, mintha könyvből olvasná.. pedig dehogy, nála őszintébb kevés van. Vannak titkai, ó igen, nem is kevés, de azokat az ember megtartja magának ha nincsenek más életére hatással, és mert főleg kevés irritálóbb van, mintha mindent azonnal megtudsz valakiről. Rabastan főként unta az ilyen ismerőseit, pedig akadt belőlük, és ha eddig nem lett volna drogfüggő, lehet, hogy ez végképp motiválta volna rá.
Felnevet, mikor félreérti, őszintén és lelkesen nevet, nyel is egy kevés habos vizet, sikerül is eláztatnia a cigijét, de hát a kurva életbe, majd teker másikat. Azért ez bőven megérte, a kis Barty nem minden nap állítja, hogy droggal kínálta..
- Fájdalomcsillapító, igen. Tudatmódosító nem. - vajon tényleg úgy néz ki, mint aki titokban bedrogoz édes kis prefektusokat? Van valami különösen undorító abban, ahogy az emberek viszonyultak a függőségeihez, mintha kötelezően részt kellett volna venniük benne valamilyen módon: vagy meg akarják menteni, vagy finoman el akarnak kárhozni benne, de szigorúan csak egy-egy éjszakára, mint amikor az ember csak kocadohányos, dehogy van rá szüksége, csak kirándulásokat tesz buziföldén menőségből, magára veszi a lázadó címkéjét. Lehet, hogy Rabastan önsorsrontó és illene rá a kutya jelző azoktól, akik másnap feltűzik a talárra az erkölcs kurva kis díszjelét, de legalább őszintén ilyen szar alak, és nem akar úgy tenni, mintha a társadalmi megítélése különösebben érdekelné. - Igen.. mindjárt gondoltam, hogy te inkább az a mérgezős típus vagy, esetleg a selyemzsinóros. Bármit is csinálsz majd a holttestemmel, kérlek a hajamhoz ne nyúlj: az az egyetlen szép részem.
Határozottan tetszik neki a végszó, végre olyasmi alakul az improvizálásból, ami nem üres színpadon álldogálás és értelmetlen hülyeségek puffogtatása: a tenyerére támaszkodva kiemeli a felsőtestét a medencéből, végigfolyik rajta az a ki tudja honnan és miből származó rózsaszín, zöld és kék takony, ami a csapokból folyik. Ilyen lenne, ha az agya hányni tudna, nincsenek kétségei.
- Tényleg látni szeretnéd...? Csak mert gyűlölném, ha az erekcióba halnál bele. - nem tűnik komolynak, de hát ő sosem. Nincs különösebb szándéka bármibe is belerángatni a fiút, de jelenleg egyáltalán semmi más szórakozása nincs, valószínűleg úgyis mindjárt megijed, mint általában szoktak, és csak egy jó sztori marad belőle.
Mindenkiből csak egy jó sztori marad: lesz min gondolkoznia az elkövetkező ezer és egy kurva szar ébren töltött éjszakáján.

Annyira… fárasztó. A világon minden fárasztónak tűnik ebben az állapotban, még az olyan, eddig pihentetőnek érzett dolgok is, mint a házidolgozatok vagy a kviddics vagy elmondatot Regulusnak azt a napi kábé két mondatot, amitől ők úgynevezett barátokként működnek – de ebben a pillanatban nem tud elképzelni fárasztóbbat, mint hogy Lestrange soha véget nem érő, ízléstelenül túltolt monodrámájában legyen díszlet. Még csak nem is statiszta. Nem, emellett a mindent betöltő önboncolgatás, -kinyilatkoztatás és -megélés mellett még egy tűt se lehetne leejteni, nemhogy egy másik szereplőt betuszkolni. És Lestrange ezt nyilván élvezi. Ő viszont még csak nem is unja, hanem egyszerűen túl fárasztó. Az előre megfogalmazottnak ható, hatásvadász mondatai arra ingerlik, hogy ellentmondjon, rámutasson a fonákságokra, de ez is túl fárasztó. Még ahhoz is fáradt, hogy direkt elrontsa a játékát. Még ahhoz is, hogy bosszantsa a megszólítás. Különben se neki szól, csak jobb híján neki mint momentán elérhető közönségnek.
- Veszteség a világnak – rántja meg a vállát.
Lehet, hogy ez is a majdnem végső kimerültség mellékhatása, hogy nem szégyelli el magát, mikor találkozik a pillantásuk a sebhelyek felett, és Lestrange tolakodó tekintete és az azt követő nyújtózó mozdulat kristálytisztán elárulja, hogy látta, mit néz. Hát rendben. Elfogadja a felkínált látványt, de épp csak egy mértéktartó végigméréssel, aztán befejezi, és elfordítja róla a szemét.
Nem tudná megmondani, mi a különbség eközött a monológ és az iménti között, mind a kettő nyilván egyformán megcsinált és begyakorolt szöveg, Lestrange minden mondata úgy hangzik, mintha az egyedüllét minden percét színpadra készüléssel töltené, de valamiért az előbbi libabőrössé tette a karját és a combját és aggasztó élettani folyamatokat indított meg a kismedencéjében, de ez már nem, ez inkább csak fárasztó megint, ebben valahogy zavaró a hatásvadászat, és az aggasztó élettani folyamatoknak már lőttek is. Bármennyire is dédelgetik a figyelmét a sebhelyek maguk – megcsinálni őket nem lehetett nagyobb élmény, mint egy mugli hentesnél vett féldisznót szabdalni. Ugyan mi az érdekes a szenvedésében, ha minden egyes reakciója ilyen gondosan desztillált? Nem is reakciók, csak atomnyi előadások láncolatai.
Nem kapja fel a vizet azon, hogy kiröhögik, bár talán kéne. Felvont szemöldökét leszámítva fapofával, vagy talán kicsit csalódottan nézi Lestrange-et, mint aki most látta félrecsúszni a télapó szakállát.
- Nem is tudatmódosítót mondtam – von vállat ismét, és inkább elegánsan felülemelkedik azon, hogy úgy tűnik, a jeles bájitalszakértő Lestrange nincs tisztában a drog fogalmával. Vagy már ennyire be van készülve. Vagy csak dramaturgiailag jó húzásnak találta itt, hogy felnevessen. – Bár tulajdonképpen, ha a fájdalomcsillapító nem megszünteti a fájdalmat, hanem a percepcióját változtatja meg, akkor felmerül a kérdés, hogy mennyiben fájdalomcsillapító és mennyiben tudatmódosító… de attól tartok, akadémikus vitára jelenleg nem vagy alkalmas.
Nem, jelenleg Lestrange semmire nem tűnik alkalmasnak azonkívül, hogy őt fárasztja és bosszantja az ostoba szövegelésével, és értelmetlen megállapításokat tesz például róla. Selyemzsinór. Mérgezés. Na, ez talán még inkább árnyékra vetődés. Nem mintha tegnap lett volna, hogy utoljára griffendélesként próbált létezni a kígyófészekben, de azért mégis. Mondjuk már ez sem számít. Már senki véleménye nem számít, nem igazán. Megkapta, amit el akart érni. Ott ég a karján. Kurvára leszarja, ki milyennek látja ezek után.
Kifejezéstelenül néz vissza a megélénkülő szempárba. Mindegy, csak a középpontban lehessen? Hiszen abban van amúgy is. Vagy talán el kéne gondolkodnia, miért emlegeti Rabastan folyamatosan a saját és az ő farkát, de hát ez se valami érdekes, még ha a hely és az időpont alkalmasnak is látszik ilyen faszságokra, részéről ő köszönte, rég megszerezte a tapasztalatokat, amiket meg akart.
Nem találja sem viccesnek, de még csak nem is különösebben szellemesnek a feltételezést. Megnézné ő azt az embert, aki elérné nála, hogy ennyire ne tudjon kontrollt gyakorolni a saját teste felett… még egy nyamvadt félmosolyra is futja.
- Biztosíthatlak, Lestrange, ha valaha bármi merevedésre méltót találnék benned, az egészen biztosan nem olyasmi lenne, ami májban metabolizálódik és vesén át ürül.
Nem ő lesz az, aki visszatáncol.
Felkel, a csípője köré csavarja a törölközőt, egyik kezében a tégely, a másikkal felmarkolja a pálcáját, és áttelepedik a medenceszélre a másik mellé. Felemeli a pálcát, és a szeme alatt húzódó csúf, sötét árkokat és a kései órát meghazudtoló precizitással von láthatatlan, testtelen kesztyűt az ujjaira, mielőtt felpattintaná a tégelyt és belemártaná a lazán összeszorított mutatót és középsőt a tégelybe, és felemelné a kezét várakozóan, jelzésértékűen.
A kenőcs hatása érdekli, persze, de a kenőcs jobban, mint Lestrange arcán a hatás, amely nyilván művien megélt és túltolt lesz, másfelől hozzáérni a sebeihez… végigtapintani a textúrájukat, belevésni az ujjbegyeibe… ez még csak nem bűn. Ez nyilván nem az. Ez nem olyan, mintha folytatná azt, amit a sebhelyek művészei elkezdtek. És ő olyat sosem tenne. De megérinteni – ez csak valami ártatlanul mocskos dolog. Szinte már normális. Biztonságos.

Egy darabig maga elé bámul, bele a nagy büdös rózsaszín iszaptengerbe az unikornisszín buborékokkal, és vár. Szóval mégis hozzá fog érni, mégis figyelt arra, amit mondott - azért ez elég ritka pillanat, még a végén így öregkorára a sok faszsága mellé szentimentális is lesz? Barátai nincsenek, mert az ő életmódjához ivócimborák illenek, meg hát a sok éjszaka különböző partnerei, és viszonylag ritkán józan annyira, hogy ez tényleg bántsa, vagy hogy bántsa azt a két maradék embert, aki még vágyik a társaságára.
Összerezzen egy pillanatra, amikor megérinti, de nem fordul felé és hangot sem ad ki - a medence pereméről felmar egy újabb cigarettát, és szótlanul rágyújt az öngyújtója lángjával: lágyan hullámzó gondolatai között szürreálisnak hat a mozdulatsor, mintha isten lenne és életet lehelne valamibe csak azért, hogy aztán kiszívja belőle. Ócsa kis szar mugli holmi ez, illene mást használni erre a célra, de ő lopta el, szóval sokat kell használja ahhoz, hogy legyen valami magyarázat rá, miért érezte Rabastan Lestrange, hogy egy mugli trafikból nyúljon le cuccokat. Biztos unatkozott, biztos bizonygatni akarta a felsőbbrendűségét, vagy lehet, hogy hülye kiskölyök volt, túl sok karizmával.
Rabastran Lestrange sóhajt egyet halkan, és arra gondol, hogy kurva szar Rabastan Lestrange fejében lenni, és jobb lenne olyasvalakinek lenni, akinek ilyen kézenfekvő magyarázatai vannak Rabastan Lestrange viselkedésére, mert akkor biztos jobb lenne Rabastan Lestrange fejében is lenni.
- Tulajdonképpen mi a faszt csinálunk, Crouch? - kérdezi, félig inkább magától, lágyan elvigyorodik, de ezt ugye a másik nem hallja.. vagy látja? Ki tudja, meg hát nem mindegy? A hangoknak úgyis megvan a maga íze és színe, de hát nyilván mindenki máshogy érzékeli őket. Elégedetten beleszív a cigarettájába, fúj néhány ismerős kört, azon át a hajót, és mélázgatva áll még ott, ahogy dolgozik rajta.
- Tudod, Crouch, elképzelésem sincs, mi a fasz történik, de ha van Isten, te az ő különleges teremtménye vagy.
Fáradtan megdörzsöli a szemeit, végighúzza a nedves tenyerét az arcán, a nyakán, és a plafonra bámul, ami most önmagába csavarodva felkenődik a retinájára, és megnyugszik, hogy azért még mindig ott a biztonsági zár az agyában, még mindig hat a mindenféle, még mindig kellően részeg ahhoz, hogy semmit ne érezzen ténylegesen. Az kurva nagy katasztrófa lenne, már a kis kollégája kezein kívül, amelyek lehet rég nem is érnek már hozzá, de a háta megjegyzi a tapintását.

- Tudományos kísérletet folytatunk – vakkantja unott ingerültséggel.
Szép sebek. Tényleg szépek.
Abban, ahogy megérinti, nincs semmi érzéki, nem is óvatoskodik, nem simogatja, célirányosan húzza végig a kenőcsbe mártott ujjait a sebhelyek vonalain, határozottan belemélyednek az ujjbegyei a sértett bőr textúrájába. Azaz van, persze, van valami jól kontrollált élvezet az egészben, nyilván ezzel a mozdulattal számolják a koboldok a galleonokat, de a test számára valóban nem érdekes, ami a felszántott háton túl van, lényegtelen, csak a sebhelyek számítanak, bármilyen banális eszközzel készültek is, azokat akarja az ujjaiba vésni. Mintha valaki más ruháit próbálná fel. Mintha ameddig érinti őket, egy kicsit az övéi lennének, az ő kezétől származnának.
De csak semmi kontrollvesztés.
Néhányszor végigrajzolja őket, amíg be nem szívódik a nedvesen csillogó, viszkózus filmréteg, de egy másodperccel sem tovább, aztán gondosan megtörli a kezét, és feláll mellőle.
Épp csak egy pillantást vet az arcára – úgy tűnik, a kenőcs maga még annyira sem volt érdekes, mint amennyire annak tűnt. Legalábbis semmi olyat nem lát Lestrange arcán, ami eddig ne lett volna ott.
De legalább nem pózőrködött. Az is valami. Ez az üres, jelentés nélkül, épp csak formába öntött mondat már nem is olyan bosszantó. Bár azért elgondolkodtatja, hogy Lestrange vajon néha mond magától olyasmit is, aminek van tartalma, vagy mindegy neki, és a megszólalásban egyszerűen a szavakból való semmi megalkotásának teremtő lehetőségét látja?
Leteszi mellé a tégelyt, aztán a ruháihoz lép, ledobja a törölközőt, és inkább öltözködni kezd.
- Szóval, nyalogattak az unikornisok? - kérdezi mellékesen, és rápillant talárgombolás közben.

Rabastan Lestrange sosem volt rossz viszonyban Istennel - tulajdonképpen nagyon könnyedén el tudta képzelni, hogy ivócimborák lehetnének, eszébe sem jutott vádolni a kedves öreget mindazért, ami történik vagy történt vele. Nem, ezek mind az ő csodálatosan elbaszott tartozékai voltak, és mivel a leghalványabb becslése sem volt arról, amit mások normálisnak definiálnak, ennél fogva nem is igazán hiányozhatott az neki.
Itt van például Crouch, az erény és tökéletesség emberi epifániája - és kirázza tőle a hideg, ha eszébe jut, szeretne rögtön ösztönösen hátrébb is húzódni, mintha a maradék, amúgy is csekély életösztöne most jelezni akarna valamit. De mi faszt éppen most, és miért ezt, mikor hagyta magát sokkal rosszabb dolgokba is belerángatni...?

Rabastan Lestrange sóhajt egyet és beleejti a sokat próbált kezeit az okádék rózsaszín habba, aztán pillant csak fel kollégájára. Azért mégis érte valami langymeleg felismerés ezen a hajnali órán, még ha nem is túl kellemes. Nem kiscicásan, réten szaladozósan kellemes - és hol vannak azok az unikornisok...?
- de felismerés. Olyan emberi, kicsit arcbőrre olajosan kiülő filmréteg, kicsit izzadó, hidegen síkos tenyér, szóval olyan ellenállhatatlanul letagadhatatlan.
Nem, anyu, nem én ettem meg a sütit. Faszt nem.
Kettőjük közül Crouch a nem normális.
- Hogyne, hogyne. - jut eszébe, hogy valamit udvariasan is reagáljon a felvetésre, amit eredetileg is ő kényszerített ki belőle, de aztán megszakad a lendület. Vagy csak a szerek teszik, vagy a lassan és komótosan megbomló elméje, de a fiú egyre inkább kelti benne az ember fiának érzetét, és ő, aki ettől általában viszonylag távol sodródik egy kicsi csónakban a psziché vizein, szeretne távol húzódni. Kurva távol, mielőtt újabb felismerései támadnak.. Nem úgy aggasztja, mint mondjuk a drága Rodolphus, aki egészen könnyedén behatárolhatóan szaladozik az elmebaj varázslatos erdejében, hanem mintha azokban a bizonyos vizekben bármi élhetne. Ez a szépen megszabott elvek mellett viselt normális olyan, mint az Isten: mosolyog, de soha kurvára nem fogunk rájönni, mit miért csinál. - Biztos szabadnapjuk van.
Nem marasztalja, sőt: belebámul az oszló buborékok közé, és aztán inkább elmerül közöttük. A víz alatt a dolgok egyszerűbbek: megfulladunk vagy nem fulladunk, nem értékelődik fel annyira a morál, Isten, vagy a cifra önutálat, hogy helyet kapjon az étlapon. Lehet, hogy hálásnak kellene lennie - a szülei, ha éppen tudnának erről a kötelezettségükről, biztosan azok lennének - amiért Crouch nevének emlegetése ettől kezdve megjósolhatóan összekapcsolódik a drogprevencióval a fejében, de nem az.
Találkozott már szar alakokkal, de az mind roppant bosszantó módon szórakoztató volt, a halálközeli élmények hangosan kacagó forgataga. Ez valóság volt.
És hát Rabastan Lestrange semmit nem gyűlöl annyira, mint a valóságot.

» Practice makes perfect
» Practise makes perfect... really?

Look who makes their own bed

Look who makes their own bed

Similar topics

Similar topics