Tabitha Stewart

Rövid idézet ide

Tab, Tabi


16


Mugliszármazású


Saját oldalamon állok


-


Hollóhát


Scarlett Leithold


Saját

Van olyan dolog, ami sosem változik és ezt mindenki tudja, Tabitha családja is ilyen. Sosem éreztették vele, hogy szeretnék, ennek ellenére ő megtett mindent, hogy rendbe jöhessen a viszonya mindenkivel.
Édesapja egy igen híres szobrász volt, aki nagy hírnévnek és tiszteletnek örvendhetett, de egy kritika teljesen felforgatta az életét. Az addig erős és határozott édesapa elkezdett lecsúszni a lejtőn, egy alkoholista lett, aki nem tudta összeszedni magát, csakis nagy nehezen, amikor már nem volt más választása.
Édesanyja egy gazdag kereskedő lánya volt, az édesapja nem akarta, hogy egy szobrász felesége legyen, de ő makacs volt és kitartott a szerelem mellett, azonban mikor a férje tönkrement, meggondolta magát, mégis az apjára kellett volna hallgatnia. Elég rideg és a kedvesség szikrája sem található meg, mikor mosolyog.
Nővére egy igazán elkényeztetett és hisztis lány lett, akinek semmi sem elég. Sosem voltak jóban a húgával, mindig veszekedett és irigykedett arra, hogy ő különleges és olyan dolgokra képes, amire ő nem.

Mugliszármazású, ezért teljesen ellentétes nézeteket vall, mint a halálfalók. Szemében mindenki egyenlő és senki sem több semmivel, mert aranyvérű.

Elmondani, hogy egy ember milyen, szinte lehetetlen. Mindenkinek ezernyi színe van, ezernyi dolog hozhat elő egy új színt, melyet ezelőtt még nem láttunk ezelőtt. Tabitha pedig ehhez képest egyszerű jellem, annyira átlagos és kis figyelemre méltatlan, hogy legtöbbször észre sem veszik, pedig ha ismernék és tudnák, hogy milyen valójában..
Elég zárkózott ember, sosem tudott megnyílni senkinek, mert mire megtudott volna az emberek már tovább álltak. Sose veszik észre, tényleg olyan kis jelentéktelennek tűnik mindenkinek, de mindenkihez szeretettel és kedvességgel viszonyul, hisz azt adja, amit elvár másoktól. Rengetegszer elhatározta már, hogy megváltozik, azonban sosem tudta megvalósítani eme álmát, mert valami mindig visszahúzta, mintha a jelleme megragadt volna és nem lenne képes továbbfejlődni.
Gyakran hibáztatja magát olyan dolgokért, amiket el sem követett, persze sosem mutatja sosem egyetlen jelét a boldogtalanságának, mert tudja, hogy mások annak örülnek. Próbál erős és kitartó lenni, reménykedik benne, hogy majd megtalálja a személyt, aki megérti, aki segít neki kibújni a dióhéjából, melyet az élet mindig rákényszerít.
Nem szeretnék többet elárulni, mert még én sem ismerem minden oldalát, én is csak megfigyeltem néha és onnan tudok ilyeneket. De tényleg nagyon sok türelem és kitartás kell ahhoz, hogy megismerhessünk, azonban ez az emberek többségéből hiányzik.

Vegyes érzelmekkel telve áll az ajtó előtt és nem tudja eldönteni, hogy mit tegyen, mi lenne helyes. Csak nézi az ajtót és felidézi, hogy hányszor lépte át ez a küszöböt, hogy évről-évre miket kellett átélni.. Szerette a családját, sok mindent megtett értük, de tudja, hogy a családja minden tagja különcnek tartja és nem igazán szeretik. Mindig is tisztában volt ezzel, csak nem akart erre gondolni, reménykedett benne, hogy egyszer majd változni fog a helyzet, azonban nem változott, egyre rosszabb lett. Végül összeszedi magát kopogtat az öreg faajtón, majdnem sokkal később kinyílik, egy meleg mosollyal az arcán fogadja testvérét, aki még egy köszönésre se méltatja a húgát, de megtanulta az évek alatt, hogy testvérét boldogsággal tölti el a szomorúsága, pont ezért nem lankad a mosolya egyetlen pillanatra sem. Átlépi a küszöböt, vesz egy mély lélegzetet, ezernyi ötlete támad, hogy mit mondjon a testvérének, de mielőtt megszólalhatna a testvére belefojtja a szót.
- Anya a konyhában vár, holnap kezdesz a helyi kocsmában. – mondja ridegen, egy gonosz mosollyal az arcán, de Tabitha mosolya még mindig nem lankad, szeretett dolgozni, sok mindent megtanult és elsajátított már a munkáinak köszönhetően. Eddig úgy tudta, hogy nem kell már dolgoznia, hisz végre apja újra elkezdett dolgozni, megrendelései lettek, de ezek szerint valami történt. Lassú léptekkel indul a konyha felé, gyomra görcsbe rándul, érzi a vesztét. Szép lassan megérkezik, mosolyogva indul ölelni édesanyját, de ő felemeli a kezét, így esélye sincs semmit sem tennie. – Menj fel pihenni, szükséged lesz az erődre, hajnali ötkor kezdesz. – mondja komolyan és távolságtartóan. Sosem voltak a legjobb viszonyban, sőt. Eléggé érdekes viszonyuk volt, sosem volt meg köztük az igazi anya-lánya kapcsolat. Már készülne mesélni magáról picit, hisz hónapok óta nem látta az édesanyját, de nővére beviharzik hatalmas mosollyal az arcán. – Iskolába fogok járni, azért kell dolgozni menned, mivel a te iskolád is nagyon drága, nekem is megjár. – mondja gúnyosan. Valójában semmit sem a szüleinek köszönhet, mindent ő vett meg saját magának a kis félretett pénzéből, melyet évek óta gyűjt. Nincs ereje vitatkozni, nem is akar beszélgetni, úgy érzi nincs mit mondania nekik. Bólint egyet, majd elindul a szobájába, hogy ledőlhessen egy picit aludni, édesanyjának igaza van, holnap szüksége lesz az erejére.

Tabitha sosem szeretett álmodni, sosem szerette azokat az emlékeket, melyeket újra átélt. Most egy legalább tíz éves jelenetet lát maga előtt. Édesanyja elküldte egy idős nénihez dolgozni, mert hát édesanyja szerint sosem lehet túl korán elkezdeni a munkát, de mondanom sem kell, hogy nővére sosem dolgozott. A nénike adott neki lapot és szenet, hogy rajzoljon neki, egyik este a szobájában feküdt a földön hanyatt és elgondolkodott, hogy mit rajzoljon le. Majd egyszer csak bevillant neki, hogy volt egy csodaszép angyalt ábrázoló szobor, melyet apja készített régebben, elkezdte lerajzolni, majd anyja beviharzott a szobába. Már akkor is előszeretettel töltötték ki mindkét szülője a dühüket rajta. Végül veszekedni kezdtek azon, hogy miért nem alszik már, Tabitha azzal érvelt, hogy kint még világos van és nem álmos, mire édesanyja keze meglendült és pofont adott lányának. Hogy miért? Mert visszafeleselt, majd a kész rajzát felkapta és bevágta a kandallóba, Tabitha pedig sírt, de még az sem tehette hangosan, mert édesanyja felordibált, hogy fejezze be és ne sírjon, mert zavarja a hangzavar. És ez csak egy röpke emlék a sok tucat közül.

Másnap reggel korán kel, hogy beérjen a legújabb munkahelyére, egészen addig, amíg fel nem vették a Roxfortba dolgozott és miután felvételt nyert, minden nyarat végigdolgozott. Kénytelen volt, mert édesapja elvesztette a megrendeléseit és italba fojtotta a bánatát. Tabitha szerint két ember van, aki megtörik a nehézségektől és aki erősebbé válik, sajnos édesapja az előbbibe tartozott, mint az utóbbiba.. rengetegszer jelent meg részegen a szobájában és előszeretettel bántalmazta őt, sosem értette mire jó ez, de nem telt meg a lány szíve keserűséggel és utálattal. Valamilyen oknál fogva a nővérének sosem esett baja, ő mindent megúszott, talán ezt elősegítette az is, hogy az ő szobája zárható volt. Lassan megérkezik a kocsma bejáratához, egyszer már dolgozott itt tavaly, akkor is csak az iskola miatt hagyta itt a munkát, de legalább egy olyan helyre lép be, ahol ismerős számára minden arc. Mosolyogva nyitja ki az ajtót, majd a feje feletti kis csengő csilingelése nyugodtsággal tölti el, mindig örömmel fogadta a vendégeket, még ha enyhén illuminált állapotban is voltak. Ha valakiből csak árad a kedvesség és a szeretet, akkor az Tabitha.
- Szia Tabitha. – köszönti mosolyogva a tulajdonos, mire a lány visszaköszön és már megy is a pult mögé, hogy felvegye a kötényét és észreveszi, hogy szinte semmi sem változott, még mindig minden ott van, ahol tavaly is volt. Pár perces beszélgetés után már munkába áll és olyan, mintha semmi sem változott volna, még mindig itt van, még mindig ezt a munkát csinálja. Egyre csak kezd rájönni, hogy semmi sem fog változni, hiába bízik abban, hogy a családja elfogadja, hogy olyannak látják, amilyen valójában, nem fog megvalósulni. Mintha az idő örök csapdájába esett volna, mintha sosem tudna kiszabadulni, mert egyedül van a világ ellen.

Valahogyan eltelt a nyár, túlélte a munkát és így nővére elmehetett dolgozni, azonban egyáltalán nem érzi már azt a reménykedést, amit egészen eddig. Már nem reménykedik, már nem képes többször csalódni az emberekben, talán besokallt, talán elveszítette a türelmét és rájött, hogy az évek alatt talán önmagát is elveszítette. hiába néz a tükörbe nem ismer magára, hiába a finom formák, hiába a szépség minden egyes jele, igazi szörnyeteg tekint vissza rá onnan. Reménytelennek és érdemtelennek érzi magát, szívesen odaadná az életét, ha lehetősége lenne rá, mélyponton van. Elveszett a keserűség és a kétségbeesés sötét medrében, nem találta egész eddig a fényt, sosem tudta meglátni, hogyan menekülhetne meg a sorsa elől, legalábbis a sors elől, amit magáénak tud. Nem, nem adhatja fel, nem teheti meg, nem veszítheti el magát. Itt az ideje végre foglalkoznia önmagával, évekig elnyomta a vágyait, elnyomta azokat a dolgokat, melyek boldoggá tették, csakhogy a családjának segíthessen. Bűnösnek érezte magát, ha csak egy pillanatra is megízlelte a boldogság édes ízét, mert tudta, hogy családja nem boldog.. De elhatározta magát, elhatározta, hogy megváltozik és megtalálja önmagát.
Észre sem vette, hogy az őszt felváltotta a tél és lassan minden fa újra kezdi az életét, virágozni fognak, termést hozni és túlélni. A fák igazi túlélők és milyen véletlen, hogy egyik háztársa épp egy fafajta nevét viseli, bár nem is ismeri, sosem beszélt vele, de nem mondhatja el, hogy nem rajzolta le titokban. Sok embert lerajzolt és elhatározta, hogy amint elkészül a mű megpróbál közelebb férkőzni az emberekhez, azonban nincs elég bátorsága. Talán gyáva és fél attól, hogy megint elutasítják, de a rajzai ott vannak neki. Minden kis apró részletre odafigyel, talán mások nem is vennék észre a kis jelentéktelen dolgokat, elég megnézni Cedar-ról készített rajzát, épp egy katica repült el felette, megragadta a pillanatot és megörökítette. A rajzolás az egyetlen dolog, amiben kitudja fejezni magát, amikor kezében van a ceruza megszűnik a világ, már nem lát borús felhőket, nem látja mások gúnyos és elutasító arckifejezéseit. Csak ő van és alap meg a ceruza, amivel vonalakat visz fel, később a vonalak formákká válnak és végül a sok forma alakot ölt, elkészül a rajz. Rengeteg időt tölt a természetben, szereti a növényeket, szereti a madarak békés és dallamos csicsergését, ami megnyugvással tölti el őt.
De itt az ideje, hogy befejezzem, úgysem tudlak titeket teljesen beavatni élete minden részletében. Annyit még elmondhatok, hogy várja a tavasz első szellőjét, mely számára a változást fogja meghozni.