'Zongora, belép a szoprán, mellé a tenor, erősíti, segíti - ott egy magas C, andante, andante.. érzem a siker illatát, mint az éjszakai égen mások a Holdfény szonátát. Lágyul, keringővé lágyul, látom már.. egy-két-há-egy-két-há, aztán angollá szelídül.. De én nem vagyok szelíd. Ideges morgással emelem fel a fejem a párnából, belemélyesztem, belemarom, belevájom a fogaimat, de nem segít, rajtam már egész szentek kórusai és minden ki és telibebaszott angyalok, kerubok, felhőfoglalók sem segíthetnek. A félig kinyitott ablakot lágyan beterítő függönnyel játszó szél mögött a nap lassan a fák mögé bukik, és indulnom kell. A megaláztatástól nyűgösen átfordulok a hátamra, a tenyerembe temetem a jobb napokat is megélt ábrázatomat: ha venném a fáradtságot, nem tetszene amit látok. Szederjes karikák, vígan futó erek, általános sápadtság, reménytelenség. Tehetetlenül elkapom a lelógó baldachin egy fodrát, nagyot rántok rajta, de csak azt érem el, hogy az egy szakadással rám hullik, így kiegészítve a hálótermünk káoszbeli idilljét, amelyet Keira elhajított ingeiből, a cipőinkből, kallódó ládákból, házikból építettünk direkt csábítónak. Ha felemelném a sajgó koponyámat, és eltompítanám benne a kis magánkoncertet, még azt is hallhatnám, hogy csöpög egy elborított tintásüveg a szomszédom éjjeliszekrényéről alá a holnapra kikészített nadrágomra - de a saját szívdobogásom betölti a dobhártyámnak fenntartott részleget, igazán őszintén baszottul sajnálom.
Felmarkolom a most nem teljesen uralt testemet a paplanról, a vállamra kanyarítom az egyik talárt, nem is számít a mérete, felőlem aztán még egy elsőévesé is lehetne, leviharzom a lépcsőn, ki a folyosóra, végig az emeleten. Nem állítanak meg, lassan itt a takarodó ideje, megint elszórakoztam az időmet, megint dalokon merengtem fájdalomcsillapításra, de meg kellene már jegyeznem, hogy erre ilyenkor a legkevésbé van szükség. A kiüresedő falak között visszhangot ver a cipőm, amit majd megint véresen húzok vissza abban a tudatban, hogy a világirodalom legborzalmasabb egyéjszakásainak egyikén vagyok túl, Merlin áldott segglyuka tudhatja csak, milyen részletekkel. Nem akarok beszélni róla, megalázottan hagyom ott az iskolát, vissza sem nézek a csarnokra, úgy hagyom el a tavat is, mint aki az egész intézményre rá szeretné borítani a világfájdalmát, miközben tudja, a balsorsának ő volt nagyszerű, ölelnivaló, kiváló kovácsa - amíg az emberi szakaszban járok, ilyesmik még képezhetik a részemet, de a fák közé belépve az öntudatom hátrány. Egy fa törzsének dőlök, mielőtt elkezdenék vetkőzni - valahol egyetlen magányos madár rikolt. Legördülnek az első könnycseppek.. és imádkozom, hogy ma éjszaka se legyen közönségem.
☽ ● ☾
Élénk öklendezésemet csak a madárcsicsergés lágy szimfóniája zavarhatja meg, ahogy minden karmesterek összes eleganciájával vonszolom magam kifelé a fák közül - az arcom olyan, mint amikor egy egész vonósnégyesnél áll be a húrpattanás tragédiája. Tanácstalanul megállok még, a kirajzolódó tóban megmosom a forró bőröm, szorosan lezárom a szemem, álljon már meg a világ egy pillanatra, a kurva életbe, légyszíves. Cipők kopognak a színpadon, a sztepp édes-bús kacagása magával ragad - szigorúan meredek a dobosra, a xilofon csatlakozik, emelkedik az ütem, tartsák magukat ehhez. És kop-pan, lob-ban, for-rón üget, kergeti saját magát, jazzben dobban a szív, felbőg a szaxofon, ó, és a huncut nagybőgő hogy kacsint...! Kedvem lenne táncolni, szinte kedvem lenne... De sosem tudnék már táncolni, nem emlékszem a lépésekre. Kinyitom a szemem, a bárányfelhők szelíden keringenek odafönt - emberfeletti akarásról tanúbizonyságot téve felvakarom magam, elindulok újra, dőlöngélve, bizonytalanul, szánnivalón. A teremtés koronája igazán az ember, milyen kár, hogy ilyen korlátaink vannak, hogy a biológia sosem engedi, hogy tényleg szabadok legyünk - ezen kattogok, eltereli a figyelmem a vérben úszó tornacipőm orráról, a szakadt rongyokról, amikre úgy borul a talár, mintha elhihetné bárki is, hogy egy korai séta bűnébe estem. Bevonszolódom a Kőkörhöz, szerencsére nincs itt senki ebben a korai időpontban és így jótékonyan eltekintek attól, hogy milyen eszméletlenül ocsmányan nézek ki, csak arra nem számítok, hogy ezt másnak is el kell majd. Irina Karkarov. Hát persze.
to the hearts that ache | to the mess we make… | lookbook