Lena Moira Mclain

we're not broken just bent

Lena, Leen, Mo


19


félvér


Dumbledore


Minimális metamorfmágia


Griffendél


Nadia Esra


saját

Az egész családom varázstudókból állt, mégsem vagyunk aranyvérűek, ilyen is van. Nem azért persze, mert megvetjük a muglikat, egy-két oldalágon van is muglirokonunk, de nem ez a jellemző. Minden felmenőm mugliszületésű vagy félvér, az egyik nagyapám épp, hogy aranyvérű volt. Még az örökbefogadott húgom is a Roxfort tanulója lett, a kezdetektől az ereimben csörgedezett a mágia. Mindegyikünk a bőrén érezte a sötétedést már az első pillanattól kezdve.
Apa auror volt, anya átoktörő, mindketten rendtagok lettek, amint erre lehetőségük nyílt. Tudták, mit vállaltak, bár akkor még senki nem tudhatta, mennyire komolyak lesznek az események. Egyenként csaptak le ránk, akkor, mikor senki sem számíthatott rá, mikor a legvédtelenebbek voltunk. Mára csak én maradtam, meg egy-két unokatestvér és nagynéni-nagybácsi. Volt, akin az idő vasfoga fogott, más elment messziföldre, és soha sem tért vissza. Mikor Voldemort uralma kezdődött, még többünknek veszett nyoma. Azt kezdték suttogni, el vagyunk átkozva. Apám halálakor megfogadtam, hogy bebizonyítom, rajtam semmilyen átok nem fog fogni.

Küzdőnek születtem. Anya mindig fanyar mosollyal az arcán mesélte, hogy ez már az anyaméhben így volt, nem véletlenül voltam én, aki életben maradt, és nem a halva született ikertestvérem. Mióta megismertem ezt a történetet, azóta egy célom volt - bebizonyítani, hogy nem véletlenül kaptam én az esélyt a sorstól. Akik ismernek, mindig azt mondják, soha ki nem alvó tűz ég bennem. Másokban kiégett vagy legalább elhalványult volna, ha átélték volna azokat, mint én, de bennem nem. Néha kicsit erősebb, ha a győzelem a tét, vagy túlterhelem magam, vagy valami olyanról van szó, amit szenvedélyesen szeretek, párbajban szinte szó szerint ég a hajam, azok elmondása szerint, akik mellettem harcoltak, de sosem lángol kevésbé.
Néha, tiszta éjszakákon kilopózom a csillagvizsgáló toronyba, és onnan figyelem a csillagokat. Ilyenkor elgondolkozom, mennyi minden történhetett volna másként. Magamnak is nehéz bevallanom, de elkezdtem félni a kötődéstől. Rakoncátlan, vörös hajzuhatag, fehér bőr, hidegen világító, jégkék szempár, tűzzel és szenvedéllyel teli, néha kifejezetten erőszakos tudok lenni, mindenem a győzelem, és enyhén hipokrit vagyok, az igazamért a végsőkig kiállok, még akkor is, ha közben rájövök, a másik félnek volt igaza; néha, az igazság védelme érdekében igazságtalanságra vetemedek, és nem vagyok hajlandó elismerni, hogy csalásra hajlamos vagyok, az SVK a mindenem, és kisgyerekkorom óta aurorrá szeretettem volna válni... Minden jellemző arra mutat, hogy kemény, és erős embert takarnak ezek a szavak, mintha az univerzum már születésem előtt eldöntötte volna ezt, de néha, ezeken az éjszakákon, a hidegtől vacogva, miközben a torony kemény padlóján fetrengek, elbizonytalanodok, hogy vajon tényleg jó-e az, amit cselekszem, hogy vajon ez vagyok-e én, vagy csak a körülmények tettek-e ilyenné, és ilyenkor azt is leszögezem, hogy nem hiszek a pontban, majd mikor már vacogok a hidegtől, visszamasírozok a hálókörletbe, befekszem az ismeretlen arcok mellé, és másnap felébredve már megint ugyanaz a határozott, erőszakos, időnként passzív-agresszívba átforduló lány ül a padokban, azokon az órákon, amiket már egyszer mind végighallgatott, és ilyenkor olyan, mintha az előző éjszaka meg sem történt volna.

 
Tíz napon keresztül gondolkodtam Dumbledore ajánlatán, mielőtt elfogadtam. Már nyárias idő volt, legtöbben a tó körül múlatták az idejüket, kivéve az RBF-re és a RAVASZ-ra készülők, én az utóbbi csoportba tartoztam. A könyvtárban ültem, mikor megjelent mellettem az SVK professzorom, átnyújtott egy cetli papírt, és otthagyott. Meglepett Dumbledore hívása. Már jártam korábban az irodájában, nem volt ismeretlen hely számomra. Egyszer a Rend miatt ültem itt, később akkor is itt kötöttem ki, mikor apa meghalt, de ennyire személyesen még sosem. Amit akkor, ott hallottam, annyira megdöbbentett, hogy a következő három napban egy szót sem ejtettem ki a számon. A gyökereimnél kapott el, megkérdőjeleztetve velem mindent, amit addig szentírásnak hittem. Csak ült ott, az asztal mögött, összekulcsolt ujjai felett rám nézett, és akárcsak a tegnapi kviddicsmeccs eredményeiről tájékoztatna, szembesített minden jó és rossz tulajdonságommal, minden információmorzsával, amit az évek alatt összegyűjtött rólam, majd olyan ajánlatot tett, ami nagyon keveseknek adatik meg, és mégis... kitaszított az addig messzinek tűnő szakadék szélére, majd otthagyott, hogy döntsem el, melyik utat választom. Álmatlan éjszakáimon mai napig csend a fülemben a mondat, amivel rögtön azután fogadott, hogy helyet foglaltam az asztalával szembeni, kényelmes székben.
"- Ms Mclain, mit szólna, ha megbuktatnánk magát?"
Kilenc éves voltam, mikor először feltűnt a metamorfmágiára való fogékonyságom. Anyáék teljesen megdöbbentek. "Hisz ennek születés után látszania kellett volna! Mégis mi ez?" De nem, nálam nem így volt. Később kiderült is, miért.
"- Ez nem kifejlett metamorfmágia - mondták a gyógyítók. - Ritka eset, de előfordulhat, hogy az egyén nem metamorfmágus, csak hajlamos a metamorfmágiára. Sosem lesz képes megváltoztatni teljesen a külsejét, mint mások, csak egyes részeit, mint például az orra alakját, a szeme színét, a szája vastagságát, a körmei ívét. Viszont így, hogy Lenában megtalálható a mágia eme formája, mégha csak ennyire kezdetleges alakban is, de nagyban megnöveli az esélyét, hogy majd a gyerekében nagyobb, vagy teljes mértékben megtalálható lesz majd."
Azt mondták, minél jobban fogom uralni a mágiámat, annál nagyobb módosításokat leszek képes kivitelezni. Jelen állás szerint a színeket nem tudom befolyásolni, a hajam ugyanolyan égő narancs marad, a szemem pedig jégkék, de az arcomat már képes vagyok apró módosításokkal olyan mértékben befolyásolni, hogy ha az ember rám nézne, és még mondjuk csak képről látott, ne ismerjen fel elsőre, csak beható tanulmányozás után. Dumbledore ebben is igyekszik segíteni nekem - minél jobban tudom uralni a mágiámat, annál hasznosabb vagyok a Rend számára.
Nyolcadik évemet töltöm a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola falai között, akármennyire is tűnik ez furcsának. Persze, ritkán, de előfordul, hogy valaki a Rendes Búbájos fokozat előtt bukik, ezért évismétlésre szorul, de hogy valaki, aki ennyire kivételesen teljesít a RAVASZ színtű tantárgyaiból megbukjon magán a vizsgán, és külön engedéllyel újrakezdje a hetedik évfolyamot...? Tényleg nem mindennapi. De ez volt az egyetlen megoldás arra, hogy ott maradjak, és a döntés meghozásakor be kellett látnom, hogy nincs más megoldás. A vizsgáig hátralévő utolsó héten nemhogy napoztam volna, mondván úgysem kell tanulnom - Dumbledore kérésére, miután elmesélte, mennyire nehéz is egy ilyen fontos eredményt meghamisítani, még ha negatív irányba is, elkezdtem arra készülni, hogy minél rosszabb legyek.
Hét éves koromban került hozzánk Lana, aki akkortájt ünnepelte ötödik születésnapját. A szülei lemondtak róla még babaként, aztán a környéken elkezdett terjedni a híre, hogy van az árvaházban egy nagyon furcsa kislány, aki akármilyen aranyos is, senki nem fogadja örökbe. Anyáéknak persze felkeltette a figyelmét a pletyka, csak egy kis utánajárás kellett, hogy rájöjjenek, egy csöppnyi boszorkányról van szó. Velem ellentétben őt a Hugrabugba osztotta a Süveg, nála kedvesebb, segítőkészebb, önzetlenebb lányt sosem ismertem. Szegény, mindig gyengécske volt, a varázsereje sem volt olyan nagy. Sokat betegeskedett. Mikor nyáron megtámadták, miközben anyáék dolgoztak, esélye sem volt védekezni. Ha ott lehettem volna...
Hat hónap alatt zajlott le anya betegsége. Az egyik átok megtörésekor, nos... komplikációk léptek fel. Eleinte nem volt súlyos, szinte észre sem lehetett venni rajta, de ahogy teltek a hónapok, egyre rosszabbá vált a helyzete. A Szent Mungóban tehetetlenek voltak. A végtagjai elkezdtek remegni, hetek leforgása alatt megőszült, már nem mindig volt képes lábra állni... Az utolsó egy hónapban, Lana elvesztése után kritikussá vált a helyzete. Minden erejét a munkájába és a Rendbe fektette. Nem mondta el nekünk, mennyire rosszul van, nem bírt volna otthon lenni úgy, hogy már nem hallhatja kisebbik lánya bájos nevetését. Épp egy bevetésen volt, mikor a szervezete úgy döntött, már nem bírja tovább. Még bevitték a Mungóba, még láthattam egyszer utoljára, még hallhattam utolsó szavait... De pár óra, és többé már nem tudott megmozdulni.
Öt RAVASZ szintű tantárgyat vettem fel az aurori pályához. A fele a génjeimben volt, másik felét a küzdő szellememnek köszönhettem. Ha valami nem sikerült elsőre, hát tettem róla, hogy másodjára már ne valljak kudarcot. Hetedik évemben kezdtem először megkérdőjelezni a döntésemet, nem sokkal a Rend létrejötte után. Dumbledore ezt is felhozta érvnek a  hozzám intézett beszédében.
"- Aurorként kötött vagy - mondta akkor, hirtelen tegezve engem. - Én nem olyannak ismertelek meg, aki ehhez nagyon tudna alkalmazkodni. Nem ronthatsz csak úgy be a házba, nem kezdhetsz nyomós indok nélkül nyomozásba, nem faggathatsz ki embereket, nem követhetsz gyanús alakokat sötét sikátorokba... Házkutatási engedély, beviszed, csak a megengedett kérdéseket teszed fel, de csak, ha szerencsés vagy, és te kérdezheted ki. Persze, szólj, ha rosszul gondolom... - dőlt hátra a székében, majd mikor néma maradtam, elfojtott egy mosolyt, és ismét komolyra váltotta a szót. - Nem tudom, mennyire megbízható a Minisztérium. Voldemort emberei be fognak épülni, tudtunk nélkül, egyre többen csatlakoznak majd hozzá. Veszélyes időket élünk... A Főnix Rendje még gyermeteg lábakon áll, de ha egyszer megnő, és hiszem, hogy elég erős lesz, sokkal nagyobb haszna lesz ott, Ms Mclain, mint a Minisztériumban. Bár nem tagadom, jól jönnek ott is az emberek."
Ha egyvalamihez, a szavakhoz mindig jól értett.
Négyen voltunk, mikor először felesküdtünk a Rendre. A legelején csak a legszűkebb, legmegbízhatóbb kört avathatták be, nem kockáztathattak, egyetlen hiba, és lőttek az egésznek. Idő kellett, mire elkezdtünk gyűlni, és még több idő, míg a belépettekből is kialakult az a belső réteg, akikre bevetéseken is számítani lehetett. Én már hetedik évem kezdetekor, szeptember 21-én betöltöttem a 18-at, aurori pályára készültem és az elhivatottsággal, a szenvedéllyel, ami bennem volt, egyértelmű válasz voltam. Nem véletlen, hogy Dumbledore személyesen vett rá az évismétlésre - tovább akart képezni, minél több mindent meg akart tanítani, így idővel egyre hasznosabb és hasznosabb tagjává váltam a Főnix Rendjének.
Három barátom volt az évfolyamomból. Ők letették a RAVASZ-t, elmentek továbbtanulni, egyikük gyógyítónak ment, másikuk kviddicsjátékosi pályára tört, a harmadikuk pedig hallhatatlannak készül. Én pedig a Roxfortban maradtam. Továbbra is tartjuk a kapcsolatot, egyetlen roxmortsi hétvégét nem hagynának ki, és ha kell, erővel cibálnak le a Három Seprűbe, még így is, hogy apa halála után eltávolodtam tőlük. Tudják, hogy nekem ez nehéz, és még ha nem is mondhattam el nekik mindent (csak az egyikük Rendtag rajtam kívül, és ő is passzívabb), megértik, mit miért teszek, nem hibáztatnak érte.
Kettő hét telt el a nyolcadik tanévemből, mikor megkaptam a hírt. Dumbledore hivatott, már akkor biztos voltam, hogy nem lehet jó. Ez nem olyannak hangzott, minthogy gyere, titkos szervezet dolgokat fogunk csinálni, és megtanítom neked uralni a varázserődet... Baljós volt, és kirázott a hideg. Nem voltam felkészülve rá. Az igazgató háttal állt az ajtónak, mikor beléptem, és csendesen megkért, hogy foglaljak helyet.
Az elmúlt pár hónap forgása alatt a húgomat, és az édesanyámat is elvesztettem. Csak apa maradt. Őt még nem tudtam elengedni. Dumbledore meg sem próbált megállítani, mikor kirohantam az irodából.
Egy utolsó évet kaptam a Roxfortban, ajándékba. Más ölni tudott volna ezért, hogy a helyemben legyen, hogy még egy kis ideig belekapaszkodhasson gyerekkora széthulló szeleteibe. Számomra ez teljesen más volt, azt jelentette, hogy felnőttem eléggé ahhoz, hogy ezt megkaphassam. Hogy keményebben kell dolgoznom, mint előtte. Hogy nem biztos, hogy minden nap bent leszek - ha a Rend arra kér, menjek el a Minisztériumba, megteszem, ha követnem kéne valakit, hát azt csinálom, és ha erősítésre lesz szükség, én leszek az első innen. Még részem a Roxfort, de én már nem vagyok a része. Tizenkilenc éves vagyok, két éve teljes jogú, felnőtt boszorkány. Már nem tanuló vagyok, hanem egy párbajban tehetséges és végsőkig kitartó varázstudó, aki az életére esküdött meg, mikor feleskették a Rendbe.
Nulla. Ennyi indokom maradt, ennyi szál, ami még itt tartana, ami még jelentene valamit ahhoz, hogy elgondolkodjak azon, kockáztatnám-e az életemet a Rendért.