Újabb méretes korty vajsör csúszik le a torkomon, az utolsó. Igyekszem élvezni, hogy kompániát, társasági lénynek tűnni, azonban nem vagyok jó kedvemben, hisz… gondolataim azon járnak, hogy miközben én  - a mugliszületésű – itt reménytelenül igyekszem beolvadni, bármelyik pillanatban beronthat Tudjukki valamelyik csatlósa, akinek a származásom elég indok ahhoz, hogy egy bevett átokkal pontot tegyen az írásban lévő életkönyvemnek. Tudom, hogy nem vagyok az egyetlen, aki ilyen félelmekkel él, azonban képtelen vagyok kitörölni azt a mérgező gondolatot elmémből, hogy a drága szüleim a sírom felett tornyosodva bánkódnak elvesztésemen. Nem…  sokkal jobban szeretem őket annál, hogy képes legyek meggondolatlan cselekedeteim miatt megfizetetni velük ekkora árat.
Tekintetem kifelé réved, és látom, hogy az est sápadt homály formájában kezd a földre ereszkedni. Letörlöm ajkaimról a vajsörös nyomokat a szalvétába, amit az ital mellé kaptam – úgy látszik, mások is képtelenek ezt kulturálisan meginni, már ha lehetséges – és halvány mosollyal az arcomon állok fel a helyemről. Néhányan kicsit meglepetten konstatálják távozási szándékaimat, azonban nem ellenkeznek látványosan – miért is tennék, ha egyszerűen lerí rólam a diszkomfort minden jele?
Elindulva a kastély felé, felötlik bennem egy ötlet, hogy mivel lehetne felhozni a kedvem. Hát persze, hogy némi édességgel… vagy Duncan kellemes társaságával, ha őszinte szeretnék lenni magammal. Mintha amúgy nem lennének elég egyértelműek a jeleim, időnként tiszta mániákusnak érzem valómat… meg rettentően bolondnak, és annál jobban szánalmasan naivnak. Hisz tiszta a vére – bár valljuk be, cseppet sem úgy viselkedik, mint egyes fennhéjázó iskolatársam – és bármelyik lány szívesen lenne a társaságában. Egyébként is nem mutat semmi érdeklődést felém, vagy hát legalább is olyan nagyon különlegeset. Szerintem teljesen úgy kezel, mint minden más vendégét, attól függetlenül, hogy vannak olyan napok, amikor kétszer is megfordulok a Mézesfalásban.
A bolt előtt állva azonban megfogyatkozik a bátorságom, hisz az üveglapokon keresztül arra leszek figyelmes, ahogy egy számomra ismeretlen macával beszélget – miért van vajon ennyire kikenve ez a lány, és Duncan ugye nem találja ezt szépnek? – láthatólag, legalább is a széles non stop vakítóan világító mosolyából ítélve eléggé élvezi a csevejt. Na ezt nevezem én orbitális pofonnak! Nincs az az édességmennyiség, ami ezután felélesztené az elszállt jó kedvet. Anya valószínűleg pánikolva hívná hozzám apát, hogy derítse ki a betegséget, ami szürke, sűrű felhő módjára árnyékolta be egyetlen lányuk ki nem merülő, felhőtlen derűjét, ha most látna.
A slusszpoén az egészben természetesen az, hogy a földbe gyökerezve épp összekaparom darabokra hullott reményeimet, amikor Duncan felém pillant - Murphy törvénynek nevezik az ilyet, ha jól hallottam egyszer anyát – én pedig mint egy gyáva, gyorsan elfutok, hátha nem ismer fel.
Nem is tudom, miért esik ennyire rosszul, de nevetséges, hogy még könnyeket is vélek érezni, ahogy arcomon végigszállingóznak. A galádak! Elhomályosítják a látásom, mintha nem lenne bőven elég a téli korái sötétedés.
Megállok egy pillanatra, hogy előkaparjam a pálcám. Biztonságosabbnak érzem úgy haladni, hogy közben látom is, merre tartok.
- Lumos – szólalok meg a tíz hüvely eperfát szorítva. Azt hiszem, nem erre szándékoztam jönni…

- Édes istenkém! Ha figyelmetlenségem miatt bajba keveredek, és következményképpen csapás ér, a szüleim nem élnék túl. – gondolkozom el az esetleges jövőn, miközben bátortalanul előre lépkedek. Hirtelen bűntudat lesz úrrá rajtam, és egy másodper erejéig átfut az agyamon, hogy visszaforduljak. Talán hátra is pillantok, de mivel tisztában vagyok azzal, hogy egyik irányról nem tudom, hova vezet – hisz nem figyeltem, merre megyek – így nem teszem meg. Szabad kezemmel átölelem magam, és a gondolatra, hogy soha többé nem találkozom édesanyámmal, még több könny indul útnak arcomon. És ez az egész amiatt történik, hogy képtelen vagyok lemondani egy elképzelésről, ami talán egy csepp realizmust tartalmazna, ha Duncan észrevenné, hogy létezem. Csak hogy a jelenlegi felállás szerint én sem vagyok több bármelyik másik vásárlójánál…
Erre a gondolatra keserű mosoly tör felszínre átrendezve arcmimikáimat, amit újabb adag könnyek követnek. Épp letörölném őket, amikor utamba egy ismeretlen szegődik. Szinte reflexszerűen eloltom a pálcám végén világító segédfényt, tettemet pedig nem az idézte elő, hogy megijedtem, annál inkább a tény, hogy utálom, ha sírni látnak. Olyankor rettenetesen gyengének érzem magam, és valljuk be, amellett, hogy hugrabugos vagyok, a pityergés nem igen javít a rólam alkotható vélemények skáláján.
- Szia! – köszönök rá félve, és noha igyekszem elűzni hangomból a pánik bármilyen nemű jelét, a rezonálást nem sikerül. Kínosan, ámde halkan fel is nevetek, amikor ez eljut az agyamig. Pár másodpercig hangtalanul állok – túl sok gondolat forog a fejemben leterhelve az egészséges ítélőképességem – majd ismét megszólalok. – Én… nem is szándékozom sokáig itt lenni. – próbálok diplomatikus választ adni, hogy azért mégse álljak szólatlanul, ugyanakkor ne áruljak el semmi lényegeset.
Amikor felajánlja a segítségét, újabban sírdogálni kezdek, amit a sötétségben csupán az elvétett szipogásaim jelzik. Én aztán nem szándékoztam itatni az egereket, de azt hiszem, eddigi boldog életemben még sosem fordult meg, hogy annyira vágyódtam volna olyasmi után, ami sosem lehet az enyém. Mintha az utóbbi időben elvesztettem volna némileg a valóságérzetemet.
- Én csak… - kezdek bele egy mondatba, azonban hangom elcsuklik, és pár hirtelenszerű levegővétel követi. – totál ostoba vagyok, és hetek óta bolondot csinálok magamból. – megtörlöm szabad kézfejemmel könnyáztatta szemeimet, zaklatottságomtól testem még mindig hevesen rázkódik.
- A baj az, hogy csupán tizenöt éves vagyok, rusnya, mint egy kiskacsa és tapasztalatlan abban, hogyan zajlanak az élet különböző dolgai. Az önbecsülésemen meg egyáltalán nem segít, hogy még a szüleim is egy kártevő nevét használják, ha becézzenek, csak mert C-vel kezdődik a nevem. – folytatom bús hangon, nem kell az embernek orvosi diploma, anyai ösztön, de még csak ismerősömnek sem lennie, hogy kitalálja, feldúlt vagyok. Nem is értem igazából, miért mondom el ezeket neki. Egyszer azt olvastam, hogy ismeretlenekkel sokkal könnyebb személyes dolgokról beszélni, mert közömbösen állnak a témához, nincs háttér információjuk, nem kelték bennünk azt az érzést, hogy ítélkeznek felettünk. És milyen igaz…