Ha valaki úgy gondolja, az egyetlen előnye annak, hogy prefektus vagyok az, hogy takarodó után is kint lehetek a folyosókon, az téved. Ezt a posztot betölteni nem csak esély arra, hogy kicsesz azokkal, akiktől 0-24 kaparnád a falat, hanem arra is, hogy rövid ideig olyan csendesnek láthasd a folyosókat, mint napközben soha. Teljesen más hangulatot keltenek a kőfelületek, amikor nem verik vissza a zsibongó diákcsoportok hangjait, hanem mindössze a halk lépéseid simogató zaját. Az ember olykor még a saját gondolatait is hallja, nem csak cipőtalpának kopogó neszét.
Amikor prefektussá választottak, hallottam egy-két szóbeszédet arról, biztos azért kellett a pozíció, hogy kitűnjek a tömegből. Hát fogalmam sincs, hogy melyik gyengeelméjűnek jutott eszébe ilyesmi, de abban biztos vagyok, hogy barlangban él – és most kihangsúlyoznám, hogy elég furcsa ilyet mondani oroszlánként – ugyanis hírnevem akaratlanul is megelőz. Az ostobák amúgy nem tartoznak a munkakörömben, a fajtájuk nem az én asztalom, elég könnyen le is pereg rólam minden rosszmájú megjegyzésük, tehát sajnos együtt kell azzal élniük, hogy még csak egy percemet sem rontották el. Sőt, egyenesen szórakoztatónak találom, ha magamról hallok téves információkat, szóval szívesen teszem izgalmassá a napjukat azzal, hogy engedélyezem nekik a rólam szóló témák diskurálását.

Lassan véget ér számomra is a mai nap, és a héten ötödjére nem történt semmi, zsinórban méghozzá. Úgy látszik, a felnőttek köreiben zajló események nagy hatással vannak mindenkire, a félelem pedig mindig eltántorítja az embert a meggondolatlan cselekedetektől. Mindössze ezzel tudnám megindokolni a több napos nyugalmat a folyosókon.
Gabalyodó gondolataimból egy talár elegáns suhanása zökkent ki, amikor a következő folyosóra fordulok. Úgy látszik, a mai nap mégsem lesz annyira eseményszegény, mint azt gondoltam. Sajnos – nem sajnos – ismerem a szabályt szegő illetőt, így mielőtt még megpattanna, arra a döntésre jutok, csak felhívom a figyelmét arra, épp most vett el buta tettével jó pár pontot a házától.
- A "takarodó után tilos a folyosókon tartózkodni" melyik része túl bonyolult ahhoz, hogy parányi agyad feldolgozza? – szólalok meg végül arra várva, hogy Macnair megálljon és felém forduljon. Értem én, hogy a mugliszületésűek nem éppen a szíve csücskei, de ha tippelhetnék, az aranyvérűeknél is alap, hogy az arcába néznek annak, aki hozzájuk beszél, szóval kötve hinném, hogy nagyban tenne rám és tovább haladna. Ami ezt illeti, remélem, nem szándékozik elfutni – bár a mardekárosok gyávaságáról sokáig lehetne beszélni – hisz annyira felesleges lenne, mint halottat újraéleszteni. Láttam, hogy itt volt, és mivel a Roxforton belül is létezik egyfajta hierarchia, amiben ő alattam helyezkedik, valószínűleg, ha sor kerülne rá, nekem hinnének. Nyert ügyem van, akár tetszik neki, akár nem...

Octavia & Walden

Ha nem lenne büntetendő, valószínűleg már a vitriolos kis mosolyára megcrucióznám az aranyvérű, pökhendi seggét, de mivel tudtommal főbenjáró átkokért dementor puszik és azkabani cella jár, eszem ágában sincs elrontani az előttem álló, fényes jövőt és bepiszkolni a kezem egy ilyen méretes féreg mocskával, amekkora ez a Macnair. Csupasz kékzzel mégse csapok a szarba…
- Szívem szerint inkább felrúgnálak, de a feldobás sem rossz ötlet. – kezdek bele a válaszomba - Sőt, tegyél fel még pár ilyen ostoba kérdést, hátha több ihletet kapok! – ajánlom neki gúnnyal a hangomban - A pontlevonás is jól hangzik, és szívesen mondanám, hogy kívánságod számomra parancs, de egyrészt anyukám megtanította, hogy ne hazudjak, másrészt meg ez azért lenne füllentés, mert tulajdonképpen a saját akaratom rontani a szerzett pontjaitok állásán. – közlöm vele, miközben ajkaim széles, elégedett mosolyba görbülnek. Még azt sem igazán izgat, hogy csökkenti a köztünk lévő távolságot. Na és? Mit vár? Azt tesztelgeti, vajon mit ér el ezzel a tettével? Összecsinálom e magam, mert egy mardekáros senkiházi fitogtatni szeretné… a mijét is?!
Nem, nem mondanám, hogy visszaélek a hatalmammal, csupán a rám ruházott feladatokat végzem el úgy, ahogy azt el is várják tőlem. És attól még, hogy ez a seggfej aranyvérű, származása nem jogosítja fel arra, hogy kedve szerint szegje meg az iskola szabályait. Eltévesztette az intézményt, ha úgy gondolta, hogy bárki is kivitelezni fog vele, mert ereiben tiszta vér folyik. (Egyébként ettől az elnevezéstől röhögnöm kell. Mintha meghipózták volna ezeket… ami egyébként egészen logikus magyarázatot adna arra, a fajtájukból való egyes egyedek miért annyira szőkék. Már elnézést a kivételtől!)
- Szerintem meg húzd el a pofádat az arcomból, mielőtt beletaposnék… - reagálok mondandójára – És ha mégis? – kérdezek rá, mielőtt reflektálhatna – Mi lesz? Szaladsz is pennát meg pergament ragadni, hogy megírd apucinak, mennyire sötét és béna voltál? Hogy egy mugliszületésű rajtakapott, ahogy takarodó után a folyosókon bolyongsz, és nem elég, hogy jó pár pontot levont becsben tartott házadtól, de büntetésből pusztakézzel kell Hayesnél rúnaköveket pucolnod, ez pedig túl nagy teher a lelkednek, így csináljon már valamit? – folytatom szarkasztikusan keresztbe font karokkal. Igen, valóban így képzelem Macnair életét, máskülönben nem lenne egy elkényeztetett, méretes péló.

Octavia & Walden

- Bazd meg, vak vagy, vagy ostoba? Fogalmad sincs, miről beszélsz, és noha ne szándékoztam közérdekű közleményeket tenni, de látom, muszáj a szádba rágni a nyilvánvalót, így csak ma, csak miattad mégis kifejtem: pökhendi aranyvérűek nélkül is kurva jó az életem, Macnair! – reagálok kissé ingerülten cseppet sem kecsegtető ajánlatára. Ha magamra haragítok egy aranyvérűt, lófaszt se történik, míg Dumbledore az igazgató, de azért tetszik, hogy ilyen jól elhiszi az ellenkezőjét. Sőt, nem csak tetszik, egészen szórakoztat. – És azt majd én döntöm el, mi fog történni és mi nem… - teszem hozzá, amikor konstatálom, hogy közelebb lépett hozzám. Szélesen elmosolyodom és megmasszírozom orrnyergem. Annyira kiszámítható ez az ember, hogy főnyereményt nyernék, ha lottó lenne. Csakhogy nem az, a társasága pedig nemhogy fődíjnak nem nevezhető, de még csak jutalomnak sem.
És mégis mit gondol? Hogy az a pszichopata Tudjukki majd pont olyasvalakire hallgat, aki – meggyőződésem szerint – a seggét sem tudja egymaga kitörölni, ezért házimanókkal csináltatja meg… hogyne. Leheletén még érezni az anyatej szagot, és mégis igyekszik felvenni a fontos ember szerepét, humoros, egészen humoros.
- Már bocsi… - az arca előtt csettintek egyet – De épp nem a felfuvalkodott aranyvérűek még nevetségesebb nevelési módszereiről beszélünk… – vágok bele idegszaggató nevetésébe. Tekintetem a rekeszizma öblébe vándoroló tenyerére téved, és hirtelenül az az érzésem támad, hogy valami francia karrierista regénybe kerültem, egy ficsúr kívánatlan kompániájába. Nevetése egyik pillanatról a másikra abbamarad, de arra nem vennék mérget, hogy azért, amit mondtam.
Nagyot ásítok, amikor belekezd a magyarázatába. Amikor ellép, szinte lerázom magamról a mocskos virsli ujjait, amik előbb – ki tudja miért – szorítást gyakoroltak vállszirtemen és hamis komolyságot varázsolva az arcomra, a szemeibe pillantok.
- Ha így folytatod, valóban a halálba kergetsz… az unalmas trécseléseddel.
Tulajdonképpen nem tehet arról, hogy ekkora nyomorékot neveltek belőle, az a szülei számlájára írandó. Viszont legalább sikerült felépíteni az önbizalmát, talán kicsit egészségtelenül magasra is.
- Aha… - válaszolok érdektelenül csípőre tett kezekkel. Egy kis hatásszünetet tartok, mintha megfontolnám a pártfogást, aztán folytatom. – És most mit vársz? Hogy a kéjnedv súlyától lecsússzon a helyéről a bugyikám? Vagy elég lesz, ha szimplán elájulok a „vissza nem térő” lehetőség mámorától?
Nagyot sóhajtok, és mielőtt még válaszolna, úgy döntök, véget vetek ennek a meddő beszélgetésnek. Nem fogja szárazon megúszni, és nem érdekel, mivel akar megvenni.
- Inkább menjünk, hátha McGalagony-t jobban érdekli, mit tudsz felajánlani. – oldalra lépek, majd kezemmel színpadiasan mutatom az utat. Nem mintha ismeretlen lenne számára… gondolom.

Octavia & Walden