Bús düledékein..

A háború véget ért, a Nagyúr megszűnt létezni.

Roppant kapaszkodik az újságba, az egészbe, mintha attól bármi jobb lenne. Mert jobb lett - mondja a világ. Mert látni az arcokon, a tekintetekben, óriási szikladarabok, sőt, egész hegyek gördülnek le vállakról, szakadnak ki a szívekből és költözik vissza oda a béka galambja, a nyugalom talán. De mégsem, mert látni arcokat, kérdéseket amik nem hangzanak el, amik sosem hangoznak majd később sem el. Mert mikor lehetett hinni, mikor lehetett őszintét olvasni a sorok között?
Ki tudja.
Tovább kapaszkodik. Újra és újra felfalja a sorokat, keresi az áthallást, akár valami koszos metaforát, biztos ott van, csak ő vak hozzá. Még sincs ott semmi, csak a még szinte friss, illatos betűk, mert még szinte meleg, olyan sebesen szórták szét, akkora betűkkel, hogy aki látni sem akarná, annak is szembetűnne.
Ujjai elfehérednek, lehet-e egy vékony papírosba vetni minden hitet, vagy épp erőt, ami a szorongatásba szorul? Ki tudja. Ahogy azt sem, hogy ezt valahol megérezte. Hogy valahol ez ott lebegett mindenki felett, csak gondolva sem lett rá.
Kiabálhatna, én megmondtam, én megmondtam, de bár ne lenne alapja. És vannak még rajta kívül, akiknek ez többet jelent, mint egy galamb.
Tekintete ezeket az arcokat keresi, sivalkodás körülötte, olyan mégis, mintha belassult volna a világ, meg is állt volna, talán valóban így is van. Igaz, ő a senkik között is még senki volt, egy kezdemény, egy csíra, ami épp átlökte a föld felszínét, és épphogy kiállt a napfénybe növekedni. Hogy ő, végre valamit tényleg csinálni akart, hogy nem véletlen tette amit, és felesleges.

Mindenki ünnepel, gondolni sem gondolnak a holtakra. Vajon Apja is elesett, eltűnt? Dac és gyűlölet ide vagy oda, elsőként bukkan fel benne, és süllyed mélyre.
Vajon ő is?
Felszín. Egy mosoly, egy nevetés vagy épp bármi. Elenged mindent és mégsem. A papíros messzire hull, ő pedig csendre vágyik. Mert gyermeki, mégis fejében ott volt valami, ami most összetört. Vagy mégsem. Talán csak tényleg rossz tréfa, hogy a hideg rázza és elmúlik majd minden. Vagy mégse. Semmit sem ért, de nehezen éli a változást, akármennyire is változik ő akár a napállással is. Mert végül is, valamely oldal győzelme a másik bukása, valaki mindig rosszabbul jár. Talán pont ők.
De hiszen ő csak egy diák. Nem viselt jelet a karján, el sem veszített semmit. Családja olyan, amilyen, apja azt tette, amit tett. Ő még senki sem volt, csak képzelgett, álmodozott, mint a kislányok szokták. Neki itt a helye, az iskola falai között, készülni az órákra, arra, hogy megint mit nem ad be, mit nem ad ki. Egyedül lenni, vagy lenyelni a tömeget, elviselni. Mégis, hangok akarnak kitörni belőle, hangosak, talán elérne addig, ameddig senki másé.
Én megmondtam. Mintha ő akárki is lett volna, mintha az ő véleménye bármit is érne.
Semmi sem történt, csak a háttérben, mélyen és nem jól. Ő megmondta, hogy valami elromlott, hogy amire felfigyelt, hogy amibe belesétált és amibe készült, az egy pillanat alatt lett történelem, nem vehetett részt se benne. Így semmi sem lesz.
Megkeresi inkább őt. Meg, hogy elmondja, vagy épp csak hallgassa, amit már mindenki tud. Egyelőre egyetlen van, akinek véleménye valahol érdekli. Vagy az sem?
Kínlódás ez, nem ünnep. Harag mindenre, a világ felé. Mert valahol, önzően, gyerekesen érzi azt, hogy elárulta minden. Mintha számítana. Aprónak is apró csepp.
De talán mások is így éreznek.
Az örömtüzek perzseljenek fel mindent.
Most úgysem látja a fától az erdőt, de temetnie kell, mégse siet. Temetni. Nem számít már úgy sem semmi, mert senki sem figyel rá.
Apró, és semmi. Semmisem.

~~Basszátok meg~~