Prisca

Let the sunshine in

Prii


az emberi szemek 15 körül tippelnek, ha magukhoz hasonlítanak, de valós korom ennél nagyobb


a Fekete Tóban lakom, de a Jeges Tengerből származom magizoologusok szerint


nem potiltizálok


Kiválóan úszok, nálam vízben senki se gyorsabb, a Fekete Tó többi sellőjével, a szelkikkel ellentétben pedig jól bírom a hideget is. Fecsegni meg annyira szeretek, hogy nem csak beszélni tanultam meg az emberek módjára még vízen felül is, de kicsit még olvasok is, bár még gondom van a kiejtéssel. Van, aki szerint szépen éneklek is, de a szelki kórusból kiraktak, hozzájuk képest túl mély a hangom, nem igazán illettem közéjük. Egy kicsit tudok a csillagokból tájékozódni is, bár sosem figyeltem annyira, amikor Ulba az asztrológiáról mesélt.


Varázslények


Olyanom nincs


Saját

Az embereknek sok fura kifejezésük van olyan dolgokra, amiket mi nem ismerünk, ahogyan nekünk is rengeteg szavunk van, amit az emberek nem értenek. Talán emiatt van a legnagyobb nyelvi korlát a két faj között, hiszen aligha tudjuk megértetni egymással azt, amire a másiknak nincs szava.
Én azonban sok emberi szót tanultam. Beszélek a felszín alatt kóválygó szellemekkel, a tóba pottyanó elsősökkel, a parton lábat lógató diákokkal, és persze a kíváncsi lelkekkel, akik legalább annyira nyitottak a víz alatti élet iránt, mint amennyire én vagyok a szárazföld titkai felé. Tanultam szavakat, és tanultam egyet, ami kifejezi mindazt, amire a családom nem képes.
Apodtáltak. Vagy valami ilyesmi az, amit az a szemüveges szellemlány mondott nekem arról, hogy mi is vagyok. Ez azt jelenti, hogy nem hasonlítok a családomra, mert az „igazi” rokonaim messze vannak, és sosem ismertem őket. Az ő bőrük a zöld árnyalataiban játszadoznak, amivel könnyedén elrejtőzhetnek a Fekete Tó dús, algás, növényes mélyén, pikkelyeik s úszóhártyáik a smaragd színeit tükrözik vissza, míg én fakó vagyok, akár a Hold egy augusztusi, csendes éjszakán, amikor még testvéreim is bátrabban buknak ki a felszínre, hogy megcsodálják a hulló fényeket, és kívánságokba rejtsék vágyaikat, álmaikat. Ők egészen aprók, legalábbis hozzám képest, s holott fivéreim és nővéreim gyakran idősebbek nálam, én aligha férek el kényelmesen víz alatti épületeinkben, és jobban össze kell húznom magam, hogy ne verjem be uszonyom a masszív falakba. Mégis testvéreimként szeretem őket, hiszen sosem éreztették velem, hogy más vagyok, mint ők. A család ott van, ahova mindig otthonodként térhetsz vissza.

De nekem az otthon kevés.
Kevés a kényelem, kevés a kellem, kevés mindaz, amit a család nyújtani tud.
Fivéreim és nővéreim azt szokták mondani, hogy nem küzdhetünk a természetünk ellen. De mi van akkor, ha nekem teljesen más a természetem, mint nekik? Ők otthonra vágynak, zárt közösségre, békére, engem viszont hajt a kíváncsiság, motivál a kalandvágy, s többet és többet óhajtok tudni. Sóvárgok mindenre, ami új, mert a Tó nem elég nagy nekem. Ezzel pedig azt hiszem, többször húzom ki a gyulát, ahogyan azt az emberek mondják.
A családomnak nem mindig tetszik, hogy az emberekkel egyáltalán szóba állok – ők nem szeretik őket, hallottam róluk gyermekkorom óta mindenféle rémtörténetet, s épp ezért sokáig én is tartottam tőlük. De mára már igénylem közelségük, szeretem melegségük, és kíváncsiságtól túltengve akarok megtudni minél többet mindarról, amit csak elképzelni tudok. Tartsanak hát naivnak, talán picit hiszékenynek, butácskának, de mégis miért ártok én bárkinek is azzal, ha nyitok a világra? Hiszen ha mi elkezdjük kitárni szívünket feléjük, ők is kitárják kapujukat felénk.

Volt egyszer nem is olyan rég egy sellő, aki tévedésből rossz helyre született. A sellő, akinek uszonya hattyúfehér, pikkelyein csak némi ezüst csillan vissza, az ujjai közötti hártyák pedig mintha félig eggyé váltak volna a vízzel, jellemzően más volt, mint a többi sellő. Ő, aki valamelyest nagyobbra is nőtt, mint azok, akiket testvéreinek nevezett, egy teljesen más élet után sóvárgott, mint amit a számára oly piciny, oly aprócska tó nyújtani tudott neki.
Így aztán Prisca, mert így hívták ezt a sellőt, gyerekkorától kezdve sok zűrzavart okozott a szelkiknek. Ártani persze sosem ártott senkinek – még a moszatoktól is bocsánatot kért, ha a haja véletlenül beléjük gabalyodott, és a kákalagokkal is épp olyan udvarias volt, mint bölcs tanítóival, még ha azok bele is haraptak az uszonyába, amikor nem bírtak magukkal. Míg fivérei és nővérei csak olykor-olykor hagyták el a nem túl méretes, mégis impozáns, föld alatti városkát, ő mindig kintebb és kintebb úszott, minden alkalommal egy kicsit tovább, egy kicsit feljebb, akkor is, ha tudta, hogy ezt nem szabad. Nem egyszer a lelkére beszéltek, hogy ezt nem szabad, mert a tavukon kívüli világ nekik nem tartogat semmit, csak megvetést, és öntelt, pálcájukkal hadonászó varázslókat, kik felsőbbrendűnek képzelik magukat, de hiába a sok fenyítés, a kis Prisca akkor sem tanult. Nagyobb izgalmat jelentett számára az iskolások csónakoztatása, amikor a Fekete Tó felszínén átkelve készítik fel őket a beosztási ceremóniára. Mintha maga az utazás is egy rituálé része lenne. Így tehát, minden évben, amikor a jeles eseményre sor került, ő évről évre bátrabb lett, újra és újra a felszín közelébe merészkedett, mindaddig, míg végül ki nem merte dugni a fejét a levegőre, hogy jobban megnézhesse magának az embereket, akikről annyi mindent hallott már.
A kíváncsisága ezután napról napra emelkedett. Nem törődött már az intésekkel, egy idő után pedig már a szelkik is feladták a szeleburdi lány intelmezését. Tudták jól, hogy nem közéjük való, még ha nem is örökölte a jeges vizekben élő őseinek azt a harcias temperamentumát, ami miatt az emberek nem kedvelik őket. Így már nem évről évre, hanem hétről hétre, végül napról napra környékezte meg a levegőt, majd a partokat, ahol – ha szerencséje volt – kíváncsi emberekkel találkozhatott. Eleinte bátortalanul figyelte őket, mint holmi kuriózumokat, a bűntudat szikrája pedig ott tobzódott benne, hiszen mégis csak kellemetlen lehet, hogy figyeli őket. Az emberek azonban szintúgy kíváncsiak voltak rá, Félix áldására pedig semmi szüksége nem volt, hogy újabb és újabb csodálókat vívjon ki magának, hódolóit különlegességének, hallgatóit cserfességének, és egyszerűen csak azokat, akik jót mosolyogtak Prisca tudatlanságán a számukra annyira hétköznapi dolgokon, melyek a sellőnek viszont mégis újdonságnak, így annak varázsával hatnak. Egyre többször kapott apró ajándékokat az új barátaitól, ha már a régiek kinevették, amiért egyszer sok moszattal bekente magát zöldre, hogy hasonlítani próbáljon rájuk. Csokibéka kártyát, amit a megfelelő bűbájjal kezeltek, hogy ne essen baja a vízben, talárokról lepergett, színes gombokat, amikben az apó lyukak teljesen elkápráztatták, kiürült tintásüveget, amit ha a napfénynek tartott, az vakítóan visszacsillant róla, és megannyi, ehhez hasonló apróságot, melyeket ereklyeként tart saját kis búvóhelyén. S nem csak ajándékokkal kedveskedtek neki, hanem a hangok képzésére is megtanították őt. Tudvalevő, a sellők a felszínen nem képesek az emberi nyelveket használni, az túl szokatlan nekik. A kis Prii azonban nem hagyta, hogy megszabják határait, s addig gyakorolt, míg talán egyedüliként fajából, de képessé vált arra, az emberek akkor is megértsék szavait, ha nem tudják a sellők nyelvét, vagy ha nem dugják víz alá mindkét fülcimpájukat.
Történt egyszer azonban, amikor befogadó családja rég az igazak álmát aludta a vastag jégtakaró alatt, ő felbukott a felszínre egy léken át, hogy a csillagoktól kérjen útmutatást. A természet népei gyakran fordulnak a természeti erők felé fohászhoz, ők, sellők pedig, bár értelmes lények, mégis inkább tartanák magukat bestiának, mint valakiknek, akik közel állnak a kétlábúakhoz. Prisca sohasem volt különösebben tehetséges a csillagok olvasásában, még ha a bölcs Ulba, a kolónia egyik tanítója, aki a fiatalok oktatásáért felel, olyan szépen is adta elő azt a mesét a lelkekről, és az éjszaka hírnökeiről. Ők, a víz gyermekei ugyanis úgy hiszik, ha valaki meghal, a lelke az égboltot fényesíti tovább, és ott fog tündökölni az örökkévalóságban, míg világ a világ.
Azon az éjszakán viszont, ahogyan arról ábrándozott, mert titkon mindig is erről álmodozott, még ha valójában talán nem is lenne képes meglépni a dolgot, és elszakadva családjától felkeresni igazi otthonát a végtelen Óceánokon át, látomása volt. A jeges szél a szívébe hatolt, az addig a parton pihenő thesztrálok szétszéledtek, mintha maguk is menekülnének az Ürességtől, hiába nevezik őket a Halál Paripáinak, akik semmi jót nem hoznak e világba. Ahogyan a millió és millió eltávozott ragyogását figyelte, sugallatként hatolt elméjébe az üzenet: ő maga sosem kerülhet fel oda, a csillagok közé, ahonnan majd mindent és mindenkit láthat, függetlenül attól, vízi vagy szárazföldi-e. Ha ő meghal, nem vár rá más, csak a nyomorúság, a keserű üresség, halála értelmetlen lesz, és nem jár neki a túlvilági lét, hacsak ő maga nem szolgáltat lelkeket. Vagy illetve szolgál lelkeket. De mégis hogyan is lenne képes ezt ő, egy egyszerű, eltévedt, örökbefogadott sellő megtenni? Mit tehetne a sorsért, hogy az ne kísértse őt, és megkaphassa kiérdemelt helyét ott, a csillagok között, az olyannyira imádott Holdat is túlragyogva talán?
Választotta hát azt az utat, amivel minden lélek az övé lesz. A fagy egyszer elolvad, az emberek pedig ismét a tóhoz járnak majd. Igyekszik évek óta beteljesíteni szent küldetését, hiszen nincs más módja, hogy a lelkeket szolgálhassa, hogy azokat magáévá tegye, csak ha meghallgatja őket, és segít nekik mindenben, amiben csak képes lehet. Hiszen ezáltal egy darabot megosztanak ővele, amit végül elvihet a nagy utazására – talán az Óceánok, de talán a fekete égbolt felé. Így boldogan éltet, hogy boldogan haljon is.