Bár általában nem jellemző rám, most mégis erőszakkal markolok bele a vékonyka, szinte hústalan csípőbe, ahogyan erőfölényemet kihasználva súlyommal nekitámaszkodok a törékeny testnek. Az alkohol alattomos kígyó, mely a mélypontodban a barátodnak hitet, ki segít elfeledtetni veled keserű helyzeted, hogy legalább rövid időre megfeledkezz azokról a gondokról, amikkel te nem akarsz foglalkozni, majd azonban bokádba harap, visszaránt, el nem enged, és szembesít téged mindazzal, amivel nem tudsz azonosulni. Amilyen őszinte, ám pofátlan barát, éppen annyira próbálok meg mind tőle, mind pedig bármilyen, elmét, szellemet vagy testet károsító eszköztől, anyagtól, rossz habitustól távol maradni, még a kicsapongónak vélt, utolsó, roxforti éveimben is tartózkodtam mindennemű ilyen italtól. A drága whiskey szaga viszont maga a tanúja annak, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a viselkedésére mindig odafigyelő, mindig pedáns, már-már tökéletes emberegyed sem birkózik meg egyedül a realitás hideg pofonával, melynek fagyos lenyomatát még mindig arcomon érzem, amint eszembe jut atyám parancsa, amivel eldöntötte életem, és eldöntötte helyettem – bizony, ideje összekötnöm azzal a Yaxley lánnyal az életem. S akkor, életemben talán először, de szembeszegültem atyámmal és megfontolatlan, ostoba, ignoráns döntésével. Vesztettem. Veszítettem, amiért a jussom, hogy belekényszerítsen Engem ugyanabba a lekorlátolt, unalmas, kispolgári életbe, amit ő is saját magáénak tudhat. Mégis mit ér számomra a luxus, a kényelem és a pompa, amikor világéletemben tisztában voltam azzal, hogy én magasabb rendű célok miatt születtem? Mégis mit számít nekem az az ostoba tyúk, aki a saját, lekorlátolt kis agyával még csak fel sem foghatja, miféle szörnyeteg is lapul a húsból készült emberálarcom mögött? Mégis miért küzdjek szeretetéért, amikor én ezt már régen megleltem, és megtaláltam azt, az egyetlent, aki nem riad meg attól, akinek mindig is éreztem magam? - Ne-hem tudok íjjjgy élni. – falom a bőrt, a húst, nyelvem végigcsiklandozik nyakán, egyszerre próbálván kiváltani belőle hideget, meleget, jeget és tüzet, hiszen ő és én magunk vagyunk az élő, megtestesült, két lábon járó paradoxonok, kik nem is létezhetnének. Csak egy hiba lehet, hogy mi erre a világra születtünk, csak egy hiba, amit el nem titkolhatunk, hisz hiába a bűbáj, az emberek, de még Panda is érzi, hogy valami nem stimmel velünk. Nem élhetünk ezen a világon, mégis ideláncol húsbörtönünk. Így celláink minden adottságát gátlástalanul felhasználjuk arra, hogy ezzel intsünk be annak az univerzumnak, Istennek, vagy bárminek, ami odakint létezhet, vagy éppen nem, amiért ide teremtett, és erre a sorsra kárhoztatott minket. Telhetetlenül szabadítom meg alsóneműjétől, még csak arra se véve a fáradtságot, hogy ruháját leszaggassam róla, s mindenféle előmelegítés nélkül, kapzsin teszem magamévá, a hátamba kapaszkodó körmökre ugyanannyi ügyet szentelve, mint annak, hogy még a saját szobámig sem sikerült eljutnunk. Ezen a hajón minden szoba egyforma… akkor nem mindegy? A vendégsereg nagy része még úgyis a tűzijátékon ujjong, vagy épp két hordó bor között hever, egy üveg drága, örmény konyakkal a kezében. Talán épp a konyak volt, talán a whiskey, amitől önkontrollomat elvesztettem, de mégis miért rossz az, ha én egyszerűen csak boldog akarok lenni? Az alkohol, amitől eddig óva intettem magam, most a legjobb barátom. Az, ami megmutatja nekem, hogy bármit megtehetek. - Én… nem… bírok… – lehunyt szemeimmel teljesen átadom magam annak, amit jelen pillanatban én talán jobban élvezek, mint Aurora. Nem ez az első, hogy magában érezheti testemet ugyanúgy, mint lelkemet, de mindeddig jobban ügyeltem arra, hogy ő is ugyanannyira élvezze együttléteinket, mint én. Ahogyan a kezeim torkára fonódnak, és fojtogatásába kezdek, viszont elveszítem minden önkontrollom. A józan eszemmel együtt párolog el. - …olyan… lenni… mint… – szorítom torkát kellő határozottsággal, de megölni persze nem akarom. Élvezem, hogy az enyém, élvezem, hogy birtoklom őt, élvezem, hogy az uralmam alá hajtom. Ahogyan ő is élvezi, hogy ő az egyetlen, aki bármilyen észérvvel még képes hatni rám. - …ahogyan azt akaarják. Azz nem én vagyok, Auróóra. – lehelem a szavakat alkoholszagot árasztva, a szorításomon pedig erősítek még. Mert ő az enyém, ahogyan én is az övé. Ez másként nem lehetséges.
Nem tudtam jó címet kitalálni, a nevek pedig hosszúak és nem elég átfogóak Shostakovich: Kronos String Quartet
A világ felgyorsult körülöttem, miközben én a régi kerékvágásban szenvedek, régi tempóval. Minden annyira más lett, és minden olyan hirtelen változott meg, hogy nem volt időm felkészülni az újonnan történő dolgokra. Az agyam nem képes a körülöttem lévő dolgokra összpontosítani, csak Siljére és a hirtelen utána maradó ürre, ami nem más csak egy nagy lyuk, egy feketeség, egy befoltozhatatlan űr. És hát kicseszettül fáj is. Nem gondoltam volna, hogy valaha akármi képes lenne nekem ekkora fájdalmat okozni, ennyire szétmarni belülről, darabokra tépni és addig marcangolni, míg én magam csak egy húsdarab nem maradok lélek nélkül. Annyira próbálok másra koncentrálni, erőt venni magamon, elvonni a figyelmemet a gondolataim áradatáról. De már másokban sem lelem igazán örömömet. A lányok nem nyugtatnak meg, még csak különösebb élvezetet sem képesek nyújjtani. Nem vonzanak, nem jelentenek kihívást. Pandát akarom egrecíroztatni, addig gyűrni míg Ő belőle is csak egy kibogozhatatlan érezelmmentes massza nem marad, de félek az sem lenne már olyan öröm, mint azelőtt. Megrezzenek ahogy a fények megjelennek az égen robajjal. Kirántanak sötét gondolataimból, pedig annyira nem szabadultam volna. A poharamban csak keservesen lötybölöm a drága bort, miközben Pandát vizslatom. Szeretném tudni, hogy mire gondol ebben a pillanatban, hogy eszébe-e jut néha az eljövendő esküvője.. Vajon gondol-e arra, hogy mi lehetne belőle énnélkülem, s mivé válik majd az én oldalmon. - Hozok jeget az italodba.. - És kihúzom a kezéből a poharat, mert képtelen vagyok tovább bámulni a boldog embereket, amikor én nem vagyok boldog. Képtelen vagyok tovább játszani a tökletes férj jelöltet és sógort. A poharát persze leteszem az egyik fa asztalra, én magam pedig már a nyakkendőmet bontogatom. Nem vágyom másra csak csöndre és magányra, bedőlni az ágyba, és a sötétben a halálon merengeni. Merthogy manapság ez a kedvenc gondolatom. Majd azt mondom, hogy nem éreztem jól magamat, kimerített a minisztériumban eltöltött napok elegye. Szinte megkönnyebülve nyomom le a kilincset, tolom be az ajtót és bújok magam is be. Csakhogy odabent nem a megszokott helyzet vár. Az ágy on két alak egymásba gabalyodva, mezítlenül fekve élvezik egymást. A levegő sóhajoktól párás, nekem pedig jobb lenne mennem. Csak hát megpillantom a két arcot, és nem tudok mást csak csodálkozni, mereven bámulni az egyszerre mozduló testeket. Az ajtót halkan teszem be magam mögött, a világért se zavarnám meg a forró testeket. - A világért sem zavarnálak titeket kedves leendő sógor, sógornőm.. csak hát attól tartok ha nem vesztek be harmadiknak... - Nem fejezem be, csak egy álszent vigyorral vonom meg a vállamat. Ezt a lehetőséget!
I solemnly swear
I am up to no good
Aurora Rosier
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Vas. 28 Május - 23:44
Szempillái elrepülő madárraj - tudata mélyen járja a nemlétet, olyan ösvényt keres, melyen csillapíthatja a fájdalom szomját. Áldozat ő, de nem csak az oltárra felfektetett vergődő, haláltusát pergő, már vak vad, hanem az emelvény is, annak minden gránitmorzsája, a föld, ami gerincén ringatja őket, a késben is ott rejtőzik, le sújt újra meg újra meg újra meg újra.. meg újra. Emberi elméje könnybe lábad, ujjai óvón lopakodnak a szájüregébe, ott kielégítik az orális fixációját, ami ennek a testnek sajátja - látták gyerekként, amint szájába vette a rozsdás érméket, orrába indákat kanyarított a ki nem mondható vágyakozás, szánakozás, reménykedés - és amit el nem hagyhat, bárhogy jár is fél lábon az angina pectoris rémkertjében simogatva annak virágait. Ahol a hajót óvni vélik a hullámok, ott régen part volt - a biztonság partja, amiről most kilökték őket mind, egy csapat alig fogzó tipegőt, mintha ismernék a kötelességeken túli világot is, mintha lenne jövőjük. Ő tudta, hogy nincs, de nem bánta, talán azért nem bánta a többi sem, mert ők pedig nem tudták, hogy nincs - mosolyogni támad kedve a paradoxonon, de túlságosan fáj most a létezés a fizikai síkon. Hirtelen ugrik vissza a tudata, mint a túlfeszített húr, meg is csapja, meglegyinti az arcát, nyomot hagy rajta: egy könnycsepp buggyan elő a szembogarának kútjából, végigszántja az arcát, és hamar elpárolog a forró, félig felfedett mellkasán. Máskor jól titkolja a rémületet, bőrének erekciója nem áll csatasorba, emelkedvén a kötelező ösztönök hívására, a pánik és a fájdalom valahol, külön erekben lötyböli magát kifelé a húsából, nem kell foglalkoznia vele, hiszen ő, aki annyi halált halt már, tudja, hogy nem itt várják igazi szenvedések, és most mégis küzdenie kell, hogy ne meneküljön a feszítő jajszó elől, ami nem hagy helyet a torkában észérveknek. Tulajdonképpen semmi más gyengédségnek, egyik testnyílásában sem. - "Halljátok meg hitetlenek, azért fáj a szívem tája: szerelemmel vágyakozom mórok lakta Granadára!" - szikra pattan lova léptén, 's glóriás a koronája, míg hangjában narancs érik, a dél tanyázik, meleg lehelete ígéri az eljövendőt, de meg nem teremti azt, mert arra csak az képes, kinek talpa ezen a földön jár - "Ne keseregj spanyol király, ne fájjon a szíved tája: odaadja magát néked mórok minden büszke vára. Felsóhajt az olajliget, napfény süt a narancsfákra: lóról száll a spanyol király, megérkezett Granadába."
Ujjai hasítékot képeznek a feszes, sima húsban, szinte gyökereiknek vájnak otthont, miként az első emberek tették. Leeresztett szempillái börtöne mögött pulzáló láng, a nap átfénylik, léptei szikrát húznak, eddig zabolázott nyögései utat törnek, világra születnek, és felsikolt most, a falak visszhangozzák a félelmét. Ez nem az ő bátyja, ez a fény felviláglása a szeméremajkai között, combjai tiltakozva szorulnak a fénytolvajra, aki megerőszakolja - az egyik fürtje beleakad félig letépett gallérja kampós foszlányaiba, arra kényszerítve a koponyáját, hogy természetellenesen görbüljön az ágy méhe felé, ahogy talán épp benne is lejátszódik a forró dráma, az a királydráma, amibe talán mindketten, talán mindannyian együtt halnak majd bele. - "Folyót fest a mórok vére, kigyullad mórok vára: már a büszke spanyol király megérkezett Granadába.." - satnya kis suttogássá aszik az apályos uszályon a gyengülő szoprán, lezuhan, mélyre, ahol már az önző csábítás gránátalmái sem nyílnak, és még hallja, ahogy nyílik az ajtó, utat követel magának a valóság - "Háta mögött hullák halma, lába előtt mórok vára: karja között szeretője, fényben izzó Granadája!" Ilyenek a hódítók, nem tisztelnek sem emberi, sem isteni törvényt, úgy csillapítják a szomjuk másokból, mintha mind az ő kényükre születtek volna, mintha nyáj lennének, szótlan, arctalan riadalom csontokra forrasztva. Egyenesen a másikra néz, kinek arca jól illene egy most megfestődő paklira, jól illusztrálná a Diadalszekeret, és ezt elmondhatná, ha lenne nyelve, ha a nyelve még az övé lenne. Méreg fut a zsigerein, lecsöppen a hasfalára, leoldja köteleit, kék-lila nyakszirtje kiemelkedik a tehetetlenség árkából, viadukt lesz akarata, hegylánc, melyen tüzet gyújtanak menekülők a magány és sorstalanság elől. - Jöjj hát, jöjj hát..Láttak itt sok csodát, és nem lenne furább, ha az éj sötétje itt találna ránk.
Kezdőlap
