Margot Chaisty pennájából

megjelenés 1978. január elején

Amikor egy kellemesnek ígérkező, júliusi reggelen arra ébredtem, hogy a szerkesztőségből azt üzenték nekem, azonnal jelenjek meg Redbridge kerületében, az ilyenkor szokásos rituálé részeként elfogyasztott, cukorral és tejjel ihatóvá alakított, szurokszínű, keserű méregről pedig mondjak le, ne fáradjak vele, mert nem sok marad a gyomromban úgy sem, már sejtettem, hogy olyan dologban lesz részem, amit nem feledek el egykönnyen. Ahogyan villámgyorsan összeszedelőzködtem, a felemás zoknikkal, és hajam gubancos állapotával mit sem törődve pedig abban reménykedtem, hogy elegendő papír, tinta, valamint penna van a kedvenc kézitáskámnak, amiben minden bizonnyal a tegnap elfogyasztott szendvicsem maradéka is ott lebzselt még valahol a mélyen, gondolataim folyamatosan azon jártak, hogy mégis mi történhetett, amiért ekkora feneket kell keríteni a dolognak. Lelki szemeim előtt megannyi szcenárió játszódott le, fehér palettára mázoltam fel a legrosszabb szörnyűségeket, amiket emberi eszemmel csak el tudok képzelni. A világ azonban ismét bizonyította, hogy a valóság sokkal rosszabb annál, mint amit az ember fantáziája alkotni képes.
Nem egyedi eset volt ez, amikor arra ébresztettek, dobjam el minden étvágyam, és legyek erős, amikor találkozom a Rém újabb áldozataival. Ott voltam akkor, amikor a Mágikus Testvériség Kútját csúfította meg azzal a három varázsló fejével, a szobrok kezeivel a három bölcs majom alakzatát mímelve, akik végül az aurorok oldalára álltak, és önként adtak át hasznos információkat, hogy ezzel életeket mentsenek – mentelmi joguk és amnesztiájuk ellenében. Én voltam az első, aki arról faggatta a Minisztériumot, hogy miért nem hallani a szakmájában egyedülálló, bár személyiségében nem túl kedvelt protectorról, Wallace McGeeről, amikor hosszú hetekre eltűnt, és egyike lehettem azoknak, akik végül felfedték holttestét, és láthatták a szó szoros értelmében virágokba burjánzani mindazt, ami az öreg protectorból megmaradt. Ismertem már a Rém munkáit, bár mindaddig nem neveztem nevén. A nyomozások, amiket az auror parancsnokság kezdeményezett, az élükön sr. Barty Crouch-al, rendre kudarcba fulladtak, a Rém pedig, még ha oly jellegzetes is volt, még ha éreztük is leheletét, ahogyan az arcunkba nevetett, kajánul azt suttogva elménkbe, gyertek, kapjatok el, ha tudtok, megfoghatatlan volt. Ezt pedig ő pontosan tudta.
Azon a reggelen viszont minden más volt. Akkor, amikor a legrosszabbra készülve, mert ismertem már a szokásait, tudtam, hogy miket kell elképzelnem, amik valósággá válhatnak, megérkeztem a tett helyszínére, a döbbenet a sokk egyvelegével úgy futott végig gerincemen, mintha egy patkány futott volna le hátamon, hideg talpaiból pedig magamba szívtam mindazt a borzongást, ami lehetetlenné tette eddig is, hogy rendesen aludni legyek képes. Ez a munkája, mert bátran merem nevezni annak, egészen más volt, mint mindazok, amik megelőzték. Harminchárom mugli holttestét találták meg London egyik kerületében, felismerhetetlen állapotokban, és talán máig nem sikerült egyiket sem összeállítani azokból a darabokból, amik valóban hozzá tartoztak. A szökőkút, ami máskor boldogan hűsíti a júliusi hőségben arra tévedőket, felismerhetetlenné vált a sok vértől, a tér pedig úgy nézett ki, mint egy közönséges vágóhíd. A megnyúzott, megcsonkított muglik olyan látványt nyújtottak, amit talán nem is részleteznék ennél tovább, hiszen épp elég alvatlanságot okoz ez számomra is, ha az addigiak nem lettek volna elegek.
Akkor neveztem el őt Redbridge Rémeként. Mindaddig féltem őt valamilyen jelzővel illetni, hiszen ezáltal legendává, mítosszá válsz, és csak erősíted magadban, és a környezetedben is a hitet, hogy nem lehet túljárni az eszén, mert ő az embernek, és mindennek, amit az képvisel, felette áll. Mégis megkapta a maga jelzőjét, hogy valamiféleképpen végre hivatkozni lehessen rá, hiszen még a szörnyetegek sem élhetnek név nélkül – s akkor, amikor az emberek elkezdték használni a nevet, mintha hibát követett volna el. A Redbridge-i Rém épp egyetlen mészárlásának tetthelyén hagyott nyomokat, és épp ott hintette el azokat a dolgokat, melyek végül letartóztatásához, s így, a Rém bukásához vezettek.
Bár az utcák biztonságosabbá váltak, ez koránt sem jelenti azt, hogy a Selwyn örökös körül a vizek elcsendesedtek volna. A letartóztatásakor alig húsz éves fiút tárgyalás nélkül, azonnal az Azkabanba hurcolták, a nevesebb aurorok legjavának pedig mind kijutott egy-egy kellemes óra négyszemközt vele, hogy válogatott módszerekkel próbálják szóra bírni, de legalább magyarázatot követeljenek tőle azokra a tettekre, amiket meg sem próbált tagadni. Az emberek dementorcsók ítéletéről suttognak, s a bürokrácia megreformálásáról – hiszen még ő, a Redbrigde-i Rém maga sem elég ahhoz, hogy a Wizengamot egy tollvonással kiadhassa a büntetését, cseppet sem foglalkozván azokkal a morális szabályokkal, amik az ilyesfajta döntéseket megbéklyózzák és korlátok közé szorítják.
Nem mondom azt, hogy minden halálfaló megérdemelné a dementorcsókot. Nem mondom azt, hogy az ifjú Neoptolemus Selwyn bárkinek is ártani lenne képes azok után, hogy valószínűleg, sosem látja a napfényt többé az Azkaban vendéglátása alatt. Azonban ha valaki, akkor ő megérdemli ezt az embertelen sorsot. Mert az, aki ilyen tettekre képes, már rég nem ember.
Az érdeklődés, ahogyan az várható volt, igen magas a tárgyalásra, amit a Wizengamot nyitottként hirdetett meg, így a sajtó, és a közvetetten vagy közvetlenül érintettek egyaránt megjelenhettek. Mint hamarosan megtudom, a közönség számára felállított padsorok legelejében ücsörgő diákok egyike, akik Moretti professzor kíséretével érkeztek, nem más, mint az elítélt testvére. Elfojtott suttogást hallottam, ami azt állítja, a Rém másik testvére nem jött el képviseltetni magát, amiért képtelen is lennék elítélni. Ahogyan a némán feszengő, fiatal lányra pillantottam, és elképzelem, mit érezhet, a gyomrom is görcsbe rándult, hiszen egyáltalán nem lehet neki könnyű. Megpróbáltam feltenni neki egy kérdést, hogy mit is érez, amiért a bátyját ilyen helyzetben látja, de talán a rémület és az aggodalom okozza, hiszen még csak felém sem fordult, és kifejezéstelen arccal meredt a semmibe. A tárgyalás egész ideje alatt így viselkedett – minden bizonnyal még nem jutott el arra a szintre, hogy felfogja, mégis mi történik körülötte, és hogy a testvérét, akit ő biztosan másként ismer, most valóban ítélet alá helyezik. Hiszen ez szerepel Mr. Selwyn gondosan, precízen, és jó vastagon megtömött aktáiban is. Tanárai, családja, és volt munkaadói mindannyian pedáns, jó magaviseletű, intelligens és felettébb szorgalmas embernek ismerték meg, aki szinte már túl tökéletes. Csak egy gond volt vele, hogy nagyon gyakran váltogatta a munkahelyeit, pedig az ő iskolai eredményeivel – 13 K szintű RAVASZ vizsga – bárhol sikereket érhetne el.
Alaposan megnéztem magamnak a többi idetévedőt is. Mint később megtudom, a másik diák nem érdekelt a tárgyalás kimenetelében, ő az esemény sajtós fontossága miatt érkezett, hiszen maga is hasonló ambíciókat dédelget. A Minisztériumból felismerem Mr. Lamorát a Varázslény-felügyeleti főosztályról, hiszen ő maga is tanúja volt a Rém ama alkotásának, amivel egy minisztériumi reggelt örvendeztetett be, persze a saját szótára szerint. A díszlet már adott, hiszen csupán magára a „főszereplőre” vártunk csupán, amiért egyáltalán okunk volt itt összegyűlni. Ahogyan telt az idő, én pedig egyre izgatottabbá váltam. Hosszú hónapokig figyeltem munkáit, nem egyszer éreztem a halál tapintását mindenhol, ahol azelőtt megjelent, de még soha nem vethettem rá egy pillantást. Nem tudtam, mire is számíthatok. Csupán arról a képről ismertem arcát, amit akkor készítettek róla, amikor a börtönbe száműzték.
Mr. Dustin Pierce, a Varázsbűn-üldözési Főosztály aligazgatója maga kíséri be személyesen a csuklóinál varázslattal megbéklyózott rabot. Akkor pedig, amikor életemben először nézhettem rá, jóformán szemtől szemben állhattam, illetve ülhettem azzal, aki annyi éjszakámat hiúsította meg azáltal, hogy azokat a képeket elmémbe égette, nem láttam mást, csak egyet közülünk. Látszott rajta, hogy az Azkaban hatással volt rá; jelentősen sokat fogyott, az arca beesetté vált, a ruhái pedig szinte lógtak rajta. Mégis, a tekintete egyáltalán nem hasonlított azokéval, akik hasonló bánásmódban részesültek, és akiket néhány hónap után hurcolnak a Wizengamot elé, hogy végső ítéletet mondjanak felettük. Az övé tiszta maradt, a fejét nem szegte le, a fogyását leszámítva pedig úgy nézett ki, mint bárki más. Mintha akármelyikünk helyében is lehetett volna. Ez pedig megrémített. Nem ez az első tárgyalás, ahol a sajtó képviselőjeként jelen voltam, de kétség kívül ez volt az egyetlen, hogy bármiféle érzelmet kiváltott volna belőlem egy olyan egészen triviális mozzanat, mint az egyik elítélt beérkezése.
Mr. Pierce cseppet sem bánik finoman Selwynnel. Eleve kivételes dolog, ha ő maga nem csupán jelen van, de aktív résztvevője is a tárgyalásnak. A tárgyalást megelőző kihallgatást saját maga vállalta, vélhetően pedig nem bánt kesztyűs kézzel a tömeggyilkossal. A kör alakú terem közepére állított rab arcából ezután nem sokat látni, hiszen őt a Wizengamot felé állíttatják, élükön Harold Minchum Mágiaügyi Miniszterrel. Fojtott hangon vált néhány szót Mr. Pierce-szel, és a Wizengamot tagjaként jelen lévő, Arthur Shafiq-kal – akinek fia is egyike az audenciát végignézőknek - , majd Mr. Shafiq felkonferálásával megkezdődik a tárgyalás.
Bűnszervezetben való részvétel. Előre kitervelt, több emberen, különös kegyetlenséggel, különös visszaesőként, tizenegyedik életévét be nem töltött személy, valamint védekezésre képtelen személyek sérelmére elkövetett emberölések. Öngyilkosságban való közreműködés. Tömeggyilkosság. Terrorcselekmény. Hivatalos személy elleni erőszak. Főbenjáró átkok (mind a három) használata. Sorolták mindazt egyszerű, jogi címszavakban olyan gyorsan, hogy talán lejegyezni sem volt mindet időm. Különösen azért, mert már az elején fel kellett kapnom fejem jegyzetelésemből, mikor a Rém a maga szólt közbe, hogy korrigálja az ügyészséget egy ponton, és kikérje magának, a főbenjáró átkokat sohasem használta. Szinte köpni-nyelni nem tudtam, ahogyan teljes higgadtsággal közölte, neki nincs szüksége kiskapukra ahhoz, hogy manipuláljon, megkínozzon, vagy megöljön másokat. Biztos vagyok benne, hogy az én arcom is néhány árnyalattal fakóbbá vált minden egyes szava után. Mint akinek minden mindegy, és akit nem érdekel, mi lesz a tárgyalás vége.
Aki pedig izgalmakra várt, az bizonyára nem kullogott haza csalódottan. Az ehhez hasonló audenciák esetében is jellemző, száraz részek persze nem maradtak el, ahogyan – röviden – ismertették a nem is oly rövid bűnlistát, az elítélt, kinek mellkasát már ott díszítette az azkabani sorszáma, bár ez csak akkor tűnt fel, amikor hébe-hóba felénk fordult, mintha csak színházi közönségét vételezte volna szemre a függönyök mögül, szórakozottan toporgott egy helyben, egyik lábáról a másikra helyezve a súlypontját. Nem tűnt többnek, mint egy unatkozó gyermeknek, aki mindeddig jól viselkedett a családi vacsorán, de már igazán mehetnékje van. Nem kételkedem benne persze, hogy a Rém rettenetesen élvezte. Hiszen ez benne van minden gyilkosságában. Élvezte a metódusát, és élvezte azt, hogy az emberek felfigyeltek rá. Mert egészen más volt, mint a többi, és ezzel kitűnt közülük.
Előkerültek azon aurorok jelentései, akik meglátogatták őt a börtönkomplexumban. Hamar kiderül, hogy egynél több alkalommal egyikük sem vállalta még egyszer az ügyét, így végül azzá a kellemetlen feladattá vált kihallgatása, mint amikor a szerkesztőségnél is ide-oda tologatunk egy-egy tennivalót, hátha valaki más majd elvállalja. Az okaiba nem vezettek be különösebben, a jelentések tartalmába már annál inkább. Különösen emlékezetes volt Mr. Rowan McAleese auror főparancsnok dokumentációja, aki nemes egyszerűséggel pszichopataként jellemezte a megjelent elítéltet. Idézem:
„Mr. Selwyn nem hirtelen felindulásból vagy személyes indíttatásból tette, amit tett. Előre megtervezett bűntettekről van szó, a vádlott tehát tisztában volt a cselekedetei súlyával és azok következményeivel. Az eljárás során nem tanúsított megbánást. Ezek fényében nem látom értelmét semmissé tenni Mr. Crouch és az ügyben szerepet vállalt aurorok munkáját azzal, hogy Mr. Selwyn nyugalmas, azkabani életét javasoljam.”
A védelemként kirendelt protector, Vulpecula Dumbell gyermeteg érvei aligha találnak hallgató fülekre. Vitatkozhatnak ugyan a dementorcsók etikusságáról, ahogyan teszik azt immáron majdnem fél éve, a többi jelentés azonban minduntalan ráerősít arra, hogy az Azkaban, és a dementorok jelenléte cseppet sincs kellő hatással Mr. Selwynre, és nem azt az eredményt kapták a bezártságától, mint amit az ő esetében elvárnának – ezekre a tényekre Cyprian Flint, a Wizengamot Végrehajtási Szolgálat vezetőjének jelentése hívta fel a figyelmet, aki maga is egyike volt az interrogálást végző tiszteknek Azkabanban. Tény, Mrs. Dumbell önmaga is tisztában van ügyének lehetetlen kivitelezésével. Egyáltalán nem a protector asszony képességein múlt az ítélet, a Minisztérium által kirendelt védelmező azonban az esélytelenek nyugalmával indult ebben a játékban, ami végül egy emberi élet további folyamát dönti majd el. S mi ez, ha nem annak szimbóluma, még a családja is elfordult a gyilkostól? Azt az egyet semmiképp nem lehet elmondani a Selwynekről, hogy ne lenne pénzük. Hiszen Mr. Selwyn eljegyzése nem megerősített információim szerint egy luxushajón történt a tengeren.
A számtalan tárgyalás közül, amit sajtósként végigültem, még egyel sem találkoztam azelőtt, amikor az elítélt maga egyszerűen nem volt képes ésszerű magyarázatot adni tetteire. Bár bal alkarján ott ékesedik a Jegy, amit takarni is elfelejt, bár nem kifejezetten mutogatja, nem kutatja a kifogásokat, és nem veri rá parancsokra gyilkosságait, ahogyan azt rengeteg elődje megtette már. Épp ellenkezőleg – már-már áhítattal beszélt róluk, csodákról, amiket újra és újra átélni kíván. Rendhagyó módon kérdés is érkezett felé, egyenesen tőlünk, a szemtanúk, hozzátartozók, sajtósok, és áldozatok rokonainak pódiumáról. Az egyik diák volt az, az ifjabbik Mr. Shafiq kért magának néhány szót. Idézem.
„Mért gondolja, hogy Ön művésznek tekinthető, Mr. Selwyn? Az emberi test csonkítása Ön szerint művészi?”
Hangzott el a kérdés, bár nem igazán bevett szokás, hogy egy tárgyalásba civilek beleszólhassanak. Minden bizonnyal a Wizengamot azonban vállalta ennek kockázatát, amikor megnyitotta kapuit a nagy nyilvánosság előtt. Lepillantva a fiúra, aki roxfortos társai mellett várta az ítélet végét, újra megláttam a némaság hideg, ápoló menedékébe bújó Aurorát, akit Moretti professzor próbált néhány kézszorítással magához téríteni annak testvérének válasza közepette. Idézem.
„Ki mondta, a művészetnek csupán egy fajta formája lehet…? Könyvbe foglalták a rúnákat, papírra vetették a számokat, de a művészetet nem szabályozhatják. Ébredjetek!”[/i]
Talán senkit sem ért meglepetésként, amikor Mr. Minchum, aki bíróként teljesítette miniszteri kötelességét, véget vetve a tárgyalásnak ítéletet hirdetett. A terem megtelítődik elégedett arcokkal, megkönnyebbült sóhajokkal, de még a mindeddig némán, visszafogottan figyelő aurorok némelyikének arcán is mintha felsejlene egy-egy elégedettségre utaló mosoly, hirtelen pedig én magam sem tudok mit kezdeni mindazokkal az érzésekkel, amiket a Mágiaügyi Miniszter igazságszolgáltatásként kihirdetett ítélete felébreszt bennem.
Valóban képesek vagyunk örülni egy ember dementorcsókjának? Nem váltam-e kissé én is azzá, amit a törvény és az emberség nevében üldözünk?