Oliver Moore

Ollie


17


Félvér


Albus Dumbledore-párti


A listából választhatsz egyet, ITT találod


Griffendél


Taylor Kitsch


Saját karakter

Oliver Moore félvér családból származik: édesanyja, Eva boszorkány, apja Jonathan mugli. Utóbbi a varázstalan világ legizgalmasabb szakmáját űzte: rendező-forgatókönyv íróként kereste a család kenyerét egészen addig, amíg egy hirtelen bekövetkező szívroham elszakította a családjától. Ez a tragédia arra késztette Olivert, hogy idejekorán felnőjön. Igazán bensőséges kapcsolatot ápolt az apjával: neki köszönheti, hogy fogékony lett a művészetek iránt és lásson messzebb a korlátain. Az a fajta fantázia, amit az apja mugli véréből örökölt, a varázsláshoz való hozzáállásában is kiütközött. Kevésbé korlátozta le magát az átokszótárrá, alternatív megoldásokhoz is szívesen nyúlt.

A filmipar mellett sokáig az írás is vonzotta, egészen addig, amíg ki nem derült: édesanyja révén - aki a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott. Tőle ered visszafogott viselkedése és a kitartása - örökölte a mágiára való hajlamot. Szereti az életet, az iskolát, a világot, de az egyre növekvő sötétség a Moore-család életére is kihatott: szörnyű megpróbáltatások után elveszítette az anyját, így Oliver válaszút elé érkezett. Úgy döntött, hogy az életét felteszi a gonosz elleni harcra.

Kúria – Halálfaló fészek
A padlódeszka rései között hangos, megállíthatatlan, csontmetsző sikoly siklott keresztül. Elburjánzott futónövény módjára csúszott le a dohos, penész foltos falakon, átölelve a sarokban, a göcsörtös, jobb időket is látott fapadlón kuporgó tizenéves formájú fiút. Ez az erős lelki szorítás sem meleget, sem biztonságot, sem szeretetet nem árasztott magából.
Oliver dobhártyáit egyre erősebben szurkálták a hangszilánkok. A térdét az álla alá húzta, a tenyerét pedig a fülére tapasztotta. Nem bírta tovább hallgatni. Képtelen volt újra és újra átélni ezt az élményt. Percekig próbálta kiűzni a hangokat a koponyájából, ami pillanatról-pillanatra egyre erősödött, majd hirtelen felpattant és az aprócska, levegőtlen pinceszoba sarkába kúszott, a hátát a hideg kőfalnak vetette. A „távolság” azonban nem sokat segített.
Kicsivel több, mint három hónapja lehetett a föld alatt, bár mivel egy emberöltönyivel ezelőtt látott utoljára napfényt, így az időmúlását a padlón heverő, összegyűrt Reggeli Próféta morzsás és zsírszaftos számai hirdették. Bár – és ezt már csak ő képzelte - mintha a címlapon mosolygó és integető boszorkányok és varázslók hetek óta a szokásosnál szomorúbban mosolyogtak volna Oliverre. Jóformán - és ezt a legkevésbé sem gondolta volna – a bulvár-rovat nem éppen irodalmi színvonalú írásai tartották benne a lelket. Vágyakozó tekintettel és egyre növekvő keserűséggel idézte fel maga előtt a roxfort-i iskolaújság szerkesztőségét, ami előtt olykor-olykor suhogó talárjában elrohant. A sorok között – amibe az esti szegényes vacsoráját csomagolták – hallotta Rita Skeeter parancsoló, szemrehányó hangját. Már bánta, hogy sosem próbálta ki magában ebben a műfajban, mert legalább annyira szerette forgatni a pennát, mint a varázspálcát.
Megrázta a vállára zsírtól befont hajfonalait. Nagyon hamar megtanulta, hogy el kell hessegetnie a fel-feltörő boldog vagy vágyakozó emlékeit, ha épp ésszel túl akarja élni ezt a „bonyolult” időszakot. Sajnos sem őt, sem pedig az imént sikoltozó édesanyját nem néhány kósza dementor tartotta fogba, ami ellen hasznos a derűs gondolatpalotájának karbantartása. A lélekfaló, kedélyszívó csuklyás szörnyeknél sokkal rosszabb lények kezébe kerültek. Varázslók egy csoportja, a Halálfalók tartották őket fogva. Hogy mi célból, az egyelőre még ködös rejtélybe burkolózott, bár sejtette, hogy a családjának mugli származása állhat a háttérben. Édesanyját már napok óta nem látta.
Oliver behunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. Az orra vergődve próbálta kiszűrni a dohos, vizelettől – sarokban álló két rozsdás vödör töltötte be az illemhelyiség szerepét - terhes levegőből a dús, kedélyjavító friss oxigénelemeket. Jobb napjain igyekezett úgy tenni, mintha a legendákban, és roxmorts-i kocsmabeszélgetésekben élő Főnix Rendjének a tagja lenne és épp egy nagyon fontos, titkos küldetésen venne részt. Görcsösen kapaszkodott ezekbe a történetekbe. Szüksége volt arra a kényszerképzetre, hogy az életének - és a minden bizonnyal bekövetkező halálának - célja és értelme van. Máskülönben csak egy gyerek lenne egy pincében, aki néhány kegyetlen felnőtt játékszereként funkcionálna. Ilyenkor a gyomrának panaszos, bőrét kaparó korgása is enyhült.
De ezek az esték… a kínzások… az anyja hiánya… a távoli láncok sziszegése, és az olykor-olykor átnedvesedő bíborvörös plafondeszkák emlékeztették őt a valóságra: Oliver csak egy kiszolgáltatott gyerek egy pincében. Szó sincs küldetésről, magasztosabb célról. Jelentéktelennek érezte magát, aki a saját fejében örvényként kavargó, a hitét savként maró gondolataiba van bezárva.
A szemhéjai váratlanul felpattantak, amikor meghallotta a pincébe vezető lépcsősor fájdalmas, portüsszentős nyikorgását. Tudta, hogy mi vár rá.  És bármilyen furcsán is hangzik, a kiszámíthatóságban - legyen az bármennyire negatív- megnyugvásra és bátorságra lelt. Egy könyv is csak addig izgalmas, amíg tartogat meglepetéseket. Nos, Oliver ezt a rémtörténetet újra és újra „kiolvasta”.
Az ajtó egy erős rántással feltárult, megijesztve egy kedves kis pókcsaládot, akik órák óta, kitartó munkával fonalpalotát fűztek a kulcslyuk köré. A folyosóról hirtelen beáramló gyér fakó sárga lámpafény átszakította a lehelet vékony könnyfátylat a szemgolyóján. Reflexszerűen behunyta a szemét…



Seprű-1 csatorna – Stúdió – Élőben Violetta Maxmussen-nel!

A Seprű-1 televíziós csatorna annyira számított izgalmas és kreatív vállalkozásnak, mint a neve. Semennyire.  Az a fajta kisvárosi szolgáltatás volt, amit csak azért tartottak fent, hogy legyen. A nézettségi mérésben sem jegyezték szinte sehol, a hírek értékére a rendszeres fogyasztó egyszerűen csak legyintett - a poros kis brit kővárosban semmi sem történt - és a saját, szórakoztató tartalmaik sem remekeltek. Az újságírás és a képernyős jelenlét nívótlan színvonalát képviselte. Arra viszont jó volt, hogy a helyi kis vállalkozások olcsón hirdethessék az üzleteiket, ajánlataikat, heti vagy havi akcióikat.
A mai nap azonban más volt. A szűk anyagi kereteikhez képest nagyszabású talk show-val készülnek egy olyan témában, ami az elmúlt napokban megbotránkoztatta az embereket. Bár országos szintre nem emelkedett a történet - vagy maximum széljegyzetként, helykitöltőként említették meg -, a kisváros mágusvérű lakói igazi szenzációként élték meg Moore-család tragédiáját.
A díszlet hagyományos színházi talk show-jelleget kapott: a terem jelentős részét egy nagyobb színpad foglalta el, amit barnás - vélhetően leselejtezett - szőnyegpadlóval vontak be. Köré – a nézői „kilátást” leszámítva - falakat húztak fel. Meg akarták teremteni a bensőséges, baráti hangulat illúzióját.  A „lakás” puritán belsőt kapott: két kényelmes fotel, néhány festmény (replika) és pár zöld növény csillogott a rivaldafényben. A színpad elé hosszú sínt húztak, amin a kamerák akadálytalanul mozoghattak.
Bár a felvételre fizetett közönséget hívtak, nem kellett könyörögni az érdeklődőknek, még úgyis, hogy a pár órás jelenlétet nem fizették meg túl bőkezűen. Dramaturgia szempontjából eléggé hatásvadászra sikeredett a produkció: amikor Oliver az irányított kérdések mentén elkezdte mesélni a történetét, a lámpa-és reflektorfények helyett több tucat gyertya világította meg a termet, kellemes, családias légkört teremtve.
A csapó leütése után a harmincfős publikumra néma, nyomasztó csend nehezedett.
- Oliver, tartsunk szünetet? - a lágy, gondoskodó női hang távoli madárcsicsergésnek tűnt egy szép, csendes szigeten.
A fiú lassan kinyitotta a szemét. Eltartott pár órának tűnő percig, amíg vissza tudott térni a valóságba. A szülővárosának helyi televízió csatornájának, a Seprű – 1 stúdiójában ült. Úgy bámulta a vele szemben ülő fizetett közönséget, mintha egy sűrűszövésű vízfüggönyön keresztül látná őket.  Elmosódva tükröződött vissza a színes, jó minőségű dísztalárban úszó publikum könnyáztatta csillogása.
- Oliver? - egy gyengéd, melegséget árasztó női kéz nehezedett a karfát szorító kezére. Felpillantott Violette Maxmussen-re. Az interjút készítői műsorvezető bátorítóan a fiúra mosolygott. – Tudod folytatni?
Oliver kifésülte pár, könnycsepptől és az arcára dörzsölt alapozótól ragadó sötétbarna hajtincset a szeme elől, majd lassan bólintott.
- Bocsánat. Igen, folytassuk. - kihúzta magát a székben. Zavarában az új, a stylestok ajánlott palackzöld talárjának ujját húzogatta.
Amióta a helyi sajtó szenzációt kreált a tragédiájából, mindenki riportot akart készíteni vele. Amíg mindez a Reggeli Próféta számára maximum széljegyzetként, az utolsó oldalon, közvetlenül a keresztrejtvény feletti tartalomként fért volna el - Voldemort és Albus Dumbledore neve azért még mindig vásárlásösztönző, példányszámnövelő brand -, addig a helyi a lapoknak - ahol soha semmi izgalmas nem történik - ez a sztori vetekedett a Nagyúrral. Oliver őszintén semmi érdekeset vagy inspirálót nem érzett a történetében. Nem választotta ki egy magasabb erő, nem foglalták költeménybe és részeg kocsmai nótákba a nevét. Nem népvezér, akitől a béke korszakának eljövetelét várják.
A riporternő kiegyenesítette az ölében pihenő pergament, és újra pennát vett a kezébe. Oliver kihasználta ezt a pár másodperces filler-pillanatot és ivott egy korty töklevet.
- Mi volt a legnehezebb a fogságban? Mi hiányzott a leginkább?
Oliver összeráncolta a homlokát. Aki még nem élt át hasonlót, bizonyára azt válaszolná, hogy minden. A barátok, a napfény, a levegő, a kényelem…
- Egy könyv. – válaszolta. A felelettől vidám morajlás futott végig a közönségen.
- Egy könyv? Mégis milyen könyv?
Oliver ismét behunyt szemmel igyekezett visszaemlékezni az elrablása előtti órákra.
- Tudja, anyám mugli. – egy pillanatra elcsuklott a hangja. - Emiatt az olyan történetek mellett, mint a Nyiszi nyuszi és a locsifecsi fatönk mellett rengeteg mugli származású írót olvastam. A kedvenceim a rajzolt, de nem mozgó képes füzetek. Ebben olyan hősök szerepeltek, akik legyőzik a gonoszt. Épp egy villámgyorsan futó szuperhős történetét olvastam, amikor elkaptak. Napokig az őrületbe kergetetett a tudat, hogy nem értem a végére.
- Azóta sikerült elolvasnod ezt a képkönyvet? – futott végig egy gyengéd mosoly a riporternő arcán.
- Igen, az első dolgom volt. – mosolyodott el. A stúdióban töltött hosszú percek óta először. – A főhős visszafut az időben, hogy megmentse az anyját.
- Ha felkészültél – köszörülte meg a torkát. – Elmondanád nekünk, hogy mi történt, miután lementek érted a pincébe? – vezette vissza a beszélgetés fonalát a főtémára.
Néma csend ereszkedett a stúdióra. Oliver úgy érezte, hogyha nagyon fülelne, akkor hallaná a maguktól mozgó és fókuszáló kamerák között repkedő aprócska légy zümmögését. A közönségben ülő, középkorú boszorkányok arca megfeszült. Oliver sejtette, hogy a saját fiúkat és lányukat látják benne. A minden bizonnyal őszinte együttérzés mögött meghúzódott egy szörnyű érzés: az öröm. Nem Oliver megpróbáltatásai, hanem a saját, most sokkal fényesebb (családi) életük iránt. Ez a bűntudat egy-két szipogó, lesütött tekintetű boszorkány és varázsló arcára vörös bűnbánó pírban rajzolódott ki. Nem zavarta és nem is ítélte el őket: korábban ő is úgy gondolta, hogy rossz dolgok, tragédiák mindig csak másokkal, sosem vele történhetnek. Tévedett.
Oliver tekintete a közönségről Violettára siklott.
- Tudja, hogy mibe menekültem minden áldott nap? A kiszámíthatóságba. Csak attól félünk, amit nem ismerünk. Én ismertem mindent: az átkokat, amiket használtak, a láncokat és a pengéket. Egy idő után olyan volt ez, mint azok a pompás karácsonyi estélyek a Roxfort tánckarában. Minden lépést eltároltam, előre láttam. Úgy készültem fel a kínzásra, mintha csak év végi vizsgára mennék. A fájdalom nem volt kellemes, de minden itt dőlt el. – mutatott az ujjával a fejére. – De aznap olyan dolog történt, amire nem számítottam. Amire nem tudtam felkészülni…

Kúria – Halálfaló fészek
Oliver a kezével tompította a beömlő folyosói lámpafényt. Az ujjait résnyire szétnyitva, hunyorogva fürkészte a fogva tartóját. Zsiros, ezüstös hajzuhataga fésületlenül omlott a vállára, az állkapcsa körüli izmok természetellenesen, megállás nélkül remegtek. Mintha folyton rágógumit morzsolna a fogai között.  Bizonyára egy régebbi harci sérülés szövődménye lehetett, amiről az arcát két térfélre választó, hosszú heges átokseb is árulkodott. Mosdatlan, izzadságfoltos, ügyetlenül összevarrt, leginkább rongyra emlékeztető talárjának szegélyéről friss vércsöpögött a padlóra. Csakúgy, mint a szakadt műbőr bakancsáról. Az egyik megszáradt vérpecsétbe idegen hajszálak ragadtak.
Ahogy a szeme hozzászokott a hirtelen fényhez, észrevette, hogy Mortigan - a réseken átszűrődő hangos tivornyák szerint ez volt a neve, bár a protokolláris bemutatkozás elmaradt – arcán aprócska vérszeplők pihentek. Megmagyarázhatatlan borzongás futott végig a gerincoszlopán.
A kezében övként pörgette a nehéz fémláncokat. A bilincs szája úgy csattogott – aminek a harapását Oliver jól ismerte -, mint egy kiéheztetett hüllő, aki húsra éhezik és vérre szomjazik.
A varázsló talárjának vasalatlan hullámai közül előkerült egy ezüstre festett pálca, amiről a lakk úgy folyt le, mintha az áldozatainak könnyei. Ha a pálca választja a varázslót, akkor együtt is érezhet vele?
Mortigan-t nem tartotta kimondottan jó pálcaforgatónak, viszont azt a pár átkot, amit a fejébe vertek, elég kényelmesen és magabiztosan használt. Iskoláskorában valószínűleg Gellert Grindelwald történetei inspirálhatták.
- Mozogj, kölyök! – köpte a szavakat az éles, rideg férfihang.
Egy hanyag pálcaintéssel a kezében szorongatott fémbilincsek a magasba emelkedtek, majd az apró szobán átrepülve erősen Oliver kezei és lábai közé fonódtak. Halk kattanással a csuklóira és a bokáira rögzültek. A póráz másik vége Moritgan ujjai között pihent.
- Ne aggódj, csak meglátogatjuk a mugli anyádat! – vigyorgott a férfi, kivillantva pergamen-sárga fogsorát. Az ínyét sötét bordóra színezte az egész szájpadlását keresztül-kasul átszelő gyulladás. Emiatt lehetett az, hogy beszéd közben a legváratlanabb pillanatokban festette élénk vörösre a fogát és a nyálát a gyulladt vér. Áporodott, orrcimpáját csípő leheletét még a csukott száján keresztül is erősen érezni lehetett.
Egy határozott mozdulattal megrántotta a láncot, Oliver pedig gépiesen elindult a varázsló nyomában. Lépésről-lépésre érezte, ahogy a bilincsek kis vésők módjára fejtik le a bőrét. Hat-hét fokos, rozoga, termesz rágta falépcsősor vezetett fel a pincéből, ami legalább annyira szenvedett a lábdobogástól, mint Oliver a bilincsek fogságában. Az orrát irritálta a koszhurrikán, a meztelen talpa alatt pedig valósággal ropogott a több éves porréteg. Lelki szemei előtt látta, ahogy a bőrére különböző halott bogarak porladozó tetemei tapadnak. A feje felett lógó, magányos, búra nélküli villanykörte szintén az utolsó fotonjait rúgta. Afféle segélykiáltásként időről-időre kialudt, hogy aztán újra nyomasztó viaszsárga tónusba színezze a folyosót.
Az utolsó lépcsőfoknál sikerült belelépnie egy kiálló, életlen, a rozsdától bronz-barnán csillogó szögbe. Visszanyelte a fájdalmát, bár a könnyfátyolt nem tudta elrejteni. Minden lépés után véres lúdtalpas lábnyomot hagyott az utókornak.
Moritgan feltépte a pincéből kivezető bejáratot, ami egy szűk, ajtóktól szegélyezett folyosóra vezetett. A kúria felső szintjei sem voltak sokkal jobb állapotban, mint a pince, bár a levegő édesebb, frissebb volt. Valaha bizonyára jó módú család lakhatta. Erről árulkodott az omladozó, aranyszegélyes tapéta, és a drága képkeretekbe zárt olajfestmények. Oliver kedvence – bár sok időt nem tudott eltölteni a nézegetésével – a konyha bejárata mellett lógó, magányos szigetet ábrázoló darab volt, ami kétségbeesetten próbált a viharban, a hullámok elszabadult nyelvcsapásainak ellenállni. Hasonlóképpen érezte magát.
Kétségkívül varázsló család lakta ház lehetett. Érezte az épület falait, szerkezetét átjáró mágiát.
A varázsló bevezetette Olivert a ház legnagyobb szobájába. Az arisztokrata stílusban kialakított és berendezett társalkodó a padlótól a plafonig roskadozott a vastag, bőrkötéses könyvek súlyától és míves en szegélyezett pergamen- és papirusztekercsektől. A márvány padlón megfáradt, perzsaszőnyeg dorombolt, amin durván kimunkált bakancsok vágtak girbegurbás ösvényeket. A szőnyegrostok frissen hullott hó módjára ropogtak Oliver véres talpa alatt. A mézszínű, ránézésre igazán kényelmesnek tűnő kanapét a fal mellé csúsztatták, csakúgy, mint a mahagónifa asztalkát, amin pókháló lepte ezüstös, viaszpecsétes gyertyatartók csillogtak. Oliver biztosra vette, hogyha el tudná adni az egyiket, az fedezné a teljes roxfortos tanulmányait.
A hatalmas panorámaablakok előtt behúzták a nehéz karmazsin függönyöket, meggátolva, hogy a Hold sápadt csillogása megvilágítsa a szobát, amit baljóslatú smaragdzöld fényoverállba öltöztettek. A szoba legnagyobb ékkövében, a méretes kandallóban most nem vidám tűzropogott. Az aranyozott lángnyelvek helyett távolságtartó, rideg zöld hő- és energianélküli tűzcsóvák nyaldosták a hátrahagyott, kiszáradt farönköket, amihez egy maszkos emberi arc tartozott. A varázsló szemében vágyakozás csillogott. Oliver csak most vette észre, hogy nincs egyedül a szobában. A kandallós arc mellett három élő varázsló is jelen volt, a falakon pedig frissen felfúrt, kristálytiszta tükrökön keresztül legalább féltucat maszkos Halálfaló nézett farkasszemet a fiúval.
A fal melletti kanapén ülő, királykék talárt viselő maszkos varázsló izgatottan morzsolta sétapálcájának sast ábrázoló díszelemét. Szabad, bőrkesztyűs kezében egy brandy-s poharat szorongatott, ügyelve rá, hogy időnként felrázza a fenekére leült bársonyos „ürüléket”. Vélhetően a hierarchiában magas rangot viselhetett, mert a többiek – köztük Mortigan is – időről-időre utasítást várva rásandított. A férfi előtt pihenő tálalóasztal közepére roskadásig teli sajt- és gyümölcs tálat szervíroztak. Az ökölnyi méretű sárgabarackok valósággal szétrobbantak a nektár dús létől. Az asztal sarkán egy önműködő, hordozható pezsgőszökőkút csobogása törte egészítette ki a Halálfalók izgatott morajlását.
Oliver lépett egyet előre, de kis híján megcsúszott a márványpadlón éktelenkedő, vérszánkó nyomra hasonlító folton. A bélyeg vonal alakja és iránya szerint egy testet húzhattak ki a szobából, az állagát tekintve méghozzá nem is olyan régen. Moritgan taszított egyet a fiún, aki így közvetlenül az elegáns varázsló elő került. A tekintetük egy pillanat erejéig összefonódott. Bár az arcát halálfejes maszk takarta, a szeme jó kivehető volt. Oliver még soha nem látott ennyire sötét tekintetet, ami megvetést és tömény undort „lehelt” a szobába.
A varázsló a szája elé emelte a poharat, le sem véve a tekintetét a fiúról. Kicserepesedett ajkát beleáztatta a brandy-fürdőbe, majd a kesztyűs kezét felemelve csendre intette a méhkasként zümmögő kollégáit.
- Elég fáradtnak tűnsz. – konstatálta a nyilvánvalót, rosszalló tekintetét Mortigan-re emelve. – Megmondtam, hogy vendégként bánjon a bajnokokkal. – sziszegte, és a szájához emelt egy fogpiszkálóval átszúrt sajtdarabot. – Tudod, hogy miért vagy itt? Ismertették a szabályokat?
Oliver torka úgy összeszűkült, hogy képtelen volt akár egyetlen nyögést is kiadni. Némán megrázta a fejét.
- Azon kevés szerencsés közé tartozol, akinek megadatott, hogy szórakoztassák a Nagyúr hű szolgáit. Bizonyára egyetértesz azzal, hogy mindenkinek joga van kiereszteni a gőzt. – egy újabb korty brandy-vel leöblítette a szájpadlására és fogínyére ragadt sajt repedékeket.
Oliver, bár nem láthatta, biztosra vette, hogy a varázsló szája a maszk alatt mosolyra húzódott.
- Az, hogy itt állsz most, azt bizonyítja, hogy kivételes túlélő képességgel bírsz. A bántalmazások mind-mind próbatételek voltak. Az urak – mutatott körbe a falon pihenő halálmaszk kollekcióra – közül többen is nagy tétben fogadtak arra, hogy túléled a harcot. – ekkor vette észre a pezsgő szökőkút mellett pihenő nehéz serlegalakú tálat, amiben több tucat arany galleon csillogott. - Majd meglátjuk.
- Mortigan – fordult Oliver fogva tartójához – Kezdjük is el. Hívja be az ellenfelét.
A varázsló bólintott, majd a kandalló melletti ajtón távozott a szobából, egyedül hagyva a fiút. A selyem taláros vezér előredőlt, és töltött egy italt, amit Oliver felé nyújtott.
- Idd meg! Jót fog tenni. Megérdemled.
Oliver gépiesen átvette a poharat, és habozás nélkül belekortyolt. A köldökébe akasztott láthatatlan kampó lassan oldódni kezdett. Csakúgy, mint a gyomortájékában érzett feszült szorítás. A csontjai kellemesen égtek, az ujjbegyei bizseregtek. A szíve sem vert elszabadult légkalapács módjára.
Az ajtó recsegve kivágódott, utat engedve egy szintén láncokra vert, első látásra összetöpörödött boszorkánynak. Ahogy Mortigan a smaragdzöld fényáradatba vezette a nőt, Oliver térdre remegve megrogyott, a kezében tartott pohár pedig szilánkos puzzle-darabokra robbant szét. A brandy ragadós maradéka végigfolyt az ujján, ráragadva az apró szőrtüszőkre.
- Ollie! – sikított fel a boszorkány. Kinyújtott kézzel elindult a fia felé, de a nyakára erősített láncövvel Mortigan egy rántással visszahúzta.
- Anya… - suttogta. A szíve összeszorult a látványtól. Az egykor életerős, csinos minisztériumi boszorkány évtizedeket öregedett. A fehér ruhája szövetfüggönyként lógott rajta, rálátást nyújtva csontsovány, sebektől és zúzódásoktól heges testére. Beesett arcára a bőr erősen rátapadt, kiemelve a formás állkapcsait. Jobb szemén eperméretű zúzódás éktelenkedett. A fején már csak apró, szőkés csomók utaltak az egykor dús hajkoránra, amire jobb napjain nagy figyelmet szentelt.
- Hát nem megható! – csendült fel a maszkos vezér hangja, aki felállt és teátrálisan a széttárta a karját. – Anya és fia újra egymásra talált! Nincs is szebb a meghitt családi pillanatoknál. Igazi dramaturgiai fordulat. – csapta össze a tenyerét. –Vajon ki fog győzni? A háromszoros bajnok – mutatott Oliver anyjára – vagy a fiatalos lendület. – a sétapálcáját kinyújtva kis híján szemen bökte a fiút. - Micsoda évadzáró párbaj!
- Ha azt hiszi, hogy harcolni fogok az anyámmal, hát téved. – csattant fel Oliver. Az ereiben zubogó alkoholos vér feloldotta az átmeneti blokádot a torkában. Az egész testét áramként járta át az újból fellobbanó, régen érzett bátorsága.
- Természetesen nem. Senki nem várja el, hogy megöld azt a nőt, aki a világra hozott. Nem vagyunk barbárok, tudjuk, hogy az anyja-fia köteléknél nincs szebb erő ezen a világon. – a szavait egy újabb korty brandy-vel fojtotta le. – De te itt csak hús-vér játékfigura vagy.
Oliver mielőtt szólásra nyithatta volna a száját, a háta mögött egy rideg hang Imperio-t kiáltott. Az átok láthatatlan csóvája belemart a fiú hátába. Leírhatatlan érzés. Mintha Oliver tudatát kiszakították volna a testéből. A szemére borzongató köd ereszkedett, a gondolatkútja kiapadt, az érzelmi palotája teljesen kiürült. Semmi nem maradt belőle. Úgy kapálózott szellemi levegő után, mintha víz alá nyomták volna a fejét.
Távoli zajként hallotta, hogy édesanyja mögött álló varázsló hasonlóan elüvöltötte magát. Anya és fia párás, üveges tekintettel, érzelemmentesen meredt egymásra.
A kezét és lábát gúzsba kötő bilincsek engedni kezdtek, majd halkan koppantak a padlón. Egy kusza árnyék a kezébe a nyomta a saját varázspálcáját. A természetellenes mozgáskoordinációja marionett bábúra emlékezetett: a háta mögött Moritgan láthatatlan kötelekkel irányította a tetteit. A pálcás kezét a magasba emelte, a hegye anyja szíve felé nyújtózott.
- Akkor hát – emelte magasba a maszkos varázsló a pezsgős poharát. – Kezdődjön a PÁRBAJ! – üvöltötte el magát. Abban a pillanatban a szoba orkánerejű üvöltéssel telt meg. A Halálfalók, akik a tükrökön keresztül nézték a mérkőzést, vad nyáltengerrel terítették be az üveget, míg a kandalos varázsló újra és újra hamut köpött a kandalló előtt pihenő szőnyegre. Mindenfelől átok javaslatok repkedtek a két játszó Halálfaló felé.
Oliver próbált ellenállni, de a szája magától suttogta el a varázsigéket. Amíg anyja támadó felfogásban kezdte meg a mérkőzést, addig Oliver védekezett: Protego-t elmormolva láthatatlan burkot vont maga köré. Az első átkot sikeresen hárította: a lepattanó varázslat lyukat ütött a plafonba. A második ellenben szilánkokra törte a védőburkot, mellkason találva a fiút, aki háttal a falnak zuhant. Érezte, ahogy a bordája megrepedt.
- Állj fel! – üvöltötte Mortigan, eleresztve egy lefegyverző bűbájt párbaj ellenfele felé. Hihetetlenül groteszk érzés volt a testében zárva harcolni, bár a közönség bizonyára élvezte a látottakat. A maszkos varázsló röhögve szórta az arany galleonokat a párbajtérre.
A kék és vörös átokcsóvák valóságos táncot jártak a szobában. Oliver fürgén elhajolt egy rontás elől –levágott egy kilógó hajtincsét a füle körül -, majd ellentámadást indított. A pálcája meg-megcsúszott az izzadt tenyerében, ami az ostorszerű támadásoktól egyre jobban kezdett felforrósodni. Hiába lendületesebb a támadásvezetése, az anyja sokkal képzettebb és tapasztaltabb volt. Végig kézben tartotta a párbajt. A nyomás meghozta a gyümölcsét: a levegőt áthasító tör beleállt Oliver pálcát tartó kézfejébe. A fiú ordítva elejtette a fegyverét, és térdre rogyott.
A közönség egyik részén csalódottan morajlott, a másik fele vadul éljenzett és a levegőbe bokszolt.
Az anyja lassú léptekkel fia felé sétált. A testén lustán leomló ruhaszövetektől úgy nézett ki, mint a halál angyala, aki a jutalmát készült learatni. Oliver homlokához simult a merev, izzó fapálca, ami égette a bőrét. Felpillantott. A tekintetük egy pillanatra újra meleg ölelésként forrt össze.
- Anya…- lehelte elhaló hangon.
A háttérben mindenki egyöntetűen Oliver halálát kívánta. Egymás szavába vágva buzdították a boszorkányt, hogy végezzen a fiával. A fiatal nő tekintete úgy ragyogott fel, mint a kék égbolt egy kora nyári hűsítő zápor után.
- Ne felélj… - suttogta, és egy hirtelen mozdulattal elkapta a pálcáját és a hóna alatt halálos átkot küldött az őt bábként mozgató Halálfalóra. A férfi végtagja megmerevedtek, majd teljes testsúllyal a padlóra zuhant.
Megpörgette a pálcáját, és Mortigan felé fordította. A fejében csak úgy cikáztak a különböző hasznos és hasztalan varázslatok. Sajnos egyiket sem próbálhatta ki, mert a fegyver váratlanul kicsúszott az ujjai közül. Egyenesen a maszkos vezér kezébe lebegett.
- Lám, lám, lám… - sziszegte. Oliver dobhártyáját valósággal karcolta a csikorgó, jeges hangkréta. – Az anyjai szeretet kiirtásához láthatóan nem elég erős az Imperio. Lenyűgöző. – a szavait nyomatékosítva ketté törte a pálcát.
– Vipera Evanesca! – üvöltöttét kórusban a jelenlévő Halálfalók.
A három pálca hegyéből vaskós, dühösen sziszegő vipera repült a boszorkány felé. A kezét felemelve, sikítva próbálta védeni magát. Az egyik kígyó még a levegőben belemert a nő kézfejébe, aki rémületében elveszítette az egyensúlyát, és az élettelen férfi mellkasára zuhant.
Oliver megpróbált felállni, de Mortigan a vállánál fogva a földre nyomta.
- Csak nézd, ahogy a természet és az Új Rend szimbólumai megtisztítják a varázslóvért. – suttogta a fülébe a maszkos vezér, aki időközben Oliver mögé sétált. A sétapálcájának talpával még mélyebbre fúrta a tört a fiú húsába.
Borzasztó, kíméletlen látvány zajlott le a szobában: az egyik tekergő kígyó az anyja nyaka köré csavarodott, a másik kettő újra és újra belemélyesztette a fogát a nő húsába, savanyú sárga méregcseppeket fecskendezve a vérébe.
Oliver üvöltött, és kapálózott a földön. Édesanyja haláltusája hosszú percekig is eltarthatott volna, ám az egyik megvadult vipera utat talált a szájáig, és villámgyors mozdulattal lecsúszott a torkán. A Halálfalók közül többen is elfordultak.
- Ebben még a Nagyúr kedvét is lelné! - vigyorgott Mortigan. A vezér pezsgőspohárral a kezében figyelte, ahogy az üveges tekintetű boszorkány hasa természetes ellenesen tekerődzött. A másik kettő villásnyelvével a nő vérben forgó szemeit nyaldosták.
Felhajtotta a pohara tartalmát, majd legyintett egyet a pálcájával, mire az összes kígyó semmiévé foszlott.
Pár pillanatig senki sem mozdult, majd dörgő tapsvihar és éljenzés tört ki. A sarokban álló Halálfaló - aki egy pillanattal ezelőtt elborzadva nézte a jelenetet - pálcájából hangos pukkanással konfetti buborékok robbantak ki.
Mortigan a hajánál fogva felhúzta a földről a gyomortartalmát a márványlapra ürítő Olivert. A pálcáját a torkának szegezte.
- Légy büszke! Anyád mugli létére igazán bátor és eszes volt. Alábecsültem a fajtáját. – bólintott elismerősen. – Húzza fel a talárja ujját. – ezt az utasítást már Mortigan-nek címezte.
A férfi vicsorogva széttépte a ruhája maradékát, a vezér pedig neki nyomta a pálcáját Oliver bőréhez.
- Mielőtt elbúcsúznánk, kapsz egy kis ajándékot. - elmormolt a maszk alatt egy varázslatot, mire a bőre lángolni kezdett. A pálca hegyéből vékony tintapatak áztatta át az alkarját. A kezdetleges fekete pacák előbb kifejezéstelen vonalakká, majd pedig egy komplett képpé álltak össze. Az ismert Sötét Jegy egy sajátos verziója bontakozott ki a szeme láttára: a feketén izzó koponya szájából kicsúszó kígyó a fogait egy muglit ábrázoló emberbe vájta. – Csakhogy sose felejtsd el, hogy hol van a helyed köztünk!


Seprű 1-csatorna – Stúdió – Élőben Violetta Maxmussen -nel!
Oliver alkarjára, ahol a Sötét Mugli-Jegy éktelenkedett, kövér könnycseppek potyogtak. A stúdióban valósággal megfagyott a levegő. Nem voltak teátrális zokogások, mint a hasonló talk showk-ban. A nézők hamuszürkén meredtek a fiúra. Egyikük láthatóan a fel-feltörő hányingerével vívott ádáz csatát. A kígyós rész nem éppen nézőbarát elem.
Oliver csak most vette észre, hogy Violetta egész idő alatt bátorítóan, együtt érzően szorította a kezét.
- Nincsenek szavak, amivel ki tudnám fejezni, hogy mennyire sajnálom.
- Tudom. – mosolyodott el keserédesen. – Sokan próbálták már.
- És hogy menekültél meg? Az aurorok végül rátok találtak?
- Nem egészen. A viadal végeztével egyszer csak eltűntek. Ott hagytak. Valószínűleg nagyobb büntetésnek érezték az esetemben az életet, mint a halált. – vonta meg a vállát. Bármennyiszer is játszotta le újra és újra az egész tortúrát az emlékei vetítőgépén, soha nem találta meg a válaszokat.
- És igazuk lett?
- Rosszabb napjaimon igen. Amikor vallomást tettem az auroroknál, felajánlották, hogy eltávolítják rólam ezt. – felemelte a tetovált kezét. Valósággal izzott a bőre a maguktól mozgó kamerák zoomjaitól. – Tudja, hogy miért nem éltem vele? Mert, amikor jobb napom van, és ránézek, tudom, hogy mit kell tennem. Bármit is akartak elérni, végül sikerült igazi célt adniuk az életemnek.