Mafalda Hopkirk

elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.

Mafalda


25


félvér


Dumbledore


túlóra-tűrő

a Rend


Emma Watson


keresett canon

Gyermekkorom Cornwallja megtelt a délutáni tea illatával, száraz, szélben hajladozó füvekkel, egyszerű kérdések egyszerű válaszaival. Szüleim, maguk is félvérek, egyszerre voltak hívei a petrarkizmusnak, a halálbüntetés eltörlésének és Celestina Maggica karácsonyi műsorainak. Anya szerette a C-vitamin ízét, a zoknipárosítást, de ki nem állhatta, ha a hajunkat csavargattuk. Apa szeretett a hátsó teraszon olvasni, három cukorral itta a teáját, és lenézte azokat az embereket, akik hopp-porral utaztak. Nem érnek rá eléggé?, morogta a bajsza alatt, mi pedig szemlesütve másztunk be a leharcolt Peugeot hátsóülésére. A bátyám szerette az epres fúvógumit, gyakran biciklizett velem rázós földutakon, de utálta, ha többször el kellett ismételnie valamit. A nővérem szeretett hosszú, nyakatekert vicceket mesélni, fahéjas kávét inni, de ki nem állhatta, ha valaki izgett-mozgott mellette, mikor nyugton kellett ülni.
Húszéves alig múltam, mikor elköltöztem otthonról – először anyám nővéréhez, majd családi segítséggel tovább, albérletbe. Most egyedül vagyok, leszámítva a bátyám hozzám telepített, legyilkolt szobanövényeit. Háziállatra nem maradna időm, mert ha a rendben teljesítesz szolgálatot, nem érsz rá azon őrlődni, adtál-e a macskának reggel enni, mielőtt kiléptél az ajtón.

Lakását már teljesen ellepik a bátyjától áttelepített szobanövények, amik – a Szombati Boszorkány szerint – megkönnyítik a csajozást. (Mafaldának erről nincs véleménye.) Igyekszik rendet tartani maga körül, de nem nevezhető pedánsnak, inkább csak uralkodik a fennálló rendetlenségen, legyen szó akár az íróasztaláról a minisztériumban, akár a hálószobájáról. Mindennap közelharcot vív a gardróbszekrényével, ahonnan a ruhák – ahelyett, hogy becsületesen összehajtogatnák magukat - megpróbálnak kifolyni a padlóra. Szívesen mosogat mugli módra, mert a gépies cselekvés lehetőséget ad táncolásra, hangos együtt éneklésre a rádióval, vagy csendes mélázásra, lazításra. A konyhája többi részén azonban átok ül, ott még jó vacsora sosem készült, így már meg sem próbálkozik a lehetetlennel. (Leszámítva azokat a kivételes alkalmakat, mikor Al nála főzött.)
Léptei hosszúak, ruganyosak, nem könnyű hozzá igazodni egy közös séta idején. Könnyedsége, általános jókedve lefegyverző. Egy jó viccen, vagy meglepő szituáción még órákkal később is képes elnevetgélni, és utál a minisztériumi liftben állni, mert mindig a falhoz kell simulnia, hogy beengedjen másokat. A férfiak elsőre a szájára néznek, csak utána a szemébe, és még így is sokan elszalasztják a felszín alatti szilárdságot, erőt, kitartást. Mert Mafalda Hopkirk tud küzdeni – egészen pontosan a névtelenségből küzdötte fel magát a minisztériumi pozícióig, ami lehet, hogy egyelőre csupán az akták tologatásában merül ki, de számára nincs megállás. Igazságérzete másokat irritáló mértékben irányítja tetteit, ugyanakkor az irgalmat minden igazságnál előrevalóbbnak tartja. Képes erején felül megbocsátani, ragaszkodni, törődni, saját szükségleteiről is lemondva, de ha valamivel nem ért egyet, arról valószínűleg hallani fogsz.

Azon a napon Mafalda Hopkirk kilépett Alastor Moody ajtaján, és szerencsésen eljutott az első útmenti bokorig, mielőtt reggelijét, ebédjét és dédelgetett jövőképét mindenestül kiadta magából. Hazaérve fogat mosott, szájvízzel öblögetett, és zokogva bújt ágyba, csakhogy egész éjszaka álmatlanul forgolódjon. Reggel rettegve gondolt arra, mi vár rá, ha összefut a férfival a munkahelyükön, de szerencsére még éppen időben kiugrott a liftből, mikor Alastor beszállt. A barátság, ami egykor a világot jelentette neki, nyűgös udvariasságra, zavart érdeklődésre zsugorodott – és egy reszkető érzésre Mafalda torkában.

A családom persze megnyugodott, de ennek mind csak visszafogottan adtak hangot. Nem bánom, hogy mostanság kevesebb időt töltesz Alastorral, jegyezte meg anya egy ebéd utáni kávézás alkalmával, mikor a mosatlan edények tornyai közt ücsörögtünk a konyhában – én a padlón, ő egy hokedlin. Mindig volt benne valami furcsa. Én válaszul csupán kortyoltam egyet – hosszú kávé, sok tejjel, cukor nélkül, mint mindig -, mert nem volt kedvem Alról beszélni. Elég bajom volt így is abból, hogy valahányszor összetalálkoztunk a munkában, mindig halaszthatatlan dolgom akadt az asztalomnál, a mosdóban vagy a postázóban. Ha közös feladatot kaptunk a rendben, azt is csak az ügyünk iránti tiszteletből vállaltam. Az arc, amit egykor annyira vágytam megérinteni, hogy belebizsergett minden ujjpercem, idegenné vált. Minden vonás, amit egykor ismertem, mocsokkal telt meg, én pedig gyászoltam belül, de már régen nem Alastor anyját, vagy kettőnk barátságát, hanem a jövőt, amit egy részem titkon mindig is remélt mellette. Ami, ha igent mond rám, olyan könnyű lett volna, mint beleereszkedni egy kádnyi forró fürdővízbe.

Azokban a hetekben sok időt töltöttem Cornwallban, szinte minden hétvégén hazamentem, hogy apával egész délutánokon át csak olvashassak a hintaágyon – fejemet az ölébe hajtva, mint egykor -, és anyával kávézhassak étkezés előtt, után, néha még közben is. Menekültem, igen, az életem romjai közül, mert romokat láttam ott is, ahol tulajdonképpen nem pusztult el semmi. A lakásom minden vasárnap este ugyanúgy várt. Otthonosan, ugyanazokkal a színekkel, könyvekkel, a virágos, földet söprő függönnyel, amit septiben választottam ki, és a falra függesztett képekkel, amiket hetekig válogattam. Semmi nem utalt az alapjaimat megrengető változásra. Belül pedig ordított a kétségbeesés, az önvád, az undor. Mindeddig ismeretlen ízt hagytak a számban. Már csak azt remélem, ha elég idő telik el, ha továbblépek, ha több időt fektetek a mindennapi feladatokba, ha több megbízást vállalok a rendben, akkor majd egy napon arra ébredek, hogy a hiány íze végleg eltűnt. Hogy sikerült lesikálni a nyelvemről.