Takeo Nakahara

 We're all a little insane

Take


29


Félvér


Dumbledore


-


Főnix rendje


Matsumoto Takanori (Ruki)


Keresett

A családom halott. Nem hozza őket már semmi sem vissza, pedig ők voltak a mindenem. Varázsló anyám, aki még érett felnőttként egy vérgőzős világban, egy bigott  lekorlátozó társadalomban is olyan lázadó volt, akire mindig érdemes volt felnézni; mugli apám, aki mindenben látta a szépséget, még a rossz helyzetünkben is csak a lehetőségekkel foglalkozott. És a kicsi öcsém, aki még akkor is tudta, mi a problémám, amikor egy szót sem szóltam. Sosem volt sok barátom, nem értettek az emberek, de ők mindig csak az én és a testvérem érdekeit tartották szem előtt, sohasem rótták fel nekem, hogy más vagyok, mint a többiek. Nem lehetek elég hálás nekik.
Anyám szülei már egy másik eset, ők is olyan aranyvér megszállottak, mint a legtöbb amúgy is aranyvérű család, ezért természetesen nem nézték jó szemmel, hogy a lányuk egy muglihoz ment feleségül, és az sem tetszett nekik igazán,  hogy az elsőszülött unokájuk egy magába forduló csodabogár. Addig nem is volt igazán baj velük, amíg hozzájuk nem kerültem, miután a szüleim meghaltak. Akkor kezdődött az igazi pokol.

Előre elmondom, neked nagyon fura leszek és az is maradok, még ha meg is szoknál idővel. Megsúgom, arra nem lesz lehetőséged. Lesz, hogy nem nézek a szemedbe, mikor válaszolok, néha muszáj egyszerűen valamit piszkálnom és ha nem figyelek oda, meg fogok ismételni néhány dolgot. Te azzal ne is törődj, a mentális képességeimmel minden rendben, sőt, valószínűleg okosabb is vagyok, mint te. Persze vannak még egyéb dolgok is, amit érdemes rólam tudni, de nem mondanám el ezeket sose a szemedbe.
Mint például, hogy agresszív vagyok, hirtelen haragú és nem mindig gondolkozom el előre a tetteim következményeiről. Sosem ismerném be a hibáimat, amiért egyesek nárcisztikusnak neveznének, de ez engem nem érdekel. Szerintem ezek nem voltak hibák, nem is ismerem el őket annak, nekem ez volt a logikus és kész. Igyekszem ennek ellenére észrevenni és látni, egy normális ember hogyan viselkedni és mit csinálna jobban, de én nem mindig látom. Talán ezért is cigizek annyit, kompenzálás képpen.
Nem mondanám magam éppen hűségesnek, mert nekem kicsit más a hűség fogalma, mint neked, de hogy megnyugtassalak, nem foglak elárulni egyik pillanatról a másikra, de mindenképpen a saját fejem után megyek, úgy cselekszem, ahogy megszoktam és jónak látom, nem ahogyan te megmondod. Viszont a bátorságomhoz és a hozzáértésemhez nem férhet kétséged, de ha lehet, nem sodrom magam külön bajba puszta vakmerőségből.
Nehezen értem a fizikai és érzelmi fájdalmat, nem igazán szoktam hozzá kiskoromban, és utána már annyiszor volt benne részem, hogy nem érzékelem rendesen, ezért képes vagyok túl őszinte lenni és ezzel megbántani, vagy hirtelen felindulásból megütni, mert nálam ilyen a kommunikáció. Cserébe, ha akarsz, úgy versz meg, ahogy tetszik, még nevetni is fogok rajta.
Nem igazán értem a társadalmi normákat sem, csak megtanultam, amit nagyon muszáj volt, éppen ezért nem nyújtom a kezem, mikor találkozom valakivel. Nem ölellek meg, ha sírsz, és nem foglak támogatni hazáig részegen. Ezért is öltözködöm érdekesen, mert nekem ez tetszik, akkor is, ha nem praktikus és csak felhívja rám a figyelmet. Továbbá ezért nem foglalkozom azzal, hol tilos cigiznem és hol nem, miért ne lenne szabad mindenhol?
Oh és igen, ne csodálkozz, ha nem érdekel különösebben semmi, csak az az egy személy, akivel nem tudok betelni. Majd rájössz, miért is van így.

Ja, hát én is úgy kezdtem, ahogy mindenki, megszülettem. De mindenki mással ellentétben én úgy jöttem a világra, hogy egy kicsit más voltam. Nem akartam beszélni, ha valamit akartam, akkor hisztiztem, nem néztem mások szemébe, nekem sosem volt elég csak szóban elmagyarázni valamit, hanem ábrákkal kellett mutogatni és még pár hasonló dolog. Ugyanis autista vagyok, vagy legalábbis azt mondták rám, amikor meg kellett magyarázni általános iskolában, miért vertem meg egy másik gyereket, amikor megpróbálta elvenni tőlem a kedvenc ceruzámat. A szüleim tudtak erről, ezért imádkozott anyám magában, hogy nem mutassak varázslásra hajlamot, mert azzal csak még nehezebb lenne az életem. De mutattam. Ennek ellenére ő is és apám is szeretett engem, a tőlük telhető legjobban igyekeztek megtanítani, mi a normális viselkedés és mit szabad másokkal csinálni és mit nem. Nekik köszönhetem, hogy viszonylag normális lettem, legalábbis nem süt rólam messziről, hogy kettyós vagyok. Imádtam őket és öcsémet. Egészen jó életem volt, bár nem voltam a legjobb tanuló, de az osztályomban elfogadtak, amennyire tudtak, és a családom támogatott. Utána, mivel a varázsképességeimet is meg kellett tanulnom ordában tartani, elmentem varázsló iskolába. Eleinte örültem, hogy nem kell többet titkolóznom, hogy mi is vagyok, mint a régi iskolámban, de meg kellett tapasztalnom, hogy nagyon nehéz a varázslás. De annyira tetszett az egész, hogy az iskola minden négyzetcentijét bejártam, elolvastam annyi könyvet, amennyit csak tudtam és végül azért belejöttem. Minden évben más érdekelt, egyszer a legendás lények gondozása, máskor az átváltoztatástan, megint máskor az okklumencia. Mint kiderült, nem könnyű legilimenciával a gondolataimban olvasni, mert annyira máshogy fogom fel a világot. Aztán történt egyik évben egy végzetes eset.
Éppen a nyári szünet alatt a hatodik év előtt egy varázsló tört ránk éjszaka. Még ébren voltam, mert anyám egyik mágikus könyvét olvastam, amikor meghallottam a sikoltást. Először az öcsémet akarta elkapni a halálfaló, hogy ne zavarhassa meg később, de szerencsétlenségére a testvérem nagyon könnyű alvó, bármire felébred. Apánk után kiabált, mielőtt elnémították volna örökre. Persze, mindkét szülőm azonnal ugrott ki az ágyból, anyám a behatolónak támadt, míg apám értem szaladt. Nem tudtam megmozdulni, nem tudtam gondolkozni, csak addig jutottam, hogy a kedvenc nyuszimat, amivel még mindig aludtam, megmarkoljam, mielőtt apám kikap az ágyból és rohan velem. Kivitt a házból, miközben anyám lefoglalta a halálfalót, de még láttam belőle valamit. Szőke volt és az arca előtt maszk. Sosem felejtem a szemének vonalát, örökre az emlékezetembe vésődött. Apám letett kint a ház előtt és megígértette velem hogy addig futok, minél messzebbre, ameddig csak tudok, aztán keressem meg a nagyiékat. Miután megígértem, csak annyit láttam, hogy felpattan megfordul és szalad vissza a házba, ahonnan már nem csak a varázsszavak jöttek, hanem omlás hangjai és női sikolyok is kiszűrődtek. Sosem láttam őket többet és nem csak azért, mert elfutottam. Megölték őket. Amint megmondták nekem, nem tudtam abbahagyni a sikoltozást. Fél napig ordibáltam artikulálatlanul, amikor végre berekedtem.
A nagyszüleim vettek magukhoz, akik nem tudtak velem mit kezdeni. Úgy bántak velem, mint egy őrülttel, és talán tényleg az is lettem. Egy szörnyeteg, ha úgy vesszük. Meg akartam bosszulni a családom halálát, ezért akármilyen nehéz is volt, a suli befejezése után aurornak mentem és kitanultam. Bármit megtettem volna, hogy elkapjam a gyilkost. Megtanultam, hogyan építsek ki kapcsolati hálót és hogyan legyek elég meggyőző, hogy az emberek bízzanak bennem. Így kaptam az infót, hogy akit keresek, Londonba ment és én szó nélkül követtem. Tökéletesre akartam a találkozást, ezért távolról követtem minden lépését, és amikor végre elfogtam, azt hittem, most végre beteljesedik a történet és véget vethetek az egésznek. De a sors közbeszólt, elmenekült előlem. Úgy haragudtam, hogy szétvertem az öklömet, miközben a falat ütöttem. De mindegy. Lesz legközelebb is alkalom és akkor már nem fog meglógni előlem.