Emmeline jelenléte mindent megváltoztat. Amint kiszúrom a távolból elvesztem a beszélgetés fonalát. Mit keres itt? Nem lenne jó, ha bajba kerülne, egyszerűen... Rosszul leszek, ha arra gondolok, esetleg ő is megsérülhet. Lena hasi sebe kifejezetten csúnya, s gondolom rosszabbul is végezhette volna - nem akarom, hogy Em is Grace sorsára jusson! Őt nézem, próbálom leplezni a pillantásaimat, de néha összetalálkozik a tekintetünk. Elmosolyodom, de el is kapom a fejem, a füvet bámulom, vagy Lenát. A bambulásomból Potter, Evans és Lena élesebb szóváltása kelt fel. Nem hittem volna, hogy ennyi indulat szabadul majd el ma itt, főleg, hogy néhány perce még tanácstalanul faggattuk Mclaint a nem létező tervéről. - Ezt mondom én is, nyilvános lépésekkel kell nyomás alá helyeznünk a Minisztériumot. - reflektálok a demonstrációs ötletemre. - Minden varázslónak annyiszor kell hallania azt, hogy lépnünk kell, míg kínjukban nem csinálnak valamit. - Jó, nyilván nem jelenthetjük fel a névtelen, arctalan halálfalóbandát, de tettre ösztönözhetjük a varázslók többségét. Többséget kell szereznünk, mert avval ugyan nincs garancia a biztos győzelemre, de még idejében elfojthatjuk ezt az egészet, ha igyekszünk. - Addig cselekedjünk akkor, amíg biztonságban vagyunk. - vetem fel. Abban egyetértek Judasszal, hogy amint elhagyjuk a Roxfortot minden ránk fog szakadni. Mielőbb le kéne tudni a halálfalók eltüntetését, ha nem az auroroknak, akkor nekünk. Bár, nem hiszem, hogy nekünk menne. Mikor Ems könnyes szemmel beszél, képtelen vagyok másfele nézni. Dühít, hogy ennyire retteg, én meg nem bírok rajta segíteni. Azonban nem mondok semmit, csak figyelmesen hallgatom Lenát. - A friss utánpótlás... mire? - kérdezem.
A plafont bámulom, és igen, passzív vagyok. Ha ezt a félelemből fakadó vitát akarnám hallani, bőven elég lenne csak simán bekapcsolni a rádiót, ott mostanában a minőségi zene helyett amúgy is szeretik inkább az elméleteik dallamát a kedves hallgatóra testálni - annyi a különbség, hogy itt láthatom is a szereplőket, hát ezért már tényleg megérte idevonszolni nem túl nemes de nagy múltú testemet. - Aki szerint nem érdemes itt lennünk, az mi a lúgos istennyiláért van még itt? - nézek végig rajtuk, főleg, igen főleg rajtad, Andromeda - Ha eredményeket akarunk elérni, arra legjobb tudomásom szerint nem úgy érdemes készülni, hogy megbeszéljük, miért NE próbáljuk elérni őket. És most olyat fogok mondani, ami nemhogy nem kellemes, de egyenesen pofátlan, vérlázító és nem túl korrekt. Szóval csak olyasmit, amit máskor is szoktam, semmi újdonság.. - Szerintem az aranyvérű aranyifjak jó része megunhatta otthon a családfás kárpitra veretést, és beálltak a halálfalók közé - mielőtt meglincselnétek meg jönne a polkorrekt anyámkínja: azok alapján a minták alapján, amit eddig tudunk az áldozatokról és magáról a szervezetről, igen elitista, és teljesen ostoba. VÉRelitista. - mély sóhajt, tér adása a tiltakozásra, mély slukkok. A fejfájásom kezdi magát allegrettóból kinőni, egész operát akar költeni belőle a homloklebenyem, de meg is érdemlem, meg én. Ott kellene feküdnöm az ágyamban, nézni, Keira hogy szórakoztatja magát a szobatársunkkal, egyik cigiről a másikra gyújtani, heverni és egy kicsit úgy tenni, mintha nem lennék egy kibaszottul kiművelt vérfarkas. Ó a dráma. Ó az értelmetlen, elpazarolt dráma. - Mclain, drága igazgatónk mit mondana, ha most látna minket? Jól van, gyerekek, menjetek, öljétek le egymást? Nem gondoltad át ezt eléggé. De hát mit gondolt volna át szerencsétlen, nyilván neki magától értetődő ebben az állapotban, hogy azt csinálja, amit minden értelmes ember: segítséget és erősítést szerez. Nem mintha hatalmas stratéga lennék, ó nem, de mögötte ott áll x ember, akik ezek szerint nem tudják megoldani ezt a problémát.. basszameg, ha Moody, a mészáros nem tudja megoldani, akkor nyilvánvaló, hogy nem indulunk jó esélyekkel. Egy iskolai zenekar vagyunk hangszerek nélkül, velünk szemben meg ott a francos filharmonikusok. - Figyelj, Mclain. Nem tudom, hogy a díszes társaság mit akar vagy gondol, de én hiszek neked. Tényleg nagy szarban vagyunk, és nagyon szép, hogy itt most igyekszel tenni ellene, de ezt a beszélgetést miért nem az igazgatóiban ejtjük meg valakivel, aki minden bizonnyal rendelkezik valamiféle tervvel?
- Én tényleg nem értelek titeket - rázom meg a fejem, amint kissé összeszedem magam. - Istenítitek a felnőtteket, és abban hisztek az utolsó pillanatig, hogy majd ők mindent elintéznek, és a nap végén még megetetni titeket is lesz idejük. Ez nem így működik; ők is ugyanolyan emberek, mint ti, ők sem tudják, mi lenne a következő, helyes lépés. Időközben visszaültem a farönkre, és átkaroltam a hasamat. Rosszul éreztem magam; hogy a sérüléstől, vagy az emberektől, nem tudtam. Nem volt kedvem benyögni Cedarnak, hogy "drágalátos igazgatónk" szabadidejét titkos seregek szervezésével tölti, és nem is tehettem meg. Persze, nem azt akarja, hogy leöljük egymást; további, ártatlan emberek halálának szeretné elejét venni, nem mást. - De még ha vennénk is ezt a teóriát, kit vinnék fel az igazgatóiba beszélni? Mindenkit? Egy-két tucat halálfalónövendéket is, és olyanokat, aki cinikusan nem hisznek az egészben? Szerintem mindenki beláthatja, hogy ez nem a legcélravezetőbb módszer lenne, és itt jön képbe ez a találkozó: egy helyre gyűjtöttelek titeket, és igyekszem válaszolni, ha kérdeztek. Kérdezzetek nyugodtan, nem csak tervekről vagy ilyesmi, bármiről: a tapasztalataimat viszonylag el tudom mondani. Azután gondolkodhattok. És biztos vagyok benne, hogy ha nyomot hagyott bennetek ez a beszélgetés, fogunk még találkozni máskor - húztam féloldalas mosolyra a számat. Mindent megadtam volna azért, ha társam is itt lett volna most mellettem, és érezhettem volna kezét a vállamon. Semmi másra nem volt szükségem, csak egy kis támogatásra. - Köszönöm azoknak, akik hisznek nekem - szólaltam meg halkan, a cipőm orrával rugdosott fűcsomót fixírozva.
Már megint sikerül elkésnem. Mentségemre szóljon, hogy nem aludtam valami jól, ennek okán sietek a diáksereg felé, akik Mclain alatt gyűltek össze. Legnagyobb sajnálatomra azonban, megint nem sikerült időben elindulnom. Számomra az időt tökéletesen jelképezi a homokóra, hiszen a mi kapcsolatunkra az a jellemző, hogy ha egy marék homokot a felkapok, az megállíthatatlanul elkezd kifolyni az ujjaim közt, egyre gyorsuló iramban, míg végül üres kezekkel állok a semmiben. De ez fontos, és nem szabadott volna megint megtörténnie a bajnak. Azt álmodtam az éjjel, hogy Mclain (akit onnan ismerek, hogy a nővérem eléggé furcsán méregette az év elején, mondván nincs olyan, hogy ez a lány nem ment át a RAVASZ vizsgáin kiváló eredményekkel) egy eléggé ronda hasi sebet mutogatott roxfortos diákoknak. Ha nem szoktam volna már hozzá az ehhez hasonló látványokhoz álmaimban, talán sikoltozva keltem volna. Sajnos nem értettem miről diskuráltak előtte és alatta, de volt egy olyan tippem, amitől megborzongtam, tehát muszáj volt magam is felkeresnem ezt a beszélgetést, már ha létezik. Létezik. Már a távolból kiszúrom a tömeget, akik hevesen mondják a magukét. Jó, néhányan csak ülnek és figyelik az eseményeket, egy hugrabugos diákot is felismerek. Lassítok, ahogy közeledem, és kicsit távolabb megállok, mintha egy néző volnék. Épp annyira távol, hogy mindent halljak. Halálfalókról beszélnek. A fejemben azonnal rengeteg gondolat kezd el száguldani, és forog velem a világ. Pontosan ettől tartottam. Nekidőlök egy fának, és onnan figyelek oda a heves, érzelmekkel, indulatokkal túlcsordult hozzászólásokra. Halálfalónövendékekről, gyilkosságokról, hadseregről van szó. Nem tudom feldolgozni, egyszerűen ez túl sok a számomra. Nem akarok szembenézni a valósággal. Nem akarok elhinni, hogy ez a valóságunk már. Itt van az iskola falain belül, a diákok komolyan, aggódva, rettegve beszélnek erről. Senki nem tesz semmit láthatólag, s így nekem csak a kétségbeesés és a tehetetlenség marad. Ez a gyűlés is igaz volt. Remélem a többi álmom nem válik valóra.
- Egyetértek, Alastor - szólalok meg néhány percnyi csend után, ujjaimat a mahagóni asztal lapján összetámasztva. - Nincs előttünk más alternatíva. Egyúttal kérem, térjen vissza az ügyhöz minél hamarabb, mert az idő, félek, hamarosan kifolyik az ujjaink közül. Szavaimat nyomatékosítva, felemelkedem az egyébként igen kényelmes székből. Amint Moody távozik, fel kell keresnem Moretti professzort, hogy kényszerpihenőre küldjem - az ellenséges vonalak mögé. Már csak egy kérdésem maradt. - Kit visz magával?
* * *
Gondterhelt arccal igazítom hajlott koromhoz képest meglepően ruganyos lépteimet Alastorhoz, mikor a birtok lankáin keresztül a kapu felé kísérem. A hátramaradt, egy-két tisztázatlan részleten morfondírozva pásztázza tekintetem a tó tükrét, egészen addig, amíg a következő domb tetejére felérve meg nem pillantok egy feltűnő csoportosulást - fiatalok, a diákjaim, szabálytalanul a fűben, fák árnyékában. Leplezetlen, derűs kíváncsisággal fordulok Moody felé. - Mclain kisasszony nem tétlenkedik. Van kedve velem tartani? - kérdem, majd ha Alastor rááll, a társaságában közelítem meg a csoportot, míg már egészen jól kivehetően hallom, mi áll a beszélgetés középpontjában. Érdeklődésembe aggodalom vegyül, mikor végigjáratom a tekintetem a kompánián - remélem, nem toborzást szakít félbe az érkezésünk! - Ms Ackerley, ha önök mind beözönlenének az irodámba, félek, nekem a folyosón kellene meghúznom magam.
Dumbledore és az ő állhatatos kíváncsisága - egyszer még biztosan a sírba viszi majd vele, hacsak az apai humora és jóhiszeműsége nem előzi majd meg ebben a nemes küldetésében, most azonban követi a diákok közé, afféle élő mumusként. Még mindig azon a feltett kérdésen mereng, arcvonásai azonban legfeljebb annyit árulnak el, hogy ő is fel tudna mutatni néhány érvet amellett, miért furcsa, és kissé rémisztő a megjelenése a jelen szituációban. Még mindig nem válaszolt, időnyerésnek tekintette a sétájukat, és addig is összegezheti a lehetőségeket a rendtagok névsorával összevetve - a küldetés nem olyasmi volt, ahol szempont lehetett az érzelmi tényező, de neki egyébként sem volt sok ilyen jellegű köteléke, viszont nem kért volna meg akárkit csak úgy, hogy olyan mértékben kockáztassa az életét, mint ő, ha valaki sírna utána. - Hát hogyne, biztosan én leszek a délutánjuk fénypontja. - de követte a mágust, részben tényleg érdeklődön. Nem mintha nem tudná alaposan kifejteni, miért borzasztó ötlet ez, de McIain terve még ennél is rosszabbnak tűnik - az ő szemszögéből legalábbis. Egy szót sem szól az egybegyűltekhez, csak biccent egyet, a sebhely a szemét átszelve bőven elég beszédes nélküle is, egyébként sem ért különösebben a toborzáshoz - már ha tényleg az történik itt. McIain egyébként is túl fiatal, gyerek még, ahogy a többi is, és még maga Dumbledore sem hiheti azt, hogy hasznukat veszik - abba pedig rossz még belegondolni is, hogy ők maguk jutnak erre a következtetésre. Az egyetlen dolog, amit megtehetnek, hogy meghalnak egy olyan háborúban, amelyet nem értenek, olyan célokért, amelyeknek az ő épségük az alapja. Óhatatlanul is egy bizonyos arcot keres köztük, de neki több esze volt, vagy több elfoglaltsága ahhoz, hogy megjelenjen, és ez akaratlanul is eltölti valami satnya nyugalommal. Már csak a többit kell felébreszteni a szép álomból, hogy van értelme gyerekfejjel fegyvert ragadni.
Összeszűkült a szemem, mikor megláttam a két alakot, a domb tetejéről közeledni. Az ujjaim zsebemben szorosabban kulcsolódtak a pálcámra; még messze voltak, még sütött a nap, még nem láthattam, kik voltak a jövevények, barát, vagy ellenség. A várakozás feszülten telt, félfüllel közben figyelt az elhangzó beszédre, a diákok szavaira, és közben biztossá vált, hogy a közeledők nem ebbe a kategóriába tartoztak. A napsugár megcsillant egy fényes tárgyon, szakáll lebbent, sapka villant. Kifújtam a benntartott levegőt; már nem szorultak ujjaim egyetlen védelmi eszközömre, azonban feszültségem nem engedett. Bár tudtam, hogy Dumbledore pártfogoltságát élvezem, hamarosan a mellette ballagó figurát is felismertem, és ez nem melengette meg a szívemet. Nem tudtam, mennyire leszek felelősségre vonva tettemért, de azt igen, hogyha valaki, Moody nem fogja szívlelni ötletemet. Sosem szerette, hogy ennyire támogatott Dumbledore, fiatalnak, és képzetlennek tartott, legalábbis mindig ezt éreztem, mikor egy helyiségbe kerültem vele. Biztos voltam benne, hogy nem fogja elkezdeni a névkártyáit osztogatni most sem a diákságnak. Összehúztam a szemöldököm, és vártam, mi fog történni, árnyékban maradnak-e, vagy közelebb lépnek, felfedve jelenlétüket - az igazgató felhangzó szavai azonban megválaszolták a kérdésemet.
Ki hitte volna, hogy valaha azt gondolom majd, James Potternek igaza van? Pedig hiába torkollják le, így van. Nem kellene rejtőzködnünk, és nem kellene félnünk. Egy ijesztő, de alapvető kisebbség elől miért kellene meghátrálnia egy többségnek? Ez elméletben nagyon jól hangzik, de éppenséggel pont ez az, amiért itt vagyunk – hogy ez a kisebbség hiába tűnik céltalannak, hiába nem értek el sok mindent, a jelek szerint nagyon is befolyásos tagjaik vannak, valahogy jelen vannak mindenhol, egyre több embert hálóznak be maguknak, és félő, hogy ott vannak azokban a szervezetekben is, melyek meg tudnák akadályozni a térnyerésüket. És attól félek, ezért vagyunk itt. Mert már tényleg nem bízunk senkiben, semmiben, azt látjuk, hogy az illetékesek nem tesznek semmit (látszólagosan legalábbis tényleg, mert sokkal több cikk szól áldozatokról, és furcsa eseményekről, mint mondjuk az aurorok tényleges eredményeiről), ezért magunk akarnánk kézbe venni mindent, de ehhez szerintem kevés az információnk, kevés a tudásunk, és nem is feltétlenül mi vagyunk rá a megfelelő emberek…
Nem érzem, hogy Lena lényegében megválaszolta volna a kérdésemet, de ahogy egyik szó követi a másikat, végül elengedem a dolgot, és nem teszem szóvá. Ami a fenyegetettséget érinti, szerintem pont úgy érzek, mint mindenki más is, akár kimondjuk, akár nem. Tavaly óta a Roxfort sem biztonságos. Azok után szerintem mindenki, akinek egy csepp esze is van tudja, mi vár ránk odakinn. Felkészültnek lenni szerintem mindenkinek a saját magánügye – nem érzem úgy, hogy ezentúl párokban kellene gyakorolnunk az átkokat, és rontásokat, ennek itt nem erről kellene szólnia.
- Szóval ezért vagyunk itt? Mert sereget akarsz szervezni? – nehéz azonban Lena szavait nem így érteni. Hiszen nem ezt mondja? Ackerley persze sikeresen és tökéletesen érti félre, amit mondtam, és bár nagyon is kedvem lenne megvédeni a korábbi álláspontomat, csak rideg pillantást vetek rá a finoman felvont szemöldököm alól. Még hogy a hollók okosak, a kígyók pedig árulók, ugye? A kérdésem azonban váratlan okok miatt gyakorlatilag a torkomra forr. Dumbledore professzor felbukkanására kis híján felpattanok a helyemről, mintha azt hinném, nem fog örülni a jelenlétemnek, de valahogy félúton sikerül visszafognom a mozdulatot, meghökkent pillantásomat a két felnőtt érkezőn tartva.
Kezdőlap
