Egy elegáns mozdulattal ledobom az almacsutkát a kuka mellé, amit ezúttal nem találtam el. Kicsit elhúzom ugyan a szám, de nem töri le a dolog különösebben a kedvemet, négyből háromszor összejön ebből a távolságból. Tényleg jól tettem, hogy nem jelentkeztem soha a kviddics csapatba, néhány ilyen dobás után minden háztársam utálna, rajtuk kívül meg kevés emberrel beszélgetek. Ami azt illeti, ma pont egy ilyen embert követtem idáig.
Ezen a szombaton végre nincs semmi dolgom, úgyhogy akarok beszélni néhány szót a menyasszonyommal most, hogy Selwyn rábólintott az eljegyzésre. Úgy tűnt, hogy őt annyira nem érdekli, hogy Aurora mit szól hozzá, de nekem olyan ember kell, aki támogat, úgyhogy meg akarom szerezni az ő beleegyezését is. Ez viszont egy meglehetősen nehéz, idegesítő és furcsa feladat, amire még senki nem igazán készített fel. Nincs tapasztalatom sem, az egyetlen alkalom, amikor közel kerültem egy nőhöz, rengeteg vidító víznek és lángnyelv whiskeynek köszönhető, nem a charme-omnak. Apám azt mondta annak idején, hogy természetesnek kell lenni, de ez a tanács most nagyjából annyira tűnik hasznosnak, mint Rabastan tanácsa arról, hogy tetováltassam magamra, amit mondani akarok, azután mutassam meg neki. Nils meg azt mondta, hogy ne nősüljek. Szóval magamra maradtam a kérdéssel.
Veszek egy mély levegőt, azután belépek a Mézesfalásba, ami tele van főleg alsós diákokkal. Így is gyorsan kiszúrom Aurorát, aki a nyalókákat nézegeti, úgyhogy rögtön odamegyek hozzá, és néhány másodpercig figyelem, ahogy nézelődik. Nem sokat láttam még, mert a Hugrabugba került, és ennek megfelelően kicsit elvarázsoltnak is tűnik, de az apja nem túlzott: tényleg szép lány. Ez persze nem jelent semmit, rám is sokan mondják, hogy helyes vagyok, amíg meg nem szólalok. Márpedig most muszáj lesz.
- Szervusz, Aurora. Van néhány perced?- büszke vagyok magamra, annyira határozottan sikerült elmondanom ezt a két mondatot a lánynak, hogy egy pillanatra még azt is elhiszem, hogy tudom majd folytatni. Végül is, ez nem annyira stresszes, mint a Nagyúr, ha nagyon, nagyon rosszul alakul, akkor is csak Selwynnek kell megmondanom, hogy ugrik a házasság. Ez tényleg nem olyan nagy dolog, minden idiótának sikerült évezredek alatt. Elmosolyodok a gondolatra, hogy pont én lennék kivétel.
- Igazából hosszabb időre lenne szükségem, fontos. Beszélhetünk kint?- végig a szemébe nézek és várom a válaszát. Egyszerű sötétszürke talárt vettem fel, de a mai reggelen használtam egy kis parfümöt és megcsináltam a hajam is, úgyhogy remélhetőleg elég megnyerő vagyok neki, vagy legalább jó lett az első benyomás.

Csendben, diszkréten futtatom végig a szemem a lányon, akinek az öltözékét a húgom talán még a hálószobájában sem venné fel. Kissé furcsán néz ki, nem úgy, ahogy azt egy aranyvérű család lánygyermekétől elvárná az átlagember. Természetesen nem érdekelnek az ilyen felszínes dolgok, hogy miért jár ilyen ruhában szabadidejében. Legalábbis nem zavar kifejezetten, soha nem adtam nagyobb teret az etikettnek az életemben, mint amennyit az megérdemel. Az csak egy pajzs, egy álarc, ami mögött elrejted az arcod, és ha túl élethűre sikerül, sokkal inkább fognak maszkot sejteni az arckoponyán.
- A normális egy üres szó.- kissé megrándul a szám széle, de egyébként az apró, udvarias mosolyt fenntartva hallgatom meg azt a két mondatot, ami elől most bizonyára sokan futnának. Talán ezt tanácsolnák a testvéreim, anyám és Rabastan is, mert a furcsa sok ember szemében egyet jelent az elmebetegséggel. Ami engem illet, elég elmét láttam már belülről, hogy ne lássam az érthetetlennek tűnő szavakat az őrület jelének, még ha kissé nyugtalanítóan is hatnak. Vajon mit mondott pontosan?
Néhány másodpercre elmerülök a szemeiben, amik olyanok, mint a csomagolás egy csokibéka meztelen, sima, édes hátán. Szépek, éhessé tesznek, és semmiféle akadályt nem jelentenének. A szemébe nézve látom, hogy csak ki kéne nyújtanom a kezem, át tudnék hatolni a puha, fehér tükrön, be mélyebbre, és megtudhatnám, hogy milyen választ akar. Valószínű rá sem jönne, ha az elméjébe túrnék, de ellenállok ennek a kísértésnek, még akkor is, ha én is vak vagyok így. Ha a könnyű utat választanám, olyan lennék, mint azok a varázslótársaim, akik csak becsukják a szemüket, és hagyják, hogy egy másik faj átvegye a vezető szerepünket.
- Ez a hely túl átlagos, hogy ezt itt beszéljük meg. Túl normális. Mutatni szeretnék előtte valamit neked. Visszajövünk még időben.- kinyújtom a kezem, de nem fogom meg őt, hagyom, hogy elfogadja, ha akarja. Biztosan tudja, hogy hoppanálni fogunk, ha elfogadja. Tudom is, hogy hová megyünk: már el is képzeltem a kis sikátort a lelki szemeim előtt, ahol gond nélkül megjelenhetünk, ami az egyik ugrópontom Londonban. Van is nálam mugli pénz, amit inkább megérzésből kaptam fel; a legtöbb aranyvérű undorodna a helytől, ahová menni fogunk, de úgy érzem, hogy ő szeretni fogja. Talán itt helyben meg kellene kérnem a gyűrűvel, vagy legfeljebb egy kicsit kellett volna fáradnom több romantikáért, de ez talán a legőszintébb kezdés: Thorfinn, a Ragnar nevű halálfaló fia, a Rowle család feje szereti a mugli filmeket. Lehet, hogy ez egy rossz döntés, kezdete egy hatalmas balszerencse-sorozatnak házasodási téren, de egyelőre még reménykedhetek valakiben, aki több, mint egy kar a karomba fonva estélyeken, egy kis szórakozás a hálószobában és egy test, ami létrehozza a gyermekeim.

Miközben nézem a lány szokatlan, sokak számára természetellenesen furcsa gesztusait, elgondolkozom rajta, hogy vajon hányan lehetnek, akik engem normálisnak tartanának, ha belelátnának az elmém legmélyébe. Hány ember kezelhetné ennyire semlegesen, ennyire távolságtartóan a szerettei halálát? Hányan vannak, akik már ilyen fiatal korban ennyire öregek, mint én, mégis ennyire sok tapasztalatról maradtak le már most visszafordíthatatlanul? És hány normális ember képes odáig elmenni nagyobb célok érdekében, mint én? A normális emberek olyanok, mint a hangyák: ha egy levelet teszel az útjukba, nem mennek át rajta, hanem másik utat választanak- igaz, őket nem az ismeretlentől való félelem hajtja, csak elveszíthetik a szagminták nyomát, amit követtek addig.
Szó nélkül hoppanálok a sikátorba, egy pillanatra elfelejtek mindent, hogy elkerüljük a balesetet, ami még mindig előfordulhatna a hiányos tapasztalataim miatt, ha elkalandoznék. Csak akkor nézek körül a sikátorban kissé, amikor végre megérkeztünk, várok, amíg megbizonyosodok, hogy nem vettek-e észre. Persze, ez alaptalan félelem: a sikátor végén az utolsó négy négyzetlábat körbevettem néhány védővarázslattal a harmadik ideutazásom után, hogy a muglik ne láthassák, amikor megérkezem ide. Egy dolgunk van csak, kisétálni innen úgy, hogy senki ne lásson minket előtűnni a védett rész mögül.
- Meglehetősen gyakran. Szeretem a városnak ezt a részét, olyan sajátos.- rámosolygok Aurorára a legudvariasabb mosollyal, azután még mindig a kezét fogva elkezdem kivezetni ebből a szűk utcácskából, ki az utcára. Csak most veszem észre az enyhe fájdalmat, amit a kézfejembe maró körmök okoznak; nem szólok neki, nem fintorgok, nem foglalkozok vele, hogy esetleg nyoma lesz-e. Az első benyomás soha nem változtatható meg teljesen, nekem meg kell tartanom az enyémet.
Tudom, hogy nem ismeri ezt a helyet annyira, és nem tudom biztosan azt sem, hogy tud-e hoppanálni, ha akar: gyakorlatilag ki van szolgáltatva nekem az ismeretlen utcákon, az emberek között, akik megbámulnak minket a ruháink miatt, de nem szentelnek nekünk akkora figyelmet: a muglik gyakran hajlamosak normális körülmények között felvenni olyasmit, amivel kilógnának a társaik közül.
- Voltál már valaha moziban? A muglik képeket és hangokat vesznek fel, ezeken keresztül pedig történeteket mesélnek el a nézőknek, bár nem mondanám, hogy túlzottan élethűen. Ettől függetlenül érdekes élmény lehet, és arra gondoltam, hogy megmutatnám.- furcsamód úgy érzem, hogy most, hogy túl vagyok a kezdeti, számomra leginkább áthatolhatatlannak hitt részen, lassan elszivárog minden idegességem. Nem tudom, hogy az enyhén véres szájú lánynak tetszeni fog-e a film, amit választottam, de mégsem tűnik akkora dolognak most már randevút kérni egy nőtől. Talán nemsokára megmutatom neki az egyik saját alkotásomat, az egyik első alkotásomat, ami karnyújtásnyira van a befejezéstől.
Talán választhattam volna romantikus filmet is, de miközben belépek a filmszínház ajtaján, és a pénztár felé haladva felnézek a műsorválasztékra, tudom, hogy jól választottam: ez a lány nem olyan átlagos, hogy elolvadjon néhány olyan primitív mesétől, mint a Hófehérke. Nem is értem, hogy gondolták ezt a muglik: hogy szerethetsz valakit azután, hogy egyetlen egy alkalommal láttad az arcát, és soha nem is beszéltél vele? Rásandítok a mellettem lépdelő lányra. Az lehetetlen.
- Jó napot! ... Két jegyet szeretnék a Hairre, hátra, ha lehet. ... Sajnos nincs igazolvány most nálunk, teljesárú lesz. ... Ja, nem, nem mindig öltözünk így, ez csak mai napra szól. ... Én is köszönöm!- átveszem a jegyet, azután félreállok Aurorával a sorból, és megnézem az időt és a jegyen szereplő időpontot: fél óra van még a vetítésig. Kicsit kevesebbet kell várnunk, mint remélni mertem.
- Szeretnél venni valami ennivalót, vagy csak üljünk le oda?

Néhány hosszú másodpercig a lányra nézek, amikor megemlíti, hogy mihez hasonlít szerinte a mozi. Vajon ő is járt már merengőbe töltött emlékben? Nem ritka, még ha nem is olyan széleskörben elterjedt, de az aranyvérű, gazdagabb famíliák, mint a Selwyn, biztosan rátehették egyre-egyre a kezüket. Azt persze kétlem, hogy van olyan család, akiknek annyi emlékük lenne, mint nekünk.
- Igen. Nagyon hasonlítanak az emlékekhez, de ezek inkább olyanok, mint a fantázia.- nem tudom, hogy milyen lehet a jövőbe látni- kicsit kételkedek benne, hogy lehetséges-e egyáltalán, ezért azzal nem hasonlítom össze. Még ha nem is tagadom, hogy a jövőbelátás bizonyos szinten lehetséges, szerintem az jóval korlátozottabb és kevesebb varázsló által elérhető, mint azt tanítják.
Enyhe mosolyt csal az arcomra, ahogy a lány viselkedik a sorban- nem tudom, hogy miért mosolyogtat meg annyira. Ritkán látni gyerekes viselkedést a Roxfortban, és azok sem egyszerűen ártatlannak hatnak, inkább ostobaságnak, mint azok a dolgok, amiket Nils csinált. Elképzelni sem tudom, hogy hogyan lehet büntetőmunkát kapni az utolsó héten- látom már, hogy nagyon sok levélre kell majd válaszolnom jövőre, mint gondviselő. Szerencsére apám rivallókészlete felhasználatlan maradt.
Egy másodpercre nem tudom palástolni az őszinte döbbenetet a kérdés hallatán, azután felveszem a megszokott egykedvű arcot. Persze, senki nem örül, ha a gyermekei más kultúrák túlzott hatása alá kerülnek, de elképzelni sem tudom, hogy hogyan és miért büntetett volna meg apám azért, amit csinálok. Okos ember volt, biztosan elfogadta volna az érvelésemet- sőt, igazából ő küldött először moziba, nem sokkal a halála előtt. Talán egy hét sem volt. Végül a szemébe nézek, megpróbálok kilátni belőle, hogy fél-e, hogy aggódik-e. Vannak szélsőségesek közöttünk, akik szándékosan vakok maradnak, nem hajlandóak könyékig túrni a szemétbe, hogy válogassanak belőle, még ha a túlélés is múlhat-e rajtunk. Nem tudom, hogy Selwyn ilyen-e.
Várok még pár másodpercet, talán azt várom, hogy miért lát ebbe az egészbe ilyen természetességet. Selwyn rendes, becsületes embernek tűnt számomra, de sokan képesek szép álarcot ölteni, miközben gyalázatos dolgokat tesznek otthon. Az biztos, hogy nem lett az év szülője: a fia elég kellemetlen szégyenfolt a családfán, akiről sok dolgot suttognak, a másik lánya párválasztása pedig elég furcsa a számomra. Talán ezért fogom meg Aurora kezét, kissé védőn, hogy őszintébbnek, megnyugtatóbbnak hasson, amit mondok.
- Nem fognak megbüntetni. Tőlem nem tudnak meg semmit, és különben sem vagyunk gyerekek.- félreteszem a gondolatot, hogy nekem már nem is nagyon parancsolhat senki, mert már én vagyok a Rowle patriarcha, és nem osztom meg vele azt sem, hogy ha igent mond, akkor őt sem fogom soha megbüntetni semmiért. Tehát egyedül a Nagyúr lesz felettünk, ő pedig kétlem, hogy osztaná egyes családok csőlátását. Valaki, aki a legbölcsebb varázslóvá vált és aki annyit újított a mágián, mint ő, nem hiszem, hogy ellenezné új források tanulmányozását.
Rövid ideig gondolkoznom kell, mire gondolhat a kénsav alatt, de viszonylag gyorsan eszembe jut, hogy melyik italra utalhat. Valóban furcsa, elsőre talán kissé még ijesztő íze is van, ezért terjedhetett el, hogy arra hasonlít. Azt hiszem, hogy valamiféle sav tényleg van benne, bár nyilvánvalóan jóval gyengébb, különben nem nagyon élné túl senki, aki iszik belőle.
- Persze, tudom, hogy mire gondolsz.- kézen fogom a lányt, a rövidke sorhoz vezetem, azután kérek egy pattogatott kukoricát két kólával. Nem mondom, hogy igazán szeretem bármelyiket, egyszerűen csak úgy érzem, hogy a muglik színházához az ő szokásaik tartoznak, mint a furcsa dolgok evése vagy ivása. Kíváncsi vagyok, hogy Aurora hogy fog reagálni, úgyhogy fizetés után átnyújtom neki a szívószállal átütött fedelű poharat, és rajta tartom a szemem, miközben beleszívok a sajátomba. Bárki is találta ezt fel, az biztos, hogy furcsa ötlet volt. Ki tudja: ezer év múlva, amikor valaki majd az én emlékeim nézi, lehet, hogy ez lesz számára a hagyományos ital a roxforti vacsorákhoz.

Ahogy a lány elkezd halálfalókról beszélni, szinte ösztönösen zárom el az elmém, pedig tudom nagyon jól, hogy még akkor sem törhet át rajta senki észrevétlenül, ha nyugodt vagyok. Honnan tudja? Nem állítom, hogy nem ijeszt meg a gondolat, amire az egyetlen logikus magyarázat, hogy Selwyn elmondta neki, hogy ő az, és listát adott a lányának az összes bajtársáról. Csak hosszú másodpercek múlva nyugszom meg, és döntöm el, hogy nem szedem ki a választ az elméjéből. Furcsa, hogy Dumbledore még nem tette meg.
- Én nem tartozok közéjük.- talán helytelen hazudni valakinek, akit feleségül kívánok venni, de ezt az áldozatot gondolkodás nélkül meghozhatom. Ez egy olyan titok, amit nem adhatok át neki, talán soha nem fogom, de ha mégis, időre lesz szükségem, meg kell bíznom benne addigra. Talán tényleg nem tud semmit, amit mond, csak egy hasonlat vagy szójáték, mégis veszélyes lenne, ha ezt meghallaná valaki.
Elmúlik egy pillanatra a furcsa érzés, amit az előző megjegyzése keltett bennem, előbb elmosolyodok az arckifejezésén, azután nevetek egy rövidet, mert talán a legfurcsább reakciót láttam életemben. A mosolyom fennmarad a kérdése után is: nekem igazából nem volt soha kifogásom ez ellen az ital ellen, de meglepő, hogy ez a lány, aki még alig látott muglit, ha látott egyáltalán, így éli meg az első találkozását a világukkal.
- Hát, ízlések és pofonok. De örülök, hogy ízlik.- beleszívok a sajátomba, amihez már hozzákötöttem néhány érzelmet: ezt az ízt csak akkor érzem, amikor éppen szabad vagyok a saját magam által támasztott kötelességektől, és nincs más dolgom, csak keresni önmagamnak azt a részét, aki a varázslók harcosán túl vagyok. Furcsa a gondolat, hogy Aurora talán hozzám fogja kötni ezt az ízt.
A szemem kikerekedik, de nem reagálok a rövidke csókra máshogy, hacsak nem pirulok ki kissé, amit minden tehetségem szerint próbálok elkerülni. Reméltem, hogy a közeledés könnyen fog menni, de ez a mozdulat számomra túl hamar volt talán kicsit, nem készültem fel rá eléggé. Nem mondanám, hogy kellemetlen volt, egyszerűen csak hozzászoktam, hogy irányítok, ritkán történik velem bármi, amit nem tervezek meg.
Egy kicsit értetlenül, talán kérdőn is nézek rá, ahogy valami, számomra érthetetlen dologról beszél, de nem kérdezek rá, ahhoz túlzottan meg vagyok még lepve a csóktól. Csak halkan megkérdezem, hogy leülünk-e a vetítésig, azután helyet foglalunk az egyik kanapén, ha beleegyezik. Hosszan beleszívok a kólámba, hogy időt nyerjek, kitaláljam, hogy hogyan kellene folytatnom a beszélgetést, de mielőtt sikerülne, megelőz.
Várok néhány másodpercet, amik percekké dagadnak, miközben gondolkozok a hallottakon. Levetkőzöm az udvariasságot, végig kíváncsian nézek rá, ahogyan egy gyermek nézne valami újra, amit meg akar fejteni. Talán meg is ijeszt kicsit; persze nem a pókokkal vagy azokkal a baljósnak is értelmezhető szavakkal, amiket néha elsuttog: inkább az ijeszt meg, hogy olyan, mintha belém látna. Mintha ismerne engem, tudná azokat a titkokat, amiket kevés emberrel osztottam meg, és nincs olyan a világon, aki mindannyit ismerhetné. Veszek egy mély levegőt a válasz előtt, leteszem a kólát az asztalra. Egy részem azt kiáltja, hogy fussak messzire tőle, mert túl sok benne az idegen, az ismeretlen, a mágia, de a másik felem vonzza ez a furcsaság, különlegesség. Kicsit talán meg is bízok benne, mintha előtte nem kellene titkokat tartanom.
- Van ötleted, hogy miért vagy itt? Miért te vagy itt?- a hangsúly költői kérdéshez tartozik, de a kérdést lógva hagyom magunk körül, várva, hogy a lány ajkain kicsúszik-e valamiféle válasz. Talán próba is ez, hogy tényleg igaz-e a sejtésem: hogy tényleg tudja-e, hogy mit akarok tőle. Azok után, amit elmondott, úgy érzem, hogy mindenképp jobb ebben minél előbb őszintének lenni vele, mielőtt túl mélyre próbálnék látni bele ok nélkül.

Elfedem a gondolataim, ahogy Ragnar nagybátyámtól tanultam: kizárok azokat a gondolatcsápokat, amik talán annyira puhák, annyira finomak, hogy a lány valahogy észrevétlenül behálózott velük, de nem érzek semmit. Pedig látom az arcán, a reakcióján, amit a mondatom váltott ki: tudja, hogy hazudok. És ha erre lenne is magyarázat, tud sok minden mást is, sok olyan dolgot, amit nincs élő ember, aki tudhatna.
Elmosolyodok a hasonlaton, ami nem igaz, és ha mással lennék, most biztosan megpróbálnék megsértődni, hogy eloszlassam a gyanút, de úgy érzem, hogy ezt a titkot nem tudom megóvni. Mintha el akarnám hitetni a feketéről, hogy fehér, éppen olyan feleslegesnek tűnne megpróbálnom megőrizni ezt a titkot. Megerősíteni persze nem fogom.
- Jó meglátás, bizonyos nézőpontból.- nem fűzöm hozzá, hogy milyen nézőpontból, inkább összeszedem magam, és miközben megpróbálom kizárni a behatolókat az elmémből, igyekszem megoldást találni rá, hogy hogyan jutott át, hogyan tudhat ennyi mindent rólam valaki, akivel alig beszéltem?
Néhány másodperces csendben nézek a szemébe, az emberek rohanása, suttogása elvész, ahogyan egy pillanatra meghal bennem minden visszafogottság, óvatosság, kötelességtudat, ami rám ragadt az évek során. Csak a kíváncsiság van most: látni akarom, hogy mi rejtőzik odabent, csak egy apró, gyenge kéz tartja még vissza az akaratom. Nem a félelem a lebukástól, nem a félelem attól, hogy mit találhatok, hogy mibe kerülne: kicsit én magam is meglepődök rajta, hogy még ezek nélkül is tisztelem a lány titkait annyira, hogy nem tépem ki őket erőszakkal. Még akkor is, ha ő talán ebben a pillanatban is azt teszi, miközben a bíbor-fekete folyadék lecsordul a torkán. A szavaitól összerezzenek: olyan hirtelenek, mint a sikoltás.
- Nem. Nem félek tőled, Aurora.- a pillanatnyi megszakítás nem elég hosszú, hogy biztos észrevegye vagy félelemnek nézze, és ha tényleg érez dolgokat most belőlem, biztosan tudja, hogy tényleg nem félek tőle. Talán félek a bizonytalanságtól, az ismeretlentől, az irányítás elvesztésétől, de a lány legfeljebb ismeretlen, nem ijesztő. Ez az ismeretlen most inkább vonz, mint taszít.
Tényleg nem tudom, hogy miért őt választottam. A családja gazdag, de vannak más gazdag családok is. Az apja és a bátyja az ügyünkért harcolnak, de a bátyja így is szégyent hozott ránk- ha nem is a pletykákkal, amik a tetteiről szólnak, akkor azzal, hogy hagyta magát elfogni harc nélkül. A lány nem is kifejezetten közeli ismerős, alig ismerem. Talán mégsem annyira racionálisan választottam: bármennyire kínos beismerni, de vonzódok hozzá valamiért.
Gondolkozok néhány másodpercig, hogy mit válaszoljak, amikor visszadobja nekem a tesztemet. Nem kétlem már, hogy belém lát: talán nem a gondolatokat, hanem az érzéseket olvassa valahogy, azokból rak össze helyes következtetéseket. Biztos, hogy ez egy próba: tudni akarja, hogy őszintén válaszolok-e neki. Nem erre készültem, de pár másodperc után úgy döntök, hogy ez az a pillanat, amikor lépnem kell. Felkészülök rá, hogy esetleg dühös lesz, ami természetes reakció lenne, de tudom, hogy valószínű így is meg fog lepni.
- Beszélgettem édesapáddal a jövőről, Aurora, és megkértelek tőle. Még csak néhány szót váltottunk, de azt mondta, hogy részéről nincs akadálya a házasságnak.-sikerül kiválasztanom a legjobb pillanatból, hogy kifogyjak a levegőből, kiszáradjon a szám, beleigyak az italomba. Nem jó, hogy hagyom, hogy ezt így dolgozza fel- különösen abból ítélve nem, hogy Selwyn milyen simán, a megkérdezése nélkül bólintott rá a dologra. Vajon apa is ilyen simán kiadta volna Signurt? Vagy várt volna vele, megkérdezte volna? Sosem tudom meg biztosan.
- Még semmi nincs eldöntve, és én szeretném, ha ez így is maradna, amíg meg nem ismerjük egymást. Ha te nem szeretnéd, nem fogunk összeházasodni.- elhallgatom előle a tényt, hogy ez a dolog kétélű, bár egyelőre kétlem, hogy én visszamondanám-e ezt bármilyen okból. Természetesen, ha haragszik rám most, ha felháborodik, ahogy én is fellázadtam volna ellene, ha irányítani próbálnak valamiben, amit a saját jogomnak éreznék. - Tudod, mióta az apám meghalt, senki nem tudja, hogy ide járok. Te vagy az első, akinek elárultam ezt.- felnézek az órára egy lopott pillanatra, de nem érdekel, hogy már bemehetnénk: ezt meg kell beszélnünk, itt és most, még ha le is maradunk a film elejéről, vagy akár az egész vetítésről.

Csak egy gyors szemrebbenéssel válaszolok a lánynak, mielőtt befejezném a mondandómat. Túl fontos, túl kritikus az a pillanat, hogy olyan formaságokba menjek bele, mint a családtagjai értelmének dicsérete, és valami azt súgja, hogy nem is volt teljesen komoly őket illetően. Bár meglehetősen nehéz olvasni erről az arcról, ebből a lányból.
Az arcomon megőrzöm valahogy a tartást, de a szavai olyanok, mint egy szörny, ami lassan előkúszik az ágy alól: minden egyes mondat egyre kevésbé teszi hihetővé számomra, hogy elég magamra húznom a takarót, elég elbújnom, tagadnom. Nem tagadhatom tovább: ez a lány olvas a gondolataimban, méghozzá sokkal jobban, sokkal mélyebben, mint bárki más remélhetné egy okklumentorral szemben. Mégsem hiszem, hogy ez legilimencia lenne: az lehetetlen, hogy ne vegyem észre, ez valami más varázslat. Talán még azelőtt belém nézett, hogy felvérteztem magam néhány évvel ezelőtt, de ez mégsem tűnik logikus magyarázatnak. Érzem, hogy a szemei ebben a pillanatban sem az arcomon keresik a pattanásokat, hanem a lényem legmélyét kutatják. És ő ezt nem is próbálja eltitkolni. Talán az első pillanattól tudta, hogy mit akarok tőle.
Megtörlöm a szám, leteszem magam mellé a félig kiürült kólás poharat, és elgondolkozok a további teendőkön. Kinyitom a szám, majd becsukom, mielőtt mondanék bármit. Nem tudom, mi lenne a jó döntés: talán futni kéne, elfelejteni, távol maradni, ahogyan azt én javasolnám másnak, de mégsem tudok így tenni. Az a különlegesség, ami körül veszi, vonz engem magához: több ez testi vonzódásnál, jóval több a belőle nyerhető politikai és társadalmi előnyökből. A lénye az, ami vonz engem magához. Veszek egy mély levegőt, azután megszólalok. Hízeleg nekem, hogy ennyire megért, úgyhogy nem fogom elengedni őt.
- Azt hiszem, hogy te máris ismersz. Hogyan olvasod az emlékeimet? Hogyan tudsz rólam ennyi mindent?- nem vádló a hangom, sokkal inkább kíváncsi. Megborzongok, ahogy kiterítem a lapjaim ezzel a mondattal, talán jobban, mint a házassági ajánlattal, bár ez most nem olyan, mintha meztelenre vetkőznék, inkább hasonlít arra, mintha felhagynék valaminek az eltakarásával, amit úgyis lát már.
Miközben hosszan, mélyen nézem őt, ahogy a gyöngyhalász nézheti megigézve a cápát, ami eldönti majd, hogy kell-e neki, abszurdnak találom, hogy Selwyn csak így elengedi maga mellől ezt a lányt. Rengeteg titkot kiszedett belőlem alig egy óra leforgása alatt, tud dolgokat, amiket a testvéreim vagy a legjobb barátaim sem tudnak. Bizonyára rengeteg dolgot tud a Selwynekről is. Persze, ha a családtagjai között nőtt fel, bizonyára kevésbé feltűnő, ha tud egyes dolgokat.
- Nem tudom, hogy mennyi ideig tart.- ahogy fürkészem a pillantását, a mozdulatait, a mimikáját, próbálok belegondolni, hogy tudnám-e szeretni? Egyáltalán mi a szeretet? Az biztos, hogy nem érzem iránta ezt: nem bíznám rá az életem, a titkaim, nem akarnék minden időt vele, csak vele tölteni, az emlékekben pedig láttam, hogy ez a szerelem. Nem érzem talán még azt a felfokozott, ősi érzelmet sem, amit a lány mellett éreztem a sötét szobában, amikor végigsimítottam a combján. Csak érdekel, kíváncsi vagyok rá, vonz magához, de nem tudom, hogy szeretni tudnám-e, fel lehet-e azt építeni ennyiből. Felállok mellőle, kinyújtom felé a kezem, hogy elkísérjem, akár a vetítésre, akár az elrejtett sikátorba.
- Mit gondolsz? Van kedved megpróbálni megismerni?- kicsit elmosolyodok, bár kevésbé jókedvből, mint valami messzebbi, meghitt érzésből. Érzem, hogy ez a pillanat egy olyan pillanat lehet, ami meghatározza az életet, ezek a szavak, amiket most váltunk, fontosabbak lehetnek minden mondatnál, amit egy átlagos évben kimondtunk. Kicsit ki is pirulok ettől a meghittségtől és kiszolgáltatottságtól.

Keskeny vonallá húzódnak a szemeim és az ajkaim, ahogy próbálok rájönni, hogy mit jelent a mondandója. Úgy tűnik, olyan, mintha látná a jövőt, amit abszurdnak tartok: az öcsém egyik barátnője is látja a jövőt, de a jóslatai nem pontosabbak, mint az enyémek lennének. Persze hiszek a divinációban, ami tudományosan bizonyított, de ez a lány túl sokat lát így is: képes lenne annyira pontosan belém látni egy óra alatt, hogy tudja, mit fogok mondani évek múlva neki? Megszorítom a karfát, miközben ellenállok a késztetésnek, hogy kiolvassam a válaszokat a fejéből, még ha ezek után igazán nem lehetnének erkölcsi aggályai.
- Szóval azt mondod, hogy a jövőben meg fogom osztani veled a titkaimat, és te látod ezt.- a hangsúly elveszik a kérdő és a kijelentő mondat hangsúlya között, így a szavak nem szabályos mondattá, inkább korcs hibriddé állnak össze. Talán kérdés, de inkább csak megerősítést akarnék: azt hiszem, hogy pontosan értem. Nem igazán látok más logikus magyarázatot arra, hogy hogyan tudhat ennyit: ha legilimentor, talán kutathatott volna a családom, a barátaim, a társaim elméjében, hogy hozzájusson bizonyos információkhoz, de ha csak ennyiről lenne szó, nem tudom, mi vitte volna rá erre.
Csendben, kissé talán szokatlanul csendben várom a lány válaszát, ami most valamiért többet jelent nekem, mint néhány órával ezelőtt hittem. Akkor úgy gondoltam, hogy ha elutasít, keresek tovább, most viszont máshogy gondolkozok erről. Nem látom a potenciális jövőt, de olyan hideg érzés belegondolni abba, hogy létezik egy, ahol mindent megosztottam vele, amim csak volt- soha nem tennék ilyet, csak ha hajlandó lennék mindent odaadni valakinek: a képzeletemet, a kötelességeimet, a testemet, a lelkemet, de még a nevemet is. Vannak emberek, akikre rábíznám az életem, másokra rábíznám a munkámat, megint másokra az álmaimat, és talán a szívemet is oda tudnám adni, de az, hogy odaadok valakinek mindent, amit egy évezred alatt hagytak rám az őseim: ez a gondolat rémítően hatalmas.
- Akkor menjünk!- bátortalanul elmosolyodok, kicsit magamhoz ölelem, ahogy lábujjhegyre áll, és a néhány pillanat alatt, amíg a kezeim a hátán vannak, elgondolkozom rajta, hogy milyen kicsi és törékeny is ez a test. Kisebb, mint én. És idegen még megölelni. Tényleg a feleségem lehetne egyszer, akit annyira szeretek, hogy mindent nekiadok majd? Mintha ezer év hajózás után a negyvenedik századik kapitány úgy döntene, hogy kockára teszi a hajót egy hullám kedvéért. Tényleg ismerni lehet ennyire egy hullámot.
Gépiesen fizetek, nem törődök a pénztárnál váró fiúval, aki furcsa arcokat vág, miközben érvényesíti a jegyünket. Hallgatom a lány dalát, ami semmit nem jelent nekem még most, de talán fog majd néhány óra múlva: sejtem, hogy a dal a filmből származhat. Mosolygok, de kicsit szomorú is vagyok, miközben nézem. Milyen szörnyű lehet tényleg látni a jövőt, még ha csak lehetőségeket is. Vajon ha én lennék ő, ha én látnék a jövőbe, mit tennék? Annyira rettegnék bizonyos sorsoktól, hogy nem megbénulnék, megőrülnék, a múltba menekülnék, vagy csak meghalnék, hogy elkerüljem a lehetséges fájdalmat? Vagy még jobban harcolnék, hogy megtaláljam a boldog utat?
- Eléneklem majd.- elmosolyodok kicsit, annak ellenére, hogy a kijelentés meglehetősen baljós. Csak felkísérem a kijelölt helyre, leülök mellé, és csendben a még üres vászonra nézek, miközben azon gondolkozom, hogy ilyenkor mi a helyes döntés. Valahogy úgy érzem, hogy a lány csillog mellettem, és ha ezt a csillogást nem láthatom többet, akkor értelmetlen az élet, ami szürkévé és sötétté válik. Mégsem érzem úgy, hogy szeretem már: a tudat, hogy egyszer fogom majd annyira, hogy neki adjak mindent, amim csak van, még kevésnek tűnik. És ott van az az érzés: úgy érzem, hogy mellette egy pillanat alatt elnyelne a csillogás, előre repülnénk az időben, megöregednénk és porrá válnánk.

Annak ellenére, hogy a filmet csak azért akartam megnézni vele, hogy meglegyen az első hivatalos randevú és megismerjem kicsit, és időközben még jobban érdekelni kezdett a lány akaratlanul is követem a film cselekményét. Magával ragad, mert talán az első mugli háborús film, ami nem kizárólag a harcosok bátorságáról és a technológiájuk pusztító képességeiről szól: ez azt mutatja be, hogy az emberek hogyan állnak a háborúhoz. Furcsa látni, hogy a muglik között is hasonló vélemények jelentek meg a háború alatt, mint nálunk: sok ismerősöm hasonlóan értelmetlennek tartja ezt a háborút, és a mi háborúnknak is nagyon távoli céljai vannak csak, látszólag csak egy hatalmi harc két varázslócsoport között.
Ránézek Aurorára, csendben, komoly arccal hallgatom, amit mond. Nem foglalkozok vele, hogy zavar-e bárkit, hogy beszél; most próbálom megemészteni azt, amit mond a világunkról. Persze nem gondolom, hogy én elkényeztetett, hisztis gyermek lennék csupán, de azt hiszem, hogy nem csoda, hogy ilyen véleménnyel van a halálfalókról olyan testvérrel, mint a fiatalabb Selwyn. A közelebbi barátaim ugyan nem olyanok, mint Aurora elmondta, de pontosan körülírta a halálfalók jelentős részét: elkényeztetett gyerekek, akik mindent megkaptak az életben, azután eljátsszák a hattyú halálát, amikor fizetniük kéne a gazdagságért és kiváltságokért, amelyekért mások ölni tudnának. Ők felnőnek vagy elhullanak majd a háborúban idővel.
- Én is egy vagyok közülük? Az önző gyerekek közül?- félig halkan, félig mosolyogva, de mégis komolyan kérdem meg a lányt a véleményéről; nem ismerhet, de mégis ismer, talán jobban, mint én magamat. Kissé visszafojtom a lélegzetem: bár nemleges választ várok, az ember nem mindig tud őszinte lenni magával. Én ugyan soha nem lázadtam fel a sorsom ellen, és úgy éreztem, hogy mindig a varázslótársadalomért harcolok, érte vállalom a nehézségeket, és nem kényszerít senki, mégis: lehet, hogy nem csak azért csinálom, mert kell, hanem mert örülök neki, hogy fontos lehetek.
Aurora felé fordulok, hogy megkérdezzem, tetszik-e neki a film; nem is udvariasságból, inkább azért, mert nem tudom biztosan eldönteni. Lekötni leköti, de biztosan nagyon új élmény. Nem tudok amúgy kérdezni: csak néhány centit húzom hátra a fejem meglepetten, mielőtt a lány rózsaszín ajka az enyémre tapad. Eltart egy másodpercig, amíg visszacsókolok: ez a második alkalom, hogy megcsókolok valakit, de az érzés most más, mint első alkalommal. Most nem annyira kötetlen, de többet jelent, mint az első lány. Nem szerelmet: még ha tényleg szeretni is fogom egyszer, biztos, hogy túl korai lenne azt mondanom, hogy több van ebben az egészben, mint az, hogy kedvelem és vonzódok hozzá. Éppen ezért ez is legalább olyan jól esik, mint az a másik, részeg csók két évvel ezelőtt.
Kissé elmosolyodok, ahogy szétválunk, és a mosoly megmarad akkor is, amikor megszólal. Csak a szemöldököm húzom össze kissé, értetlenül a mondaton, amit nem értek, de annyira szörnyen baljóslatú, mintha egy sikítószellem hangja kezdett volna utazni erre a téren át. Valahogy ez a mondat, aminek látszólag nincs értelme, többet hordoz számomra magában, mint a legtöbb eddigi dolog, amit Aurora mondott.
- Eljöhetünk ide vagy bárhová, amikor csak szeretnéd.- nem próbálok úgy csinálni, mintha nem érteném meg a baljóslatú hátterét annak, amit mondott, de úgy érzem, hogy nem tehetek többet, csak biztosíthatom, hogy én is jól érzem magam vele. Próbálok nem gondolni arra, hogy mit mondott, mit jelenthet, amit mondott, de nem sok sikerrel: számtalan lehetőséget látok mögötte. Talán beteg. Talán látta, hogy ha összeházasodunk, túl fogom élni őt. Talán valami összetettebb dolog bújik meg a háttérben. Veszek egy mély levegőt, megfogom a kezét a karfán, és elmosolyodok: bármi is az a dolog, amire utalt, nem tehetek most ezügyben semmit azon túl, hogy megpróbálom kiverni a fejemből azoknak az őseimnek az arcát, akiket elválasztottak valakitől, aki nagyon fontos volt nekik. Még ha nem is értem teljesen a szerelmet, el tudom képzelni, milyen érzés lehet így elveszíteni valakit. Még anyának is nehezére esett, pedig ő biztos, hogy nem szerette apát olyan igazán. Vajon én jobb leszek ezen a téren?
- Tetszett?- a szó, amit mosolyogva mondok, miután felkapcsolnak a fények, és legördül a stáblista, valahogy súlytalannak hat, miközben ránézek, a csók után máshogy, mint előtte. Egyre zavarosabbak az érzéseim: nem tudom, hogy hogyan kellene most éreznem a lány iránt.

Hideg érzés fog el, amikor megkapom a választ, több másodpercig csak némán bámulom a vásznon játszó színes képeket. Valahogy lázong ellene a tudatom, hogy mégis egy vagyok az önző, elkényeztetett gyermekek közül a lány szerint- és ez a tudat nem is igazán tőle idegenít el. Most, hogy egyre jobban hiszek benne, hogy tényleg látja a jövőt, és talán jobban ismer, mint én most magamat, komoly esélye van, hogy igazat mond.
Hátradőlök a székben, kissé megszorítom a karfát, és nézem a filmet, ami tudom, hogy lassan véget ér: a muglik dramaturgiájából érezhető, ha egy film készül véget érni, és amúgy is majdnem mind ugyanolyan hosszú. Valahogy furcsa belegondolni mindabba, ami az imént megtudottakból következne. Talán jelenti, hogy naivan kezeltem ezt a háborút, talán jelenti, hogy kegyetlen és érzéketlen vagyok, vagy hogy ignoráns voltam néhány kérdésben. Oldalra nézek a lányra, aki ettől függetlenül úgy tűnik, hogy engem nem néz le emiatt annyira, ahogy én lenéznék egy ilyen embert.
- Neked számít a tudat, hogy valakinek szüksége van rád?- nem vádló, nem mentséget kereső a hangom, amikor a lányra nézek, pedig a kérdés maga valahogy offenzívnek hangzik. Egyszerűen csak soha nem jöttem rá, hogy ez a tulajdonság ennyire fontos lenne nekem: mindig úgy gondoltam, hogy a népszerűség üldözése ostobaság, és csak az számít, hogy azok, akik tényleg közel vannak hozzád, közel is maradjanak.
Kissé ijedten a lány után kapok, amikor megbotlik, de nem érem el, mielőtt elesne. Néhány másodpercig dermedten nézem, ahogy remeg, azután letérdelek mellé, átkarolom a vállát, egy pillanatra megérintem fedetlen lábát, ahogy ügyetlenül talpra segítem, közben elhárítva az udvariasan érdeklődő kérdéseket az egészsége felől. Csak akkor nyugszom meg kicsit, amikor rájövök, hogy nem sír, hanem nevet, de megmarad a furcsa érzés árnyéka.
Ránézek a lányra, aki az imént megcsókolt, hosszan nézem, szinte alig hallom a kérdését, miközben megrohannak a vegyes érzések. Gyönyörű most, még ha kicsit kislányosan is, de fontosabb a tudat: ha tényleg igaz, amit mond, amit egyre valószínűbbnek tartok, akkor egy napon szeretni fogom őt. Talán jó, megnyugtató ez a tudat, de ez a korai bizonyosság mégis olyan, mintha elloptak volna valamit tőlem, mintha nem lenne természetes ez az egész. Nem akarom ellökni még így sem magamtól, hogy azok az érzések még nem léteznek, de a tudatom egy része folyamatosan, felháborodottan tiltakozik ellene így is.
- Igen, utazhatunk.- elmosolyodok, félig udvariasan, félig őszintén, azután megfogom a kezét, és elindulok vele kifelé. Most, a csók után eltűnik az udvarias távolságtartás, a belekarolás helyett jön a kézen fogás, ami után olyan a sétánk, amilyen az első randevún lehet. Vagy olyan, mintha most vezetném végig a forróvizes forrás közepén megbújó szigetig. Vagy olyan, mintha az otthonom- otthonunk- kertjén sétálnánk át egymást támogatva évtizedekkel a hátunk mögött. Valahogy minden benne van a kezében.
- Nem kell még visszamennünk. De szívesen veled töltöm az időmet az iskolában, és amikor végeztünk, akkor jövünk el ide, amikor csak szeretnéd.- rámosolygok, mert tényleg érzem, hogy most és itt jól érzi magát, de valahogy mégis szomorúnak tűnik. Még most is ott van a levegőben az a baljós megjegyzés, amit tett korábban, ami miatt úgy érzem, hogy nem kéne elengednem egy pillanatra sem.

Végig a lányon tartom a szemem, miközben hallgatom a válaszát. Még ha nem is kérdeztem rá konkrétan, ha nem is ismerem a hátterét, egyre inkább úgy sejtem, hogy az ő családjuk meglehetősen diszfunkcionálisan működik. Hallottam pletykákat arról, hogy miket tett a bátyja anélkül, hogy meg kellett volna tennie, úgyhogy az biztos, hogy Mr. Selwyn nem tud túlzottan jól gyereket nevelni. Furcsa, hogy még szeretni sem tudta a gyerekeit, vagy legalábbis nem volt képes éreztetni ezt velük.
- Igen, az tényleg fontosabb.- halványan rámosolygok, azután visszafordulok, és nézem tovább azt, ami maradt a filmből. Pár másodperc múlva egy hirtelen késztetés fog el: megfogom a lány kezét, rajtahagyom a sajátomat. Úgy érzem, mintha nem is húst és csontokat tartanék a kezemben, kicsit olyan, mintha a lány fényből lenne: törékenynek érzem a közelségét, mintha csak úgy elszállna, ha szétnyitnám az ujjaim. Ez az egész helyzet eleve álomszerű hozzá, hogy elhiggyem: csak egy álomban vagyok.

Elengedem a combját, miután felhúztam, de az érintés így is hatást gyakorol rám- a csók utáni pír visszatér, de nem látszik jól most annyira a sötétben. Újra megfogom a kezét, kicsit kinyitom a szám, hogy válaszoljak neki, azután inkább csak bólintok. Nem tudom, hogy miről beszél, mégis... olyan, mintha egy pillanatra megérintette volna egy napsugár a szemhéjam, és láttam volna valamit, ami talán nem is volt ott. Kicsit elmosolyodok az érzésre...
Nem engedem el a kezét sem akkor, amikor keresztül vágunk a mozin és a forgalmas utcán, sem akkor, amikor megveszem a négy jegyet: kettőt oda, kettőt vissza. A mozgólépcsőn sem engedem el, csak fogom a korlátot, vigyázok, hogy elkapjam, ha megint elesne, és nézem az arcát, ahogy alászállunk. Nem tudom, hogy miért akart annyira utazni itt, miért pont ezt akarta látni, de megértem: a muglivilág harmadikban engem is elvarázsolt egy-egy pillanatra, amikor először jártam órákra. Még most is meg tud lepni. Amikor a lépcső végére érünk, át is karolom kissé a derekát, hogy lesegítsem őt az utolsó néhány lépcsőfokon, ami számomra is trükkös szokott lenni.
- Melyik irányba szeretnél menni?- tudom a megálló nevét, de természetesen nem ismerek szinte semmit azokból a helyekből, ahová ezzel eljuthatnánk. Azt hiszem, hogy az egyik állomás ott van az Abszol út bejáratához közel, de persze nem megyünk oda- bajba kerülnénk, ha valaki rájönne, hogy két Roxfortos diák ott sétálgat az iskola alatt, még ha már nem is lesz sok idő, hogy azok vagyunk.
Végigsimítok a kézfején a hüvelykujjammal, másodpercekre az arcán felejtem a szemem, talán el is vétem a válaszát: valami vonz hozzá, ami nem tudom, hogy inkább vágy, esetleg már valami komolyabb, apró csíra. Máskor ellenállok minden ilyen érzelemnek, késztetésnek, ami elhamarkodott dolgokra sarkallhatna- most csak előre hajolok és megcsókolom, még ha röviden és kissé tétován is.

Szabad kezemmel lesimítom a hajam, amit bizonyára felkavart a szél, és ahogy megyünk, a szemem sarkából a lányra nézek; hiába fogom a kezét, mégsem vagyok benne biztos néha, hogy tényleg itt vagyunk. Amikor ma felkeltem a Roxfortban, nem terveztem ezt meg ennyire, főleg nem gondoltam, hogy ilyen sajátos lesz ez a valami közöttünk.
- Szeretem.- halkan válaszolok csak, és az összes önuralmamra szükség van, hogy a kis mosolyon kívül ne üljön ki más az arcomra: semmi a zavaromból. Hazudhattam volna, válaszolhattam volna udvariasan, de valahogy úgy érzem, hogy Aurorával az őszinteség a legjobb járható út. Amúgy sem hiszem, hogy megsértődne rajta, ha tudná, hogy vonzónak találom őt.
Emlékszem az első alkalomra, amikor csókolóztam: nem tudom, hogy a klubhelyiségben tartott parti után, ami két éve volt, melyikük jött fel velem a szobámba. Túl részeg voltam, túl sötét volt, és aznap kivételesen többükkel is beszéltem: csak azt tudom, hogy kicsit félénken csókolt, de magához szorított, az íze pedig édes volt. Az a csók azért jelentett sokat, mert új volt, mert érdekes volt; Aurora, még ha nem is érzem úgy, hogy beleszeretnék, el tudja velem felejtetni a környezetem még egy ilyen forgalmas, zajos és büdös helyen is.
Nem is igazán érzékelem az időt, ami csak akkor kezd el újra pörögni, amikor megragadja a tarkóm, és kinyitjuk a szemünk, hogy egymásra nézzünk. Most már biztosan kivörösödtem, ahogyan ő is kissé pirospozsgássá vált; az arc fehér tengerén pedig ott van a szeme, amit csak elhalványodó fodrozódásként látok a közelség miatt. Hallom a metrót, de most nem érdekel: csak magamhoz ölelem őt a derekánál fogva, a másik kezemmel pedig a nyaka hátulját támasztom meg finoman. Lehunyom a szemem, hogy elvesszek teljesen ebben az érzésben; ebből szakít ki az a vérfagyasztó sikoly, amit kiáltások követnek.
Inkább meglepetten, mint ijedten pillantok a vérfoltokra, melyek közül egy elérte Aurora cipőjét is. Nem törődök a kiabálással, hogy ki kiabál orvosért meg segítségért, mert egyértelmű, hogy bárki is ennek a vérnek a tulajdonosa, már menthetetlen. Láttam már halált, én magam is öltem, de egyik sem volt ilyen értelmetlen: egyetlen rossz lépés az életébe került ennek a muglinak. Csak ekkor érzem meg a nedvességet a nadrágom szárán: undorral tölt el a tudat, ahogy lassan átissza magát a ruhámon.
Nem válaszolok Aurorának, de ezúttal nem tudok uralkodni az arcomra kiülő ijedtségnek: nem is az rémít meg, hogy talán ezt is látta előre, mégsem tett semmit, mert talán nem tehetett. Inkább az az ijesztő, hogy belegondolva tényleg ennyin múlik: apám egy szerencsétlen szót mondott a rossz embernek, és a Halál rögtön a nyomába szegődött. Nekem sem lenne több lehetőségem, mint neki. Ahogy Aurora is belehalhatott volna abba, ha megbotlom, és belököm őt abba a sötét lyukba. Átkarolom a derekát, és határozottan vezetni kezdem kifelé, mielőtt bárki itt tartana minket szemtanúnak ezen a gyászos helyen: most még törékenyebbnek érzem a lányt.
A mozgólépcsőhöz vezetem őt, ahol belekapaszkodok a korlátba, előrelépek, és hagyom, hogy az felrepítsen minket a fény felé. Közben végig az arcát nézem, nem törődök a mellettünk elfutó emberekkel: nem szólok hozzá, de kérdőn, vágyakozón nézek rá. Kérdőn, mert tudni akarom, hogy mit akart nekem pontosan mutatni. Vágyakozón, mert annak ellenére, ami történt, és ami hideggé változtatott mindent, a hófehér arc közepén megülő rózsaszín ajkak melegnek tűnnek. Most, hogy láttam, milyen törékeny, igyekszem minél jobban figyelni az arcára: azt hiszem, hogy ha most kéne összeállítanom három percnyi emlékben, hogy mit hagyok az elkövetkező évezredekre, ez az arc közöttük lenne, minden más érzékemmel és érzelmemmel együtt.

Próbálok annyira jelentéktelennek, annyira ijedtnek tűnni, amennyire csak lehet, hogy eltereljem a kíváncsi tekinteteket. Megborzongok a vér érintésétől, a szemem is sokszor lekúszik a lány arcáról a cipője orrán lévő vérfoltra. Lehettem volna én. Lehetett volna ő. Hirtelen rájövök, hogy fázok.
Csendben hallgatom Aurora dalát, ami nem ismerős, de van benne valami szomorú és vészjósló. Talán az arckifejezései között látok megbújni valamit, talán a nap eseményei járulnak hozzá, hogy ez a lány ennyire szomorúnak tűnik most. Természetesen ez valamennyire átragad rám is.
- Mi elől nem menekülhetsz?- halkan teszem fel a kérdést, miközben a felfelé vezetem a lányt. Már most is olyan ez a nap, mint egy emlék, ami örökre megváltoztatott, még ha valamiért végül nem is házasodnánk össze. Biztos azt mondanám az öcsémnek, hogy ne ezt a lányt válassza, ha beszélne nekem róla; így valahogy úgy érzem, hogy nincs baj ezzel a házassággal.
Hosszú másodpercekig, talán fél percig is némán gondolkozom azon, amit mondhatott: mire gondolhatott vajon azzal, amit mondott? Talán arra, hogy már megvan, amire vágyom? Vagy valami egészen más, távolabbi dologra? Hiába láttam bele annyi elmébe, annyi életbe, annyi emlékbe, nem értem Aurora mondandójának jelentős részét. Majd talán ha házasok leszünk, megértem. Lehet, hogy csak egy kis idő kell hozzá. Azt nem akarom hinni, hogy soha nem fogom érteni, mit akar mondani ezekkel a dolgokkal.
- Én értékelem, amim van.- nem tudok jobb választ kitalálni, miközben rövid körülpillantás után eltűnünk a sikátorban, amiből jöttünk, de őszintén adom ezt a választ, és részben már kiterjesztem rá is: ha ő még nem is tartozik hozzám, ezt a napot biztos, hogy értékelni tudom. Hosszú ideje a legkülönlegesebb embert ismertem meg benne, úgyhogy most, hogy ott állunk a beugróban, ahonnan elmehetünk, és felidézem a roxmortsi sikátort, úgy érzem, hogy még a metróban történtek után sem akarom befejezni ezt a napot.
Finoman átkarolom a derekát, közelebb húzom, és megcsókolom újra: ezúttal rövidebben, úgy, hogy az sok szempontból inkább csak egy apró érintés, mintsem valódi csók. Nem húzom sokáig, nem szenvedélyes, mint a metróban váltott csók, de mégis úgy érzem, hogy rengeteg meghittség gyűlt össze benne. Kicsit elmosolyodok, mielőtt hátralépek, megfogom a kezét, és felkészülök a hoppanálásra.


- Nemsokára eljöhetünk újra.