El se kellett volna hoznom, sok szülőhöz hasonlóan nekem is kézen kellett volna fognom, és hazarángatnom, amíg még nem késő. Az emberek pánikba estek. Nyolc éve járok már ki a King’s Crossra de még soha, az elmúlt években sem, volt ekkora a fejetlenség. A pánik, ami kiült az arcokra, a sok értetlenkedő kérdés, amivel a kalauzt és engem elárasztottak. Mintha csak elfelejtették volna, hogy az átkozott Vérfarkas Nyilvántartó irodában dolgozom és ha valakinek, hát nekem biztos nincsenek információim. Az ég szerelmére, én is csak egy aggódó anya vagyok a sok közül, még akkor is, ha semmiféle érzelem nem ül ki az arcomra. Mégis gondolkodás nélkül fogadtam el a Minisztérium ajánlatát és beültem George meg még egy veres hajú anyuka és három porontya mellé a kocsiba, de az út nem volt megfelelő arra, hogy akár egy értelmes szót is váltsak a lányommal. Csak hallgattam az eszementnél eszementebb teóriákat a felrobbantott hidakról, s hogy egész biztos a halálfalók állnak a dolog mögött. De én csak a szememet forgattam szkeptikusan. - Ostobaság bármiféle elhamarkodott következtetést levonni, amíg nem tudjuk a hivatalos szervek álláspontját – zártam rövidre a beszélgetést, amikor a kocsiban minden kíváncsi tekintet felém fordult. Arra viszont már indulatosabban reagáltam, amikor az egészbe bele akarták keverni a vérfarkasokat. De most komolyan, ki hallott már olyat, hogy a vérfarkasok nekiállnak hidakat robbantgatni? Látványosan fellélegzek, mikor végre kiszállunk a kocsiból, de még akkor sem vagyok képes értelmes mondatokat összehozni. Nekidőlök a motorháztetőnek, rágyújtok, és a kieregetett füstfelhőn keresztül nézem az alkonyba borult, robosztus kastélyt. Sokkal nagyobb, mint ahogy azt valaha is képzeltem. Kingsley, Gerge és Seymour meséiből. Nem is tudom, olyan biztonságosnak tűnik, de ha valóban az volna, tavalyelőtt nem törtek volna be a halálfalók. Hátam mögött hallom a vörös nő zokogását, talán nem kellett volna idejönni, vagy tudja a fene. Csak meg kellett volna kérdeznem Seymourt. Nevelési kérdésekben mindig hozzá fordulok, hiszen nem csak a gyerekeket, hanem engem is felnevelt. Tudja, hogy mit kell tenni. De minden olyan gyorsan történt. Minden olyan átkozottul gyorsan. Most először, mióta kiszálltunk, a tekintetemet a lányom felé fordítom. - Tudod, nem kell oda bemenned, ha nem akarsz. Hazamegyünk, és apád majd tudni fogja a megoldást. A Roxfortnak most már remek ajánlatai vannak távoktatásra is.
Úgy kapaszkodom a kocsimba, mintha muszáj lenne. Talán az is, szerintem ez a sok rohangáló őrült simán magával sodorhatná, vagy lenyúlhatná a bőröndömet – jó, mondjuk ettől konkrétan nem félek, de azért, még ha egyébként sem félnék, a gyenge tömeghisztériára hajazó hangulattól akkor is az égnek akarna meredezni minden pihen a tarkómon, és azon gondolkodom, hogy ha anya nem jött volna ki velem, most mi a bánatot csinálnék…? Szeretném azt gondolni, hogy valahogy csak megoldanám, és valahogy csak megoldanák, ha Dumbledore-on múlik, még ma az iskolában lesz minden diák, aki ott akar lenni, tudom, de azért mégis csak jobb így. Nyilván nem reklámozom, hogy így gondolom, de azért így gondolom, megnyugtató a döntéseket anyára hárítani, aki most is, mint mindig, olyan mint maga a megtestesült higgadtság, amit mindig próbálok utána csinálni, de ritkán sikerül, amitől aztán persze csak még kevésbé szoktam higgadt lenni. De a kisujjamat sem kell megemelnem, és máris egy minisztériumi kocsiban nyomorgunk A Vörösökkel – igen, én csak így – és más körülmények között ez lehetne egy elég menő út Roxmortsba, most nyilván nem az. Nincs vitatkozás a rádiónál, nincs sztorizás, nincsen semmi, legalábbis részünkről, semmi, csak a tipikus, okosságot sugalló Shacklebolt csend, még akkor is, amikor csak hülyeségeket hallunk magunk körül. Főleg akkor. Anya azért egyet, ötöt odaszúr, én meg hallgatok. Próbálok nem tudomást venni a gyomromban tekergő idegről, egy ízben, amikor odajut a társalgás, hogy már név szerint felemlegetjük a Halálfalókat, rágni kezdem a körmömet, és bár anya eddig szerintem rám sem nézett, rögtön az az érzésem támad, hogy most figyel, úgyhogy gyorsan abba is hagyom. Nem tudom, hogy érzem magam, hogy őszinte legyek. Sosem fordult még elő ilyesmi, amióta a Roxfortba járok legalábbis nem, hogy ilyen akadályokba ütközzön a tanévet megkezdeni akaró diákság. Az egész kicsit céltalannak, értelmetlennek tűnik, mintha semmi egyéb célja nem lett volna, mint káoszt okozni. Ez önmagában érthetetlen, és rémítő gondolat számomra, de azért rettegéssel karöltve motoszkál bennem, hogy talán többről is szó van. Anyával együtt fellélegzek, szó szerint nagyot harapok a levegőből, amikor kiszállhatunk a kocsiból, és nem indulok a csomagomért, mert az enyém az alján van úgyis, meg indul helyettünk a sofőr. Követem anya tekintetét a kastélyig, bámulom én is, épp csak nem dőlök a motorháztetőnek, és nem gyújtok rá. Értetlenül hagyom, hogy a néma kérdés előbb kiüljön az arcomra, semhogy ténylegesen feltenném - Nem akarod, hogy visszamenjek?
Slukkolok egyet a cigarettámból, míg várom George válaszát, mert igen, tőle várom most a megoldást, mert hogyan is tudnék én dönteni helyette? Seymourral volt egy egyeszségünk, hogy nem nyomorítjuk a gyermekeinket, és csak a legfontosabb dolgokban lépünk fel erélyesen. Hagyjuk, hogy meghozzák a maguk döntéseiket, ha kell hibázzanak, mert csak abból tanulnak igazán, és én ehhez mindig nagyon jól igazodtam. Sosem gondoltam volna, főleg nem, amikor egy egész éjszkás fárasztó műszak után végül délben kikeltem az ágyból, hogy pár óra múlva mindez a káosz a nyakunkba szakad, és én itt állok majd a Roxfort bejáratától alig pár méterre. Csakhogy George most felém tekint, komoly, higgadt arccal, pedig tudom, hogy csak álca az egész és a fegyelmezett arcvonások mögött egy ijedt kislány várakozik. Az én útmutatásomra. Nagyot sóhajtok, a füst felszabadul a tüdőmből. Tudom, hogy nem kellene előtte dohányoznom, Seymour dorgáló tekintetét érzem a hátamon, és késztetést érzek, hogy megfeleljek, úgyhog eldobom végül a cigarettát és elnymom a sárban. - Azt akarom, hogy biztonságban légy – szólalok meg végül, és tudom, hogy valamit mondanom kéne, de nem jönnek a szavak. Bármit is mondok, annak visszafordíthatatlan kövtkezményei lesznek. – Próbáltam patrónust küldeni az apádnak, de biztosan óriási a fejetlenség most a Minisztériumban – teszem hozá mintegy magyarázatként, aztán ellököm magam a kocsi oldalától és kezemet George vállára teszem, úgy nézek a szemébe. – De tudom, mennyire bízik az igazatóban, ha kell az életélt is feltenné rá. És őszintén szólva, most talán London sokkal kevésbé biztonságosabb, mint ez a Kastély. Elvégre felrobbantotték a hidakat, mert az iskolát képtelenek voltak megközelíteni – azon kapom magam, hogy hangosan gondolkozok, mindent lépésről lépésre megfontolva, latolgatva az esélyeket. – De tudnod kell, talán neked a legjobban, hogy odabent, a falak között is ott vannak. Mindent megtesznek majd, hogy provokáljanak, hogy megfélemlítsenek. De neked nem szabad hagynod magad. Figyelsz rám, George? – biztosnak kell lennem, hogy nem falrahányt borsók a szavaim, és hogy a szülői kontroll még egyelőre az én kezemben van. Hogy felelős vagyok ezért a lányért itt, aki ugyanolyan tanácstalan és elveszett, min én. – Meg kell ígérned, hogy kerülöd a bajt. Tudom, hogy nehezedre esik, de most a tét komolyabb, mint bármikor.
Megvárom, amíg mond valamit. Akármit. Bizseregnek az ujjbegyeim, dobol a fülemben a saját zsizsegő vérem, de azért kivárom, még ha nehezemre is esik. Mert nálunk minden tetves döntéshozatal olyan, mint egy sajátos dinamikájú háború. Ha például mindkét szülőm ott ül velem szemben, könnyen lehet, hogy előbb-utóbb ordítozni kezdek, aztán végül kurvára rájövök, hogy nem is velük harcolok, hanem saját magammal. Ha mondjuk Kinsgley-ről van szó, váltakozva nyerjük a hódító hadjáratokat. Ha csak apa van ott, akkor aprónak érzem magam, és hülyének, és talán el sem indulok sehova, semmiért. És ha anya van ott…? Hát, akkor attól függ, miről van szó. Nyilván arra gondol, hogy apa bár itt lenne. Mert apa mellett ő is kicsinek érzi magát, és akkor csak feldobhatjuk a kezünket a magasba, hogy nosza, oldja meg ő, de míg neki nem, addig nekem állandóan emlékeztetnem kell magamat arra, hogy de én nem így akarok játszani. Anyának jól áll. Nem értem, sosem értettem, hogy csinálja, de jól áll neki, én viszont más vagyok. Pedig gyűlölöm, amikor ezt csinálja. Bizonyára van véleménye neki is, bizonyára akar valamit ő is, bizonyára képes arra, hogy apám nélkül döntéseket hozzon, és én sosem tudom eldönteni, hogy tényleg csak nem mer, vagy igazából nem is akar, és egy pillanatra dühös leszek rá, de aztán persze ez mindig könnyen jön, és könnyen megy, mint az én haragom sokszor, és csak piszkálni kezdem az eldobott cigarettáját a sárban, és kényszerítem magam, hogy ne nézzek fel az iskola világító ablakaira. Meg arra, hogy ne azon gondolkodjak, anya volt-e már itt egyáltalán, nézett-e fel a kastélyra úgy, ahogy én sokszor, és érezte-e azt, hogy milyen jó lenne egy olyan helyre tartozni, ami mindig tárt karokkal vár. Attól félek, már meg is van a válaszom, pedig nem lenne sokkal egyszerűbb feladni…? A vállamra teszi a kezét, én pedig engedelmesen felnézek rá, kicsit hunyorogva, pedig köd van, én mégis arra gondolok, hogy nem tudok a jövőbe látni. Nem csak nem tudok, de nem tudom igazán elképzelni sem, vajon most mi jön. Nem úgy, hogy én itt maradok, ő pedig hazamegy. Hanem úgy… egyáltalán. Mi lesz velünk mind? - Tudom, anya – szisszen belőlem a levegő, tudom, tudom, a fenébe is, hát hogyne tudnám? Néha szeretnék sokkal hülyébb lenni, mint ami vagyok – hogy ha már a jövőt nem látom, bár ne látnám ilyen tisztán a jelent sem - Figyelek. Félek, de nem rettegek tőlük. Nem attól félek, mi lesz velem, mások valahogy mindig jobban aggasztanak, de még csak nem is másokat féltek, inkább a világot féltem, a lángoktól, a rossztól, attól, hogy egyszerűen minden csak lecsúszhat a lejtőn, és belesüllyed valamibe, amiből az emberiségnek szerintem már rég ki kellett volna nőnie… de hogy képes leszek-e ezt szó nélkül hagyni? A nyelvemre harapok, zsigerileg ellenkezni akarok, mert nem fogok hazudni, ritkán hazudok neki, inkább csak nem mondok el dolgokat, de erre most mit mondhatnék? - Megpróbálom – mert megígérni… ezt nem tudom.
[/i]
A hozzászólást George Shacklebolt összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 25 Nov. - 18:16-kor.
Látom rajta, hogy kényszerítenie kell magát, hogy ne nézzen fel a kastélyra, mintha ezzel akarná elejét venni, hogy befojásolja a döntésben. Míg a válaszát várom, így én nézek fel helyette, a kivilágított ablakokra, a hívogató atmoszférája engem is a hatalmába kerít, és őszintén szólva, elönt az irigység. Sosem tudtam ilyen rajongással nézni az Ilvermornyra. Az a szűk négy év, amíg odajártam, nem vált a szívem csücskévé. Sőt, a maga módján barátságtalan egy hely volt. Persze akkoriban a vezetőség nagyon büszke volt magára, hogy a magnixekkel ellentétben, a társadalmi egyenlőség jegyében, kvótákat szabtak ki a feketéknek, így kerültem én is oda, pedig nem mondanám, hogy valami különleges tehetség lettem volna. De ezzel a döntésükkel éppen hogy a szegregációt erősítették, képtelenség volt beilleszkedni, az Ilvermorny társadalom perifériájára kerülve meg olyan végtelenül egyszerű volt lemorzsolódni. Alig páran végezték el közülünk az iskolát. Meg aztán a közbiztonságról nem is beszéltem, a négy év alatt összesen hat haláleset történt az iskolán belül, amelyeket persze egytől-egyig eltussoltak. Ezért is gondolok vissza olyan keserű szájízzel, ezért vagyok irigy Seymourra és a gyermekeimre, akiknek pofon egyszerű volt otthonra találni a Roxfortban. Főleg Kingsleynek, de valójában Georgért sem kellett igazán aggódnom, egészen mostanáig. S most bármit megadnék, ha Kingsley még mindig roxfortos lenne, hogy legalább szemmel tartsa. Csak akkor pillantok a lányomra újra, amikor végre megszólal. Most minden rendben. Meg kéne nyugodnom, nem? Azt mondja, megpróbálom. És én pontosan tisztában vagyok azzal, hogy a megpróbálom és a kerülöm a bajt között ég és fold a különbség. Jól tudom, mert ez a Shackleboltok dimplomatikus álláspontja, ha éppen válaszút elé vagy krízishelyzetbe érkezünk. Inkább a tekintetéből próbálok olvasni így, mint a szavaiból és ilyenkor áldom azokat az anyai ösztönöket, mert csak így lehetek biztos benne, hogy felméri a helyzetet. Tudom, vagy legalábbis remélem, hogy Seymour is egyetértene ezzel a döntéssel, amit meghoztunk. Kifújom a levegőt. - Tehát akkor miben is egyeztünk? Visszamehetsz a kastélyba, de kerülöd a bajt. Mindent kétszer, de ha kell, háromszor gondolsz meg. Renszeresen tájékoztratsz levélben, mindenről. Nem csak a furcsaságokról. Meg kell értened, hogy nem azt várom el, hogy az iskolatársaiddal szemben spicliskedj, de ez most nagyon fontos – tartok egy szusszanásnyi szünetet, csak hogy meggyőződjek róla, hogy nem vittem túlzásba, de most képtelen vagyok felmérni a helyzetet. – Szeretném, ha megértenéd, hogy mennyire fontos ez. Mintha azzal, hogy sokszor nyomatékosítom, mennyire fontos ez, legitimmé tenném az egészet.
Tényleg? Tényleg olyan fontos? Elhúzom a számat, ahogy ezen gondolkodom az egész egyszerre tűnik felfoghatatlanul súlyosnak, de valahol súlytalannak is, mert ez még mindig a Roxfort, ez még mindig „csak” egy iskola, és nem fog itt semmi eldőlni. Nem azt mondom, hogy ne történhetnének itt dolgok, jók, vagy rosszak, hogy ne lehetnénk egyfajta tényező, egy sakkjátszmában, de nekünk, diákoknak voltaképpen nincs jogunk játszani ebben a meccsben, mi csak ülünk, és nézzük, és ez az, amitől egyszer csak be fogok csavarodni szerintem. Ettől a tétlenségtől, ettől a ténytől, hogy nincs a kezemben semmi, semmilyen eszköz, amivel igazán tehetnék valamit, amitől számítana, mit gondolok, mert bár sokan tesznek úgy, mintha kíváncsiak lennének a véleményünkre, igazából nem foglalkoznak velünk túl sokat. Így elég nehéz igazán komolyan venni ezt az egészet. Valahol persze komolyan veszem, mert elfogadom mindazt, ami történik, látni vélem a felhúzott erővonalakat, ismerem az álláspontokat, érzékelem, hogy mi, különösen mi, milyen fonák helyzetben vagyunk, ahonnan leeshetünk egyik vagy másik irányba, és bárhova is esünk, annak lesznek következményei. De mindez valószínűleg nem miattam fog megtörténni. Van bennem valami ingerültség. Nem igazán anyám irányába, de hát csak ő van itt, hogy ezt esetleg érzékelje, mindazok, akik irányába igazán dühös, igazán ellenséges, igazán szkeptikus vagyok, azok a sötétségbe rejtőznek, csuklyák mögé, kutyák, utolsó rohadék, gyáva kutyák, és… áh. Hagyjuk is. - Anya, nem kell ennyire aggódnod – és ezt még komolyan is gondolom, tudom persze, hogy ez falra hányt borsó, ugyanakkor hiszem azt is, hogy kettőnk közül nekem kellene inkább aggódnom érte. Érte, és apáért, mert ők a nagyok között játszanak, velük bármi történhet, én meg itt leszek, a négy fal között, és talán nem is fogok tudni róla, csak amikor már túl késő. De hogy is mondhatnám ezt el neki? - Ez még mindig a Roxfort. A legtöbb tanár vigyáz ránk, és… hát, ez még mindig „csak” egy iskola, kétszer betörni ide bárki hülye lenne. Nem számítunk – legalábbis, nem eléggé, és szeretném, ha ezt nem keserűen mondanám, de nem sikerül.
Ha kaptam volna egy knútot, mindahányszor aprónak és jelentéktelennek éreztem magam az engem körül vevő férfiak mellett, legyen szó Seymourról, Crowleyról, az apámról vagy akár Nikolairól – aki még csak nem is veszi magát férfi számba – nos, biztos kacsalábon forgó palotára válthattam volna már. És kezdetben talán még elhittem, hogy tényleg apró és jelentéktelen vagyok, hogy a nagy sakkjátszmában még csak esélyem sincs lépni. Én szerencsétlen paraszt, már azelőtt kiütnek, hogy egyáltalán eldönthetném, előre akarok-e lépni vagy oldalra. És hosszú évek kemény munkája, keserű, de valahol elégtételt hozó tapasztalata megtanított, hogy még csak köszönőviszonyban sem lehetek a félrerúgott paraszttal, hanem a királynő voltam mindvégig, csak hagytam, hogy a saját félelmeim és kicsinyes érzéseim diktáljanak. Szeretném, ha George hamar rájönne, hogy mennyit számít, hogy ő is királynő, és hogy ez az egész iskola nem hogy nem számít, de a legfontosabb stratégiai pont, átkozott alfája az egész történetnek. Ezen állhat vagy bukik minden. Voldemort soha nem lett volna képes összetoborozni a seregét, ha nincs az a sok frusztrált, megalomán kamasz, akik bizonyítani akarnak, akik társadalmi nyomás hatására olyan könnyen mozgathatók, mint dróton rángatott kis marionette bábuk és tulajdonképpen még az aurorok is az ilyen forrófejű, tüzes kamaszokból kapják az utánpótlást. De George nem érti, nem hiszi el, és ezt látva kínosan nevetek fel, aztán a fejemet ingatom és úgy nézek rá, csillogó szemmekkel, mintha csakugyan valami különösen mulatságos viccekkel szórakoztatna. - Már hogyne számítanátok – valahogy szükségét érzem, hogy közelebb hajoljak hozzá, hogy az ujjaimmal megmarkoljam a vállát, jó szorosan. – Alábecsülöd persze a poziciótokat, de az ő szemében a Roxfort egy kiapadhatatlan forrás, mindig lesznek követők, mindig lesznek fiatalok, akik hevesek és könnyen fegyverré alakíthatók. De nehogy azt hidd, hogy csak Ő gondolkozik így. A sötét oldalt egyszerű elítélni, a világossal meg szimpatizálni, de semmi sem fekete fehér. Ugyanolyan kegyetlen, ugyanolyan szélsőséges lehet a híres védelmező oldal is – nem igazán mesélek a gyermekeimnek a Minisztériumban látottakról és hallottakról, nem akarom sem Seymour tekintélyét aláásni, sem fölösleges paranoiát kelteni bennük, de láttam már jó pár példát az aurorok abszurd ámokfutására. Magukkal szemben nagyon elnézőek, de közben a nagyobb jó érdekében a saját anyjukat is vérpadra küldenék. - Valóban hülye lenne bárki is újra betörni, de nem is erről beszélek. Ami igazán veszélyes, az a színfalak mögött történik. Ártatlan csevely az ötórai tea mellett, agytágító diákszakkör, tudom is én, mi formájában. Sokszor a szavak sokkal veszélyesebbek, mintha állandóan kivont pálcával járnának – nem tudom, hogy még mennyit kell beszélnem ahhoz, hogy egy kis hitelt vagy komoly figyelmet csikarjak ki magamnak, de most hirtelen elharapom a mondatot és terelek. - Már hogyne aggódnék? Hiszen az anyád vagyok – ez egy jól begyakorolt frázis, talán még sohasem használtam, de hallottam már más anyáktól, akik ezzel akarták rövidre zárni a vitáikat a gyermekeikkel. Én magam olcsónak találom és tisztességtelennek, most mégis ehhez folyamodok. Habár ezt kell mondanom, hiszen ezt mondja egy anya, valójában nem csupán érte aggódom, hanem az összes gyermekért, aki most elengedi az anyja kezét vagy már rég elengedte azt.
- Héé… - egészen halkan reklamálok csak, halkan, mert hülyének érzem magam tőle, de mondjuk ki ne érezné magát hülyének, amikor a saját anyja neveti ki éppen? Még ha nem is igazán komolyan, nincs benne ellenségesség, lenézés, gúny, de azért mégis csak nevet, és hiába tudom, hogy néha én is kínomban nevetek, vagy azért, mert mást nem tudok épp tenni, sehogy sem tudom magam a helyébe képzelni, és kitalálni, ő vajon pontosan miért nevet. Szerintem semmi mulatságosat nem mondtam… Biztos megrántanám a vállamat, ha nem szorítaná meg, de így nem olyan egyszerű - Persze, tudom, hogy a szavak veszélyesek, anya – szinte tényleg van bennem valami szemrehányás, tudom, tudom, tudom, persze hogy tudom, és persze, hogy értem, miről beszél, nem vagyok hülye, hiszen ő nevelt fel, ő és apa, talán akkor sem lehettem volna hülye, ha igazán próbálkoztam volna, mert mellettük nem lehet, ez nem ilyen egyszerű. De még úgy is, hogy értem, még úgysem értek egészen egyet, mert a kettő nem ugyanaz. Nem ugyanaz itt lenni, és egyszerűen csak befolyásolhatónak lenni, mint ott járni közöttük, és súllyal bírni, veszélyt jelenteni, és ezért veszélyeztetve lenni, tűzzel játszani, és nem bokáig érő hóban, hanem olajkutak mellett… - De nem fognak megölni – nem tudom, miért így folytatom, talán csak szembe kéne néznem vele, hogy bár sok minden lehet rosszabb a halálnál, gyerekként mégis csak attól félek leginkább, hogy valamiért elveszítem őket. A kocka fordul, és most majdnem én nevetek fel. Majdnem felnevetek, mert szerintem ezt még sosem mondta, meg amúgy is, anya nem szokott azzal lezárni egy vitát, hogy „mert az anyád vagyok”, mert „én vagyok a szülő”, annak burkolt zsarnokságával, hogy ugye mindig az idősebb az okosabb, mindig a szülőnek van igaza, mert én még nem tudhatom, és a többi, de ahogy mondtam, nálunk senki sem hülye, minket sem neveltek hülyének, és a legtöbb kérdésünkre ezeknél a beszélgetést elvágó hülyeségeknél mindig okosabb, igazabb, elgondolkodtatóbb válaszokat kaptunk. Nekem nincs ilyen érvem – de azért én is félek, és én is aggódok. - Hát, én nem vagyok az anyátok. De én is aggódok. Csak nem magamért, hanem értük. És Kingsley-ért. Kingsley bár itt lenne.
Talán egy egészen cseppet elvetettem a sulykot, de nem vonom vissza a szavaimat. Szükségem van arra, hogy nevessek, legalább csak egy kicsit és tudom, hogy neki is szüksége van rá. Mert ez az egész nem arról szól, hogy lenézném vagy gúnyolódnék, csak hogy egy egészen szemernyit valahogy oldjam ezt az átkozott feszültséget. Ha lenne még időnk, meghívnám egy fagyira és elmesélném az ilvermornys élményeimet, amihez képest a Roxfort nagyon is egy biztonságos bástyának tűnhet. De nincs már annyi időnk, az alkonyba borult táj már jelzi, hogy hamarosan kezdetét veszi az évnyitó ceremónia és tudom, hogy ott kell lennie. Sokkal inkább, mint azelőtt bármikor. De azt sem akarom, hogy úgy érezze, lerázom, szóval csak finom jelzésértékűen indulok meg a kocsi csomagtartójának irányába, egyetlen pálcamozdulattal nyitom fel és gondosan végignézem a pakkokat. Már csak George holmija van bent. Nem kell amiatt aggódni, hogy összekeverem valakiével, mint Kingsley első évében tettem. - Helyes. Nem is számítottam másra, és ne hidd, hogy ostobának nézlek, csak úgy éreztem, hogy el kell ezt mondanom. Vedd úgy, mint egy utolsó ismétlést egy vizsga előtt – talán ez a lehető legszerencsétlenebb hasonlat, amivel előrukkolhattam. Pont arra van a legkevésbé szüksége, hogy az évkezdés előtt már a vizsgákra emlékeztessem. - Hidd el, van rosszabb is a halálnál – ezt nem akarom hangosan kimondani. Mellőzni akarok mindenféle drámai felhangot, de valahogy mégis kicsúszik a számon, egy fintorral megelőlegezve, ami inkább csak magamnak szól. Aztán előre hajolok, kiveszem egyenként a bőröndöket és egymás tetejére pakolom őket, szép kis toronyba. Aztán heves indulattal ragadom két kezem közé az arcát és vonom magamhoz közel. Veszélyes terep, mert érzem, mindjárt elsírom magam, pedig még sohasem sírtam előttük. Az annyira nem fair a gyerekekkel szemben. De mintha eldöntöttem volna, hogy ma élni fogok minden olyan szülői klisével, amit hosszú szülői pályafutásom során mélyen megvetettem. Nem tartom egészségesnek, hogy egy gyerek aggódjon a szüleiért, mégis meghatódok azon, amit mond. Sűrűn pislogok felé, de végül nem engedek az érzelmeknek. - Te csak koncentrálj magadra és próbáld meg elfelejteni, hogy mi történik idekint. Ha a gyermek előtt sírás nem fair, akkor ez a mondat hatványozottan igazságtalan. Hiszen éppen miattam jutottunk oda, ahol most vagyunk. Ha tizenöt éve, amikor munkát kaptam a minisztériumban, tiszteletben tartottam volna a hatáskörömet, akkor nem kellett volna folyamatosan aggódniuk miattam. Ez az aggodalom meg csak betetőződött ebben a bizonytalan világban, de legalább már nem én vagyok az okozója. Szánalmas, hogy ettől valamiféle megkönnyebbülést érzek. - Majd te is leszel anya, de biztos vagyok benne, hogy jobban fogod majd csinálni – persze nem állítom, hogy a kiváló anyapélda majd tőlem ragad át, de valahogy benne vannak a gondoskodó gének, mint Seymourban és Kingsleyben is. És éppen én érzem sokszor gyereknek magam mellettük. – Sajnálom, hogy annyi gondot okozok, és hogy sokszor úgy érzed, én vagyok a gyermek. De most más lesz minden, jó? Megígérem, hogy igyekezni fogok. Hogy hogyan az még jó kérdés. Otthagyom a minisztériumot? Főzőleckéket veszek Racheltől és kötőklubba járok majd? És minden második nap levelet írok majd a gyermekeimnek? Egy normális anya ezt csinálná, zsigerből. Nekem meg tanulnom és erőlködnöm kell. Hol itt az igazság? - Akarod, hogy bekísérjelek? Vagy az már nagyon kínos lenne?
Nem arról van szó, hogy kínos lenne, vagy valahogy rosszul alakulna ez a beszélgetés, mégsem érzem jól magam benne. Nem hiszem, hogy ez bármelyikünk hibája lenne… inkább a körülményeké, mindenre rányomja a bélyegét a sötétség, az erővonalak felhúzása, a feszültség fémes íze a levegőben, még itt is, ahol már most, ősszel is gomolyog a lélegzetvétel halványan az estében. Mindenhol ott van. Minden elharapott mondatban, minden szeretetteljes beszélgetésben, minden sóhajban, könnycseppben, kiáltásban. Ott van, és lehetetlenségnek tartom megfeledkezni róla, hiába is kér erre… Kicsikét üveges szemmel nézek rá, közelről, a két tenyere közé szorulva, nem tudom, mit mondhatnék, amivel megnyugtathatnám, mert tudom, a szavak ehhez nem elegek. Azt hiszem, bármit is mond, bármit nem mond, semmivel sem tudna engem sem meggyőzni arról, hogy ne aggódjak, ne gondoljak arra, ami az országban folyik, ne féljek, ne gondoljak a sötétségre, ne féljem egyszerre a jelent és a jövőt. Vannak dolgok, melyeket a szeretet nem tud felülírni, csak elviselhetőbbé tenni. Néha arra gondolok, az ilyen élet már eleve rosszabb a halálnál – ne értsétek félre, nem akarok meghalni. De folyton attól rettegni, hogy akár meg is halhatunk, mind, egy szemvillanás alatt, hogy holnapra itt se legyünk…? Majdnem olyan rossznak tűnik. Látok valamit anya szemében, mintha visszafogná magát, mintha nem akarna érzelmesnek (érzelgősnek?) mutatkozni, de nekem nem megy ilyen jól, gyanúsan párás a szemem, félre kell néznem, nem akarok arra gondolni, hogy leszek-e én valaha anya, és képes lennék-e nála jobban csinálni, ez most olyan távolinak, olyan lehetetlennek tűnik; legalább annyira, mint bármiért szemrehányást tenni. Máskor talán tennék, kapva-kapnék egy ilyen lehetőségen, de most semmi kedvem hozzá, most még azt is könnyebben kívánnám, hogy felőlem még pocsékabb anya is lehetne, csak üljön otthon a fenekén, és ne keverje magát hülyeségekbe. Hiába a dac, hogy ezért nem kérhetne engem semmire sem, de talán az első évem óta nem volt ilyen nehéz elválni tőle a Roxfort kapujától alig pár méterre… nem nevetséges? George Shacklebolt csak nem kapaszkodhat az anyja szoknyájába ilyen kínosan. - Igyekezni fogok én is. És végül ennyit mondok csak, pedig azt kellene mondanom, hogy butaságokat beszél, hogy büszke vagyok arra, amiért aggódnom kell miatta, hogy nem vagyok, és talán soha nem is leszek jobb nála, és mindenekelőtt azt, hogy szeretem. Meg talán azt, hogy dehogynem, bekísérhet. De az mind olyan lenne, mintha nagyon hosszú időre akarnék elköszönni tőle, amire nem vagyok hajlandó… ránézek a bőröndjeim kupacára, itt már varázsolhatok, elbírok velük egyedül is, és csak óvatos lassúsággal megrázom a fejem - Egyedül is menni fog – mindig, minden megy egyedül. De azért néha jobb nem egyedül. Elindulok, pálcát húzok, már majdnem kimondom a varázsszót, de aztán mégis megfordulok. Megfordulok, és hirtelen mozdulattal megölelem, megszorítom, hozzábújok, ahogy a kisgyerekek, és halkan, nagyon halkan, buta motyogással szólalok csak meg - Kérlek, vigyázz magadra. Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon…
Kezdőlap
