I solemnly swear I am up to no good C’est la vie | » » Kedd 27 Jún. - 22:22 | | Gertrude Knotley How high will the sycamore grow? If you cut it down, then you'll never know. Becenév: Gerda Kor: 21 Származás: szeplőtlen tiszta Lojalitás: Knotley Képesség: villámhárító Csoport: mágiahasználó Play by: Daria Sidorchuk Karakter típus: keresett Apám tenyere erős, szorítása biztos, ujjai hosszúak, hidegek. Sehol egy bőrkeményedés, sehol egy vágás. Körmei gondosan vágva, körömágya ápolt. Kísérleteihez sárkánybőr-kesztyűt húz. Borsódzik a hátam, valahányszor tenyerét a vállamra fekteti, finoman nyomást gyakorolva a kulcscsontomra. Az övé vagyok – vér a véréből, elrendelve. Kevesebb, mint a nővéreim. De tökéletesen alkalmas a szerepre, amit nekem szánt. Anyám tenyere meleg, tejfehér. Gyakorta síkos az izzadtságtól, ami hol izgalmában, hol félelmében kiütközik a bőrén. Kislányként olykor láttam, amint a körmét tépkedi, de sosem rágta. Nem szerettem, mikor hagyta hosszúra nőni, és szúrt – olyankor szinte kapaszkodott belém, körmei fehér nyomot hagytak a kézfejemen. Igazgyöngyökből és rózsakvarcból készült karperecet visel mindmáig – nincs nála tisztább, szebb, melankolikusabb asszony a földön. Ada szinte sosem érint meg. Hosszú, porcelánszín ujjainak legfelső ujjpercén élet és halál fut össze. Régen, amikor még több időt töltöttünk együtt, sírva rohantam hozzá, ő pedig hajamat bonyolult fonatokba rendezve, fésülgetve nyugtatott meg. Beszélt hozzám. Ma mégis úgy érzem, szakadék tátong köztünk. Hiába nyújtózom utána. Érintésére, ahogy bátorítóan, óvatosan megsimította a kézfejem, ne sírj, Gerda, majd rendbe hozom, nem emlékszem többé. Fiatalabb nővérem tenyere durva a munkától, bőre cserzett a napon, körmei mindig koszosak, hiába sikálta őket egykor, vacsora előtt akár fél órán keresztül. Bőre magába itta a kaland, a termőföld, a víz illatát. Később ő elszökött a felhőkkel, hogy lássa a lemenő nap fényétől megfestett tájakat, melyekről én csak könyvekben olvastam. Ő elég bátor volt. Egyetlen hagyatéka: a türelmetlen csettintés, a mutató- és középsőujjak összeborulása és szétpattanása. Összeférhetetlenek, Gerda. Mint Ada és én.
Marius keze az ismeretlen. Égiháborúban sejtelmesen hajladozó lomb, aminek árnyékában ujjainkat egy örökkévalóságra összefonják.
Mert a tavasz felszalagoz, és ha a lábad sebesen jár, többé nem nézel az orrod elé, csak rohansz, és nevetsz, hangodat messze elviszi a szél, amiből lettél, mama így mesélte, nap sugarából, harmatos fűből, ami után zöld a ruhád, nézd csak meg, minek ültél le, miért vagy olyan telhetetlen, megint elvetted az utolsót a tálcáról, hát csapjak rá én a kezedre, sosem tanulsz, az ilyet majd kiokítja az élet, és úgy nevetsz, az ínyed is kivillan, vizes a talárod alja, nem megkértelek, hogy ne menj a patakba, Adelaide-re ne nézz, ő ilyet sosem tanácsolna, szél bújt beléd, egy napon messzire visz, csak a kezed nyomát a zongorán, a frissen tisztított ablakon, csak azt hagyod meg nekünk, és bár tudnám, hogyan szeresselek, egyszer zabolátlan és derűs, máskor beborult égbolt, összetört teáscsésze, édes, mint a baracklekvár, hányszor kentem a kenyeredre, de hányszor, még a héjat is levágtam, mert tudtam, te más leszel, nem olyan hideg, nem olyan kiszámított, nem tiszta és fölényes, de az enyém, végre olyan, mint egykor én, puha, érzékeny, lágy, vidám, fényben nevelt rózsatő, szellőben hajló ág, de néha azt kívánom, bár lennél erősebb, hosszútűrőbb, türelmesebb, bár tudnál várni, bár ne engednéd a viharnak, hogy ketté törjön, mert nem védhetlek meg, csak nézem, ahogyan elfeded az arcodat, ahogyan a mosolyba bizonytalanság vegyül, és nem szólok, nem szólhatok, míg szalagot tűzök a hajadba.
Minden családi ebéd idején – kötelező program, kéthetente vasárnap -, át kell ülnöm, hogy a hiányt elkendőzzem. Fiatalabb nővérem helye üresen ásít az asztal túlsó felén. Nem Adának, ő mozdíthatatlan, ő kiérdemelte a székét apa jobbján, közvetlenül mellette, de én, én elsimulok, én megteszem. Nincs semmi bennem, ami apám tekintetét büszkeséggel hígítaná, amikor rám néz, egyenesen rám, még a kanál is megdermed a kezemben. Nem bánt, persze, sosem bántott, mindig csak rám szólt, Gertrude, ülj egyenesen, Gertrude, ne feleselj a nővéreddel, Gertrude, miért nem küldesz baglyot soha édesanyádnak, nem méred fel, mennyire rágja őt az aggodalom érted? Adelaide-et magázza, csak engem tegez, apám, anyám, mindenki, mert sosem nőhetek fel igazán az elismeréshez. Anyám kedvét leli bennem. Elnéző mosollyal simít végig az arcomon, felém hajol az asztalnál, súg valamit, halkan nevetgél, ami a csendben csak még kínosabb. Néha azt kívánom, bár ne szeretne ennyire, bár ne látná bennem önnön lehetőségeinek árnyékát, bár ne zárná össze szorosan a szemét, mikor nem tud aludni a vihartól, és a házban bóklászik az ismerős illatú selyemköntösében. Máskor pedig homályos megjegyzéseket tesz a házassáról, mindarról, amit egy nőnek ki kell állnia a férje mellett, teasüteményt márt az ebéd utáni kávéjába, és nem vesz tudomást a nyakamon felkúszó vörös foltokról, a zavarról, ami mindig eluralkodik rajtam, ha ő nosztalgikus hangulatba kerül. Olykor még mindig kifésüli a hajam, mintha megint hétéves lennék. Mintha ő megint boldog lenne. Ha társaság érkezik, a férfiak az ebéd végeztével együtt szivaroznak a könyvtárszobában, míg a nők kedélyes csevegés közepette szürcsölik a kávéjukat a földszinti társalgóban. Néhány évvel ezelőtt még könnyedén felugorhattam a szófáról, és senki nem ráncolta a homlokát, senki nem tett elmarasztaló megjegyzést, mert Gerda már csak ilyen. Adelaide látványosan unatkozott, ő mindig kimentette magát a fecsegés kényszerű kötelessége alól, együtt léptünk ki a szalon kétszárnyú ajtaján, valami ki nem mondott cinkosság fényével a homlokunkon. De ma nekem maradnom kell. Végig kell hallgatnom anyámat, ahogyan Madam Flintről beszél, micsoda kellemes asszony, igazán kedves, Gerda is így találta, ugye, igen, mama, így találtam. Ada másfél korty kávé után felemelkedik, udvariasan kimenti magát, valószínűleg a könyvtárszobába megy tökéletesen élre vasalt nadrágkosztümjében, hogy apával és Stiglitz úrral elmélyült beszélgetést folytasson. Engem maga mögött hagy. Zárul az ajtó. Vissza sem néz. Egyikük se nézett vissza, suttogják a csontok, az inak. Drága nővéreim, akikbe foggal-körömmel kapaszkodtam, mert ők nem csimpaszkodtak rám, mint anya, és apával ellentétben számításba vettek – nos, ők kiléptek az ajtón, vissza se néztek rám. Ada persze helytelenítően rám szólna, hiszen nincs még fél éve, hogy elintéztem neked azt az állást, és ez az ő fogalmai szerint valószínűleg elég, ez a törődés jele, ez a kinyújtott kéz, amivel utánam nyúl, segít megállni – hogy utána magamra hagyjon, hogy mint a szálfa pusztaság közepén, egyedül álljak. Most pedig, amikor Flintékkel igyekeznek a szüleim megállapodni – névleg csupán, mert az ilyesmi anyám kötelessége, ha már egyetlen fiút sem hozott a világra -, úgy tűnik, mind megkönnyebbültek kissé. Szótlanul a kávémba kortyolok. Mariusszal kipipálják keserű kötelességeiket.
A hozzászólást Gerda Knotley összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 2 Szept. - 0:06-kor. |
|