Szalad az idő

Cailin Victoire Flint

"Sosem tartottam szerencsés számnak a hármat."

Becenév:

Úrnő, grófnő - és egyéb, kultúrához nem mindig passzoló címkék

Kor:

17

Származás:

Sacred 28

Lojalitás:

Hivatalosan semleges.. egyébként pedig nagyon határozatlan

Képesség:

Párszaszájúság

Csoport:

Mardekár

Play by:

Freja Beha Erichsen

Karakter típus:

Wanted gun

"Az apám lánya vagyok."
A figyelmére leginkább éhes, a talárja után kezeit nyújtó, a mindig az ajtajában álló.. aztán már némán figyelő, mérlegelő, csendesen várakozó.
Akitől eleinte rajzokat, aztán eredményeket kapott ajándékba, aki sosem zörgött az étkészlettel, akinek a hangjában még valami imádat is csendült, mikor kimondta: apám..!
"Sem elődje, sem utódja nem vagyok."
Az anyja elveivel, talán modorával egyet nem értő, folyton szerteszét parázsló gyermek, aki aztán mindig bocsánatot kért, mert neki talán jobban fájt, hogy nem ütött rá - kínos ezt beismerni. Nem mondják ki, nem kudarc, csak más..most amúgy is van ezer más tragédia, amely meghatározza viharos viszonyukat. Megmaradnak a keze lenyomatával díszített levelek, a kis lakkcipő, minden.. valahol egy szekrényben. Szeretné, ha így lenne.
"Margaritarenia mou..!"
Volt egyszer egy nővére, akinek az ölében úgy tudott aludni, mint sehol máshol - akivel megosztotta a terveit, hogy majd sokat utazik, és minden útjáról hoz haza neki valami különleges teát. Akinek először ismételte el, amit másoktól hallott, aki nem mondta, hogy nem illik szép ruhában falakra felmászni..
és akinek megtanította azt a titkos altatót is, amit az egyik ellopott könyvében talált, de szégyellte. Most azt szégyelli, hogy nem tartott vele.. minden jobb lenne, mint ez a csend. "Osa astra ine ston urano, margaritarenia mou.."
"Mentül inkább, annál jobban."
Volt egyszer egy bátyja, akivel sosem értettek egyet semmiben. Ha azt mondaná neki, hogy még egyszer sem jutottak közös nevezőre, abban sem értenénk egyet - úgy igazán, ők tényleg különböznek, de ez nem vert éket közéjük: a csillagok is akkor látszanak a legjobban, ha sötét van, és az ellentéteik csak úgy hangsúlyozzák ki egymást, hogy abban ott van minden összetartás, minden szeretet.. de összekapnának, ha nevet kellene adniuk neki.
"Egy körnek nincs kezdete."
Volt egyszer egy húga, akiért felelősséget érzett - a nővére és a bátyja után természetes módon. Együtt elcsent sütemények, lehorzsolt térdre adott puszik, a korláton való engedetlen csúszkálás.. és aztán a kopogtatós jeleik a falakon, a futkározás, az a délután, amikor lenyelt egy üveggolyót, és bűntudattal telve, de kuncogva várakozott rá a wc ajtajában, folyékonyan hazudva mindenkinek, aki rákérdezett az ottlétére.. Talán az egyetlen kapcsolat, amelyet a tragédia nem bontott meg, ami még őrzi a békeidőket.
"Kifutunk az időből"
Hinni valamiben, aztán látni a nővérét megbűnhődni érte.. bízni valamiben, aztán látni az apját csalódni benne. Remélni valamit, és látni az anyját ugyanabba kapaszkodni, majd elundorodni. Akarni valamit, látni a bátyját megvalósítani, és tovább kételkedni..
Mindig újra meg újra kételkedni, amíg csak késő nem lesz.

...és most ő, a szerencsétlen harmadik megáll a sírral szemben, és érzi a hátába tapadó nem létező tekinteteket. Szinte alig fér el a térben, a talárját lazán a karjára dobta, ahogy eredetileg a hosszú tagjaival tette, mikor még nem szokta meg, hogy általában az emberek fölé magasodik.
Nem könnyű folyton lenézni mindenkit, még ha kötelessége is lenne, azt mondják, meglehetősen önhitt, és ó igen, nem tévednek. Az első éveiben Úrnőmnek szólították, de nem feltétlenül bánta, sőt: kicsit úgy érezte, meg kell szolgálnia az előre belé vetett nem is bizalmat. Harmadik volt egy olyan helyen, ahol elsőnek lenni elképzelhetetlenül nehéz, másodiknak embertelen:
a harmadik és a negyedik már nem vesz részt az igazi küzdelemben, pedig ő már akkor is többet akart, több figyelmet, az apja karját, átmesélt éjszakákat, szaladgálást a kertben, dicséretet, elismerést.
... és most ő, a szerencsés harmadik egyedül jött el meglátogatni azt, aki már nem jöhet el hozzájuk. Az üres csendben csak órakattogást hallani, a zsebéből jön - újabb jele a túlzott magabiztosságnak, eszébe sem jutott álcáról gondoskodni, egyszerűen hoppanált a faluból a szabad hétvégéjükön. Nem mintha a settenkedés, a látszólag váratlan helyeken való felbukkanás nem lenne rá jellemző. Okos lány volt, istenkáromlóan, vérelméletet szétzúzóan, emberi jellemet megmérgezően az, de volt egy mellékes körülmény, aminek köszönhetően itt lehetett, és ami miatt végül sosem érték utol. Megelégedett azzal, ha erről csak ő tud, úgy őrizgette és tartogatta a zsenialitását, mint egy kincset, egy rejtett pengét, amit egyszer majd használni lehet. Nagyratörő elképzelései vannak a jövőt illetően, és egy percig sem kételkedik benne,
hogy meg is valósítja őket.
... és most ő, a harmadik meghajtja a fejét. Zsebében ketyeg a lopott időnyerő, a hatalom, amivel régóta rendelkezik, de amit sosem használt. Túl valószerűtlen ez egy aranyvérű família harmadik gyermekével kapcsolatban: pedig mikor rájött gyerekként az apja csukódó ajtajában, hogy természetes módon sosem nőhet fel hozzá, az összes alternatív megoldást megkereste. A válaszok, az információ mindig ott van, csak tudni kell kérdezni, jeleket olvasni, és ez az erőssége volt. Ez is az erőssége volt - de volt honnan örökölnie. Várja a megfelelő időzítést, amikor végre állást foglal ő is az első és a második után - neki nem jutott annyi idő vagy türelem, neki elsőre sikerülnie kell. De egy pillanatig sem kételkedik benne, hogy így lesz.

Mindenkinél messzebbre futni.. szaladni, szaladni, megint szaladni,
lihegve felkapni a kerítésre, nevetve átlépni a határát. Elbújni a fán, kiszakítani egy újabb harisnyát. Várni. Ülni. Állni. Minden percbe, mikor rájön, hogy nem jönnek utána, belehalni. Nem azért nem jönnek utána, mert nem érik utol. És minden percben érezni, hogy futni kell tovább, és nem látni, ki nem követi.

Gyerekként fájdalmasan idealista voltam: meg akartam menteni az egész világot. Hogy pontosan mitől, arra nem tudtam volna válaszolni, de elég mesét hallottam ahhoz, hogy minden reggel megtervezzem újra meg újra, hogy ezt a ruhámat viselem majd a nagy kalandkor, ellopom az apám pálcáját - hát persze, mi mást? - és elérem, amit akarok. Ezekben a képzelgésekben sosem az volt a szürreális, hogy milyen részletekbe menően kigondoltam, hogy fogom a képzelt ellenséget térdre kényszeríteni és aztán uralkodni felette, hanem hogy egy pillanatig sem hittem el, hogy nem sikerülne. Talán egy másik időben, egy másik helyen és máshogy.. de tudtam, hogy így lesz.

Sóhajtani. Kabátot leporolni, kandallóból kilépni. Kérdésekre válaszolni, aztán távozni. Szembenézni a Zsebpiszok közzel - megint sóhajtani, de nem félni. Sosem félni. Elindulni retkes macskakövek erdejében, nem hozzáérni a falakhoz, nézelődni. Felderülni - ilyet otthon sosem látott, nem is fog, hogy láthatna, hiszen ráadásul lány és csak a harmadik! - szinte már boldognak lenni. Olyan dolgokat látni, amelyekből tanulni lehet.. rossz dolgokat tanulni, rossz társaságba keveredni. Évekkel később ezt felidézni, billogként feszegetni.
Meglátni azt a kígyót a kirakatban. Megszólítani, aztán beszélgetni vele. Nem meglepődni - hiszen ő különleges, különlegesen okos! - de a tudást elkönyvelni. Megtalálni a földön azt a törött, ócska órát.
Eldugni a zsebébe, mikor rátalálnak. Úgy tenni, mintha utolérték volna.

Vonzódom az órákhoz.. különös dolog egy aranyvérűtől, de jelentősége van minden eltelt percnek, és már-már hiányzik a kattogásuk az iskolában. Majdnem mind mechanikus, persze a legtöbb értéktelen, de egy idő után - a nyelvünk rengetegszer emlékezik meg a szerkezetről, amit kifejezetten viccesnek találok - azért bővült a gyűjteményem értékesebb darabokkal is.
Mindig különösnek találtam, hogy ez a kis apróság mondja meg, milyen ütemben kell élnünk az életünket, főleg, hogy maga az idő fikció, a mi értelmezésünk szerint nem létezik. Ha megkérdeznének - de nem fognak, jelenleg egy, az átlagnál logikusabban gondolkodó, de jelentéktelen mardekáros vagyok - azt mondanám, az idő nem egy vonal, még csak nem is lineáris, sokkal inkább óceán, amelyben a hullámok partraverődését érzékeljük csupán. Egy óceán, megannyi világítótoronnyal, megannyi lehetőséggel..

Visszaszokni. Visszaszökni. Hazatérni oda, ahová egy gondolatának sem szabadna lépnie. Kiismerni magát. Körbejárni, jókat nevetni, elfutni. Lopni. Igen, lopni is. A kígyóval beszélgetni. Nem realizálni, mit jelent ez igazán, csak élni, élni időnként másként. Nem elhagyni a nevét. Nem elhagyni a neveltetését - de megérteni dolgokat.
Aztán tanulni. Könyveket lapozni, jegyzeteket készíteni. Rámosolyogni az óratoronyra, kiváló jegyeket szerezni. Kiválónak lenni. És mégis.. észre nem vetődni harmadikként.

Tudom, mit gondolnak: a szüleim bizonyára alattomos, mesebeli aranyvérű szörnyetegek, akik sosem törődtek velem. Sosem értettem, miért akarják dogmatizálni az életmódunkat vagy a hagyományainkat valamiféle fasizmus oltárán. Nem vagyok halálfaló, és nem hangsúlyozom lépten-nyomon a származásomat, mégis.. sosem gondoltam, hogy a társadalmunk működhet a varázstalanokéval párhuzamosan. Egészen más az, ha valaki egy új közösségbe költözvén felveszi annak szokásait - lsd. a mugliszületésűek, hogy polkorrekt maradjak - és asszimilálódik, de miért a többségnek kellene ezt megtennie? Sosem vállaltam politikai szerepet, főleg nem.. a nővérem és a bátyám miatt, de egyre sürgetőbbnek érzem, hogy az intellektus foglaljon helyet a miniszteri székben. Én az apám lánya vagyok: és nem kell magyarázkodnom sem a neveltetésem, sem az elveim miatt.

Nézni a sírt. Sírni. Halkan sírni. Szó nélkül sírni.
Hazamenni és folyton arra ébredni, hogy nincs kinek átkopogni, nincs kivel megosztani. Dühöt érezni, tehetetlen dühöt. Ülni. Állni. És minden percbe megint belehalni. Órakattogást hallgatni.
Kivetődni az ablakon, megszökni megint könnyedén. A sötét közben bolyongani, megoldást keresni. Megoldást nem találni: sem a problémára, sem a gyászra. Egy hencegőt hallgatni, aztán a razzia miatt időben eltűnni - és a zsebébe rejteni azt az ellopott időnyerőt.
Betenni a többi közé. Sírni. Halkan sírni. De egy kicsit enyhülni..

Nagyjából két napig kételkedhettem a Süveg döntésében a házamat illetően, pedig előtte kiszámoltam annak eshetőségét, hogy a Hollóhátba oszt. Nos, mondjuk, hogy szoktam tévedni, bár nem nagy dolgokban - és a képességemnek semmi köze a talárom színéhez.
Az emberek szeretik a jelzőket, és nekem van belőlük bőven: sacred 28, aranyvérű, befolyásos apa lánya, egy áruló húga, egy szerencsétlen húga, "úrnőm".. Azt valahogy mindig elfelejtik, hogy az ambíció nem kizárólagosan jelent drasztikusságot, gyilkos szándékot, de nem hibáztatom őket, nem azért születtem intelligensnek, hogy ellenük fitogtassam. Az egóm nem igényel állandó visszaigazolást, és tökéletesen tisztában vagyok az értékemmel, még ha ezt a társadalmunk jelenleg önteltségnek is bélyegzi ebben a korszakban.

Tudomást szerezni róluk, ott lent. Az apja arcát nézni, az anyja hangját hallani. Dühöt érezni, haragot, kényszert, hogy lekeverjen egyet a bátyjának - talán még meg is átkozni! - és aztán megkérdezni, miért tette. Miért akarja mindannyiuk kínhalálát?
Fel-alá mászkálni, csapdába szorulva létezni. Hazudni. Mindenkinek az iskolában, mindenkinek otthon. Magának nem hazudni: növekvő félelemmel pillantani az alagsor ajtaja felé. Terveket készíteni, elvetni őket.
Megvetni őket..? Önzőnek lenni. Igen, önzőnek.

El kellett fogadnom a bátyám őrületét, mint afféle toleráns felnőttnek, aki már a gyerek előtt jár, de a tettei következményeit viselni kénytelen. Érveltem és győzködtem, hogy a terve nem járhat mással, csak az egész családra kimért büntetéssel, és mi ebbe nem egyeztünk bele, és főleg, hangsúlyozom, főleg nem érdemeltük meg. Ha ő bűnhődni akar, ám tegye, de én megtaláltam a saját adósságom lerovásának módját, az ő vak szerencséjére nincs szükségem..
Vannak dolgok, amelyekkel kapcsolatban tehetetlen vagyok. Ezek közé tartozik a leendő házasságom is - mármint a szüleim szerint házasságom! - amelyet egyetlen tagom sem kíván. Nem a gyerekes lázadás vágya fűt, hanem a tudat, hogy nincs szükségem MÉG TÖBB fékre, még több komplikációra. Épp elég lesz a jelenlegi billogokat leküzdeni, és ha a számításaim helyesek - még számokra sincs szükségem, hogy ezt megmondjam - a bátyám még bőven tartogat hasonlókat. A szituáció iróniája, hogy ugyanaz a célunk, de az ő folyton szétparázsló jelleme nem vezethet sikerre, de legalább megölhet vele mindannyiunkat - és mit érne mindaz, ami vagyok, ha nem akadályozhatnám meg? A hatalom felelősség, nem öröm..
A hatalom bilincs, nem korona.

Hallgatni, csak figyelni. Az időnyerő lapját nézni, meg-megsimítani, aztán visszatenni a helyére. Sóhajtani.. belegondolni, mi lett volna, ha. De a számok világosak: az óceán működését nem lehet így leírni.
A tükröződő felületén magát nézni. Látni, hová jutott, és hová juthat még. Ülni. Állni. És minden percbe belehalni, mikor nem futhat tovább..

Gratulálunk, elfogadva!

Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk.

Kedves Cailin!

A sokadik, az egyetlen. Milyen különös véletlen, hogy mind az oldalunk, a Flintek, mind pedig a te személyes történetedben megjelenik a harmadikként érkező Cailin dilemmája! (Hogy az oldal életében hanyadik Cailin Flint nevét látom, azt talán csak két kezemen tudom megszámolni, de drágám, egyetlen, nem is, EGYETLEN vagy, aki el is készült. Nem is akárhogyan!)

Mindannyian a múló idő áldozatai vagyunk. Te pedig, amikor kezedbe veszed a lopott időnyerőt - hűha, kislány, csak apád meg ne tudja, miben sántikálsz! -, egy pillanatra minden ízedben az idő urává válasz. Az életed urává. Egy olyan helyzetben, ahol mások döntenek a sorsodról, legyen az akár a bátyád árulása, vagy a szüleid "mentsük a menthetőt" terve, variációk Cailin Flint jövőjére, aki köszöni szépen, inkább magának írná a partitúrát! Mert Cailin nem csupán egy első sorba állított, szemet gyönyörködtető szoprán, nem, ő ezzel nem hajlandó megelégedni. Ő karmester lesz, én pedig olvasva téged, biztos vagyok ebben! Biztos vagyok Cailinben, aki minden főnévi igenévben az apja lánya - ez a konzekvens, finoman hangolt visszautalás teljesen meghatott -, de közben nem egy üresfejű fruska, aki meghajol mások ítélete előtt. Ő küzd, egy nemesebb célért, és boldog vagyok, mert hiába mardekáros, ez a nemes cél végre nem mások szétmarcangolt, megcsonkított tetemén keresztül érhető el.

Olyan különleges, úgy vártuk már mindannyian, hogy nem foszthatsz meg minket a játékaid olvasásának örömétől!
(Tudod, mit kezdj itt alul ezekkel az izékkel, ugye?)
Maradok őszinte híved.

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Rend