Szeretek idekint, a birtokon üldögélni. A tó felől érkező szél belekap a hajamba, én pedig felé fordítom az arcomat és behunyt szemmel átadom magam az érzésnek. Milyen jól is esik néha kicsit kizárni a külvilágot és elfelejteni mindent! Az elvárásokat, a megvető tekinteteket, az összesúgó hangokat, a Carmen által hátrahagyott űrt, amit nemcsak a halála, de az is kelt bennem, hogy végre rájöttem, mennyire kihasznált. Mikor én szerettem őt. Hittem benne és a végsőkig kiálltam volna mellette. Ő persze nyilván tudta és ki is használta ezt. Én azonban vak voltam. Talán mert vak is akartam lenni. El akartam hinni, hogy van, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. És bár Minnie és a többiek nem örülnének neki, ha tudnák, én igenis hálás vagyok valahol Carmennek. Ő tanított meg kiállni magamért. Mi van akkor, ha leszbikus vagyok? Ha szeretek sötét mugliruhákat hordani? Ha nem osztom a szüleim Voldemortpárti nézeteit? Ha örökbe fogadtak és valójában esetleg nem is vagyok aranyvérű? Én ez vagyok. Bár tény, nem könnyű mindig úgy élni, hogy szembemész az egész világgal. Még szerencse, hogy azért teljesen nem vagyok egyedül. Itt vannak nekem a barátaim, Minnie és a többiek, akik olyannak fogadnak el valóban, amilyen vagyok. Annyira lefoglalnak a gondolataim, ahogy így egyedül üldögélek itt, hogy talán azt sem venném észre, ha valaki közeledne erre. Szeretek olykor így elvonulni és nem törődni a kis belső világomon kívül semmivel. Túl sok dolog nyomaszt mostanság, amin elgondolkozhatok. Ha Carmen ügye és a magánéletem nem lenne elég, még a sulis dolgok is itt vannak... Mindjárt év vége, a vizsgák a nyakamon én pedig még egyáltalán nem érzem felkészültnek magam. Be kell ismernem, sosem voltam túl jó tanuló. Vagy legalábbis nem kimagasló. Jóindulattal is csak középszerű. Az egyetlen, amiben kiemelkedőnek bizonyultam, az a kviddics volt. Egészen addig, míg tavaly a Griffendél elleni meccsen komolyabban meg nem sérültem. Hosszú időt töltöttem utána a gyengélkedőn, a vállam még azóta sem tökéletes, így ma már csak tartalék csapattag vagyok. Szembe kell néznem azzal, a sportból nem fogok megélni, máshoz viszont különösebben nem értek. Fogalmam sincs, mihez kezdek, ha elvégeztem a Roxfortot. Ez is nyugtalanít. Talán csak lazítanom kellene egy kicsit, elengedni minden gondot. De nagyon nehezen megy az ilyesmi. Pláne mostanában. Túl sok a kérdés, válaszok pedig nincsenek. Én legalábbis egyelőre nem találom őket...
Egyetlen szó nélkül bólintottam Dumbledore-nak, mielőtt kiléptem az ajtón. Marissa Lachapelle... Hát ő a következő feladatom. Még emlékeztem a legelsőre, akihez közel kellett férkőznöm, hogy mennyire tapasztalatlan voltam, és milyen hamar bezárult előttem ügyetlenségem miatt. Hónapokba tellett, de sikerült végül közelebb kerülnöm hozzá. Azóta rengeteget fejlődtem, már sokkal nagyobb természetességgel csinálom, mint egykor. A név ismerősen csengett, van olyan óra, amin együtt vagyok vele... mikor épp ott vagyok éppen, persze. Minimális dolgokat tudtam róla, hogy szeret olvasni, és egyedül lenni, de ez vajmi kevés információ volt ahhoz, hogy elég legyen. Nem volt nehéz megfigyelnem egy rövid ideig, általában könyvtáron, udvaron, folyosókon sétálgatott, nem tantermekben vagy a Mardekár klubhelyiségében, így azért némileg megkönnyítette a dolgomat. Szemmel kellett tartanom, kikkel beszélget, vagy hogy tart-e olyanokkal szorosabb kapcsolatot, akikről bizonyítottan tudom, hogy közük van a halálfalókhoz. Enyhe szellő fújt, ahogy kiléptem az udvarra. Elég biztos voltam benne, hogy valahol idekint fogom megtalálni, és nem is tévedtem, a tó mellett bukkantam rá. Eljött az idő, hogy elkezdjek beszélgetni vele. Vagyis, most jön a neheze... Odasétáltam, ahol ő ült. Úgy tűnt, el volt foglalva, így nem vette észre lépteimet. Vajon min gondolkodhat? Mennyivel leegyszerűsítené a dolgomat, ha tudnám...! Az ölében egy könyvet láttam, de el volt takarva annyira, hogy ne lássam, mi az. Felálltam egy laposabb kőre a tó mellett, és egy kavicsot felkapva eldobtam, majd számoltam, hányat pattan. Gondoltam, a csobbanás majdcsak felkelti a figyelmét. - Ó, szia - fordultam meg, és ránéztem, enyhén meglepett arccal. - Csak most tűnt fel, hogy itt vagy, nem figyeltem. Nem akarlak zavarni, már megyek is, ha kell... Egy pillanatra sem gondolkodtam el azon, mennyire volt hihető, amit mondtam, ugyanis már volt elég gyakorlatom ahhoz, hogy tudjam, semmi oka nincs kételkedni abban, amit állítottam.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Pént. 23 Jún. - 0:32
Lena & Marissa
Bár elméletileg tanulni jöttem ki a tó partjára, a gondolataim természetesen szokás szerint elkalandoznak. A könyv csak hever ott az ölemben, rá sem nézek. Mindig így járok. Pedig tényleg készülnöm kellene a RAVASZ-okra. Csak ne lennék ennyire tanácstalan a jövőmmel kapcsolatban... A szüleimet persze nem aggasztja ilyesmi. Van elég befolyásuk, biztos megoldanák, hogy beprotezsáljanak valahova. Nem valami kimagasló pozícióba, de valamibe, ami számukra elfogadható. Vagy talán még az sem érdekelné őket, ha nem dolgoznék, csak előnyös házasságot kössek. Egy vagyonos, aranyvérű, Voldemort szimpatizánssal feltehetőleg, aki az sem baj, ha sokkal öregebb nálam, csak a feltételeknek megfeleljen. Bár az én esetemben már ott bajos a dolog, hogy férfiról van szó. Mert engem ők ugye nem érdekelnek. A szüleimet meg az nem, hogy én mit akarok. Vagy ki vagyok egyáltalán. Végül is az egész Roxfort tudja a három évvel ezelőtti karácsonyi bál óta, hogy a lányokhoz vonzódom, biztos, hogy hozzájuk is elért már azóta valamilyen úton módon ez a szóbeszéd. Valószínűleg vagy nem érdekli őket, vagy nem akarnak tudni róla és inkább homokba dugják a fejüket, mert úgy egyszerűbb. Soha nem tettek még csak utalást sem rá, hogy tudnának róla, én pedig nem láttam szükségét erről beszélni velük. Úgysem érdekli őket, hogy ki vagyok valójában... Gondolataimból egy tőlem nem messze a vízbe vágódó kavics ránt ki. Ahogy a zörej hatására felpillantok majd abba az irányba fordulok, ahonnan a kődarab érkezett, egy égővörös hajzuhatagot pillantok meg, majd már hallom is az illető szabadkozását. Lena Mclain az, egy griffendéles évfolyamtársam. Aki eggyel fölöttem kezdett, de tavaly, addigi kimagasló tanulmányi eredményei ellenére elbukta a RAVASZ-ait. Elég zavaros, mi történhetett, gondolom, valami magánéleti törés okozhatta, ami miatt nem bírt koncentrálni a tanulásra, a vizsgákra vagy ilyesmi. Nem igazán ismerem, így nyilván nem firtattam, a folyosói pletykák pedig sosem érdekeltek. Túl sok olyasmi terjengett rólam is, inkább becsuktam a fülem rájuk. Jobban járok úgy. - Szia! Semmi gond, maradj csak. Végül is a birtok mindenkié - arcomra erőltetek egy illedelmes mosolyt, ahogy válaszolok. Tény, hogy szívesebben élvezem a magányt, nem vágyom ilyenkor társaságra, de tényleg nincs jogom csakúgy elzavarni őt, most rögtön nekem elindulni innen pedig túl feltűnő modortalanság lenne. Hátha így jobban tudok koncentrálni a tanulásra, ha valakinek a jelenléte miatt fegyelmeznem kell a viselkedésem. Legalábbis meg kell próbálnom.
A feladat teljesen normális volt, nem az első, és nem is az utolsó ehhez hasonló, amit kaptam. Most azonban mégis nehezebbnek éreztem, a lányt megközelíthetetlenebbnek. És az ilyenek a legnehezebb feladatok. Persze, azért volt már hasonlóval is dolgom, de még sem ronthattam csak úgy rá... Sikerült kiderítenem róla az elmúlt héten egyet s mást, így tudtam, mennyire be lehet most zárkózva. Hiába mondta mosolyogva, hogy maradjak, éreztem, hogy nem akar beszélgetést kezdeményezni, csak megtűr engem, de egyedül szeretne lenni. Eldobtam még egy kavicsot a tóba. - Köszi - mosolyogtam rá. Mit tehetnék annak érdekében, hogy sikerüljön beszédre bírnom, hmm... Elvégre van vele közös órám, annyira csak nem lehet nehéz. Vagy teljesen furcsán nézne rám? Nem tudtam, a lány mennyire gyanakvó természet, mi az a pont, amikor elkezdené sejteni, hogy valami nem stimmel. Pedig én semmi rosszat nem akarok, sőt... Épp ebben reménykedek, hogy tisztára moshatom a nevét, és legközelebb már azt jelenthetem Dumbledore-nak, hogy nem kell tőle tartani, semmi érdek nem fűzi a halálfalókhoz. Eszembe jutott valami. A tó kövei elég síkosak, kicsit sem lenne furcsa, ha... egyszerűen csak megcsúsznék. A terv megvolt, persze, a kivitelezés már nehezebb. Reménykedtem, hogy eléggé visszasüllyed annyira a gondolataiba, hogy ne tűnjön fel neki, színészkedés. A Rendben elég jól kiképeztek terepre is, már nem igazán fordulna elő, hogy csak úgy megcsússzak... de hogy is volt régen? Megkerestem a legsíkosabbnak tűnő követ, és mellette vettem fel egy kavicsot. Visszaszámoltam magamban, és úgy tettem, mintha megint kacsázni szeretnék, de az eldobás pillanatában, ahhoz, hogy legyen elég lendületem, léptem egyet - egyenesen a nedves kő szélére. Annyira nem is kellett rájátszanom, elég síkos volt. Ahogy elvesztettem az egyensúlyomat, bár sikerült megtartanom magamat, a kavics kicsúszott a kezemből, és reménykedtem, hogy... Megfordultam, ijedt arckifejezéssel. A tervem bevált, a lapos kavics egyenesen a lány ölében lévő könyvre pottyant. Gondolatban lepacsiztam magammal, de azonnal aggódva léptem oda hozzá. - Merlinre, sajnálom, nem akartam! - kaptam fel a követ. Kivártam egy kicsit, a reakcióját, majd egy halvány mosoly kíséretében ismét megszólaltam. - Ó, mit olvasol?
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Vas. 16 Júl. - 23:57
Lena & Marissa
Tény, hogy nem túlzottan örülök, hogy immár nem lehetek teljesen egyedül a gondolataimmal, a társaság pedig ilyen esetekben kifejezetten frusztrál, a váratlanul feltűnő évfolyamtársamat, Lena Mclaint azonban jól tudom, hogy nem küldhetem el. Sőt, a lehetőségekhez mérten próbálok barátságos, vagy legalábbis nem túlzottan elutasító lenni vele. Végül is nem tett ellenem semmit. Legalábbis nem tudok róla. Nem is nagyon beszéltünk eddig, amennyire emlékszem. Hogy mit gondol rólam a pletykák meg a pár éve a bálon történtek miatt, az már nyilván egy másik történet. De igazából mindegy is. Barátságosan biccentek felé, aztán visszafordulok a könyvemhez. Nehéz koncentrálni az olvasásra, de igyekszem. Annyira, hogy tényleg nem is fordítok figyelmet Lenára. Inkább a gondolataim kalandoznak csak el, immár a könyvre meredve. Tényleg nem megy ez a koncentrálás nekem! Akárhogy igyekszem. Pedig muszáj lenne tanulnom, különben, ha rosszul szerepelek a vizsgákon, biztos, hogy semmi épkézláb munkát nem fogok tudni megszerezni. Pedig fontos lenne, hogy megússzam, hogy a szüleim kiházasítsanak. Az tönkretenné az egész életemet... Gondolataimból egy a könyvem közepére vágódó kavics ránt ki. Kicsit össze is rezzenek hirtelen és ahogy kissé értetlenül felpillantok, megint Lena szabadkozó tekintetével találom szembe magamat, ahogy közelebb lép és úgy kapja fel a követ a könyvemről, mintha az valami nagyon fontos dolog volna. - Semmi gond, tényleg - kicsit gépiesen reagálok a szabadkozására, még mindig nem is egészen értem a helyzetet, hogy egy kavics landolt a könyvemen. - Átváltoztatástan. RAVASZ-ra próbálom átnézni, de sehogy sem megy a fejembe ez a tárgy - magyarázom barátságosnak szánt hangon, de kissé kényszeredetten. Nem igazán vagyok olyan hangulatban, hogy csevegjek vele, de nem akarok modortalan sem lenni vele. Végül is nem szolgált rá. Gondolom, csak természetes kíváncsiság és úgysem foglalkozik velem tovább, ha megkapta a számára úgyis érdektelen választ. Legalábbis feltételezem így lesz...
Kezdőlap
