Meirion Cadigan

We all have stories we'll never tell.

Mes


27


Aranyvér


Fogjuk rá, hogy semleges, jelenleg


Pillanatok alatt képes hatalmas rendetlenséget csinálni… már ha ez képesség.


Mágiahasználó


Luke Powell


Saját

Édesanyám - egy poros fotó a falon egy ismeretlen nőről, akiről mindenki azt mondja, hogy boldogan halt meg, de mivel senki se tudja megkérdezni erről, így ez a kijelentés nem teljesen releváns.

Édesapám - a férfi, akit a jövő nagy reménységének tartottak, aki egy nagy múltú walesi aranyvérű család sarjaként valami nagyobbra volt hivatott – mégis, senki se tudhatta sose, hogy mi járhat a fejében, milyen démonok kísértik éjszakánként. Mi vitte arra, hogy anyám halála után még keményebben dolgozzon, majd egy év után mindent a nevemre írasson majd végezzen magával.

Keresztapám, Cassian Norwood - a férfi, akit egy ígéret kísért minden alkalommal, amikor rám néz, vagy legalábbis régen így volt. Sokáig kísértette az, hogyha azon a bizonyos estén nem ígéri meg apámnak, hogy vigyáz rám, ha vele bármi történne, akkor nem végez magával. Azt hiszem hiába mondanám neki azt, hogy hiú reményeket táplál, nem igazán lenne haszna. Az emberek mindig is szerettek bűnbakot keresni – olykor másokat, olykor saját magukat.

Keresztanyám, Hester Norwood - a nő, aki anyám helyett anyám volt és akire a mai napig felnézek, bármilyen rosszul is hangzik ez a kijelentés. Jó sok leleményességgel és ravaszsággal áldotta meg a sors, hogy a sors kerekét mindig a saját szájíze szerint forgassa. Három éves lehettem, mikor keresztapám feleségül vette és ő volt az, aki képes volt családot kovácsolni szinte a semmiből. Úgy hiszem ő is a fiaként gondol rám, talán ezért is érintette rosszul annak idején, mikor elköltöztem tőlük és felbontottam a jegyességemet. Jót akar nekem, de a saját szájíze szerint. Kivételesen meg kell akadályoznom, hogy minden az elvárásai szerint haladjon.

Mostoha testvérem, Rosedriah Norwood - alkalmanként egy kiállhatatlan kis piócának érzem. Megvan benne az édesanyjára jellemző akaratosság és ravaszság, továbbá az az elképzelés, hogy ő mindenkinél jobban tudja, hogy mi is a jó és erről kötelességének érzi meggyőzni a körülötte élőket is. A mai napig nem tudom, hogy miképp sikerült pótkulcsot szereznie a lakásomhoz és feltörni a mágikus védelmeket, mégis legalább heti kétszer ott találom őt, nem kis bosszúságomra. Mindezek ellenére fontosabb nekem, mint amennyire kimutatom azt.

Mostoha testvérem, Elijah Norwood - gyerekkorunkban nagyon közel álltunk egymáshoz, mondhatni a tökéletes báty-öcs kapcsolatot ápoltuk igen sokáig. Talán még fel is nézett rám, csak aztán… a dolgok másképp alakultak. Roxfortos éveimtől kezdve egyre jobban eltávolodtam tőle, majd mikor követett az iskolába, már semmi se volt ugyan olyan, mint régen. Nem tudom mennyire foglalkoztatnak napjaikban az indokok, de talán jobb is így. Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tud az ember.

Ex-jegyes, Heteira Knotley - együtt kezdtük a Roxfortot és igen szoros baráti viszonyt ápoltunk mindig is. Családtagjaink ezért is vélték úgy, hogyha megházasodnánk, akkor tökéletes párost alkothatnánk. Mégis, mikor betöltöttük a 21. életévünket, akkor ahelyett, hogy oltár elé vezettem volna, közös megegyezéssel mondtuk fel az eljegyzésünket. Bár fontosak vagyunk egymásnak, a köztünk lévő viszony nem definiálható szerelemként. Úgy hiszem hasonló célok mozgatnak minket, de nem tudunk egymásra életre szóló társként tekinteni.

Dumbledore vagy Voldemort? Nem szeretek mások tollával ékeskedni, épp ezért sose értettem azt a bizonyos aranyvérű büszkeséget. Igen, örököltem valamit, de ezzel nem értem el semmit. A génjeimben hordozom a múltat, de ettől még nem váltam kiválósággá – csak a tetteink és a mágia számít. De egyúttal nincs kedvem részese lenni a fokozatosan kialakuló vitának. Engem csupán csak a kísérleteim érdekelnek és bármelyik csoportosulás akadályozza azt, nos… nem lopják a szívembe magukat.

Akad, aki szerint túlzottan rideg vagyok, olyan személy, akinek sose tudni mi jár a fejében. Mintha csak elemezném a körülöttem élőket, bele akarnék látni a lelkükbe, kifürkészni a gyengeségeiket… pedig erről szó sincs. Általában. Igazán nem érdekel az, hogy milyen motivációk mozgatják az embereket – a génjeik annál inkább. Elvégre mi határozza meg azt, hogy valaki képes legyen varázsolni? Mitől lesz két muglinak egy varázstudó gyermeke? Miért születik kviblinek egy aranyvérű család sarja? Létezik-e valami eljárás, ami által úgymond képesek vagyunk „elvenni” valakinek a mágikus tehetségét, avagy pont ellenkezőleg, „feléleszteni” azt? Sokan vélhetnek furcsának a kérdéseim miatt, hogy bizonyos dolgok képesek hirtelen lázba hozni és a mindaddig nyugodt, szelíd természetemet sutba dobva kifordulni magamból. Próbálok az esetek többségében mindarra az etikett ismeretemre támaszkodni, amit az évek alatt belém vertek, mégis akadnak olyan napok, mikor azt hiszem mérhetetlenül kiállhatatlan vagyok. Vagy azért, mert mint ahogy apámon is, rajtam is alkalmanként úrrá lesz az a bizonyos megmagyarázhatatlan letargia; máskor azért, mert valamilyen okból úrrá lesz rajtam a lelkesedés, ami sokszor olyan tettekre sarkall, amikre nem feltétlen vagyok büszke.
Úgy hiszem elég jó memóriával rendelkezem és bár ez nem érdem, szemrebbenés nélkül tudok hazudni, ha úgy hozza a sors. Rendben, akad, akinek nehezemre esik, de valahogy mindig úgy alakítom a dolgokat, hogy számomra kedvezően alakuljanak a dolgok. Talán kicsit irányítás mániás vagyok, de úgy hiszem a családom nagy része hozzám hasonlóan rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. Nehezen adjuk ki a kezünkből a gyeplőt, avagy valamilyen sunyi módon próbáljuk visszaszerezni azt.

 
19:30. Rose-t már megint a lakásomban találtam, épp próbált rendet vágni a káoszban. Úgy vélte, hogyha már nem vagyok hajlandó a családom által rám hagyományozott walesi villában lakni, akkor legalább ide felvehetnék egy bejárónőt, aki rendbe tartja a helyet. Nem volt kedvem hozzá, kirázott a hideg attól, hogy egy ismeretlen érjen a holmijaimhoz, továbbá mivel csak Rose járt fel hozzám, így épp ezért csak őt zavarhatta a rendetlenség. Én mindig pontosan tudtam, hogy mit hová tettem, más kérdés, hogy ez csak a memóriámnak volt köszönhető.

Szinte a csontjaimban éreztem, hogy aznap még esni fog.

20:30. Kénytelen voltam beletörődni abba, hogy Rose aznap is nálam alszik. Mágiával nagyobbá tette az ágyat, hogy ketten is elférjünk, nem engedett a kanapén aludni. Bevallom, hogy dühített a helyzet, mert tudtam: a betegségem miatt varázsol helyettem, igazából félt engem, feltételezem pont ezért volt annyira lerázhatatlan. Mintha egyik napról a másikra meghalhatnék… utáltam, hogy ennyire gyengének hisz. Ő is és a családom többi részével együtt. Már csak ezért is kénytelen voltam elköltözni tőlük. Ezért… és más miatt is.

Az eső még mindig nem kezdett rá.

21:30. Heteira küldött egy baglyot. Tudtam, hogy erre ilyenkor csak azért vetemedik, mert fontos dologról van szó – és ennek kapcsán nem tévedtem. Arról tájékoztatott, hogy a legújabb kísérletünk is egy újabb kudarccal végződött, a minta nem bírta a további terhelést. Újra a nullán voltunk, de nem adhattam ki a dühömet Rose mellett. Eleinte kínként éltem meg a jelenlétét, de aztán mindent megtett azért, hogy elterelje a figyelmem. Azt hiszem rájött, hogy valami frusztrál… épp ezért hálásnak kell lennem a próbálkozásaiért.

Mintha halk esőcseppek hangját véltem volna hallani az ablakon.

22:30 Rose halkan szuszogva pihent mellettem, miközben én épp egy könyvet lapozgattam próbálva lekötni magam. Tudtam, hogy nem szabadna felkelnem. Olvasnom kellene, esetleg rádiót hallgatni, vagy valami teljesen hétköznapi dologgal lekötni magam. Nincs okom izgatottnak lenni. Nincs okom minduntalan az órára pillantgatni. Egy ostoba kölyöknek éreztem magam, elvégre a történéseknek nem volt semmi jelentősége. Nem szabadott, hogy legyen. Mégis… a kíváncsiság ott kattogott a fejemben. Miért teszi azt, amit?

Az eső csak nem akart elállni, viszont amint végül mégis az ablakhoz léptem, akkor megpillantottam őt. Ott állt, a szokott helyen, kezében akkor épp egy esernyővel és… figyelt. Halvány fogalmam se volt, hogy mi járhat a fejében, de tudtam, hogy mióta befejezte egyetemi tanulmányait egy új, kissé furcsa szokást tett a magáévá. Rose látogatásai alkalmával ő is feltűnt, de mindig pontban 22:30-kor és sose csöngetett be. Csak állt és figyelt. Tudtam, hogy a hálószobám ablakát fixírozza, de sose tudtam pontosan mi járhat a fejében. Felvetült bennem, hogy talán csak a húgát félti, bár ennek pontos okát nem tudtam volna megmagyarázni. Mondhatnánk, hogy ezzel az erővel kimehettem volna hozzá, hogy megkérdezzem őt, miért teszi azt, amit, de… vannak olyan szokások, amiket nehéz levetkőzni. Hosszú éveken át én kerültem őt, most pedig Elijah talált egy módszert, hogy kijátssza azt: mintha arra kényszerítene, hogy én tegyem meg az első lépést. De abból nem eszik. Én irányítok… és ha ennyi idő után nem törtem meg, akkor nem ez a csíny lesz az, ami fordulatot eredményez. Vagyis… úgy véltem nem ez lesz az. Nem is szabadott, hogy változzanak a dolgok… az óra ott ketyegett a fejem felett, nem engedhettem holmi gyermeteg szeszélyeknek.