Redbridge rettegett rémének visszatértét hirdeti az a számtalan hirdetés, melyek jó része papírszemétként szennyezi az amúgy sem kifejezetten karbantartott Zsebkoszköz utcáit. Tisztában vagyok vele, veszélyes helyre keveredtem, hisz hiába burkolózik a söpredék a sötétségbe, hiába olvadnak össze egyetlen, közös masszába, a hivatal emberei itt kutatják legelőször azokat a nyomokat, melyek akár az én elkapásomhoz vezetnek. Én azonban mindig is szerettem játszani a tűzzel. Különös, perverz izgalomba hoz, ahogyan táncra hívom Fortunát, s megpróbálom átvenni mozdulataink felett az irányítást. A szívem a torkomban dobog mindannyiszor, mikor érzem ellenállását, ahogyan egy-egy irányba terelem keringőnk során, arcomra mégis felfesti a mosolyt, ahogyan derekához érek, de nem veszi le kezem onnan. Ebben a táncban pedig rég kevés már az a néhány megunt mozdulat. Mindig újabbak kellenek, mindig valami merészebb. Vajon meddig feszegethetem a határokat? Hisz egyszer már rálépett a lábamra, azonban most mégis, újra velem táncol. Meddig mehetek még el? Mi kell addig, hogy megpuhult tenyere újra vastag bőrt növesszen, és arcomon csattanjon a jól kijáró pofon? Így tehát megálmodtam mindazt, amire táncpartnerem nem számított. Már elkövettem szabadulásom óta az első gyilkosságaim, melyek az eddigiekhez hasonlóan nagy sajtóvisszhangot nyertek. Érthetetlen módon még mindig nem akadtak a nyomomra, vagy talán álarcuk olyan jó, hogy nem veszem észre, mennyien szemtanúi és megfigyelői életem keringőjének. S vajon te hol állsz benne, Fletcher? Résztvevője vagy tán, vagy egyszerű figyelője? Fedem fel magam, mikor úgy hiszi, egy sikátorban egyedül van. A Szörnyeteg alakja elegendően elfátyoloz a kíváncsi tekintetek elől, mindeddig az aurorok sem jöttek rá animágikus ismereteimre, vagy legalábbis jól titkolják. Nem igazán ismerem a halálfalót, éppen csak arra lehet figyelmes, aki mozog ezekben a körökben, hogy Fairfax mestere annak, hogyan öltse magára a szürkét. Rövid életem során mindeddig én is átnéztem felette, egyike volt a sok Névtelennek, akik bár támogatják a Nagyurat, igazán nem tudod, miként is járulnak hozzá a disztópia megteremtéséhez, melyben mi, akik vélt vagy valós értékeket hangoztatunk, királyként fogunk élni. S ó, a királyokban sose bízz... - Mi vagy te, Fletcher? – köszönök rá mögötte. Épp a saját, azkabani portrém másolatát taposom. Csak szemét, nem érdemel mást. Az emúlt hónapokban valamelyest visszanyertem régi külsőmet, a szökés óta sikerült visszahíznom, az arcom sem olyan sovány már, az a fél, Azkabanban eltöltött év azonban így is elég volt hozzá, hogy örökre felruházzon valamit arcomra, melyet legjobb napjaimon sem lehetek képes eltüntetni. Mégis, még mindig ott csillog a fény lelkem tükreiben. Még mindig ott az élet, még mindig ott lobog az a szenvedély, amelyet a mások számára tabu témák felé táplálok. Ezt nem nyomja el semmilyen apátia. - Mi vagy te? Látom, mi az, melynek szerepével játszol, de engem most már igazán érdekel, mi van mögötte. Hogy válhattál ennyire az átlátszóság mintapéldányává? – teszem fel kérdéseim, hangsúlyomból azonban hiányzik az a féle megvető számonkérés, mely általában az ilyen kérdéseknél megszokott. Talán áhítat? Csodálat vajon?