Hide'n'Seek

Hide 'n' Seek

Talán nem méltó ez a feladat a Nagyúr leghűségesebb szolgálóihoz, de nektek, kik a Sötét Nagyúr legifjabb követői közé tartoztok, még bizonyítanotok kell. A bizalmat pedig egy ilyen világban nem adják ingyen.
Talán felrémlik lelki szemeitek előtt, vagy épp elképzelitek, amint a neves és tisztelt halálfalók arca is undorra fakad, amikor a megbízás tárgyát egyáltalán megemlítik nekik. Ha eddig még nem is láttatok hozzájuk hasonlóakat, legfeljebb a tankönyvek ódon lapjairól köszönt vissza mogorva, buta arcuk a hosszadalmas, fiziológiai leírásuk felett, most egyből több példánnyal is találkoztok ezekkel az intelligensnek, humanoidnak titulált lényekből. Mindezt a semmi közepén, Skócia azon területén, ahol még a Roxfortba vezető vonat is keresztülhalad az év minden szakaszán, mikor utasait szállítani kényszeríti.
Jobb és megfelelőbb körülmények között talán a nosztalgiára is sor kerülhetne, ámde a máskor kies táj szinte úszik a törmelékekben, amit a pusztítás okozott. A fák kettéhajlottak, és maguk alá temették mindazt, ami valaha még egy hidat képzett a szakadék felett. Mindezt pedig éppen iskolakezdés előtt. A rombolás teljesen indokolatlan, nem tudjátok biztosra, vajon az óriások maréknyi csoportja, akik bambán meredve a semmibe mutatnak teljes képet magukról, vagy éppen a Nagyúr lelhette-e örömét abban, hogy a semmivé tegye egyenlővé ezt a hidat. A hajnal már közeledik, így könnyedén kiveszitek annak az öt darab, mamlasz óriásnak a sziluettjét, akik csatlakoztak hozzátok a háborúban. Öt teljesen kifejlett óriás... és egy, aki szinte törpének tűnik mellettük. Mégis, még így is elég méretes.
Már csak az a kérdés, vajon hogy bírjátok egyáltalán szóra őket? Mivel készültetek?

Résztvevők:
• Antonin prior Dolohov
• Bart Crouch

Következő mesélés várhatóan: szeptember 2.

Halk pukkanással érkezem meg a vidékre. A szél vadul süvít, lefújja fejemről a szemembe húzott csuklyát, az arcomba veri a hideg, szinte jégcsappá dermedt apró kis esőcseppeket. Fázósan fogom magam köré a talárt, hátha megvéd a szélsőséges időjárástól.
Körülöttem minden romokban hever. A vidéket látszólagosan valami teljesen felforgatta, és csak idő kérdése, hogy az aurorok és a minisztérium tudomást szerezzen a vasutat ért kellemetlenségekről.
Elhúzom a számat. A magam részéről nem szívesen vagyok itt, és nem szívesen avatkozom be az óriások dolgába, de mint olyan sokszor, most sem volt választásom.
A pálcámat az ujjaim között szorongatom, kicsit sem szórakozott, már-már feszített léptekkel indulok az erdő felé, ahol a behemót szörnyeket találhatom. Minthogy a társaságom, egyben újdonsült testvérem és jó barátom nem érkezett meg, egyedül vágok neki az ismeretlennek, hogy bemerészkedjek az erdő sűrűjébe.
Valami halkan puffan, én pedig a hirtelen meglepetéstől, és talán az óvatosságtól vezérelve, rászegezem a pálcámat.
Aztán rezzenéstelen arccal le is engedem.
- Késtél. -
Több időt nem pazarolva Barty Crouchra lépkedem tovább a lerombolt erdőben. Kidőlt fatörzseken mászom át, sárban tocsogok, és hosszú percekig nem szólok hozzá.
- Mi a terved? -
Avagy remélem te jól kijössz az óriásokkal.
Megállok egy fa takarásában, szinte a lélegzetem is elakad ahogy megpillantom a behemót szörnyszülötteket.
Hajrá Crouch!

A hoppanálási engedély híján zsupszkulcs és egy nagyon hosszú séta közül az utóbbit választotta. De még órák hosszú gyaloglás sem elég ahhoz, hogy úgy érezze, mindent átgondolt, minden részletet figyelembe vett és minden opciót elég gondosan mérlegelt.
Egy dolog húgyagyú félemberekkel tárgyalni. Megalázó, persze, de végül is megérdemli a büntetést. Elvégezte a házi feladatát, felkészült rá, hogyan fog beszélni velük, van stratégiája. A probléma az, hogy egyik megoldás sem tűnik hatékonynak vagy elfogadhatónak. Nem eléggé. A körülötte mindenfelé látható pusztítás eléggé látványosan bizonyítja ezt.
Arra meg persze nem apellálna, hogy Dolohov magától előáll a tökéletes tervvel, de kettejük gondolkodásmódja annyira eltérő, hogy ez ebben az esetben akár előny is lehet.
Hamarabb látja meg Dolohovot, mint Dolohov őt.
Felvonja a szemöldökét a pálcára – persze ő is a kezében tartja a sajátját már kilométerek óta – aztán már nyúl is, hogy elővegye a pálcáját, és ellenőrizze, de végül csak vállat von.
- Biztos, hogy nem.
Ő sem ragaszkodik hozzá, hogy beszélgessenek, némán halad Dolohov mellett, keresve a szavakat a közös irányelvek lefektetéséhez. Aztán amikor megérkeznek, egy darabig nézi az óriásokat.
- Fogalmam sincs, hogyan tudjuk elrejteni őket – közli végül nyíltan, bár nyilvánvalóan nehezére esik. – Egyszerűen nincs olyan elhagyatott hely a szigeteken, ami kellően nagy és muglibiztos lenne. Ketten nem tudunk létrehozni sem ilyet, pár alap mugliriasztó bűbáj rendben, de az nem lesz elég. Ezekre a helyekre gondoltam, amik nagyjából megfelelnek – nyújt át egy térképet és egy listát, és hagyja, hogy Dolohov mérlegeljen, és előadja a saját elképzeléseit, közben az óriásokat nézi.
- De ha megértetjük velük, mit akarunk, és együttműködnek, akkor előrébb leszünk. Koncentráljunk a kicsire. Félóriásnak tűnik, talán valamivel több értelemmel bír, mint a többiek – és ha megtűrték maguk között, nyilván tudhat valamit. De először is derítsük ki, ki a főnök – szusszan, és igyekszik megőrizni a professzionális nyugalmat, mintha abszolút tudná, mit csinál, és ura lenne a helyzetnek. – Hoztál valamit nekik?